12. Szövetség - Eső

Sehun:

Még mindig esik! Állapítottam meg az égre nézve. Közvetlenül a reggeli után kezdtek gyülekezni a sötétszürke felhők és nem sokkal később, nagy, kövér cseppekben kezdett esni. Először még nem zuhogott annyira, de dél körül, ki sem tudtunk menni az edzőpályára, így egy benti térben kellett folytatnunk.
- Furcsa! - jegyezte meg az őrmester, miközben fel alá járkált és figyelte a fekvőtámaszainkat. - Nagyon furcsa! - tudtam, hogy az esőre gondol. Mi vérfarkasok, érezzük, ha vihar vagy zivatar közeleg, ez azonban váratlan volt. Nem éreztük sem a szagát, sem az idejét. Csak érkezett és eleredt. A legtöbben szintén ezen a véleményen voltak. Egyetlen egyvalaki volt, aki biztosan érezte, hogy mi az oka ennek a hirtelen esőzésnek. Az pedig nem más volt, mint Luhan. Tudtam, hogy most az anyukájára gondol.
- Sehun! Figyelj az Isten szerelmére! - gondolataimból az őrmester hangja zökkentett ki. Mivel elkalandoztam, nem vettem észre, hogy miközben tartottam az alkartámaszt, a csípőm nagyon leereszkedett. Hiába nyomtam ki magam újra, az őrmester egy hatalmasat rúgott a combomba, amitől teljesen a földre estem. Jongin kérdőn fürkészett, a többiek pedig önelégülten vigyorogtak. Biztos voltam benne, hogy most marha boldogok. Végre csak én szívok a hülyeségem miatt. Bevallom, zavart, hogy közutálatnak örvendtem. Persze nem voltam egyedül, hiszen Jongin velem volt és valamiért Chanyeol és Baekhyun is hozzánk csapódtak. Ennek ellenére az, hogy bárhová néztem, szinte csak fintorgó arcokat láttam, zavart!
Abban reménykedtünk, hogy a nagy eső miatt, visszavonják a büntetést, vagy legalább valami mást találnak ki helyette, de nem. Az őrmester sátrakat állíttatott fel velünk és közölte, hogy vacsora után takarodjunk kifelé.
- Mintha dézsából öntenék! - húzta el a száját Baekhyun. - Chanyeol, egy sátorba leszünk ugye? - fordult a magasabb felé, mire az közelebb húzta.
- Még szép! És velünk lesz Sehun és Jongin is!
- Ne már! Tényleg? - kérdezte Baek, majd rögtön ezután hozzátette. - Mármint nem az... Én örülök, csak... Szóval...
- Jó! Tudjuk mit akarsz! - nevetett fel Jongin. - Egyébként miattam nem kell aggódnotok, Sehun te dugd be a füled! - veregetett vállon az idősebb. Vágtam egy fintort. Nagyszerű! Gondoltam magamban. Jongin és Dyo ellesznek valahol, én meg maradok gyertyatartónak. Fájdalmas sóhajt hallattam, majd Jonginra néztem. Láttam rajta, hogy tudja mi jár a fejemben, de nem hozza szóba. Minek? Rajtam már úgysem lehet segíteni. A problémámat nem lehetett megoldani, maximum elodázni. Csupán idő kérdése mikor derül ki, hogy bevésődtem Luhanba, akkor pedig kivégeznek. Tulajdonképpen, Luhannak az volna a legjobb, ha nem vésődne belém, hiszen ha ez megtörténik, őt is megölik. Mégis, valamiért gyomorgörcsöm lett attól, ha arra gondoltam, ez a dolog nem viszonzott. Egyszerre vágytam rá és nem is. Féltettem őt, de mégis tudom, dühös lennék, ha azt mondaná, ő valaki másban találta meg magát. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben felvertük a sátrat, kicsit távolabb a többiektől. Szerencsére alvóhelyünk anyaga vízhatlan volt, ennek ellenére meg voltunk rémülve, hogy be fog ázni. Miután végeztünk, az őrmester körbejárta a terepet és takarodót fújt. Miközben ő a sátrak között járkált, mi hallottuk a csizmája hangját a pocsolyákba. "Lics-locs" közeledett felénk.
