2. Szövetség - Felhőszakadás

Sehun:
A mérkőzés előtti napon, délelőtt a szokásos edzés van, de a délutánt a szeretteinkkel tölthetjük. Én is hazamentem hát, apa pedig büszkén szemlélt engem. Ő ugyanis egy elég elismert katona volt és mindig is az volt az álma, hogy legalább olyan jó legyek, mint ő. Ehhez tartottam magam, próbáltam megfelelni, de a rólam való értékelést, én sosem láthattam, csak nagyon ritkán mutatták meg nekünk.
- Büszke vagyok rád! - ölelt meg apu amikor meglátott az ajtóban. Valahogy furcsa volt vele a viszonyom. Gyerekként nagyon közel álltunk egymáshoz, de az idő haladtával már nem érzem azt amit régen. Bár ennek lehet az elszigeteltség az oka. Csak ünnepekkor mehetünk haza, de amúgy mindig a táborban vagyunk. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen aki így érez. Gondoltam. Apa után, anyához léptem. Ő nem szólt semmit. Csak aggódva nézett rám. Átöleltem anyát, majd leültem az asztalhoz és enni kezdtünk. A késői ebéd alatt főleg apa beszélt a kitüntetéseiről és, hogy én is nagyon ügyes és erős vagyok. Néha kérdezett ezt azt, amire röviden feleltem, de nem igazán volt jelentősége az érdeklődésének. Ő is katona volt, pontosan tudja, hogy mennek a dolgok.
- Egyébként átküldték az értékelésedet! - meredt rám hirtelen.
- És? - kanalaztam a levesembe.
- És? Hihetetlen eredmény! Meg vannak veled elégedve! Azt írták, hogy vagy a legjobb a kezdők között. Nem is vagy boldog tőle? - kérdezte hatalmas mosollyal az arcán.
- Nem igazán tudom mit írnak rólam. Nekünk csak ritkán mutatják meg a kiértékeléseket! Ezen kívül, valahogy nem érzem magam annyira jónak, mivel a legszebb jelző amivel eddig az őrmester illetett, az a 'retardált szőke'! - feleltem vállat vonva.
- Ugyan! Te is tudod, hogy ez csak a keménység miatt van! Egyébként meg tényleg szőke vagy, szóval egy szavad se lehet! - nem feleltem. Mit mondhattam volna? Igaza volt. Minket sosem dicsértek, bár ez egy katonaság, szóval nem tudom mit vártam. Miután megettük az ebédnek titulált vacsorát, felálltam az asztaltól és a régi szobámba mentem. Nem nyúltak hozzá. Mindent úgy hagytak, ahogy volt mikor kiköltöztem.
- Sehun! - egy halk hang szólalt meg mögöttem. Megfordultam és anyukámat pillantottam meg az ajtóban. Kérdőn néztem rá.
- Mondd! Hogy érzed magad? Vannak barátaid?
- Mondjuk! Nem vagyok egyedül! Szóval ne aggódj! - feleltem.
- A holnappal kapcsolatban... Kérlek! Vigyázz magadra! - nézett rám anyu félve. Elmosolyodtam. Először mióta hazajöttem.
- Majd igyekszem!
- Tudom, hogy érzed a vihart! De nem fog megismétlődni az ami tizenegy éve! - felsóhajtottam.
- Nem mi irányítjuk az időjárást, így nem a mi reszortunk efelől dönteni. Csak reménykedjünk! - feleltem.
- Érzel valami fiam? - kérdezte anya. Nem feleltem.
- Lassan indulnom kell vissza a táborba! Holnap korán kelünk. - anyu nem reagált semmit. Lekísért és miután elköszöntem az ősöktől, visszamentem a táborba.
- Na? Milyen volt? - kérdezte Jongin.
- A délután? Leginkább semmilyen! - vontam vállat. - Viszont én fáradt vagyok, szóval ha nem probléma, inkább aludnék. - feküdtem az oldalamra.
- Sehun... Minden rendben? - kérdezte Jongin.
- Persze! Jól vagyok! - feleltem, majd behunytam a szemeimet. Nem akartam beszélgetni vele. Csak túl akartam lenni ezen az egész hacacárén.
"- Hallasz engem? Hé! Kisfiú! - résnyire nyitottam a szemeim. Előttem egy kedves női arc, aggódva meredt rám. A szemei megbabonáztak. Olyan melegség tükröződött bennük, amilyet még soha nem láttam senki máséban.
- Ugye meggyógyul anya? - kérdezte egy fiú.
- Igen kicsim! Hamarosan itt lesznek a társai és elviszik. Érzem őket! - felelte a nő. - Mondd! Hogy hívnak fiam? - kérdezte és megsimogatta az arcom.
- Se... Sehun! - nyögtem ki.
- Nem kell félned Sehun! Hamarosan meggyógyulsz! - ekkor megszédültem és éreztem, hogy ismét elragad a sötétség. Még utoljára a fiúra akartam nézni, de mielőtt megláthattam volna, minden elhalványult."
- Sehun! Hé! Sehun! - nagyokat pislogva ébredtem.
- Jongin? - kérdeztem, mert félig még az álom hatása alatt voltam.
- Nem hallottad az ébresztőt? Mennünk kell! - épp csak felöltöztem, amikor megérkezett a kocsi. Úgy nézett ki, mint egy vonat vagonja, de két szárnyas ló húzta. A versenyzőket mindig ezzel viszik, mert nekik külön fel kell készülni. Mindannyian beszálltunk, majd elindultunk. Út közben kaptunk enni és miután leszálltunk, egy terembe vezettek minket, ahol ismertették a mérkőzés menetét.
- A szabályok egyszerűek! Használhatjátok az erőtöket, átváltozhattok és megsebesíthetitek az ellenfelet! Egy dolgot kérek csupán, próbáljatok nem meghalni és nem megölni az ellenfelet! Világos? - mind bólintottunk, mire az őrmester elégedetten mosolygott egyet. - Helyes! Itt a sorrend, hogy mikor küzdötök és ki ellen! Sok sikert kívánok! Még benézek! Addig öltözzetek át! - intett, majd kiment az ajtón. A többiek természetesen egyből a kitett táblázathoz rohantak.
- Sehun! Nem jössz megnézni? - kérdezték többen is, de megráztam a fejem. Nem voltam rá kíváncsi. Mivel még volt némi időnk, inkább kimentem az öltözőből és bejártam a helyet. Ahogy a folyosón haladtam, meg kellett állapítanom, hogy semmit sem változott azóta, hogy utoljára jártam itt. Az aréna egy ovális, két részre osztott építmény volt. A keleti része a Hegy falkájáé volt, így oda nem mehettünk, míg a nyugati a miénk. Az egész építménynek volt egy harcmező része,a minek viszont nem volt teteje, így ha esett, ha fújt, ki kellett mennünk. Ha a harcmezőről felnézett valaki, a szurkolókat láthatta és két kiemelt páholyszerű helyet, ami a falkavezéreknek és családjainak volt fenntartva. Hát itt kellett küzdenünk. Nagyot sóhajtottam és az órára néztem. Jól elmászkáltam. Alig maradt időm visszaérni és átöltözni. Visszasiettem és miután átvettem a ruháim, egy gyors pillantást vetettem a táblázatra. Kilencven negyedik versenyző: Oh Sehun és Huang Zi Tao. Hirtelen elfehéredtem. Ez lehetetlen! Döbbentem meg.
- Nyomorékok! Kifelé! Kezdődik a bemelegítés! - hallottam az őrmester hangját. Ekkor ránéztem.
- Mi baja? - kérdezte, majd a táblázatra pillantott. - Sehun, beszélnem kell veled! - megvárta míg a többiek kimennek, majd becsukta az ajtót és közelebb lépett. A hangszíne teljesen más volt mint eddig.
- Miért? - kérdeztem alig hallhatóan. - Miért vele osztottak be? - kezdtem kétségbeesni. Huang Zi Tao ugyanis az egyik legjobb volt ezeken a mérkőzéseken. Amit tudni kell róla, hogy hatalmas népszerűségnek örvend.

Ő volt az egyetlen a történelemben, akit már hétévesen az arénába küldtek és akárhányszor bekerült, ő jött ki győztesként. Akivel harcolt, az sosem élte túl. Soha, még a legborzalmasabb álmaimban sem gondoltam arra, hogy egyszer vele kerülök össze. Általában tapasztalt katonák állnak ki ellene, nem pedig kezdők. A padra rogytam.
- Sehun! Te is tudod, hogy nem mi osztjuk be ki kivel legyen.
- De maga tudott róla! Egy szót sem szólt, miért? - kérdeztem dühösen.
- Mert akkor már az elején feladtad volna! Idehallgass! Tehetséges vagy és erős! Ne hagyd magad megfélemlíteni! Hiszem, ha nem is győzöl, túléled!
- Remek kilátások! - húztam el a szám. Az őrmester megveregette a vállam és kiment a többiekhez. Én csak vonszoltam magam utána. A legjobb az lenne, ha már most feladnám! Tanakodtam. Hirtelen azonban mintha parancsot kaptam volna belülről. Nem adhatom fel! Nagy levegőt vettem és megpróbáltam arra koncentrálni, hogy ne dögöljek meg azonnal.
Mivel sokan voltunk, a mérkőzés délben kezdődött. Tudtam, hogy apám eljön megnézni. Csak ültem a padon és tanakodtam. Aztán a bíró hangját hallottuk. Az összes versenyzőnek ki kellett mennie az arénába és köszöntenie a falkavezéreket, a bírót és a közönséget, majd egymást. Miután ez megvolt, mindenki lement a pályáról, kivéve az elsőket, mert számukra akkor kezdődött el a vérengzés. Tudtam, hogy én csak jóval később kerülök sorra, olyan este hat körül. A levegőbe szagoltam. Eső és vihar szagát éreztem. Rettenetesen erőteljesen. Kezdtem félni. Gyűlöltem a viharokat.
Az idő csak ment, páran csak megsebesültek közülünk, mint Jongin, de volt haláleset is. Nem is egy. Aztán bemondták a nevem.
- A most következő versenyző, Oh Se Hun! Ellenfele pedig... - a bíró hirtelen elakadt. Kezében egy névsor volt és mintha nem akarta volna elhinni az ott látottakat.
- Huang Zi Tao! - hangja inkább volt döbbent, mint erőteljes. Egyszerre léptünk az arénába. Meghajoltam a falkavezér előtt, majd megfordultam és a másik csapat felé fordultam, hogy ott is tiszteletemet tegyem. Akkor néztem először a páholyra. Egy férfit láttam és egy fiút. A férfi, erőteljes, szigorú tekintetű volt. Úgy látszott, mintha semmi kedvesség nem szorult volna belé. Ekkor a fiúra pillantottam, aki láthatóan unta az egész viadalt, de aztán rám nézett és mintha érdeklődés csillant volna a szemeiben. Mintha elgondolkodott volna valamin. Szemezésünk nem tartott sokáig. Elfordultam és meghajoltam a bíró és a közönség előtt is. Szembe fordultunk Taoval, aki gonosz vigyorral  meredt rám. Alig hallottam, mikor a bíró azt kiáltja: Harc! Tao egyből nekem esett. Farkassá változott és esélyt sem hagyott a védekezésnek. Éreztem, hogy erőteljesen a karomba mar. Valahogy sikerült leszednem magamról, de szinte azonnal ugrott. Kitartottam a karom, mire szél kerekedett és úgy fújta el Taot, mintha holmi papírzacskó lett volna. Valahogy sikerült feltápászkodnom, majd felemeltem a karom, mire kisebb tornádó keletkezett, ami a levegőbe repítette Taot. Már készültem nekivágni a fiút a falnak, amikor mennydörgés hasított a levegőbe. Ijedten ejtettem le a srácot és szagoltam a levegőbe. A vihar megérkezett!
Ugyanolyan volt, mint tizenegy évvel ezelőtt. Először a dörgés, majd az eső, villámok és a szél. Pánik kerekedett. Még én is elveszítettem az eszem. Az emlékek úgy törtek elő belőlem, mint még soha. Nem tudtam megkülönböztetni a képzelgésem a valóságtól. A többiekkel együtt rohantam a kapuk felé és farkassá alakulva nyargaltam az erdő fái között. Pont mint akkor, most sem figyeltem az utat.
- Sehun! - valaki a nevemet kiáltozta, de nem figyeltem rá. Még csak nem is volt ismerős a hangja. Az út csúszós volt az esőtől. Mint a legrosszabb rémálmomban, hirtelen megcsúsztam és elestem. Métereket szánkáztam lefelé a sárban, mígnem a folyóban kötöttem ki. Emberként nem tudtam volna az árral küzdeni, így nem változtam vissza. A túlpart felé vettem az irányt. Még mindig fájt a hely, ahol Tao megharapott. Nagy nehezen átvánszorogtam a túlpartra. Már kezdtem úgy érezni biztonságban vagyok, amikor egy hatalmas széllökés kicsavarta a mellettem álló fát és az egyenesen rám dőlt. Pontosabban a lábamra. Eddig bírtam. Emberré alakultam és próbáltam leszedni magamról a fatörzset, de annyi erőm sem volt, hogy felüljek. Tehetetlenül meredtem az égre. Hát így lesz vége? Itt fogok maradni? Tanakodtam.
- Sehun! - hallottam ismét a hangot, ami korábban is megszólított. Oldalra néztem és egy fiú állt előttem.
- Egek! Téged lehetetlen utolérni! - lihegett a srác. Egyszerre lett úrrá rajtam a félelem és a harag. Éreztem a szagát. Nem közülünk való. Ő nem az én falkámba tartozik.
- Tűnj innen! - morogtam rá. A fiú még csak meg sem lepődött az éles hangnemtől.
- Ejnye! Hát így kell beszélni azzal aki segíteni akar? - kérdezte csípőre tett kézzel.
- Ki akar itt segíteni! Meg akarsz ölni, nem? Hiszen megtehetnéd! - rivalltam rá. A fiú féloldalas mosolyra húzta a száját.
- Már miért akarnálak megölni? Igazad van, megtehetném, ha akarnám, de nem akarom! - meredt rám.
- De... Miért? Ellenségek vagyunk! - kezdtem nem érteni a dolgot.
- Miért lennénk ellenségek? - pislogott nagyokat. Leállhattam volna vitatkozni vele, de annyira sajgott mindenem, hogy ha arra kért volna, hogy ismerjem be, egy nyúl vagyok, megtettem volna, csak, hogy végre megszabadítson a hatalmas tehertől, ami rám nehezedett.
- Akkor... Segítesz, vagy sem? Kezdek már nagyon kínlódni! - a fiú kedvesen elmosolyodott. Csettintett az ujjaival, mire a fa felemelkedett és nemes egyszerűséggel odébb röppent, mintha csak egy tollpihe volna, nem pedig egy tonnás növény. A srác lehajolt és felsegített a földről. Nem igazán értettem a szándékait, de most nem tudtam ezen agyalni. Túlságosan kimerült voltam és meg is sebesültem, így egy szó nélkül hagytam, hogy egyre mélyebbre menjünk az erdőben.

