30. Sorry! I'm a journalist.

Xiumin:
Nem tudtuk sokáig vigasztalni Sehun, mert pár rendőr jött a kórházba és bevittek minket a rendőrségre.
- Mi történt? kérdeztük, mikor leültettek minket.
- Az este folyamán, rengeteg embert tartóztattunk le. A kihallgatások még folynak, de megtaláltuk azokat a személyeket, akik Seneulon kívül még megerőszakolták Luhant! - kérdőn néztünk a nyomozóra. - Azok a férfiak tették, akik elásták a fiút.
- És Seneul gyilkosa? - kérdeztem.
- Nem tudjuk ki tette. Megpróbáltuk a tarkójában talált golyót azonosítani, de mintha szellem lőtte volna agyon! Seneult most boncolják. Hamarosan kiderül, hogy az agyával volt-e gond, vagy merő kegyetlenségből tette-e amit tett! Addig kérem maradjanak itt! - bólintottunk.
- Sehunt, hogyhogy nem hozták be? - kérdezte Chen.
- Nem lett volna elég lélekjelenléte. Most Luhannal van elfoglalva! - bólintottunk Chennel. A rendőr kiment, így magunkra maradtunk.
- Meg akarom tartani a koncertet. - szólalt meg hirtelen Chen. Kérdőn néztem rá.
- Meg akarom tartani a koncertet! - ismételte magát. - Luhan nélkül, vagy vele, az mindegy! Azt akarom, hogy mindenki lássa, hogy mi történt, hogy mindenki tudjon róla! - Chen szemei vadul villantak.
- Ez egy jó elhatározás! - mosolyodtam el.
- Ugye eljössz? - kérdezte és reménykedve nézett rám.

- El! Nem hagynám ki! - Chen hálásan mosolyodott el. Több órát várakoztunk, mire visszajött a rendőrfőnök és elmondta, Seneul őrült volt. Nem tudom, honnan látták ezt a felboncolt agyból, nem értek hozzá, de ezek szerint nem volt nála tiszta valami. Mi összeszedtük a dolgaink és visszamentünk a kórházba, hogy tovább virrasszunk, vagy várakozzunk. Azt sem tudtam, hogy mennyi az idő. Valamikor délután környékén lehetett? Talán... Amikor visszaértünk a kórházba, Sehunt megint nem találtuk sehol. Luhan orvosa, épp akkor lépett ki a szobából, mikor megérkeztünk.
- Na? Hogy van? - kérdeztem izgatottan. Az orvos a fejét vakarta.
- Én komolyan nem értem, hogyan történhetett... - szavai nem sok jóval kecsegtettek. - De őszintén, nem is érdekel! A lényeg, hogy minden rendben. - hatalmas kő esett le a szívemről.
- Úgy érti, hogy...
- Luhan állapota javult és úgy néz ki, marad is! - mosolyodott el. Hatalmas vigyorra húzódott a szám.
- Még alszik és Sehun már bent van nála, de ha kijött, önök is bemehetnek! - Chen nem bírt magával és az orvos nyakába ugrott.
- Köszönöm! - sírta el magát. Megsimogattam az énekes hátát és leültünk a váróban. Több órába került, mire Sehun végre kijött Luhan szobájából és mi is bemehettünk, de megérte! Hiszen túlélte!

Sehun:
Miután Xiumin és Chen elmentek, egyedül maradtam. Nagyon rosszul éreztem magam. Féltem, fáradt voltam és éhes. Jó időbe került, mire Luhan orvosa megjelent és összeráncolt homlokkal lépett hozzám. Nagyon megijedtem.
- Mi... Mi történt? - kérdeztem. Az orvos rám pillantott.
- Jól van! Nem értem, hogyan, de jól van! - mosolyodott el. - Én mindig is hittem a csodákban, úgy tűnik, ez is olyan!
- Bemehetek? - kérdeztem.
- Ha nem ébreszti fel, igen. - bólintott az orvos. Megköszöntem és beléptem a szobába. Luhan az ágyában feküdt és aludt. Leültem az egyik székre és Luhant figyeltem. Megnyugodva nyúltam keze felé, hogy megérintsem. Alig értem el ujjait, az övéi már mozdultak is és erőtlenül, mégis határozottan, a kezemre kulcsolta őket.
- Sehun... - alig lehetett hallani a hangját, de a csönd miatt, mintha kiabált volna.
- Itt vagyok! - szorítottam meg a kezét. Halvány mosoly húzódott a fiú ajkára és egy pillanatra rám nézett, majd visszahunyta a szemeit.
- Akkor jó! Ne menj el! - súgta, majd ismét elhallgatott. Órákat ültem mellette, míg végül ébredezni kezdett.
- Szia! - mosolyogtam rá. Luhan ajkai felfelé görbültek, mikor meglátott.
- Szia!
- Jobban vagy? - kérdeztem aggódva.
- Azon túl, hogy mindenem fáj és mozdulni sem bírok, jobban! - bólintott aprót.
- Itt maradok veled! - simogattam meg a fejét. Hirtelen nagyot kordult a hasam.
- Éhes vagy? - nézett rám Luhan kérdőn.
- Nem! - tagadtam le, de a gyomrom megcáfolta. - Na jó! De csak egy kicsit. - füllentettem.
- Menj és egyél, majd visszajössz! - Luhan kimerült volt, de szigorúan meredt rám.
- Itt akarok maradni veled! - makacskodtam.
- Ne legyél hülye! El akarsz ájulni? Nem megyek sehová! Egyél és gyere vissza! Különben is, feltételezem Xiuminék is látni akarnak! Szóval menj! - kénytelen-kelletlen felálltam és kimentem a szobából. Addigra Chen és Xiumin is visszaértek.
- Hallottuk, hogy jobban van! - vigyorogtak rám. Bólintottam.
- Most megyek, eszem valamit! De sietek vissza! - köszönt el, majd elrobogott. Chennel bekopogtunk az orvosi szobába, majd bementünk.
- Sziasztok! - mosolygott ránk Luhan.
- Szia! Hogy érzed magad? - kérdeztük.
- Valamivel jobban. Hogy őszinte legyek, alig emlékszem rá, hogy mi történt. Bár... Talán jobb is így. Nem akarom tudni, hogy mit tettek velem. Bár ki tudja? Lehet, hogy vissza fognak térni az emlékeim. - mondta nekünk. Mi csak mosolyogtunk. Annyira örültünk, hogy jobban van, hogy beszélni is elfelejtettünk. Végül Chen volt, aki kettőnk közül, előbb megszólalt.
- Arra gondoltam, hogy megtartom a koncertet! Azt akarom, hogy mindenki tudja, hogy mi történt! Viszont szeretném tudni, hogy ez nem sért-e téged? - kérdezte Chen.
- Nem! Tudják csak, hogy mi történt! - Chen bólintott.
- Köszönöm! - nem sokkal később, Sehun visszatért, így magukra hagytuk őket. Chennel kimentünk a parkolóba és elbúcsúztunk. Mikor hazaértem, megkönnyebbülten dőltem az ágyamba és elaludtam.