- Takarodó! - nézett be hozzánk. Mi már a hálózsákjainkban voltunk és úgy tettünk, mintha semmire sem készülnénk. Ez az én esetemben igaz volt, de a többiekről ezt nem mondhattam el.
- Jó ég! Ezek egy sátorba kerültek? - meredt az őrmester Chanyeolra és Baekhyunra. - Jegyezzétek meg! Ha csak egy nyögést is meghallok, megint felsikáljátok a fürdőt! Világos voltam? - kérdezte szigorúan.
- Igen uram! - felelték egyszerre. Az őrmester hideg pillantást vetett rám, majd elment. Amint megszűnt a csizmájának zaja, Jongin már el is tűnt mellőlem. Valószínűleg átteleportálta magát valahova máshova. Feltételeztem, hogy Dyo-hoz.
- Na Sehunie! - meredt rám Baekhyun. - Hogy döntsük el ki marad? - kérdezte.
- Az őrmester járkálni fog. Szóval ha együtt akartok lenni, szerintem nem idebent kellene csinálnotok! - Baek elgondolkodott, majd bólintott.
- Jogos! Chanyeol, állj fel! - utasította a fiatalabbat, mire az húzogatni kezdte a szemöldökét.
- Már megtörtént! - Baekhyun elvörösödött és megütötte az égimeszelőt.
- Idióta!
- Most mi van? - vihogott Chanyeol. - Te kértél rá!
- De nem arra gondoltam! - fogta a fejét Baek.
- Most még! - kacsintott Chanyeol, majd nagy nehezen felült és megfogta az idősebb csuklóját. - Mi most lelépünk kicsit! Csá! - intett, majd kihúzta Baekhyunt az esőbe. Nagy sóhajjal konstatáltam, hogy egyedül maradtam. Összegömbölyödtem a hálózsákomban és lehunytam a szemeimet. Akaratlanul is Luhan arca bukkant fel előttem. Ahogy rám néz azokkal a hatalmas őzikeszemeivel és a sötét íriszek megcsillannak, ezzel versenyre kelve, egyúttal legyőzve az éjszakai égbolton elhelyezkedő csillagokat. Láttam magam előtt finom vonásait, mosolyát, kecses alakját, ahogy átlibben a folyó kövein. Egyikről a másikra ugrik, s mint egy tollpihe, ereszkedik a következőre és következőre. Hirtelen nem tudtam mi a valóság és mi a képzelgés. Talán elaludtam... Minden esetre, már nem hallottam az esőt. Sőt! Már a tábor sem volt sehol.

Az erdőben lófráltam és széles mosoly ült arcomon. Luhan átölelt hátulról és egy szó nélkül fogta meg a kezem, majd elkezdett húzni maga után. Néha-néha visszanézett rám és nevetett. Beszélni akartam hozzá, de valami meggátolt benne. Hirtelen Luhan hanyatt vágta magát egy kupac, puha falevélbe és magával húzott engem is. Majdnem ráestem, de sikerült megtámaszkodnom felette. Luhan átfonta a karjaimat a nyakamon és lehúzott magához egy csókra. Ajkai édesek voltak. Úgy éreztem többet akarok belőle. Nem akartam elengedni. Érezni akartam minden egyes porcikáját, mozdulatát. Kellett nekem. Luhan ködös tekintettel pillantott rám. Nem bírtam tovább. Vadul estem nyakának és megpróbáltam belefeletkezni az érzésbe, ami nem jelentett nagy kihívást...
- Sehun! Sehun! - kérdőn pislogtam párat. Baekhyun és Chanyeol térdeltek felettem és vigyorogva a képembe nyomták az arcukat.
- Mi van? - kérdeztem rekedt hangon.
- Ezt mi is kérdezhetnénk! - húzogatták a szemöldöküket. - Kin jár az eszed? - először nem értettem mire gondolnak, de ahogy végignéztem magamon, kezdtem felfogni a helyzetet. Kezem a nadrágomban és épp nagyban szorongatom a hancúrlécet.
- Úgy látom nagyon vad álmodd volt! - pöckölte meg a homlokom az alacsonyabb. - Egyedül hagyjunk kicsit? - vihogott. Nem feleltem. Kihúztam a kezem a gatyámból és betakaróztam.