1. Szövetség - Vihar közeleg

Sehun:
"Alig kaptam levegőt. A víz túl erősen sodort magával, én pedig túl gyenge voltam ahhoz, hogy fennmaradjak a felszínen. Már kezdtem feladni és elfogadni a sorsom. Úgy éreztem, hogy itt a vége... Mígnem a semmiből egy kéz nyúlt le a magasból és megragadott.
- Sehun! - a hang távolinak hatott, mintha egy alagútból érkezett volna és egyre erősödött."
- Sehun! - lassan nyitottam ki a szemeim. Körbepillantottam és megnyugodva vettem tudomásul, hogy a hálóban vagyok, a helyemen. Felültem és Jonginra pillantottam, aki kissé aggódva szemlélt. A kreolbőrű herceg kérdőn nézett rám.
- Csurom víz vagy! Megint az az álom? - kérdezte.
- Igen. Mostanában egyre többször álmodom ezt. Valószínűleg a mérkőzés miatt. Az emlékek úgy jönnek vissza, amilyen gyorsan közeledik a megmérettetés napja! De semmi gond! - mosolyodtam el.
- Biztos? Nem akarom, hogy még a mérkőzés előtt kinyúlj! - elnevettem magam.
- Jól vagyok! Ne félj! - Jongin sóhajtott, majd felállt és összeszedte a cuccait.Jól, mi?

Én csak figyeltem, ahogy a fürdő felé veszi az irányt, majd nagyot sóhajtottam és visszahanyatlottam a párnára.

A nevem Oh Se Hun. Tizenhét éves vagyok és életem egyik legfontosabb napja előtt állok. Ha esetleg nem említettem volna, vérfarkas vagyok, méghozzá az Öböl falkához tartozom. Mi vagyunk az Öböl farkasai. Van nálunk egy szokás, hogy minden ötödik évben, összemérjük az erőnket a szomszédos falkával. Ha egy fiú már elég érett, az arénába küldik. Én eddig mentes voltam ez alól, de ha elértük a tizenhét éves kort, nincs menekvés, menni kell. Mivel ezek a harcok halállal is végződhetnek, rendesen fel kell rá készülni, így amikor a fiúcsemeték hétévesek lesznek, egy különleges táborba küldik őket és onnantól kezdve ott nevelkednek és nem mehetnek haza. Ha pedig elég ügyesek, a hadseregbe kerülhetnek mint katona. Feltehetjük a kérdést, hogy mi értelme mindennek. Mi így őrizzük meg a békét Az Öböl farkasai és a másik falka, akiknek a tisztességes nevük a Hegy falkája, ki nem állhatják egymást. A pontos okot sosem tudtam meg. Ez így volt és kész. Ebben nőttem fel, ezt el kellett fogadnom. Mivel régen többször is vérengzés volt a két falka között, úgy döntöttek, jobb, ha viadalokat rendeznek és így intézik el az ügyet. Az arénában lehet ölni, amúgy pedig jobb ha elkerüljük egymást. Még mindig emlékszem az első alkalomra, mikor láthattam egy ilyen küzdelmet. Hatéves voltam. Az apám vitt be. Szörnyen hideg volt és nagyon lógott az eső lába. Ősz lévén, ez nem is volt csoda, de ami akkor történt, az borzalmas volt. A viadal olyan egy órája kezdődhetett, mikor szakadni kezdett az eső. A szél tombolt, villámok cikáztak az égen, majd belecsaptak ez arénába. Hatalmas pánik kerekedett. Én elvesztem a tömegben és valahogy az erdőbe keveredtem. Nagyon meg voltam ijedve és nem néztem a lábam elé. Megbotlottam és a folyóba zuhantam. Majdnem megfulladtam, de mielőtt lezuhanhattam volna a vízesésen, valaki kihúzott a vízből. Nem emlékszem az illetőre. De azóta is kísért az az ominózus éjszaka. Minden vágyam volt, hogy megtaláljam a megmentőm, de mintha a föld nyelte volna el.
Nagyot sóhajtottam és ismét felültem. Összeszedtem a fürdőcuccom és a zuhanyzók felé indultam. Beálltam az egyik tus alá és megmosakodtam. Miután végeztem, átöltöztem és lementem, hogy megkaphassam a reggelim. Szokásosan zabkását osztottak a konyhán, de nem volt étvágyam.
- Magának mi baja? Nem ízlik a koszt? - ordított rám egy hang. Kissé ijedten néztem az őrmesterre, aki mellettem állt és szigorúan nézett rám.
- Nem uram! Csak nincs étvágyam. - magyaráztam.
- Tán' beteg? - kérdezte hangosan.
- Nem uram! - ráztam a fejem. - Nem vagyok!
- Akkor azt ajánlom, hogy kezdjen el enni, mert a mai edzés sem lesz piskóta! Maga a főhadnagy fogja tartani és ő nem viccel! - az őrmester rávágott pár hatalmasat a hátamra és tovább állt. Belapátoltam a reggelit, majd siettem a többiekkel edzeni. Beálltunk a sorba és amikor megérkezett a főhadnagy, a vérengzés előtt beszélt pár szót.
- Mint tudjátok, holnap után lesz a mérkőzés! Minden érintett lépjen előre! - mivel mi a kezdő tábort alkottuk, nem voltunk sokan. Maximum húszan és ebből majdnem mindannyian elértük a tizenhét éves kort. Nem tudtam, hogy a rendes seregben hányan voltak pontosan, de nem lehettek többen száznál. Onnan már nem kötelező a viadalra menni, csak erősen javasolt. Miután a főhadnagy megbizonyosodott arról, hogy a húszból minimum tizenkilencen elmegyünk, elkezdte az edzést. Rettenetes volt. Az őrmester ehhez képest semmi volt. Nap végére alig álltam a lábamon. Vacsora után Jongin elrángatott fürdeni, de azután szinte elájultam és fel sem keltem másnapig, amikor is a szokásos "Ébredjetek nyomorékok!" kiabálás jelezte, hogy ideje kikelni a takaró alól. Igaz, hogy alig bírtam mozgatni a végtagjaim, de ez az őrmestert egy cseppet sem izgatta.
- Haver! Minden rendben? - kérdezte Jongin a reggeli közben. Beletúrt sötét, fekete hajába és úgy nézett rám.
- Jól vagyok! Csak elgondolkodtam pár dolgon.
- Mint például? - hajolt közelebb. - Megint az álom? - elhúztam a szám.
- Nem egészen. Te nem érzed az esőszagot? - kérdeztem. Jongin megveregette a vállam.
- Ne aggódj! Nem hiszem, hogy pont a viadalra ér ide. - próbált nyugtatni. Jongin volt az egyetlen, akinek elmeséltem, hogy mi történt tizenegy évvel ezelőtt. Igazából mindketten tudtuk, hogy vihar közeleg. A vérfarkasoknak remek a szaglásuk és hiába próbált meg figyelmes lenni velem, felesleges volt. Mindannyian tudtuk, hogy vihar közeleg és az erőteljes illatból ítélve, nem is akármilyen!

25. Game in the hospital

Jongin:

- Dyo! Dyo várj! - kiáltottam utána. Olyan hirtelen indult meg, hogy alig értük utol Hyoyeonnal.
- Mi van? - kérdezte és megfordult, hogy egyenesen a szemeimbe bámulhasson.
- Hová megyünk? Miért nem mondasz soha semmit? - kérdeztem.
- Hová mennénk? Megkeressük az erőművet és megnézzük mi is pontosan az amit el kéne pusztítani! - felelte Dyo, mintha olyan rohadt egyértelmű lett volna.
- De... - ekkor Hyoyeon elkapta a karom és a fülembe súgott.
- Hagyd! Ne veszekedj vele! - hallgattam a lányra, de akkor sem tetszett ez a dolog. Nem értem miért nem tud beavatni minket is a tervébe. Vagyis engem! Feltételezem, Hoyeonnal annyira összeszoktak már, hogy a lánynak nem kell szólnia, ő anélkül is tudja mi a dolga, de én teljesen új vagyok. Csendben haladtunk a fiú mögött, aki folyosóról folyosóra vezetett minket. Már egy jó ideje mentünk, körülbelül egy órája, mikor kimerülten ragadtam meg Dyo kezét.
- Pihenjünk egy kicsit! Mindjárt idehalok! - lihegtem. Kyungsoo megforgatta a szemeit.
- Puhány vagy! - meredt rám.
- Dyo! Álljunk meg! - kérte Hyoyeon, mire a fiú felsóhajtott.
- Jól van! De ne itt! Keressünk egy biztonságosabb helyet! - ismét elindult, de hirtelen megállt.
- Mi az? - kérdeztem.
- Ti nem hallottátok? - kérdezte. Megráztam a fejem. Hirtelen egy árny jelent meg előttünk. Nagyon megijedtem. Vajon bántani fog minket? Ám a sötét alak nem bántott minket. Sőt! Mintha azt akarta volna, hogy kövessük.
- Menjünk! - elindultunk, de az árny egy szellőzőben eltűnt. Kérdőn néztem a többiekre, de úgy tűnik, csak én voltam az aki nem gondolta komolyan, hogy mi most be fogunk mászni oda. Négykézláb folytattuk utunkat, egy poros, koszos, pókhálós helyen.
- Meddig akarunk még menni? - kérdeztem olyan negyed óra botorkálás után.
- Befognád vég... - nem tudta befejezni a mondatot. Hirtelen az amúgy egyáltalán nem stabil szellőző, hirtelen megremegett és egy fülhasogatóan hangos robajjal, velünk együtt a földre esett. Köhögtem párat a felkavarodott portól, majd a többieket kezdtem keresni a szemeimmel.
- Jól vagytok? - kérdezte Hyoyeon.
- Én igen! Dyo? - az alacsony fiú bólintott, hogy jól van, de felelni nem tudott a köhögése miatt. Megütögettem a hátát, de elcsapta a kezem, majd hamarosan elhallgatott.
- Élek! - körbenéztem.
- Hol vagyunk?
- Öltözőnek tűnik! - felelte a lány. Kilestünk az ajtón, de ott nem volt semmi, csak egy folyosó. Óvatosan kiléptünk az ajtón. A folyosóra furcsa hangok szűrődtek. Elindultunk a zaj irányába. Egy hatalmas, kétszárnyú ajtó mögül érkeztek a nyikorgások, ahonnan borzalmas dögszag szivárgott ki. Belestünk és nem hittünk a szemünknek. A plafonra embereket akasztottak fejjel lefelé.
- Ezt nem hiszem el! - suttogta Hyoyeon. - Az ott Chanyeol? - a lány elsírta magát, Dyo pedig mereven figyelte, ahogy egy nyurga alak, egy magas, fiatal srác élettelen testét húzza fel. Mikor végzett, kiment a teremből. Szerencsére több bejárata is volt a helyiségnek és nem arra indult, amerre mi vagyunk. Mikor megbizonyosodtunk afelől, hogy nem jön vissza, odarohantunk Chanyeolhoz és sok sikertelen próbálkozás után, valahogy sikerült leügyeskednünk a srácot.
- Jó ég! Chanyeol! - zokogott Hyoyeon. Dyo megnézte a pulzusát, de feleslegesen törte magát. Még én is láttam, hogy a srác halott. Bőre halott sápadt volt, feje be volt törve. Valószínűleg a nagy vérveszteség okozta a halálát.
- Menjünk innen! - motyogta Dyo. Én támogattam az ötletet, mert kezdtem nagyon rosszul lenni. A látvány és a szagok valahogy nem tettek jót. Felsegítettük a lányt, majd kimentünk a folyosóra.
- Hé, jól vagy? - kérdezte Dyo, mikor látta, hogy a falnak támaszkodom.
- Nem igazán! - feleltem, Újult erővel tört rám a hányinger és már nem bírta magamban tartani semmit. Miután végeztem, Kyungsoo egy palack vizet nyomott az orrom alá.
- Öblíts, igyál, aztán menjünk! - tettem amit mond, majd visszaadtam neki a palackot. A fiú megsimogatta a hátam, majd elindultunk kiutat keresni.
Pár emelettel feljebb mentünk, majd Dyo az ablakhoz lépett.
- Innen még sosem szemléltem a tájat! - mondta a távolba meredve.
- És, látsz valami újat? - kérdeztem.
- Ha az erőműre célzol, nem! Hatalmas területen vagyunk, szóval azt hiszem az lesz a legjobb, ha visszamegyünk az E épületbe és jelentjük a történteket! - felelte Dyo, majd lenézett. - Azt hiszem az lesz a legjobb, ha kiugrunk! Valószínűleg a bejáratnál már hemzsegnek a betegek.
- Nem vagyunk magasan ehhez? - kérdezte Hyoyeon.
- Ne aggódj! Ennél magasabb helyekről is ugrottál már! - felelte Kyungsoo, majd ugrott is. Miután talajt ért, Hyoyeon nagy levegőt vett és követte Dyot. Én haboztam, de összeszedtem minden lelkierőmet és kivetettem magam az ablakból. Dyonak igaza volt, nem voltunk annyira magasan, bár éreztem, hogy a térdemnek nem tett túl jót ez a dolog. Visszamentünk a saját épületünkbe, ahol egyből Taeyeonba botlottunk.
- Sziasztok! Történt valami? - kérdezte, mikor látta meggyötört arcunkat. Mind a hárman, egyszerre bólintottunk egyet. Taeyeon felvonta a szemöldökét.
- Gyertek! - behívott minket az irodába, majd leültetett minket. - Mi történt?
- Egy férfit találtunk! Azt mondta menjünk az erőműhöz, hogy megöljük a fiát! - kezdett bele Dyo.
- Hogy hívták ezt az embert? - kérdezte Taeyeon. Épp felelni akartunk, hogy nem tudjuk, mikor Kyungsoo megszólalt.
- Dr. Kim Chul Min! - kérdőn néztem rá.
- Honnan tudod? - kérdeztem.
- Mielőtt lelőtte volna magát, elolvastam a névtábláját! Rajta volt a köpenyén! - magyarázta az idősebb.
- Valahol hallottam már ezt a nevet! - gondolkodott el Taeyeon. - Majd utánanézek! Más egyéb? - Hyoyeon hirtelen elsírta magát, én pedig Kyungsoora néztem. A fiú tekintete hirtelen megkeményedett.
- Van! Chanyeol meghalt. - Taeyeon nagy szemekkel meredt ránk.
- Honnan tudjátok?
- Megtaláltuk a testét. - feleltem. A lány nem felelt. A földet bámulta és úgy tűnt, nagyon gondolkodik valamin.
- Menjetek ki! - mind a hárman felálltunk és elhagytuk a helyiséget. Dyo elküldte Hyoyeont Layhez, majd el akart indulni a fürdő felé, de elkaptam a csuklóját.
- Hyung! - a fiú kérdőn nézett a szemeimbe. - Én... Csak szeretnék bocsánatot kérni! - a srác értetlenül bámult rám.
- Mi bajod?
- A múltkor... A fürdőben veszekedtünk! Csak szeretnék bocsánatot kérni miatta! Olyan dolgokat vágtam a fejedhez, amik nem voltak igazak! Krystal mesélt rólad és nagyon bánt, hogy...
- Gondolhattam volna, hogy Krystal keze van a dologban! - nevetett fel Dyo. Most először láttam ilyennek. A mosolya őszinte volt, hangja kedves, ahogy a lányról beszélt.
- Engem nem érdekel, hogy mit mondtál! Mivel nem tudtad, hogy mit beszélsz, nem is sértődtem meg! Meg amúgy is, engem nehéz megbántani! De értékelem, hogy idejöttél! Krystallal pedig el kell beszélgetem, hogy ne adjon ki rólam információkat! - sóhajtott fel Dyo, arcán kedves mosollyal.
- Akkor... Semmi gond?
- Nincs! - rázta a fejét a fiú. - De meg kell értened, a szigor és a keménység csak a te érdeked miatt van! Itt az életeddel játszol, ha nem veszed komolyan a dolgokat! Láthatod, Chanyeol is odaveszett! - némán bólintottam. Dyo megsimogatta a karom.
- Na, én megyek tusolni! Te meg emészd meg a mai napot! - a fiú elfordult, majd eltűnt a folyosó végében.
- Jongin! - a hangra megfordultam és Krystal vetődött a karjaimba.
- Itt vagyok! - mondtam mosolyogva.
- Annyira aggódtam! Minden rendben? - kérdezte az arcomat tapogatva.
- Chanyeol meghalt! - mondtam neki. Krystal ledöbbenve meredt rám.
- Hogy? Hogy történhetett ez? - kérdezte.
- Nem tudom! Mi csak a testét találtuk meg! - a lány hátrált pár lépést és a falnak dőlt. Közelebb mentem és megsimogattam a haját.
- Tudom, hogy szomorú vagy! Én is az vagyok, pedig én nem ismertem túlságosan! - Krystal zokogva ugrott a nyakamba.
- Mi történt? - kérdezte egy hang a hátunk mögül. Yeri volt az. Kérdőn pislogott fel ránk. Krystal pillanatok alatt szedte össze magát. Megtörölte a szemeit és megrázta a fejét.
- Semmi Yeri! Csak örülök, hogy Jonginék épségben vannak! - a lány mosolyt erőltetett az arcára és megfogta a kislány kezét.
- Nem hiszem el! - akadékoskodott Yeri. Úgy éreztem, itt az ideje, hogy témát váltsunk.
- És te nagylány, mit csináltál, míg távol voltunk? Ugye nem rosszalkodtál? - Yeri arcára hatalmas mosoly ült ki és már bele is fogott a mesélésbe. Titkon Krystalra pillantottam, aki hálásan nézett rám. A kislány órákig tudott volna beszélni, de Krystal rászólt, hogy ne tartson fel, majd rám pillantott.
- Szerintem fürödj le és pihend ki magad! Fárasztó napod volt! - simogatta meg az arcom, majd puszit nyomott rá. Mosolyogva intettem nekik és a zuhanyzók felé vettem az irányt.