- Mi van? Senki sem alszik? - a sátorba Jongin dugta be a fejét. Haja kócos volt, ruhája gyűrött volt, nyakán kis foltok éktelenkedtek.
- Sehun épp valami nagyon kellemeset álmodott! - vigyorgott Chanyeol. Jongin beült a két idióta mellé és nagyot nyújtózkodott.
- Akkor minek ébresztettétek fel? Végre lett volna egy jó estéje! - szállt be a szekálásba. Chanyeol és Baekhyun döbbentek meredtek hol rám, hol Jonginra.
- Mi? Te még soha nem...? Neeeee! - hitetlenkedtek.
- Kösz Jongin! Imádlak! - vetettem rá gyilkos pillantást, mire dobott egy csókot és bebújt a hálózsákjába.
- De most komolyan! Te még sosem voltál senkivel? - faggatott tovább a két idióta.
- Le lehet szállni rólam! - mordultam rájuk. - Fáradt vagyok!
- Jó, most hagyunk aludni, de ne hidd, hogy ennyivel megúszod! - hálózsákok susogását hallottam, kis mocorgást és sutyorgást, majd nem sokkal később beállt a csend. Szomorú sóhajt hallattam. Nem tudtam visszaaludni. Képtelen voltam. Az eső még mindig zuhogott. A nagy cseppek tompán koppantak a sátortetőn és lecsorogtak róla. Bárcsak Luhan valami madárrá tudna változni. Vagy legalább én. Akkor nem lennék ennyire kétségbeesett helyzetben. Csak átváltoznék és repülnék is, hogy láthassam. De nem! Nekem a szél jutott. Maximum el tudom fújni magamtól. Dühösen hunytam le a szemeimet és megpróbáltam ismét álomba merülni. Tudtam, ha el is alszom, már nem az őzikével fogok álmodni. Hirtelen nagyon dühös lettem Baekhyunékra. Miért kellett felébreszteniük? Ráadásul éppen a legjobb pillanatban? Halk szuszogásokat hallottam. Tudtam, hogy mind a hárman mélyen alszanak. Mivel a probléma nem oldódott meg a nadrágomban, úgy gondoltam nem érdekelnek. Lehunytam a szemeimet és ismét felidéztem azt a pillanatot. Luhan apró sóhajait, bársonyos bőrét, az ujjait amint a hajamba túrnak, az ajkai édes ízét... Megpróbáltam a lehető leghalkabban elvégezni a dolgom, hogy aztán aludhassak végre és egy újabb, rettenetesen hosszú napra virradjunk.

11. Szövetség - Tudod mi lesz hamarosan?

Sehun:

Jongin csak meredt rám, nagyokat pislogott, mintha nem is az anyanyelvemen beszéltem volna. Hirtelen megragadta a karom, átteleportált minket a falon belülre, majd bementünk a fürdőbe. Elég késő volt már, senki sem tartózkodott a nagy helyiségben. Jongin elengedett és rám meresztette a szemeit.
- Mi a fasz? - úgy éreztem magam, mint egy kihallgatáson. A fürdőben hideg volt, fáztam, a lámpák neonfénye az arcomba világítottak, Jongin pedig eszelős tekintettel meredt rám.
- Azt kérdeztem, mi a fasz? Ugye nem azt akarod mondani, hogy Luhanba? - a földre szegeztem a tekintetem, mire Jongin eleresztett és döbbenten hátrált. Tudta a választ anélkül, hogy válaszoltam volna.
- Eddig is szarban voltál, de ezek után nem tudom mi lesz veled! Saját magad nyírod ki! - üvöltötte le a fejem.
- Azt hiszed nem vagyok tisztában vele? - feleltem ingerülten. - Azt hiszed direkt csináltam? Ezt nem tudom befolyásolni, ez nem az én döntésem volt! - kiabáltam már én is. Vulkánként törtek fel belőlem a szavak.
- Nem én akartam ezt! - Jongin megragadta a tarkóm és a homlokához húzta az enyémet.