24. Game in the hospital

Sehun:
Én nem akartam olyan bunkó lenni! Tényleg! De az a helyzet, hogy nem tudom hogyan forduljak Luhan felé. Annyira más felfogása van mint a többieknek, hogy egyszerűen képtelen vagyok megérteni őt. Ez pedig nagyon vonzz benne. Miután otthagyott a fürdőbe, letusoltam és mentem aludni.
Nem sokkal a temetés után, Kris visszaküldött minket a csatornarendszerbe. Mivel ez már a sokadik eset volt, könnyebben tájékozódtunk odalent. Azt gondoltam, hogy a történtek után, Luhan tartózkodóvá válik, vagy ellenséges lesz, de legnagyobb meglepetésemre, úgy viselkedett velem, mintha misem történt volna. Fura volt nekem ez a dolog. Arra számítottam, hogy legalább valami haragot látok majd a szemeiben, hogy lássam, azért nem volt közömbös számára az a múltkori, de így nem értettem semmit.
- Sehun! Velünk vagy? - tette Chanyeol a kezét a vállamra.
- Mi? - pillantottam rá. Yeol felsóhajtott.
- Semmi! Csak nagyon elgondolkodtál. Minden oké? - Luhanra pillantottam, aki kérdőn nézett rám. Mintha nem tudná mi bajom! Visszanéztem Yeolra, majd egy mosolyt erőltettem a fejemre.
- Minden oké! - láttam rajta, hogy nem győztem meg, de nem kérdezgetett tovább. Tovább haladtunk az alagútban.
- Fura... Most nem hallom azt a benga állatot! - állapította meg Baekhyun.
- Addig örülj! - felelt neki Luhan. - Remélem nem is fogjuk! - a csend rettenetes volt. Szinte tapintható volt a feszültség.
- Pontosan mit is keresünk? - szólaltam meg hirtelen. A három fiú egyszerre fordult meg és meredtek rám.
- Te hol voltál mikor a tájékoztatás volt? - kérdezte Baekhyun. - Kiutat találni és ölni! Viszont most főleg az utóbbin van a hangsúly! Ki kell irtani mindent ami árthat! Miért nem figyeltél?
- Jó, sajnálom! Csak... Mostanában szétszórt vagyok...
- Ne legyél! Az életeddel játszol! Sőt! A miénkkel is! - meredt rám dühösen Baek.
- Jó! Majd figyelek! - sóhajtottam, majd körbepillantottam. - Hol van Luhan? - Baek és Yeol is forgolódni kezdtek.
- Tényleg! Hova lett? - kérdezte Chan is.
- Luhan! - káltott fel Baek, mire mefogtam a száját.
- Megőrültél? És ha az az izé is meghallja? - kérdezte Chanyeol.
- Jó, de akkor, hogy találjuk meg? - kérdezte Baekhyun. Hirtelen borzongás futott végig rajtam. A többiekre néztem, akik rám meredtek.
- Ti is éreztétek? - kérdeztem, mire bólintottak. Hirtelen, mintha valami elsuhant volna előttünk.
- Láttátok? - kérdezte Baekhyun.
- Igen! Kövessük! - rohanni kezdünk abba az irányba, ahová gondoltuk, hogy az árny is ment. Ám hirtelen zsákutcába ütköztünk.
- És most? Nincs itt semmi! - nézett rám Baek tanácstalanul. Közelebb léptem a téglafalhoz. Úgy éreztem, hogy oka volt annak, hogy idejutottunk. Hirtelen, mintha halk dörömbölést hallottam volna.
- Halljátok? - kérdeztem.
- Mit? - kérdezte Yeol, mire a szám elé tettem a mutatóujjam. Figyelmesen hallgattunk és a dörömbölés megismétlődött.
- Olyan mintha a fal mögül jönne! - állapította meg Baek.
- Lehet, hogy Luhan! - mondta Chanyeol, mire rámeredtem. Hogy került be oda? Hirtelen, mintha kiabálás szűrődött volna át a falom.
- Srácok! Ti vagytok?
- Ez Luhan! - kiáltottam föl. - Luhan! Hallasz? - kérdeztem ijedten.
- Sehun!
- Hogy kerültél oda? - kérdeztem és a falnak tapadtam, hogy jobban hallhassam őt.
- Én... Nem tudom!
- Mi az, hogy nem? - ám mielőtt válaszolhatott volna, ismét kellemetlen érzésem támadt. Az árny ismét megjelent és körözni kezdett a falon.
- Mi történik? - kérdezte Baekhyun. Az árny egyre sűrűbb és gyorsabb köröket írt le, mígnem valahol a fal közepén, megállt egy pontban.
- Mo... Most mi van? - kérdezte Baekhyun remegve. Odaléptem és a kezem az árnyra tettem. Megnyomtam a téglákat azon a helyen, ahol a szellemszerű lény mutatta. Hirtelen a fal fordult egyet és magával sodort mindhármunkat. Akkora lendülettel vitt magával, hogy nekiestem szegény Luhannak, aki a fal túloldalán álldogált.
- Bocs! - kértem elnézést, majd lemásztam a srácról.
- Hol vagyunk? - kérdezte Baekhyun. Vállat vontam.
- Nem tudom! De ha már itt vagyunk, nézzünk kicsit körül! - javasoltam. A többiek bólintottak. Elindultunk a félhomályban, miközben fogalmunk sem volt, hogy hol vagyunk.
- Félek! - hallottam egy halk hangot. Odapillantottam. Baekhyun összébb húzta magát, mire Chanyeol megfogta a kezét. Ekkor Luhanra néztem, aki engem bámult. Nem szólt semmit, arca kifejezéstelen volt. Mondani akartam valamit, de ahogy a szemeibe néztem, belém szorult még a levegő is. Egyszerre fordultunk el egymástól. Nem, ez most nem a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy beszélgessek vele!
Egy ajtóhoz érkeztünk. Lenyomtuk a kilincset és a bejáró kinyílt. A szemünk elé borzalmas látvány tárult. A folyosó két oldalán cellák sorakoztak. Mindegyikből legalább négy kar kalimpált kifelé, s közben a betegek szörnyű hangokat hallattak. Lenéztem. A padló rácsból volt és alatta égett a tűz.
- Most mi legyen? Nem tudunk átmenni! - akadt ki Baek. Épp készültem azt mondani, hogy nem tudom, amikor Luhan ragadta meg a ruhám ujját, meghúzta párszor, majd mikor rápillantottam, mutató ujjával a plafonra bökött. Az ajtótól, egészen a folyosó végéig, egy hosszú cső futott végig.
- Szerinted az elbír minket? - kérdeztem. Luhan vállat vont.
- Ezt csak egyféleképpen tudhatjuk meg! - bólintottam.
- Tartsatok bakot! - fordultam a többiek felé. Baekhyun és Chanyeol kérdőn néztek rám, de tették amit mondok. Felcsimpaszkodtam a csőre és elindultam a túlsó oldalra. A cső néhol elég instabilnak tűnt, de szerencsére sikerült mindenféle bonyodalom nélkül átérnem a folyosó végébe.
- Na? - kiáltott át Luhan.
- Óvatosan gyertek át! - feleltem. Láttam, ahogy Luhan és Chanyeol felemelik Baekhyunt, aki teljesen elfehéredve indult el felém. Mikor megérkezett, leült a földre és zihálva nézte, ahogy Chanyeol Luhannak segít. Alig indult meg felénk az őzike, zajt hallottunk. Chanyeol ijedten nézett maga mögé. Az események hirtelen felpörögtek. Lépések zaját hallottuk, egy mordulást, majd egy ököl csapott le a fiatal fiúra, akinek a teste úgy csuklott össze az őt ért ütéstől, mintha holmi rongybábú lenne.
- CHANYEOL! - sikoltottunk föl egyszerre. Baekhyun már ugrott volna, hogy megmentse, de visszafogtam. Yeol nem kelt föl többet. Fejéből vér folyt ki, majd a sötétből előlépett Kenny. Luhan amilyen gyorsan csak tudott, átmászott hozzánk, majd rohanni kezdtünk előre. Hallottuk, hogy az a valami követ minket. Tudtuk, hogy hamarosan utolér minket.
- Mi lesz most? - kérdezte Baekhyun.
- Arra! - mutatott Luhan oldalra. Azon a részen, ahová Luhan vezetett minket, egy rendkívül keskeny folyosó foglalt helyet, ahová mi is csak úgy fértünk be, ha oldalra fordultunk. Üldözőnk ekkor adta fel a fogócskát. Mi átvergődtünk a szűk helyen, majd fáradtan ültünk le. Baekhyunból ekkor tört fel a zokogás.
- Chanyeol... - mást nem tudott tenni. Folyamatosan sírt, Chanyeol nevét mondogatta és hagyta, hogy Luhan átölelje és a fejét simogassa. Én csak meredtem magam elé és próbáltam feldolgozni a tényt, hogy láttam meghalni a barátomat...

23. Game in the hospital

No, hát mielőtt elkezdenénk, szeretném elmondani, hogy elértük a 100.000 megtekintést! :D Nagyon hálás vagyok érte és nagyon örülök a fejemnek! :D Repes a kicsi szívem! Kellemes olvasást! ^^

Jongin:

Pár nappal a temetés után, Kris is nagyjából jó lélekállapotban ült az íróasztala mögé és megszervezett egy jó kis felderítést. Egyszerre indított több csapatot. Sehunékat visszaküldte a csatornába, egy lánycsapatot pedig valamelyik épületbe.
- A szabályok! - lépett elém Dyo. - Maradj a közelemben, nem hangoskodsz, figyelsz a lábad elé és én vagyok a vezető, így bármit mondok, az szent és sérthetetlen! Világos? - meredt rám szigorúan. Bólintottam.
- Remek! Menjünk! - idő közben Hyoyeon is megérkezett, így hármasban indultunk az A épület felé. Odakint köd volt. Megpróbáltam Dyo mögött maradni és nem elveszni, de csak nehezen sikerült. Alig láttam valamit. Mikor megérkeztünk, Dyo füléhez hajoltam és belesúgtam.
- Mit is keresünk pontosan? - kérdeztem.
- Semmit!
- Akkor minek jöttünk ide? - kérdeztem.
- Gyilkolni! - felelte Dyo.
- Mit? - döbbentem le.
- Bármit ami él és mozog! - hirtelen megálltam, ennek pedig az lett a következménye, hogy Hyoyeon belém ütközött. - Neked meg mi bajod? - kérdezte Dyo.
- Én... Én nem... - a fiú értetlenül meredt rám.
- Mit nem? - meredt rám szigorúan. - Mi bajod?
- Én nem tudok ölni! - mondtam ki.
- Hogy mi?! - kiáltott fel Dyo. - És csak most szólsz?
- Nem tudtam, hogy ölnöm is kell! - feleltem.
- Miért? Mit gondoltál? Pókerezni megyünk? - cseszett le az idősebb. - Már nem fordulhatunk vissza! Szóval szedd össze magad! - ennyit mondott, majd benyitott az ajtón.
- Ne aggódj! Majd megpróbállak fedezni! - kacsintott rám Hyoyeon. Bólintottam, majd szorosan Dyo mögött haladva, beléptem az épületbe. Odabenn dögszag terjengett, lánccsörgést hallottunk és kiabálásokat. Körbenéztem. Sehol senki. Akkor honnan jön a zaj? Mintha csak meghallotta volna a gondolataim, Dyo felém fordult.
- Alattunk vannak a betegek. Pár kiszabadult, de azok olyanok mint egy macska. Vigyázni kell velük. Gyorsak, halkak és könnyen ölnek! - nagyot nyelve bólintottam. A szívem a torkomban dobogott. Úgy éreztem, hogy bedobtak a mély vízbe, ráadásul nem adtak mentőmellényt. Ahogy a folyosón haladtunk, úgy éreztem, valami figyel minket.
- Dyo! - súgtam, de nem reagált. - Dyo! - próbálkoztam ismét, de megint semmi. - Dyo! - mondtam hangosabban, mire idegesen fordult felém.
- Mi van? - hirtelen kinyílt két ajtó, egy mögöttünk és egy előttünk, majd őrjöngő betegek vettek körbe minket. Egyszerre rántottunk bicskát, tőrt, kést, kinek mi volt és közelebb húzódtunk egymáshoz.
- Mi a terv? - kérdeztem.
- Én lecsapom a közelebbiket, Hyoyeon fedez, te meg próbálj meg nem meghalni! - felelte Dyo, majd nekiment a hozzá legközelebb eső betegnek. Hyoyeon megpróbálta fedezni, de a betegek túlerőben voltak. Nem tehettem mást. Be kellett szállnom a mészárlásba.

Rászorítottam a késre és nagy levegőt vettem. Dyora esett a pillantásom. Már meg is sebezték, nem is egy helyen, de őt nem érdekelte, harcolt tovább. Ekkor vettem észre, hogy az egyik beteg odalép a sráchoz és le akarja ütni egy hosszú, vascsővel. Az adrenalin elöntötte az egész testem. Idegesen léptem oda és mielőtt bármit tehetett volna, elvágtam a torkát. A beteg hanyatt vágódott, mire Dyo rám pillantott. A szemeibe néztem és elmosolyodtam. Ő nem reagált, hanem elfordult és megragadta Hyoyeon kezét.
- Futás! - sikerült utat törnünk és mindenféle gondolkodás nélkül rohantunk fel a lépcsőn és nyitottunk az egyik szobába, de majdnem megjártuk. Nem volt padló, helyette egy mély lyuk tátongott előttünk, ahová, ha beesünk, a nyakunkat szegjük.
- És most? - kérdezte Hyoyeon. Kénytelen leszünk a szélén menni! - magyarázta Dyo. A fal szélén, szerencsére volt némi padlómaradvány, ahol lehetett menni, de csak nagyon a falnak lapulva. Dyo volt az első, aztán Hyoyeon és végül én. Nagyon lassan haladtunk, közben azért imádkoztam, nehogy leszakadjunk. Mikor Dyo végre átért a terem túloldalára, ahol megmaradt a padló, kezdtem örülni, de túl korán ittam a medve bőrére. Amikor Hyoyeon akart ugrani, hirtelen leszakadt alatta a talaj. Épp sikerült elkapnom a csuklóját, viszont így én is kibillentem az egyensúlyomból és majdnem leestem.
- Jól vagytok? - hallottuk Dyo kiáltását.
- Nem egészen! Valahogy át kéne dobni Hyoyeont a túloldalra! - feleltem. Mondani könnyebb volt, mint megcsinálni. Ahhoz ugyanis, hogy ez menjen, egy hatalmasat kellett volna lendítenem a lányon, ami ment is volna, de akkor én lezuhanok.
- Hyung! Csinálj valamit! Nem bírom sokáig tartani! - kiáltottam át.
- Egy pillanat! - odapillantottam Dyora, aki a táskájában turkált és egy hosszú kötelet húzott elő. Csomót kötött a végére, majd előre dobta.
- Hyoyeon! Kapd el! - a lány kinyúlt érte és megragadta a kötelet. - Add át Jondinnak! - Hyoyeon feladta nekem. - Jongin! Figyelj rám! Olyan erősen kell tartanod, amilyen erősen csak tudod, hogy Hyoyeon átmászhasson rajta! - a lány riadtan nézett rám.
- Menni fog? - kérdezte, ijedten meredve a szemeimbe. Erősen a kötélre szorítottam.
- Megtartalak! - a lány elmosolyodott, majd rácsimpaszkodott a kötélre és átcsúszott rajta Dyohoz, aki a másik végét tartotta. Tekintetemmel végigkövettem a lány mozdulatait. Mikor átért, Dyo segített neki talajt érni, majd mindketten erősen tartották a kötelet.
- Jongin! Nagyon meg kell bíznod bennünk a következő mutatványhoz! - kiáltotta hyung.
- Miért? - kérdeztem.
- Fogd erősen a kötelet és engedd el a padkát!
- Hogy mi? - kiáltottam ijedten.
- Bízz bennünk! Megtartunk! Csak csináld! - nagy levegőt vettem és behunytam a szemeim. Nem akarom tudni, hogy mi lesz velem! Gondoltam, majd eleresztettem a padkát. Éreztem, hogy egyre lejjebb és lejjebb esem. A gyomrom a torkomba kúszott és mikor már azt hittem, hogy végem, hirtelen elakadtam. Mivel erősen tartottam a kötelet, nem zuhantam a végtelenbe, bár a kezemet kidörzsölte a durva anyag.
- Megvagy? - kérdezte Hyoyeon.
- Igen! - feleltem. Éreztem, hogy elkezdtek felfelé húzni, majd felsegítettek.
- Kösz! - fújtam ki magam.
- Természetes! - vont vállat Dyo, majd eltette a kötelet. - Na, induljunk!
- Merre? - kérdezte Hyoyeon. Hyung ránézett.
- Én azt javasolom, hogy menjünk minél lejjebb és legyünk távol a betegektől... Legalábbis próbálkozzunk! - a lehető legnagyobb csendben indultunk neki a folyosóknak és a lépcsőknek. Ahogy haladtunk az alagsor irányába, a láncok csörgése és a kiabálások egyre csak erősödtek.
- Hyung, nem azt mondtad, hogy megpróbálunk távol maradni a betegektől? - kérdeztem, mivel igencsak be voltam fosva.
- Valamit meg akarok nézni és ahhoz le kell mennünk! Ne félj! Itt vagyunk! - veregette meg a vállam. Ezen meglepődtem. Egyszerre volt furcsa és megnyugtató. Nagy levegőt vettem és követtem őt a sötétbe.
Az alagsor valami hihetetlen nyomasztó volt. Cellák sora, vér és dögszag, láncok csörgése, nyögések és kiáltások, mindez pedig sötétséggel koronázva. Hyoyeon reszketve húzódott közelebb hozzánk.
- Megvagy? - súgtam neki, mire bólintott.
- Ja... Mondjuk...
- Megjöttünk! - állt meg Dyo az egyik cella előtt. A rács mögött nem volt senki. Kérdőn néztünk össze a lánnyal. Egy üres cellába hozott minket? Minek? A választ akkor kaptuk meg, mikor hyung bement, eltolta az ágyat, ami alatt egy csapóajtó állt. A fiú felnyitotta, majd lemutatott.
- Menjetek! - előbb én mentem, majd Hyoyeon és végül Dyo, aki becsukta maga felett az ajtót. Ahogy leértem, tapogatóznom kellett, mert nem láttam semmit.
- Hyung! Hol vagyunk? - kérdeztem, mikor hallottam, hogy két társam is leért. Kis matatást hallottam, majd egy zseblámpa fénye égette ki a retinám.
- Majd meglátjátok! Kövessetek! - Dyo ment elöl, mi pedig Hyoyeonnal követtük. A folyosón penészszag terjengett. Mikor már egy jó negyedórája mentünk, kezdtem kételkedni abban, hogy Dyo tudja merre kell menni.
- Hyung! Mikor érünk már oda? - kérdeztem.
- Körülbelül most! - meredt rám az idősebb, majd a lámpa fényét egy vas ajtóra vezette. Lenyomta a kilincset, majd rányitott egy világos, fehér folyosóra.
- Hova jöttünk? - kérdeztem, de Dyo nem felelt. Csak ment előre.
- Hyung! - ragadtam meg a karját és visszafordítottam. - Mondj már valamit! Mi ez a hely? Honnan tudsz róla?
- Valamelyik nap az alaprajzokat nézegettem és észrevettem rajta ezt az útvonalat. Gondoltam nézzük meg, hisz nincs vesztenivalónk! - kirántotta a kezét az ujjaim közül, majd ismét elindult. Hyoyeonra néztem, aki vállat vont. Követtük Dyot. Ez a helyiség teljesen más volt mint a többi. Tiszta volt és világos. Néha egy-egy üvegajtó tűnt fel, mögöttük pedig asztalok.
- Mi ez a hely? - kérdeztem inkább csak magamtól. Hirtelen nyögésre lettünk figyelmesek. A hang irányába siettünk. Az egyik ilyen szobából jött. Benéztünk és egy idős férfit láttunk, ahogy egy széken ül, kezében egy pisztolyt tartva.
- Maga meg kicsoda? - kérdeztem. A férfi felnézett ránk.
- Öljétek meg! - mondta.
- Hogy micsoda? Kit és miért? - kérdezte Hyoyeon.
- A fiamat! Öljétek meg a fiamat, vagy ő öl meg titeket! Napról napra erősebb! Öljétek meg! - magyarázta nekünk. Úgy tűnt, magánkívül van.
- Ki a fia? - kérdezte Dyo.
- Keressétek az erőműben! Ott van! Ott él! Öljétek meg! - mielőtt bármit kérdezhettünk volna tőle, a pisztoly elejét a szájába tette és meghúzta a ravaszt. Hyoyeon sikoltott egyet, majd hozzám bújt. Dyo csak állt és meredt a férfira. Arcizmai nem rándultak, csak bámulta.
- Menjünk innen! - szólalt meg hirtelen, majd elindult kifelé.

22. Game in the hospital

Krystal:

Miután megtudtam, hogy Krist mennyire megviselte Jessica halála, eldöntöttem, hogy kétszer olyan erős leszek. Elhatároztam, hogy segítek neki túltenni magát a dolgon. Jessicát két nap múlva temetjük el, addig össze kellett kaparnom magam valahogy. Elsőnek magamban kellett elrendeznem a dolgokat, majd úgy terveztem, hogy beszélek Taeyeonnal. Le kell rendeznem vele a dolgokat. Nem fogok száz százalékig megbocsátani neki, képtelen vagyok rá, de ettől függetlenül, meg kell próbálnom kibékülni vele, már csak azért is, mert Jessica ezt kérte tőlem. Az elkövetkezendő időben, rengeteget dolgoztam. Ha épp nem volt dolgom, takarítottam, pakoltam, de az elkövetkező időben Yerivel foglalkoztam sokat. Mindig velem volt és jó érzés volt, hogy vigyázhatok rá. Lefoglalt. Kezdtem nagyon kötődni hozzá. Az idő viszonylag gyorsan telt így.
- Elkészültél? - kérdezte Lay, mikor belépett a szobába. Bólintottam. Elérkezett a temetés ideje. Mindenki ott volt. Kris, Sehun, Tiffany, Sunny... Mindenki. Ott álltak egy mély gödör előtt és engem figyeltek, mikor megérkeztem. Tekintetem Jonginra esett. A fiú biztatóan biccentett felém. Pillantásom ekkor Taeyeonra esett. Önelégülten mosolyogtam, ahogy megláttam a monokliját. Kiálltam a többiek elé és belekezdtem egy rövid beszédbe. Megpróbáltam rövid lenni, mert kezdtem rosszul érezni magam. Túl akartam lenni a temetésen és kész! Mikor befejeztem a mondandóm, meghozták a koporsót, leeresztették a gödörbe és pár fiú elkezdte rádobálni a földet. Miután végeztek, még utoljára a sírra pillantottam és a többiekkel együtt bevonultunk.
- Taeyeon! - ragadtam meg a lányt, mikor megláttam.
- Mi van? - kérdezte. Nagy levegőt vettem.
- Még mindig téged hibáztatlak! És sosem fogom neked megbocsátani! Viszont... Jessica azt kérte tőlem, hogy ne haragudjak, ezért... - kinyújtottam felé a kezem. - Én hajlandó vagyok békét kötni veled! - Taeyeon bólintott. Megragadta a kezem és megrázta.
- Sajnálom ami történt! - nézett rám, mire elhúztam a számat.
- Hazudnod nem kell! - feleltem, majd otthagytam. Végigmentem a folyosón, hogy megkeressem Yerit. Hamarosan meg is találtam, Jongin társaságában. A kislány nagyon jól elszórakozott a fiúval, aki össze-vissza csikizte.
- Szia! - köszöntem a srácra.
- Szia! Hogy vagy? - kérdezte.
- Megvagyok! - vontam vállat. Jongin közelebb lépett és megsimogatta a hajam.
- Ha szeretnél beszélgetni valakivel, vagy ilyesmi...
- Te leszel az első akinek szólni fogok! - kacsintottam rá, mire elmosolyodott. Úgy tűnt, szeretne nekem még mondani valamit, de Dyo jelent meg a hátunk mögött és magával vitte a fiút. Yeri átölelte a derekam.
- Ugye tényleg nincs baj? - pislogott fel rám, mire mosolyogva simogattam meg a fejét.
- Emiatt ne fájjon a fejed! Jól vagyok! - öleltem vissza. - Gyere! Együnk valamit! - ragadtam meg a kezét és magam után húztam az étkezőbe.