- Tudom... Tudom! Én melletted leszek! De rettenetesen óvatosnak kell lenned! Ha bárki rájön erre, kivégeznek! - bólogattam. Csak ennyit tudtam. Sírhatnékom volt, de könnyek nem törtek föl belőlem. Rettenetesen féltem. Tudtam, hogy ezzel megástam a saját síromat. Kizárt dolog, hogy ez a dolog ne derüljön ki, mivel aki bevésődik, annak az érzései sokkal intenzívebbek lesznek a választott személy iránt, nem tud sokáig távol lenni tőle, látnia kell! Rettegtem.
- Ti meg mit csináltok itt? - tört ránk az őrmester.
- Csak a fürdéshez készülődtünk! - felelte Jongin.
- Már mindenki a hálóban van! Siessetek! - mordult ránk, majd ránk csapta az ajtót.
- Jongin... - súgtam a fiúnak.
- 'gen?
- Tudod mi lesz hamarosan? - kérdeztem. Jongin elgondolkodott, majd megrázta a fejét.
- Telihold! - feleltem. Jongin kissé lesokkoltan nézett rám. Igen! Ez az a nap, amikor mindenki bezárkózik, mert veszélyesek vagyunk, kiszámíthatatlanok. Az egyetlen nap, amikor nem tudunk parancsolni magunknak, nem tudjuk kontrollálni sem a testünket, sem az érzéseinket. Ezen a napon, pontosabban estefelé, amikor a Hold még nem jött fel, a fiatal katonákat és gyakornokokat, külön leláncolják és cellákba zárják egy estére, hogy biztos ne tegyenek kárt semmiben és senkiben. Abban az állapotban amiben most vagyok, ez nem jön túl jól. Jongin megveregette a vállam.
- Majd megoldjuk! - próbált nyugtatni, bár mindketten tudtuk, hogy ezt ő sem gondolta komolyan. Csak legyünk túl rajta! Sóhajtottam.
Aznap este egy szemhunyásnyit sem aludtam. Folyton Luhanon járt az eszem. Nem tudom mit gondolhat most rólam. Megcsókoltam, majd fellöktem és otthagytam. Erre nincs magyarázat! Ám ahogy agytekervényeim tovább dolgoztak, egyből tanakodni kezdtem, vajon Luhan bevésődött-e már valakibe és ha igen, kibe? Nyugtalanabb lettem, mint amilyen voltam. Verd ki a fejedből! Túrtam a hajamba, de hirtelen nagyon rossz érzésem támadt. Nem! Ilyenre gondolnom sem szabad! Ő már nem csak a fejemben volt benne, hanem a testem minden sejtjében, egészen a sejt magvacskájában. Beleivódott. Többé nem tudom kitörölni, még ha akarnám se. Igaz, nem is akarom. Nem véletlenül vésődtem Luhanba. Az azonban tényleg nagyon aggasztó volt, hogy nem tudtam, ő vajon, hogy áll ezekkel a dolgokkal. Hiszen az nincs megszabva, hogy a bevésődés viszonzott. Sőt! Ötven százalék esély van arra, hogy a választott személy valaki másban találta meg önmagát. Ugyanakkor ez egy életre szól. Fájt a szívem, ha erre gondoltam. Egy élet úgy, hogy egy hatalmas erdő, egy tisztás és egy kőfal választ el tőle. Levegőre volt szükségem. Kilopóztam az udvarra, hátamat a hálóépület falának döntöttem és az égre emeltem a tekintetem. A Hold csaknem tele volt. Tompa, ezüstös fénye csak haloványan sütött le rám. Az ég tiszta volt, a levegő hideg. Kis levegőt vettem és lassan kifújtam. Hideg szellő kezdett fújdogálni. A kis légáramlat egy apró levelet sodort el előttem, majd felkapta és megtáncoltatta az éjszakai égbolton. Milyen szívesen lennék annak a levélnek a helyében! Gondoltam. Csak sodródik az áramlattal, nem kell semmivel sem törődnie, hiszen a szél csak sodorja és sodorja. Nem bántja senki. Lehunytam a szemeimet. Reszkettem a hidegtől, mégsem mentem be. Az ősznek lassan vége! Állapítottam meg. A fáradtság újult erővel tört rám. Még utoljára megpróbáltam megkeresni tekintetemmel a kis falevelet, de az addigra tovaszállt. Talán éppen Luhanhoz repült...