Luhan:
Nem kicsit lepődtem meg, mikor Sehun a gatyámba nyúlt és lesmárolt. Viszont nagyon jólesett! Miután lecsúsztunk a földre, villámgyorsan kerültek le rólunk a ruhák. Sehun nem tökölt sokáig, rám vetette magát és szájával kezdett kényeztetni. Megpróbáltam visszafogni a nyögéseim, de nagyon nehezemre esett. Sehun hajába markoltam és összeszorítottam az ajkaim. Kis idő múlva, a fiatalabb eleresztett.
- Ne félj! Ide nem jönnek be és nem nagyon járnak erre! Nyugodtan ereszd el magad! - simogatta meg az arcom.
- Honnan tudod? - húztam el a szám. Sehun megforgatta a szemeit.
- Nyögjél! - parancsolt rám, majd ismét rám hajolt. Úgy voltam vele, hogy már csak azért sem fogok hangoskodni... Ja, ez így szép terv volt, csak kár, hogy nem tudtam megvalósítani. Nem tudom, hogy csinálta, de elérte, hogy hamar feladjam a küzdelmet és hatalmas sóhaj szökött fel a tüdőmből.
- Sehun... - szólítottam meg, mikor éreztem, hogy a hátsófelemnél matat.
- Hm?
- Nem akarom! - a fiú kérdőn nézett fel rám. - Még nem akarom! - ismételtem magam. Sehun felmászott hozzám és megpuszilta az arcom.
- Rendben! - súgta a fülembe, majd megcsókolt. Finoman kóstolgatni kezdett, majd elmélyítette a csókot. Kezeivel lent kényeztetett, így nem mindig tudtam viszonozni a puszijait, mivel bele-bele nyögtem. Amikor már nagyon a végén jártam, csak feküdtem és nyögtem, míg Sehun a nyakamra cuppant.
- Kívánlak! - súgta Sehun a fülembe, de olyan hangsúllyal, hogy végem lett. - Ennyi volt? Nagyon fel lehettél izgulva! - vigyorgott és megcsókolt.
- A te hibád! - nevettem. Még feküdtünk egy ideig, majd felöltöztünk. Épp indultunk volna kifelé, mikor a fiatalabb elkapta a csuklóm.
- Ugye tudod, hogy este együtt fürdünk? - súgta a fülembe.
- Hogy? - kérdeztem döbbenten. Mikor döntötte el és engem miért nem kérdezett?
- Hát, én kielégítettelek, de velem mi van? - vigyorgott telibe. - Most te jössz! - kacsintott rám, majd utolsó csókot nyomott az ajkaimra és elhagyta a helyiséget. Én csak álltam, meredtem magam elé és próbáltam felfogni, hogy mi a fene történt pontosan.
Nem gondoltam, hogy Sehun komolyan beszélt, de tévedtem. Este, mikor a fürdéshez készülődtem, egy cetlit találtam a cuccaim között. "Várok rád!" Elvörösödve tettem el a lapot és összeszedtem a holmim. A fürdőbe nem volt senki. Elég késő volt már, így nem csodálkoztam ezen. Hátra mentem és beálltam az egyik zuhany alá. Megengedtem a vizet.
- Meglepi! - ijedten fordultam hátra. Sehun állt velem szemben és vigyorogva meredt rám.
- Te... Te mit...?
- Megmondtam, nem? Ne zavartasd magad! Fürödj nyugodtan. - vigyorgott.
- Ha nézel, nem megy! - fintorogtam rá.
- Kivertem neked és még mindig szégyenlősködsz? - nevetett fel. - Cuki! Na gyere! - húzott magához és megcsókolt. Hagytam magam. Megint hagytam, hogy elcsábítson, közben pedig marcangolt a bűntudat. Mindig eszembe jutott Irene. Biztos voltam benne, hogy Sehun nem mondta el a történteket. Egy kis köcsögnek éreztem magam. De nem tudtam megtagadni magamtól a fiút. Miért? Nem tudtam a választ. Érzéseim voltak iránta, amiket még nem ismertem eléggé.
- Min agyalsz ennyire? - kérdezte Sehun, miután lecuppant a nyakamról.
- Csak azon, hogy mekkora egy szemét vagyok! - feleltem. Sehun kérdőn meredt rám.
- Mi baj?
- Irene tud erről? - kérdeztem.
- Ne gondolkodj ilyeneken! - sóhajtott fel a fiatalabb, mire ellöktem magamtól.
- Szóval kurvára a háta mögött csinálod! - kiabáltam Sehunnal, aki kicsit meglepődött a heves reakción.
- Most mi bajod? Nem járok vele!
- És ezt ő is tudja? - kérdeztem. - Nem kefélek foglalt egyénekkel! - fontam össze a karjaim.
- Úgy tűnik, el kell magyaráznom valamit! - lépett közelebb a fiú és fura tekintettel nézett a szemeimbe. - Ezen a helyen, nincs olyan, hogy járunk vagy nem! Itt túlélünk, vagy nem és éppen ezért, nincs olyan, hogy szerelmesek vagyunk, csak kefélünk! - elöntött a méreg.
- Rendben! Ez esetben, kefélj mással! - léptem el mellőle és elhagytam a helyiséget. A törülközővel a derekamon vonultam végig a folyosón, majd leültem az egyik székre. Fejem a falnak döntöttem és behunytam a szemeim.
- Jól vagy? - felpillantottam és egy lány ült le mellém.
- Nem igazán! - feleltem neki. A lány bólintott.
- Amúgy Seulgi vagyok! - mosolyodott el.

- Luhan!
- Elárulod, hogy mi történt? - kérdezte.
- Dióhéjban annyi, hogy történt köztem és valaki között egy-két dolog, de neki nem jelent semmit. - a lány megveregette a vállam.
- Sajnálom. De, tudod ezen a helyen ez így megy! Ne szerelmet keress, hanem barátokat. - a lányra pillantottam. - Mert a szerelem múlandó, míg a barátság erős kötelék.
- Tapasztalat? - kérdeztem, mire Seulgi a földre pillantott, majd vissza rám.
- Az. - a lány felállt a helyéről és egyedül hagyott a gondolataimmal. Barátságot keress! Tanakodtam. Seulgi hangja visszhangzott a fejemben. Rendben! Gondoltam magamban. Akkor azt fogok keresni! Határoztam el.

21. Game in the hospital

Sehun:
Amikor meghallottam, hogy Jessica meghalt, tudtam, hogy Krist nem szabad majd egyedül hagyni. Tudtam az elrejtett üvegeiről, egyszer véletlenül megláttam, hogy előveszi őket, majd visszarakja. Nem gondoltam, hogy bármikor is inni fog, de valahogy éreztem, ha mégis, akkor most lehúzza őket. Bementem az irodába, hogy megtaláljam, de nem volt ott. Bejártam az egész épületet, de sehol sem volt. Kezdtem megijedni. Remélem nem történt baja!
- Sehun! Mi baj? - megpördültem a hangra. Luhan meredt rám kérdőn.
- Nem találom Krist! - feleltem.
- Biztos egyedül akar lenni! Hallottam mi történt...
- Nem! Te ezt nem érted! Nem szabad egyedül hagyni! - néztem a fiú szemeibe. Láttam rajta, hogy nem érti, de felfogja, hogy valami baj van.
- Segítek! - hálásan pillantottam a fiúra, majd újra bejártuk az egész épületet. - Mi van, ha nincs is idebenn? - kérdezte Luhan hirtelen. Megtorpantam. Tudtam, hogy az épületnek van egy hátsó udvara. Rohanni kezdtünk a kijárat felé és hamarosan meg is találtuk a vezetőt. Ájultan feküdt a füldön, körülötte üres üvegek hevertek.
- Szent ég! Ezt mind megitta? - szörnyedt el Luhan. Amilyen gyorsan csak tudtuk, felkapartuk Krist a földről.
- Szólnunk kell Laynek! - mondtam Luhannak, aki értette a célzást. Amint becipeltük a vezetőt az épületbe, már rohant is, hogy szóljon Yixingnek. Az orvos loholt hozzánk és bevitette Krist az egyik szobába, majd gyomormosást hajtott végre.
- Ennyire kedvelte azt a lányt? - sóhajtotta Luhan.
- Testvéreként szerette. - bólintottam. A folyosón álltunk, hátunkat a falnak döntöttük.
- Nem lehet könnyű neki! - ismét bólintottam. - Honnan tudtad, hogy csinálni fog valamit?
- Egyszer megtaláltam az üvegeit. Nem gondoltam, hogy bármikor is leissza magát, de úgy tűnik tévedtem. - Luhan nem felelt, csak felsóhajtott. Egy ideig álldogáltunk egymás mellett, majd a fiú ellökte magát a faltól.
- Remélem rendbe jön! - el akart haladni mellettem, de elkaptam a csuklóját.
- Elárulnád, hogy mi bajod velem? - kérdeztem és a fal felé fordítottam.
- Semmi! Miért? - meredt rám úgy, mint akinek fogalma sincs, hogy miről beszélek.
- Ne játszd a hülyét! Az elmúlt pár napban, tök hűvös vagy velem és nem értem miért! - magyaráztam neki, mire szemei megcsillantak. Valószínűleg rájött, hogy miről beszélek.
- Nem gondoltam, hogy ez ennyire zavarni fog! - pislogott rám. Összeráncoltam a szemöldököm.
- Mi?
- Hát... Sokat voltál velem, míg feküdnöm kellett, aminek gondolom Irene nem örült túlságosan.
- Tessék? - néztem rá összezavarodva.
- Gondoltam hagyok nektek teret! - vont vállat Luhan.
- De... Honnan tudsz Ireneről? - néztem rá csodálkozva.
- Baekhyuntól. - felelte Luhan. Nem hittem a fülemnek. Most... Most komolyan ezért lökött el magától?
- Annyira lökött vagy! - nevettem fel és szorosan átöleltem.
- Most mi van? - kérdezte Luhan értetlenül.
- Cuki vagy, az van! - mosolyogtam rá miután elváltunk. - Irenevel nincs köztünk semmi komoly, ezen kívül, ha annyira vele akartam volna lenni, megoldottam volna. De engem jobban érdekelt a te állapotod, mint az ő alsóneműje, szóval nem kellett volna így viselkedned! - vigyorogtam rá. Luhan elvörösödött.
- Kösz... - motyogta halkan.
- Nincs mit köszönnöd! Ez természetes! - hajoltam közelebb, mire nagyot nyelt. A mellkasomra nyomta a tenyerét és kicsit ellökött magától.
- Azt hiszem, hogy most megyek... - mondta alig hallhatóan és megpróbált eliszkolni, de nem hagytam neki.
- Miért menekülsz? - kérdeztem.
- Nem menekülök! - meredt rám.
- Igen? Akkor magyarázd meg, hogy ha közelebb hajolok, vagy valami kedveset mondok, miért rohansz el?
- Nem rohanok! Csak szeretném hasznossá tenni magam! - vitatkozott felfújt arccal. Elvigyorodtam.
- Jó! Akkor megyek veled és csináljunk együtt valamit! - kacsintottam rá. Luhan elvörösödve fordult el és a lépcső felé vette az irányt. Ha teljesen őszinte akarok lenni, az az igazság, hogy nagyon bejött a srác. Nem csak testileg vonzott, hanem a személyisége is bejött, ez pedig nagy szó, mert eddig senki sem fogott meg igazán. Talán Irene, de őt már elég régóta ismerem. Luhannal megkerestük Taeyeont, aki épp a bal szemét jegelte. A lány elküldött minket, hogy ellenőrizzük le, minden rendben van-e a gyógyszerekkel és készítsünk leltárt. Ez eredetileg Krystal és Lay feladata lenne, de mindkettejüknek dolguk akadt, így elvégezhettük mi a feladatot. Bementünk az egyik raktárnak átalakított szobába, ahol gyógyszeres dobozok és üvegek álltak egymás hegyén hátán.
- Hol kezdjük? - kérdeztem, mire Luhan elvett egy lapot.
- Szerintem először írjuk össze, hogy miből mennyi van és aztán tegyük rendbe őket, mert itt hatalmas a kupi! - javasolta. Bólintottam. Mivel nemrég lettek feltöltve a készletek, szerencsére mindenből volt bőven, így a leltározással hamar végeztünk. Belekezdtünk a pakolásba. Mondanom sem kell, ehhez volt a legkevésbé kedvem, de már megígértem, hogy segítek. A gyógyszereket bedobozoltuk, azokat pedig felcímkéztük.
- Sehun! Segíts feltenni ezt a dobozt! - mikor Luhanra pillantottam, láttam, hogy a fiú épp az egyik polcra akarja feltenni az egyik dobozt, csakhogy nem érte fel. Mosolyogva léptem mögé és segítettem neki.
- Köszi! - mosolyodott el.
- Nincs mit! - Luhan el akart lépni mellőlem, de jobb kezem a falhoz nyomtam, így akadályozva meg, hogy kiosonjon előlem.
- Mi az? - kérdezte kissé zavartan. Mélyen a szemeibe néztem. Már akkor is csodálattal töltött el, hogy milyen gyönyörű íriszei vannak, de most valahogy még inkább vonzott. Félhomály uralkodott a helyiségben és a fiú szemei valahogy különösen szépen csillogtak.
- Csak nézlek! - feleltem.
- Azt látom, de miért? - kérdezte.
- Miért ne? - hajoltam közelebb. Luhan a falnak lapult.
- Há... Hát... Mert egy kicsit zavar! - motyogta.
- Csak egy kicsit? Akkor semmi gond! - vigyorogtam. Kell nekem ez az ember!
- Nagyon zavar!