Úgy éreztem, ha most bemegyek, még inkább el lennék zárva Luhantól. Farkassá váltam, így végre nem éreztem a hideget.
Reggel hatalmas szidást kaptam. Az őrmester nagyon kiakadt mikor meglátta, hogy nem a többiekkel alszom.
- Neked teljesen elmentek otthonról? - kérdezte vörös fejjel. - Büntetésül nem kapsz vacsorát és, hogy a többiek is érezzék a törődést, ma este mindannyian kint alszotok! Ha már ennyire kempingezni akarsz tél elején, miért hagyjuk ki a többieket? - miután az őrmester távozott, a többiek gyilkos pillantásokkal illettek és miközben elhaladtak mellettem, belém jöttek és fellöktek. Az egyik srác olyan erővel jött nekem, hogy elestem.
- Haver, mit csinálsz? - hajolt le hozzám Jongin. A kezét nyújtotta nekem és felsegített.
- Már megint hülye vagy! - mosolygott rám barátságosan. Elkezdtem leporolni magam, de nem tudtam folytatni, mert Baekhyun lépett hozzám vigyorogva és elkezdte csapkodni a fenekem.
- Hadd segítsek! Én jobban látom milyen hátul, mint te! - nem igazán tudtam mit reagáljak, míg meg nem jelent az égimeszelő barátja, meg nem ragadta a derekánál és a vállára nem dobta.
- Ha nézegetni akarsz valamit, nézegesd az enyémet!
- Jaj, de azt annyiszor láttam már! Tök uncsi egy idő után ugyanazt a segget nézni! - vitatkozott az alacsonyabb és közben nagyban kapálózott, hogy a fiatalabb letegye végre.
- Igen? - Chanyeol dobott egyet Baekhyunon, aki felsikított. - Tegnap mintha nem ezt mondtad volna!
- Azt csak azért mondtam, mert...
- Mert? Hadd halljuk! Miért? Lásd be, hogy odavagy a seggemért! - vigyorgott a colos.
- Nem látok be semmit! - makacskodott Baekhyun.
- Nem? Akkor kapsz a fenekedre! - Chan felemelte a kezét és egy határozott mozdulattal megütötte a vállán kínlódó törpe hátsóját. Baekhyun erre felkiáltott és ha lehet, még inkább kapálózni kezdett.
- Még van egy kis időnk reggeli előtt, szóval ha nem haragszotok, ezt most elviszem! Van egy kis dolgunk! - kacsintott a colos, majd elindult.
- Jó menjetek csak! - röhögött Jongin a szemét törölgetve.
- Ezt? Mi az, hogy ezt? Nem vagyok holmi tárgy! - kérte ki magának az idősebb. Értetlenül meredtem Jonginra.
- Ezeknek mi bajuk? - kérdeztem.
- Leginkább az, hogy mindkettő egy idióta. - vigyorgott kreolbőrű haverom. - Majd levezetik egymáson a felesleges energiát! - röhögött. - És ha már itt tartunk... Muszáj megkérdeznem. Voltál már bárkivel is együtt? - meredt rám Jongin.
- Mármint? - értetlenkedtem.
- Remélem csak viccnek szántad ezt a kérdést! - fogta a fejét a sötét hajú. - Leegyszerűsítve: dugtál már bárkivel is?
- Nem. - feleltem. Jongin szemei elkerekedtek, mint aki nem hisz a fülének.
- Ne már! Ez nem lehet! Tök jó hapsi vagy! Hogy lehet, hogy még soha senkivel sem voltál együtt? - vállat vontam.
- Így alakult! Nem igazán tetszett senki. - Jongin sokat sejtető pillantást küldött felém.
- Ó, szóval az igazira vársz! Milyen romantikus! Nem is tudtam, hogy ilyen finom lelkű vagy! - pislogott aprókat és az arcomba nyomta a képét. Kénytelen voltam ellökni.
- Hagyjál már!
- Jó, de komolyan nem értelek! Tele van jó nőkkel és férfiakkal a falka! Te egy jó hapsi vagy! Simán megkaphatnál akárkit! Jó, mondjuk a jelenlegi helyzetedben tudom nem lehet, de ez előtt bárkit gerincre vághattál volna! - szerencsére nem kellett reagálnom rá, mert egy alakot láttunk közeledni. Felismertem. Dyo volt, Jonginék szomszédja.