- Most kicsit vagy nagyon? - Luhan el akart lökni, de elkaptam a kezét. - Megint kezded? Amint kicsit közelebb megyek hozzád, te már el is löksz! Engem meg ez zavar! És nem kicsit! - meredtem rá.
- Szörnyű lehet neked! - húzta el a száját az idősebb. Gunyoros megjegyzésére elnevettem magam.
- El sem tudod képzelni! - a fiú nem felelt, csak megpróbált szabadulni, de nem hagytam.
- Mikor óhajtasz elengedni? - kérdezte.
- Leginkább semmikor! - vigyorogtam.
- Sehun, engedj el!
- Nem!
- Sehun! Eressz má... - nem tudta befejezni, mert egy váratlan pillanatban, a nadrágjába nyúltam.
- Tetszik mi? - vigyorodtam el. Mielőtt reagálhatott volna, ajkaira martam és nyelvem a szájába csúsztattam. Nem kellett neki sok és megadta magát. Karjait a nyakam köré fonta és lecsúsztunk a földre.

20. Game in the hospital

Krystal:
Már akkor gyanús volt az egész, mikor reggel nem találtam sehol a nővérem. Köztudott, hogy nehezen kel fel reggelente, így furcsálltam, hogy hova ez a nagy sietség? Hiába próbáltam megtalálni, hirtelen mindenkinek sürgős dolga akadt, vagy nekem adtak egy csomó melót. Mintha terelni próbálták volna a figyelmem. Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy félholtan fogom újra látni. Egyszerűen nem tudtam felfogni. A nővérem... Xiumin próbált vigasztalni, de sikertelenül. A könnyek úgy törtek utat, mintha valami vízesés lenne. Csak ültem és nem bírtam felfogni, hogyan történhetett ez. Napoknak tűnő órák után, kinyílt a szobaajtó és Seulgi lépett a folyosóra. Krissel rögtön felpattantunk és odarohantunk.
- Hogy van? - kérdezte a vezető. Seulgi nem reagált. Állt mint a cövek, lehajtott fejjel. Rosszat sejtettem.
- Jessica...
- Mondd már Seulgi! Jobban van? - kiabált rá Kris. A lány elsírta magát.
- Annyira sajnálom! - zokogott fel. Éreztem, hogy egy világ dőlt össze bennem. A gyomrom görcsbe rándult, a szívem fájt, könnyek tódultak a szemembe.
- Ez... Nem lehet igaz! Seulgi! - meredtem rá.
- Bár ne lenne! - törölgette a szemeit és elrohant mellettem. Még ekkor sem akartam elhinni. Krissel az orvosi szobába rohantunk, ahol Lay állt a nővérem felett. Jessica bőre hófehér volt, szemeit lehunyva tartotta. A mellkasa nem mozgott. A szám elé kaptam a kezem.
- Rengeteg vért vesztett, a feje pedig betört! - magyarázta Lay nyugodtan. Kris a falhoz hátrált és a földre rogyott. Én álltam még egy ideig, majd elöntött a düh. Ökölbe szorultak a kezeim. Hirtelen sarkon fordultam és kirongyoltam.
- Krystal, hová mész? - kiabáltak utánam. Nem feleltem. Tudták, hogy kit keresek. A szemeim vörösek lehettek a sírástól, ráadásul be is duzzadtak, de nem érdekelt. Végigrohantam a folyosón, le a lépcsőn, éppen akkor, mikor Taeyeon fordult be az egyik szobából.

- Te hülye kurva! - üvöltöttem rá és úgy arcon csaptam, hogy hanyatt esett.
- Elment az eszed? - nézett rám dühösen.
- Nekem? NEKEM? Mégis ki küldte Jessicát terepre? Ki miatt halt meg?! Ez a te hibád! CSAKIS A TIÉD! - üvöltöttem rá. - GYŰLÖLLEK! MIATTAD HALT MEG! - azon nyomban ráugrottam és tépni kezdtem a haját, karmoltam, ütöttem ahol értem, még meg is haraptam. Taeyeon megpróbált védekezni, de annyira felment bennem a pumpa, hogy esélye sem volt. A legszebb az volt az egészben, hogy a sikoltásokra mindenki abbahagyta amit addig csinált és egy kisebb tömeg alakult ki körülöttünk. Ahogy hisztérikusan hadonásztam, két erős kart éreztem a derekam körül, melyek megragadtak és nagy nehezen elrángattak Taeyeontól.
- Engedj el! - kiabáltam. - Engedj el! - sírtam tovább, de a fiú rám sem hallgatott. Elvonszolt az egyik sarokba, miközben a többiek Taeyeont kaparták össze a földről.
- Miért szedtél le róla? - néztem dühösen Jonginra, aki még mindig erősen fogta a csuklóim.
- Hogy ne tépd szét! - felelte.
- Pedig megérdemelné! - sírtam. - Jessica miatta halt meg! - Jongin gyengéden magához húzott. Szorosan átölelt és simogatta a hajam, míg meg nem nyugodtam.
- Annyira hiányzik!
- Tudom! - súgta a fülembe. Halk köhögést hallottunk a hátunk mögött. Egyszerre fordultunk meg Jonginnal és Suhot láttuk velünk szemben.
- Ezt Kris asztalán találtam! - nyújtott át egy levelet, melyre gyöngybetűkkel volt írva: Húgomnak!
- Egyedül hagynátok? - kértem a két fiút, akik megértően bólintottak és elvonultak. Lecsúsztam a földre és felbontottam a borítékot. Kihúztam belőle egy félbehajtott lapot, amiből egy nyaklánc esett ki. Az ő nyaklánca. Szív alakú medál volt, amibe a közös képünk volt téve. Széthajtottam a lapot és elolvastam az utolsó üzenetet tőle.

"Drága kishúgom!
Most szólok hozzád utoljára. Amikor erre a helyre kerültünk, n agyon féltem, hogy mi lesz veled! Megpróbáltalak mindentől megvédeni, aztán rá kellett jönnöm, hogy erre semmi szükség! Érett, gyönyörű és erős nő vagy. Mivel én már nem élek, mikor ezt olvasod, el szeretném mondani, hogy nagyon szeretlek és mindig ott leszek veled! Figyelni fogok rád! Kérlek légy jó és ne haragudj Taeyeonra, sem a többiekre, hogy nem szóltak! Nem ő tehet róla, a többieket pedig én kértem meg, hogy ne mondják el merre járok! Azt akartam, hogy a munkára koncentrálj, ne pedig rám. Teayeon pedig csak egy feladatot teljesít és az emberek néha hoznak rossz döntéseket! Örökké szeretlek: Jessica!"

A szemeimbe ismét könnyek gyűltek. Eltettem a levelet és fejem a falnak döntöttem. Időre volt szükségem, hogy feldolgozzam ezt az egészet. Sosem fogok megbocsátani Taeyeonnak, de békét fogok vele kötni. Ha ez volt a kérése, teljesítem! Felálltam a földről és az alvóhelyek felé vettem az irányt. Megkerestem a cuccom és eltettem a levelet, majd visszaballagtam az emeletre.
- Hogy érzed magad? - kérdezte egy hang. Lay felé fordultam.
- Szarul! Elveszítettem a nővérem. - feleltem. Yixing közelebb lépett, letörölt egy könnycseppet az arcomról, majd megfogta a kezem, amelyben a nyakláncot szorongattam. Finoman elvette az ékszert, majd a nyakamba akasztotta.
- Ő mindig veled lesz! - simogatta meg az arcom.
- De azért nem ugyanolyan lesz, mintha látnám is. - húztam el a szám.
- Nem! Tényleg nem! De gondolj arra, hogy már egy jobb helyen van. - bólintottam.
- Majd megszokom! - vontam vállat.
- Ha gondolod, pihenhetsz pár napot! Majd beállítom Seulgit... - megráztam a fejem.
- A munka elvonja a figyelmem! Folytatom! - Lay megsimogatta a fejem, majd megbízott, hogy ellenőrizzem le Amber sérülését. Bementem a lányhoz, aki az ágyon feküdt és énekelgetett.
- Hogy vagy? - kérdeztem.
- Ezt én akartam mondani! Mi van veled? Hogy bírod?
- A munka segít! - feleltem. - Leköt! Na mutasd a lábad! - leültem a lány ágyára és feltűrtem a nadrágja szárát. A lába meg volt duzzadva.
- Mégis, hogy tudtad így megütni? - kérdeztem, ahogy levettem a kötést és bekentem a duzzadt részt.
- Hyoyeonnal kicsit durvábban edzettünk és ő volt az ügyesebb! - magyarázta. Ismét bekötöttem a lábát, majd visszahúztam a nadrágját.
- És akkor, hogy mész majd felderíteni?
- Én? Sehogy! Jongin megy helyettem. - megdermedtem.
- Ki?
- Jongin! Miért? - felpattantam a helyemről és kirobogtam a szobából. Amber értetlenül kiabált utánam, de nem érdekelt. Ebben a pillanatban nem. Fogalmam sincs miből gondoltam, hogy az étkezőben fogom megtalálni, de amint beléptem a helyiségbe, szinte nekimentem.
- Jó ég! Hova rohansz így? Történt valami? - kérdezte Jongin.
- Hogy történt-e? Miért kell eltitkolni előlem mindent? - kérdeztem mérgesen.
- Eltitkolni? Hogy érted ezt? - nézett rám. Látszott rajta, hogy lövése sincs, mi bajom.

- Te ugrasz be Amber helyett! Ezt is Taeyeon találta ki? Vagy önként mész? Miért mész? - tettem fel egymás után a kérdéseket. Jongin azzal állított le, hogy mutató és középső ujjait, a számra nyomta.
- Azért nem mondtam, mert nem találtam megfelelőnek az alkalmat. Viszont ezt nem Taeyeon találta ki, hanem Amber és Hyoyeon. Engedélyt kértek Kristől, aki csak akkor bólintott rá, mikor Dyo is igent mondott.
- De... Annyira aggódom! - fakadtam ki. Jongin szorosan átölelt.
- Megígérem, hogy nem fogok meghalni! - felnéztem a fiúra. Szemei csillogtak és határozottan meredtek az enyéimbe. Újra magához vont és a hátamat simogatva álltunk az étkező ajtajában. Talán csak másodpercek, percek voltak ezek, nekem mégis a nap legszebb pillanatai.

19. Game in the hospital

Xiumin:
Jessica és Kris sokáig búcsúzkodtak. Mi már kint vártuk a lányt Taoval, s közben beszélgettünk.
- Szerinted túléli? - kérdezte Tao.
- Az A épületbe megyünk, ahol a legveszélyesebb betegek vannak. - feleltem. A fiatalabb bólintott.
- Tehát nem!
- Nem tudom! Reméljük a legjobbakat! - sóhajtottam fel.
- Te is tudod, hogy amint belépünk az épületbe, végképp nem leszünk biztonságban és Jessica egyáltalán nem jó terepen.
- Muszáj erről beszélni? Én sem örülök, hogy így alakult, de bizonyára Taeyeonnak jó oka volt rá, hogy Jessicát választotta. - morogtam. Tao dühösen nézett rám. Nagyon kedvelte Krist, így bármi ami fájdalmat okozott a vezetőnek, arra ugrott.
- Jó oka? Maximum annyi, hogy nem kedvelte, de ezért megöletni valakit...
- Tao! Elég! - szóltam rá erélyesen. - Igen, Taeyeon egy enyhén szólva rossz döntést hozott, de mit tehetnénk? Próbáljunk meg kicsit pozitívan hozzáállni a dolgokhoz!
- Pozitívan, mi? Fogadok, ha Chen lenne velünk Jessica helyett, már őrjöngenél az idegtől!
- Cöh! - fintorodtam el. - Azért ne felejtsd el, hogy Chen is terepen van, így bármikor elveszíthetem. - világosítottam fel. Tao nem szólt többet, aminek örültem, tekintve, hogy Jessica épp ekkor lépett ki az épületből. A ködbe burkolózva, lassan és csendesen indultunk meg az A épület irányába.
Már messziről is hallottuk az őrült kiabálásokat, nyögéseket és egyéb hangokat. Lánccsörgés, rácsráncigálás. Jessicára néztem, aki megborzongott, de arca kifejezéstelen maradt. Legszívesebben azt mondtam volna, forduljon meg, menjen vissza, de nem tehettem. Nem küldhettem vissza, hiszen akkor megszegtem volna az ígéretem, miszerint mindig a vezetőre hallgatok és teljesítem a parancsát, bármi is legyen az. Ezen kívül, idekint sem volt sokkal biztonságosabb, így nagyot nyelve, Taoval közrefogtuk Jessicát és beléptünk a pokolba.
A hangok egyre erősebben hallatszottak. Már én is féltem.
- Menjünk a második emeletre! Hátha ott kevésbé vészes! - javasolta Tao halkan, ahogy elhaladtunk a folyosón. Két oldalt, ajtók sorakoztak, melyeken csak egy kis, téglalap alakú üvegablak foglalt helyet. Ez arra funkcionált, hogy az ápolók és orvosok, benézhessenek, hogy minden rendben van-e és felkészüljenek a beteg esetleges reakcióira. Nagyon nyomasztó volt. Minden ilyen kis ablakhoz, egy-egy beteg tapadt és értelmetlen mondatokat zagyváltak, kiabáltak, sőt, volt aki verte az ajtót. Felsiettünk a lépcsőkön.
- És most merre? - kérdezte Tao.
- Előre! Ha bármi, vagy bárki az utunkba áll, megöljük! - a fiú bólintott és elindultunk a folyosón. Zavaróan nagy volt a csönd.
- Kezdek félni! Túl nagy a csend! - jegyezte meg Tao. Bólintottam.
- Én is erre gondoltam! - alig mondtuk ki, Jessica éles sikolya töltötte meg a folyosót. Egyszerre fordultunk a lány irányába. Megtámadták. Egy magas, izmos férfi volt. Csak nadrágot viselt, kezében valami fűrésszerű valamit tartott. Épp sikerült elkapnom a lányt, mielőtt eleshetett volna. Megragadtam és magam után vonszolva rohantunk végig a folyosón. A férfi követett minket.
- És most? - kérdezte Tao. Mivel a folyosó lassan kezdett a végéhez közeledni, egyetlen megoldást láttam.
- Ugranunk kell! - mondtam. Tao értette a célzást.

Begyorsított és lehagyott minket, majd a következő pillanatban eltűnt szem elől. A folyosó végén egy ablakot láttunk és furcsa mód, nem volt rajta rács. Tao nem vacakolt a kinyitással. Egy ugrással kitörte és az ég tudja hol végezte. Alig értünk oda a lánnyal, egyszerűen megfogtam és kilöktem rajta. Én is ugrani akartam, de a férfi elkapott. össze-vissza hadonászott a fűrészével, én pedig megpróbáltam, ha nem is megölni, de legalább megsebezni. Védül sikerült elkapnom a nyakát. Két hüvelykujjam rászorítottam az ádámcsutkájára és mélyen benyomtam. A férfi alig kapott levegőt, elengedett és hátrálni kezdett. Végignéztem, ahogy összerogy előttem, majd a többiek után ugrottam. Azt hittem, hogy nagyot fogok esni, de legnagyobb meglepetésemre, nem! Egy erkélyre érkeztem.
- Xiu! Gyere! - besiettem az ajtón a többiekhez. Jessica súlyosan megsérült. Az az állat, elvágta a felkarját és most ömlött belőle a vér. A furcsa viszont az volt, hogy a lány nem a karját szorongatta, hanem az oldalát.
- Jessica! Engedd el az oldalad! Látnom kell mi történt veled! - mondtam neki. A lány nagy nehezen elvette onnan a kezét.
- Jó ég! Leszúrták! - Tao a szája elé kapta a kezét. - Most mit csináljunk? - kérdezte.
- El kell kötnünk! Keressünk valamit amivel elköthetjük! - mondtam sietve. Tao körülnézett. A szoba olyan volt, mintha valaki lakott volna benne. A szekrényekben törülközőket, kötényeket találtunk. Tao megragadta az egyik kötényt, majd visszarohant hozzám. Én leszakítottam belőle egy darabot és jól megkötöttem Jessica derekán.
- Basszus! Rengeteg vért veszít! - nézett rám Tao idegesen. Jessica arca halott sápadt volt, oldalából ömlött a vér.
- Vissza kell vinnünk Layhez! Te vedd a hátadra, én majd ellenőrzöm, hogy tiszta-e a terep! - Tao tette amit mondok, míg én kilestem az ajtón.
- Bassza meg!
- Mi van? - kérdezte Tao és ő is kikukkantott. A folyosó tele volt őrölt betegekkel.
- Most mi legyen? - meredt rám.
- Mi lenne? Muszáj lesz köztük szlalomozni! - feleltem.
- És ha elkapnak? Meg fognak ölni! - súgta Tao.
- Tudom! Éppen ezért megyek én előre! - feleltem. Újra kilestem, majd mikor úgy láttam, hogy kevesebben vannak, megindultam előre. Amint a betegek észrevettek, rám ugrottak, ütöttek ahol értek, én meg próbáltam elterelni a figyelmüket, hogy Taoék biztonságosan átérjenek a lépcsőhöz. Ez nagyjából sikerült is nekik, de még így is volt, hogy Tao majdnem elejtette a lányt. Lerohantunk a földszintre, a kijárathoz akartunk sietni, de megtorpantam.
- Mi van? - kérdezte Tao, aki belém ütközött. Az ajtó irányába mutattam, ahol valami sötétkék füst szállingózott.
- Az mi a pokol? - hunyorgott Tao. Megráztam a fejem, jelezve, hogy ötletem sincs. A füst egyre tömörebb és sűrűbb lett, majd egy alakot véltem felfedezni benne. Mintha egy csontváz lenne... Vagy egy nagyon vékony valaki... Tanakodtam.
- Most mit csináljunk? - suttogta Tao.
- Nem tudom! De ha nem mozdulunk meg, talán nem ér baj... - alig mondtam ki, az a szellemszerű izé, egy szempillantás alatt lecsapott ránk. Nekem és Taonak sikerült kitérnünk az útjából, de Jessicát elkapta. A lány már amúgy is ájult volt, így nem tudott védekezni. A szellem megragadta, felemelte, majd ledobta a földre. Rémülten rohantunk oda. Jessica feje körül, vértócsa képződött. Mikor újra felnéztünk, a szellem eltűnt és szabad utunk volt kifelé. Ismét felkaptuk a lányt és kirobogtunk az épületből.
- Nézd meg a pulzusát! - parancsoltam a fiatalabbra, aki lehajolt és ujjait Jessica nyakára szorította.
- Még él! - mondta Tao.
- Akkor sietnünk kell! - Tao felkapta Jessicát és rohantunk vissza az E épületbe. Valahol a szívünk mélyén éreztük, hogy már felesleges, de nem adtuk fel a reményt. Mérföldeknek tűnő futás után, szinte berobbantunk a hallba.
- Lay! LAY! - kiabáltuk ahogy tudtuk. Az egész épületben a mi hangunk visszhangzott.
- Jó ég! Mi történt? - kérdezte Suho, mikor meglátott minket.
- Hol van Lay? - meredtem rá. Nem akartam ezt most megbeszélni.
- Itt vagyok! Hozzátok gyorsan! - intett a fiú a lépcső tetejéről. Mi megindultunk felé és rohantunk ahogy csak tudtunk. Pechünkre, Kris épp ekkor lépett ki az irodából és meglátta a félholt Jessicát.
- Jessica! - teljesen elfehéredett és odarohant a lányhoz, hogy megfogja a kezét. Mi szedtük a lépcsőfokokat, befordultunk a folyosón, majd egy éles sikolyt hallottunk. Krystal volt az. Minden, ami addig a kezében volt, leesett a földre. Csak nézte a testvérét és zokogott. Lay bevitette Jessicát az egyik szobába, majd magára zárta az ajtót. Egyedül Seulgit engedte be, hogy segítsen neki.
- Mi a franc történt? - nézett ránk Kris, szikrákat szóró szemekkel. Közben Krystal is odarohant, hogy hallja a történetet.
- Megtámadtak minket! - feleltem. Krystal nagyokat nyelt és próbált nem sírni, Kris pedig a földre rogyott.

18. Game in the hospital

Kris:

Idegesen járkáltam fel-alá. A Nap, csak nemrég bukkant fel a hegyek mögül. Az ablak párás volt, ami arra engedett következtetni, hogy odakinn hideg volt. Jessica pár percen belül indul és megígérte nekem, hogy előtte még beköszön. Szívem hevesen vert, ahogy arra gondoltam, hogy a lány hamarosan elhagyja az épületet. Óráknak tűnő percek múlva, léptek közeledtek, nyílt az ajtó és belépett a szobába. Odarohantam hozzá.

- Vigyázz magadra! - öleltem át szorosan. A lány összefonta derekam körül a karjait.

- Igyekszem. - felelte halkan. Elváltunk és végigsimítottam a lány arcán. Megpróbált határozottnak tűnni, de szemeiben láttam a félelmet.

- Biztosan ezt akarod? - kérdeztem.

- Biztosan! De mielőtt mennék, lenne egy kérésem... - mondta bizonytalanul.

- Mi az? - kérdeztem.

- Nem szóltam Krystalnak, hogy elmegyek. Csak aggodalmaskodott volna és nem akarta volna, hogy elmenjek. Nem akarom, hogy izguljon, szóval... Ne szólj neki kérlek! - kicsit elhúztam a számat.

- De ő a húgod!

- Éppen ezért! Kérlek Kris! Nem akarom, hogy a távozásom megakadályozza őt a munkában! Koncentrálnia kell, a betegekkel és a sérültekkel kell foglalkoznia, nem pedig velem! Viszont... Ha történne velem valami... - Jessica egy borítékot nyújtott át nekem. - De reméljük a legjobbakat! - elvettem a levelet és az asztalomra tettem.

- Nem muszáj menned! - mondtam neki, de Jessica megrázta a fejét.

- Nem vitatkozom! - nézett a szemeimbe. - Most mennem kell! - a lány egy puszit nyomott az arcomra. El akart menni, de elkaptam a csuklóját, visszahúztam és a homlokára nyomtam az ajkaim. Puszit nyomtam az említett testrészre, majd elengedtem a lányt.

- Sok sikert! - Jessica bólintott, majd elment. Fájó szívvel ültem le a székembe és magamban imádkoztam, hogy ne legyen semmi baj.

- Szarul nézel ki! - egy hang zökkentett ki gondolataimból. - Mi a helyzet? - Taeyeon lépett az irodába. Nem rég kelhetett, mert haja kissé kócos volt.

- Xiuminék most indultak! - feleltem neki.

- Tényleg? Melyik épületbe mennek? - kérdezte a lány, mire villámló tekintettel néztem rá.

- Amelyikbe küldted őket! - Taeyeon bólintott. Xiuminék ugyanis az A épület felé tartottak, ahol a legveszélyesebb betegek voltak. A lány dühösen nézett rám.

- Azt hittem ezt már megbeszéltük! Én csak jót akarok!

- Jót akarsz? - csattantam fel. - Kibaszottul szarul csinálod a dolgokat! Miért? Miért kellett kiküldeni Jessicát?

- Mert nem a jó harcosoknak kéne most meghalni! - felelte. Ennél a mondatnál telt be a pohár.

- Igazad van! Inkább haljon meg inkább Jessica! Tudod mit Taeyeon? Menj a picsába! Látni sem akarlak! Tudod mi az egyetlen oka annak, hogy nem verlek agyon? Az, hogy lány vagy! Tűnés! - kiáltottam rá. Taeyeon hatalmas szemekkel nézett rám. Még sosem beszéltem vele így, ezért most megdöbbenve hallgatott.

- Nem mondom még egyszer! Tűnj el innen! - mutattam az ajtó felé. Taeyeon szemei szikrákat szórtak. Dühösen elviharzott mellettem és rám vágta az ajtót. Rettenetesen dühös voltam. Ismét elgondolkodtam, hogy elővegyem-e a dugi rumom, de megint arra jutottam, hogy mint vezető, nem tehetem meg a többiekkel szemben, hogy lerészegedem. Azért vagyok leader, mert ha a többiek összeomlanak, nekem akkor is tartanom kell magam, a helyzet magaslatán kell állnom és nem veszíthetem el a fejem. A helyzet viszont az, hogy kezdtem megőrülni a helytől. Hirtelen kopogtattak.
- Gyere! - kiáltottam ki. Lay dugta be a fejét, majd közelebb jött.
- Hogy vagy? - kérdezte. Ránéztem, mire bólintott. A szemeimből kiolvasta, hogy szarul.
- Taeyeon elég zaklatottnak tűnt. Veszekedtetek? - kérdezte.
- Ne is mondd! Arra gondoltam, le kéne váltani a vezetőpozícióból. - fújtattam.
- Taeyeon csak jót akar! Az más kérdés, hogy nem mindig hoz jó döntéseket, de tévedni emberi dolog! - nyugtatott Lay.

- Most komolyan az ő pártjára állsz? - meredtem rá dühösen.
- Nem állok senki pártján! Csak tényeket közlök! Igazság szerint, próbáltam beszélni vele, de tudod milyen! Makacs mint egy öszvér! Ezen kívül, Jessica maga vállalta, hogy megy, nem kényszerítette senki!
- Most hol van? - kérdeztem a fiatalabb szavába vágva.
- Ki?
- Taeyeon!
- Baekhyunt keresi! - felelte Lay. - Bár azt hiszem, hogy ez nem az ő napja lesz! - kérdőn pillantottam Yixingre.
- Hogy értve?
- Hát... Belefutottam egy érdekes szituációba a folyosón. De szerintem hamarosan megérted! - Lay közelebb lépett, megveregette a vállam, majd távozott. Ismét egyedül maradtam. Nem értettem, hogy mire akart kilyukadni. Milyen érdekes szituáció lehetett? Úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom vele! Majd kiderül, ha annyira fontos! Felálltam és kimentem az ajtón. Gondoltam sétálok kicsit, kiszellőztetem a fejem. A folyosókon sétálgattam fel-alá, irdatlan üvöltözésre lettem figyelmes. Mindkét hangot felismertem. Egy hisztérikusan toporzékoló lány és egy annál is idegesebb fiú. Taeyeon és Baekhyun. Az egyik szobából jött a kiabálás.
- Mi az, hogy nem? Mi bajod van? - kérdezte Taeyeon.
- Melyik része nem érthető, magyarázd már el? Elméletileg egy nyelvet beszélünk, ennyire nem lehetsz hülye!
- Vigyázz a szádra! Attól, hogy te vagy a fiú, még én vagyok az idősebb és kérdeztem valamit! Elárulnád mi bajod lett hirtelen? Eddig sosem volt problémád! - a feleletet már nem hallottam, mivel egy lány tette a vállamra a kezét, mire ijedten fordultam meg.
- Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni! - mondta Krystal és kissé odébb húzott, hogy kevésbé legyen zavaró Baekhyunék kiabálása. - Nem találom a nővérem! Nem tudod hol lehet? - kérdezte. Kissé megijedtem a kérdéstől. Mivel Jessica nem akarta, hogy Krystal tudjon róla merre van, hazudnom kellett volna a lánynak, de azt nem akartam. Kedveltem Krystalt és nem akartam félrevezetni. Már épp elmondtam volna az igazat, mikor Lay lépett a lány háta mögé.
- Kérlek nézz rá Luhanra! - a lány bólintott, bár láttam, hogy nem szívesen távozik.
- Kösz! Már majdnem kitálaltam. - sóhajtottam megkönnyebbülten.
- Nincs mit! Amúgy Hyoyeon és Amber téged keresnek! Szóval jobb lenne, ha visszamennél az irodába. - elcsodálkoztam.
- Miért keresnek? - mielőtt Lay felelhetett volna, kivágódott az egyik szoba ajtaja és egy roppant ideges Taeyeon viharzott ki belőle, majd rögtön utána Baekhyun. Lay megcsóválta a fejét.
- És folytatódott. - mondta. Kérdőn néztem rá.
- Mi történt? - kérdeztem, mert már igazán érdekelt, hogy mi van a két hülyével.
- Valamelyik nap belefutottam egy igen intim helyzetbe. - magyarázta Lay.
- Kik...?
- Baekhyun és Chanyeol. Kihallatszott a folyosóra! Csodálkozom, hogy más nem hallotta. A lényeg, hogy Baek választott. És nem Taeyeon győzött. Gondolom ezt "beszélték meg. - mondta Lay.
- Inkább kiabálták. Hogy őszinte legyek, jobban örülök Baek ennek a döntésének, mintha Taeyeonnal lenne. - néztem a fiatalabbra.
- Kedves! - húzta el a száját Lay.
- Csak őszinte vagyok! Taeyeon mindenkivel kavar, tök felesleges, hogy Baekhyun teperjen utána, hisz úgysem lehet az övé. - Lay bólintott.
- Nekem mindegy! Csak ne zavarjanak a munkámban! Viszont azt javaslom, hogy menj le, mert a lányok már várnak! - elköszöntünk egymástól, majd Lay erre, én arra vonultunk. Visszavonszoltam magam az irodámba, ahol már ott vártak Amberék.
- Segíthetek? - kérdeztem, amint beléptem. Hyoyeon szólalt meg először.
- Igen! Igazság szerint Jonginról lenne szó! A közeljövőben felderítésre kellene mennünk, de van némi probléma! Amber megsérült edzésen és... Szóval be kéne tenni helyette Jongint! - intettem Ambernek, hogy lépjen közelebb.
- Hol fáj?
- A lábam! - magyarázta.
- Jó, menj Layhez, ő majd segít felépülni! Amennyiben Dyo is úgy látja majd, hogy Jongin mehet veletek, engedélyezem! - mondtam a lányoknak, akik bólintottak és távoztak. Lerogytam a székemre. Csak azt kívánom, Jessicának ne essen baja!