- Jongin! Téged kerestelek! - lépett hozzánk a bagolyszemű, fekete hajú fiú.
- Pont jókor jöttél! - karolta át Jongin. - Épp a szexről beszélgettünk és... - nem tudta befejezni a mondatot, mert Dyo egy hatalmasat ütött a fiatalabb gyomrába.
- Te perverz idióta! - kicsit megijedtem a fiútól. Elég harciasnak tűnt, nem is értettem, hogy tudnak ezek Jonginnal meglenni egy helyen.
- Jaj már! Csak tanítom a tudatlant! Irányt mutatok! Ez igazán nem bűn! - vigyorgott Jongin, mire Dyo megrázta a fejét és mélyet sóhajtott.
- Remélem, hogy a hülyeségre egyszer kitalálnak valami gyógyszert!
- Ugyan! Ha létezne ilyen, megtiltanád, hogy bevegyem, mert a hülyeségeim azok a dolgok, amikért annyira odavagy értem! - Dyo elhúzta a száját.
- Hogyne! - forgatta a szemeit. - Igazából csak azért jöttem, hogy szóljak, ma ráérek. - közölt ennyit, majd elsietett. Jongin úgy vigyorgott, mintha legalább egy hét szabadságot kapott volna. Átölelte a vállaim, majd elindult velem az étkező irányába.
- Gyere! Együnk valamit! Sok kalóriát fogunk ma égetni! - én csak féloldalas mosolyra húztam a szám és egy aprót nevettem. Idióta, de mindig ott van, ha szükség van rá...

10. Szövetség - Nem! Ez lehetetlen!

Sehun:
Wendy percekkel azután tért magához, hogy ráfektettük az ágyra és ébresztgetni kezdtük. Adtunk neki egy pohár vizet, amit szép lassan elkortyolt.
- Ha ez kiderül, nekünk annyi! - mondta maga elé meredve.
- Nem fog kiderülni, ha tartjuk a szánkat! - veregette vállon Jongin. - Nem szabad feltűnést keltenünk! - a lány kikászálódott az ágyról.
- Kiírlak titeket még két napra! Ha egyből visszamennétek a táborba, az gyanús lenne.
- Biztos nem akarsz még pihenni? Kissé fehér vagy! - mondtam a lánynak, aki megrázta a fejét.
- Megvagyok. - pillantott ránk a lány, majd becsukta maga mögött az ajtót. Jongin ekkor felém fordult.
- Kijutottak!
- Tessék? - kérdeztem értetlenül. Jongin felsóhajtott.
- Luhan és Seulgi! Kijutottak! Biztos vagyok benne! - mosolygott rám. Kinéztem az ablakon. Összeszorult a gyomrom arra a gondolatra, hogy Luhanéknak valami baja esett.
- Remélem... - sóhajtottam. Jongin elvigyorodott.
- Na, aludjunk! Most egy ideig nem kell táborba mennünk! - bebújt az egyik ágyba és szinte azon nyomban benyomta a szunyát. Nem igazán értettem, hogy tud aludni. Én csak forgolódtam, a plafont bámultam, vagy az ablakon meredtem ki. Számoltam a másodperceket, óránként néztem az órára. Olyan reggel hat körül járhatott az idő, amikor kinyílt a szobánk ajtaja. Azt hittem Wendy jött, de amikor odafordítottam a fejem, meg kellett lepődnöm. Egy nálam idősebb fiú volt. A mi csoportunkban sosem láttam, szóval valószínűleg haladó volt. Hatalmas szemei voltak, amivel úgy nézett ki mint valami bagoly. Fekete haja szanaszét állt, mintha nemrég kelt volna. A fiú úgy sétált el az ágyam előtt, mintha ott se lettem volna és egyenesen Jonginhoz rohant. Megállt az ágy szélénél, majd a következő pillanatban, kirántotta a fiú feje alól a párnát és elkezdte vele ütlegelni gyanútlan haverom.
- Mi a.... Dyo! Te meg mit keresel itt? És miért ütlegelsz? - kérdezte Jongin, mikor felriadt.
- Mert megérdemled te idióta fasz! - veszekedett a srác, akiről legalább már tudom, hogy a Dyo névre hallgat. - Tegnap este békésen alszom, egyszer csak megszólal az a rohadt riasztó és azt kell hallanom, hogy a fogoly eltűnt, te meg nem vagy a helyeden! Minden megfordult a fejemben te utolsó hülye! - kiabált Dyo. Szemeivel szinte legyilkolta a barátom.
- Gyomorpanaszaim voltak ezért bejöttünk Sehunnal! - mutatott rám Jongin, mire Dyo rám nézett. Én intettem neki, amit nem viszonzott. Visszafordult Jongin felé és gyilkos pillantásokat lövellt felé.

- Tegnap még semmi bajod sem volt. Mi lelt hirtelen? - fonta össze a karjait. Jongin vállat vont.
- Biztos valami rosszat ettem. - vont vállat Jongin.
- Persze! Én most megyek, mert keresni fognak, de ha jobban leszel, keress meg! - Dyo elviharzott én pedig kérdőn néztem Jonginra.
- Egy barátod? - kérdeztem. Jongin hanyatt dőlt az ágyban.
- Valami olyasmi. Ő a másik csoportban van, ezért nem ismerheted. - felelte a fiú.
- Akkor te honnan...?
- Gyerekkorunkban egymás mellett laktunk. - magyarázta Jongin. - Aztán elég közel kerültünk egymáshoz! - tette hozzá. Furcsán néztem a fiúra, mivel az "elég" és a "közel" szavakat, számomra ismeretlen hangsúllyal ejtette ki.
- Ezt, hogy kellene értenem? - a fiú mélyen a szemeimbe nézett.
- Ahogy akarod! - vigyorgott sokat sejtetően. Nem igazán értettem mit takarhat ez a dolog, de úgy voltam vele, hogy ha akarja úgyis elmondja egyszer. Kisebb csönd állt be közénk, amit az idősebb tört meg.
- Ma este találkozol vele? - kérdezte.
- Szeretnék! - feleltem. - De ez nagyon gázos! - ültem fel hirtelen. - Mármint, ő a másik falkához tartozik! Nem is értem miért izgatom magam ennyire! - fakadtam ki.
- Igen! Ez gázos! De ha már így alakult, szerintem ne fogd vissza magad! - nézett rám Jongin.
- Azt mondod? - kérdeztem.
- Azt! Tapasztalat. - rá akartam kérdezni, de az ajtó ismét nyílt és Wendy lépett a szobába.
- Reggel beszéltem az őrmesterrel. Megpróbálják kinyomozni, hogy ki szabadította ki Seulgit. - vágott a közepébe.
- És gyanakodnak valakire? - kérdeztem. Wendy elhúzta a száját.
- Egyenlőre nem. De én úgy érzem az őrmester gyanít valamit! - Wendy idegesen szorongatta az ujjait. Sajnáltam szegényt. Nem akartam, hogy ennyire belekeveredjen ő is, de egyedül ő tudott minket fedezni.
- Hozok reggelit a konyháról! - szólalt meg hirtelen, majd elhagyta a szobát. Jonginnal egymásra néztünk.
- Nagyon kivan. - állapította meg az idősebb, mire bólintottam. - Szerinted meglesz?
- Előbb-utóbb el kell fogadnia. - mondtam. - Ő is tudja, ha lebuktat minket, magát is és az senkinek sem lesz jó. - a nap további részében az orvosiban voltunk és ki sem dugtuk az orrunkat. Már csak azért sem, mert dél körül az őrmester meglátogatott minket és elmondta, hogy megerősítették a védelmet a falon. Engem sokkolt a hír.
- A tegnap történtek ráébresztettek minket, hogy kevés őr van a falaknál, ezért megerősítettük a védelmet! - magyarázta az őrmester. - Szóval senki sem megy se ki, se be! - én csak meredtem magam elé és nem tudtam mihez kezdjek. Az őrmester ekkor felmordult.
- Magának mi baja katona? Talán nem tetszik valami? - kérdezte és elvigyorodott. Nem feleltem.
- Kérdeztem valamit! - üvöltött egyet. Ekkor felnéztem rá és megráztam a fejem.