17. Game in the hospital

Jongin:
- Dyo! Pihenjünk egy kicsit! - lihagtem. A víz csorgott rólam, úgy éreztem, bármelyik pillanatban összeeshetem.
- Nem pihenünk! Még egy órát bírj ki! - meredt rám hidegen. Fájdalmasan nyögtem fel. Mindenem sajgott. A helyzetet az mentette meg, hogy Kris lejött hozzánk beszélni, de Dyo gyorsan elküldte a vezetőt. Kimerülten néztem a fiúra és folytattuk a küzdőedzést. Lefuttatott velem vagy tíz kört pluszban és nem érdekelte, hogy már csillagokat láttam a fáradtságtól. Nem tudom mikor telt le az egy óra, mivel a "levezető" futás közben megszédültem. Hányingerem lett, a fülem sípolt és úgy éreztem a föld húz maga felé. Minden elsötétült.
- Jongin! Hé Jongin! - mikor ismét kinyitottam a szemeim, Dyot láttam magam előtt. Az arcom vizes volt és még szédültem. A fiú a lábaim fogta, melyek az égnek meredtek.
- Minden oké? - kérdezte mosolyogva... Mosolyogva? Nem hittem a szemeimnek. Miért mosolyog? Talán örömét leli, hogy így lát? De nem! A szája nem kárörvendve kanyarodott felfelé, sokkal inkább büszke volt.
- Mo... Mondjuk! - nyögtem. Dyo nagy nehezen felültetett, majd a kezembe nyomott egy üveggel teli vizet. Lassan, kortyonként ittam az üvegből.

- Büszke vagyok rád, ugye tudod? - kérdezte Dyo. Majdnem félrenyeltem. Kérdőn néztem az idősebbre, akinek a mosoly még mindig ott virított az arcán.
- Öhm... Miért? - kérdeztem zavartan. Ismét az üvegbe kortyoltam. Dyo felsóhajtott.
- Te vagy az egyetlen, aki ilyen sokáig bírta ezt az edzésprogramot! Sőt, több mint egy órával megelőzted a többieket! - mondta.
- Nem értem! - feleltem.
- Mindenkinek ugyanaz az edzésterve! Legalábbis azok közül, akik velem edzenek. Eddig senki sem tudta ilyen jól teljesíteni. Sokan már sokkal előbb összeestek, de a te kitartásod bámulatra méltó. Elismerésem! - veregette meg a vállaim. - Zuhanyozz le és feküdj le! Hosszú napod volt! - mondta, majd egyedül hagyott a teremben. Üldögéltem egy kicsit, iszogattam a vízből, majd a zuhanyzóba vonultam. Gyorsan megfürödtem. A langyos vízcseppek kellemesen felfrissítettek. Miután végeztem, megtörülköztem. Igaz, alig bírtam mozgatni a végtagjaim, de nagyjából sikerült a matracomhoz vergődni és lefeküdni rá. Amint letettem a fejem, álomba merültem.

"Egyedül voltam a szobában. Kezeimen szíj feszült. Kótyagos fejjel néztem körül. Valamiféle orvosi szobában lehettem. Minden fehér volt, körülöttem asztalok álltak, különféle orvosi felszerelésekkel. Injekciós tűk, fogók, kis üvegcsék, különféle folyadékokkal... Úgy éreztem a szoba forog velem. Megpróbáltam kiszabadulni, de annyira rám voltak szorítva a szíjak a csuklómra, hogy mozdulni is alig tudtam. Valami székben ültem. Mivel a lábam nem volt leszíjazva, meg tudtam fordulni a székkel, bár majdnem elestem. Senkinek még csak a hangját sem hallottam. Sem járkálást a folyosóról, sem beszélgetést, sem a köpenyek susogását, semmit! Ki kell szabadulnom! Határoztam el. De hogyan? Tanakodtam. Világossá vált számomra, hogy az engem fogva tartó szíjakat, le kell vágni, csakhogy nem tudtam mivel és hogyan. És ha kiszabadulok? Utána mi lesz? Lehet, hogy elkapnak! Ha pedig ez lesz, talán még rosszabb lesz, mint most! Tanakodtam mit is kellene tennem, de folyton arra jutottam, nekem innen el kell menekülnöm! Nagy nehezen az egyik asztalhoz vonszoltam magam, ahol mindenféle kések, meg egyebek sorakoztak. Már csak arra kellett rájönnöm, hogy szedjem le őket és hogy vágjam ki magam! Gondolkodtam. Odahajoltam, hogy valahogy a számmal elvehessem az egyik kést. Nagy nehezen sikerült is. Most, hogyan tovább? Agyaltam. Valahogy az ujjaim közé ügyeskedtem a kést és lassú, erőteljes mozdulatokkal, elkezdtem elvágni a bőrszíjat. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire az erős anyag megadta magát a kés élének és az immár szabad kezemmel, kiszabadíthattam a másikat. Felálltam, de meg kellett kapaszkodnom az asztalban, hogy ne essek hanyatt. Hirtelen megszédültem. Vártam kicsit, hogy a vérnyomásom rendbe jöjjön, majd ismét megpróbálkoztam a járással. Lassan az ajtóhoz lépkedtem és lenyomtam a kilincset. Kikukucskáltam. Sehol senki. Kezdett gyanús lenni. Kiléptem a helyiségből és megpróbáltam a lehető leghalkabbra venni a figurát. Lassan haladtam előre, bár nem tudtam hol lehetek. Hirtelen hangokat hallottam. Nagyon megijedtem.
- Nyugtatót kellett adni neki, túlságosan ellenkezett! - mondta egy mély hang.
- És most hol van?
- Kikötözve! - biztos voltam benne, hogy rólam beszélnek. Nem sokkal később ez bizonyossá vált.
- Picsába! Eltűnt! - rohanni kezdtem a folyosón. Nem tudtam merre, csak mentem. Rohanó léptek zaja ütötte meg a fülem. Benyitottam az egyik szobába és berohantam. De csak rosszabb lett minden. A teremben velem egykorú fiúkat és lányokat láttam. Mind csont sovány volt, arcuk megviselt. Kezük a fejük felett volt összekötve és a plafonról lelógó láncra voltak verve. Odaléptem egyikükhöz és a nyakára tettem a kezem. Nem éreztem a pulzusát.
- Te mit csinálsz itt? - egy gyenge, halk hang szólított meg. Kérdőn néztem körül.
- Ki volt az? - kérdeztem. Ekkor megpillantottam egy nagyon elgyengült fiút. Közelebb léptem.
- Te ki vagy? - kérdeztem.
- Az most nem számít! - felelte, de nagyon nehezére esett beszélni. - Figyelj rám! Rettenetes veszélyben vagy! El kell tűnnöd innen!
- De hová? - kérdeztem.
- Hallgass ide! Ha itt maradsz, úgy jársz, mint mi! Kísérleti egerekként bántak velünk és végül felakasztottak ide, mert azt hitték meghaltunk. De többségünk még élt, így kínok kínja között halunk meg! De neked még van esélyed!
- Hova menjek? - kérdeztem.
- Egy emelettel lejjebb, azokat a fiatalokat tartják, akiket bedobnak egy Insanis nevű kórházba. Engem is oda akartak vinni, de megváltoztatták a tervet és itt kötöttem ki. Menj le és rejtőzz el közöttük! Ha szerencséd van, talán kijuthatsz! - mondta halk, rekedt hangon.
- Mi a garancia arra, hogy ott nem bántanak?
- Semmi! De oda élve visznek embereket! Talán nem ölnek meg! - magyarázta.
- Köszönöm az információt! - néztem a szemeibe. A fiú fáradtan mosolyodott el.
- Kérnék valamit cserébe! - bólintottam. - Ölj meg!
- Tessék? - néztem rá hitetlenkedve.
- Kérlek! Te sem akarhatod nekem a kínhalált! Én segítettem! Most te jössz! - nagyon megsajnáltam.
- És... Hogy csináljam?
- Nekem mindegy! - közelebb léptem és megfogtam kétoldalt a fejét. Nagyot sóhajtottam és lehunytam a szemeim, majd rántottam egyet a srác fején. Csontok törése hallatszott, majd mikor elengedtem, a fiú feje előrebukott. Rettenetesen rosszul lettem. Sosem gondoltam volna, hogy éppen én fogok egyszer embert ölni, ráadásul úgy, hogy az áldozat kér meg rá. A fiú tanácsát követve, az ajtóhoz léptem és kiléptem a folyosóra..."

Verejtékben úszva ébredtem. Az álmom rettenetesen megviselt. Mikor körbenéztem, körülöttem már mindenki aludt. Felsóhajtottam és megfogtam a fejem. Nem! Ez nem lehet igaz! Felálltam és kimentem a folyosóra, majd benyitottam a fürdőbe. A Hold fénye beszűrődött a helyiségbe. Az egyik csaphoz léptem és megnyitottam a vizet. Megmostam az arcom, majd ittam pár korty vizet. Miután végeztem, belenéztem a tükörbe. Repedt volt már, itt-ott letört belőle pár darab és rettenetesen koszos volt. Megráztam a fejem. Nem! Én nem tehettem ilyesmit! Vagy mégis? Eszembe jutott a fiú elkeseredett és fáradt arca. Képes volnék ölni, ha megkérnek rá? Tanakodtam.
- Hát te mit csinálsz itt? - kérdezte Dyo. Megfordultam. A srác, egy szál törülközőben állt előttem.
- Csak rosszat álmodtam és kijöttem inni! - magyaráztam. Dyo bólintott.
- Miről szólt?
- Mi? - pislogtam értetlenül, mire a fiú megforgatta a szemeit.
- Az álmod! - összefont karokkal, szigorú tekintettel nézett rám. Meg sem kíséreltem, hogy nem mondom el neki, így belefogtam a mesélésbe. Dyo végighallgatott. Egyszer sem vágott közbe. Miután befejeztem a történetet, csak bólintott.
- Elég beteg álmaid vannak! Bár megértem! Valószínűleg a téged ért traumák miatt van ez így! De ne foglalkozz velük! Majd elmúlnak! - nem hittem a fülemnek.
- Ne foglalkozzam velük? Megöltem egy embert! Ráadásul be vagyunk zárva és fogalmunk sincs, mikor jutunk ki!
- Éppen ezért! A te álmod pitiáner probléma! Ezen kívül, jó lenne, ha felkészülnél lelkileg arra, hogy párszor még fogsz ölni! - meredt rám dühösen a fiú.
- És mi van, ha azt mondom, nekem nem fog menni? Én nem vagyok olyan mint te! Nekem nem mennek ilyen könnyen a dolgok! - Dyo közelebb jött és egy kurva nagyot bevert nekem.

- Mit tudsz te rólam!? Talán azt hiszed ismered a múltam? Szerinted nekem könnyű? Fogalmad sincs, hogy min mentem keresztül! - szemeiben düh csillogott. Nem várta meg, hogy feleljek, kiviharzott a helyiségből. Nagyot sóhajtottam. Nekidőltem a falnak és lecsúsztam a földre. Hirtelen nyílt az ajtó és Krystal lépett be rajta.
- Az egész folyosó tőletek zengett! Mi történt? - kérdezte és leült mellém.
- Összevesztünk.
- Azt hallottam! De min? - kérdezte a lány. Röviden elmeséltem neki is az álmom, majd az összetűzést. Krystal felsóhajtott.
- Megértem, hogy kiakadtál, viszont... Valamit neked is tudnod kell, hogy teljesen megértsd Dyo-t! - mondta csendesen. Nagy levegőt vett és belekezdett.
- Tudod, nem volt mindig ilyen! Amikor idekerült, nagyon is kedves volt. Aztán... Csapatvezető lett. Hárman voltak. Ő Yoonguk és egy másik srác. Hárman mentek felderítőútra, de megtámadták őket. Dyo megpróbálta menteni őket, de Yoonguk nem volt elég gyors! Dyo nem tudott segíteni rajta és látta meghalni! Akkor nagyon maga alatt volt, majd újabb csapatot kapott! De akkor is elveszítette egy társát! Ekkor keményedett meg! Két barátja veszett oda és ez nagyon megviselte. Azóta vezeti a mostani csapatot és nagyon jól dolgoznak együtt. - döbbenten hallgattam a történetet. - Ezért viselkedik így! Remélem megérted! - bólintottam.
- Annyira hülyén érzem magam! - fogtam a fejem.
- Ne érezd! Nem tudtad! Dyo senkinek sem nyílt meg! Csak kevesek tudják, hogy Dyo-t ez mennyire megviselte.
- Például te! - mosolyogtam a lányra.
- Például! És Lay! De ennyi! - ismét bólintottam.
- Azt hiszem bocsánatot kell kérnem tőle! - mondtam magam elé meredve. Krystal megsimította a karom.
- Rendben! De csak holnap! Most pihenned kellene! - megráztam a fejem.
- Nem tudok! Félek... - húztam el a szám. Krystal rám mosolygott.
- Ott maradok, míg elalszol! - kézen ragadott és visszahúzott a helyemre. Az ölébe hajtottam a fejem. Krystal a hajamat simogatta és őrködött felettem, míg újra el nem nyomott az álom.