- Semmi bajom... Csak a gyomrom... - hazudtam. Az őrmester elhúzta a száját és elhagyta a szobát. A gyomromba beállt a görcs.
- Sehun, minden rendben? - kérdezte Jongin.
- Ha megerősítették az őrsége, akkor esélyem sem lesz kijutni! - feleltem halkan. Jongin szomorúan nézett rám, majd közelebb lépett és a vállamra tette a kezét.
- Azért ne felejtsd el, hogy én tudok teleportálni. - értetlenül néztem fel rá.
- Hogy?
- Igaz, nem tudlak innen az erdőbe vinni, olyan messzire még nem megy, de ha kimerészkedünk, át tudlak teleportálni a falon túlra! - kacsintott. Hirtelen boldogság öntött el és Jongin nyakába ugrottam. A fiú csak nevetett, majd kicsit eltolt magától.
- Viszont, Wendy-nek ne szóljunk! Így is kivan. Ne izgassuk többet! - bólintottam. Jonginnal elkezdtük kidolgozni a tervet. Az őrök tíz méterenként állnak egy-egy kilátóban és onnan kémlelik a terepet. A fürdők épülete mögött hatalmas bozótos helyezkedett el, így onnan át tudott engem vinni a falon túlra. Megbeszéltük, hogy maximum egy órát lehetek távol, aztán vissza kell mennem.
Mindaddig izgatott voltam, míg be nem esteledett. Mikor elindultunk a fürdő felé, kisebb pánik lett úrrá rajtam. Talán mégsem jó ötlet! Ki fog derülni! Teljesen elvesztettem az eszem. Jongin láthatta ezt, mert megragadta a vállaim és a szemeimbe nézett.
- Ne legyél nyámnyila! - rázott meg, majd megragadott és elvonszolt. Amikor úgy éreztük senki sem figyel, a fürdőépület mögé osontunk, Jongin megfogta a kezem és átteleportált minket a túloldalra.
- Most menj, de siess, különben észreveszik, hogy eltűntünk! - bólintottam, majd farkassá váltam és az erdőbe vetettem magam. Szélsebesen kerülgettem a fákat. Nem értettem magam. Miért ilyen fontos nekem? Tettem fel magamban a kérdést. Hiszen alig ismerem! Hamarosan elértem a folyót. Lerohantam a kövekhez, de Luhan nem volt ott. Átkeltem a folyón, elmentem a kis házhoz, de az őzszeműt ott sem találtam. Leültem a kis viskó küszöbére és vártam. Talán baja esett? Tanakodtam. Amikor már egy negyedórája vártam, kezdtem kétségbeesni. Épp felálltam volna, amikor hangokat hallottam a bozótból, majd Luhan lépett elő. Kezén kötést viselt, arca sebhelyes volt. Felálltam és odarohantam hozzá.
- Luhan! Annyira aggódtam! Jól vagy? Mik ezek a sebek? Miért van bekötve a kezed....? - Luhan a számra nyomta a kezét és mosolyogva nézett rám.
- Először is nyugodj meg! Mint látod, jól vagyok! - miután bólintottam, elemelte a kezét és folytatta. - A sebeket menekülés közben szereztem. A kezem pedig... Az egyik farkastársad megmart a falnál, de sikerült eljönnünk. Seulgi is jól van. Legalábbis a körülményekhez képest. Viszont arra kíváncsi lennék, hogy ti lebuktatok-e? - pislogott rám.
- Nem... Egyenlőre. De az őrmester valószínűleg gyanítja... - mondtam. Luhan arca komollyá vált.
- Akkor menj vissza! - kérdőn néztem az őzszeműre. - Ha bajba kerülsz, az az én hibám lesz! Én ezt nem akarom! Menj vissza Sehun! - a szemeiben félelmet véltem látni.
- Nem akarok... - nyögtem ki. Luhan felvonta a szemöldökét.
- Hogy?
- Nem akarok! Egész nap miattad idegeskedtem! Nem fogok elmenni öt perc után! - jelentettem ki. Luhan egy ideig hallgatott, majd lehajtotta a fejét.
- Kérdeznék valamit!
- Hallgatlak!
- Miért érdekellek ennyire? - meredt rám. Hirtelen nem tudtam mit is feleljek. Miért is? Fogalmam sincs!
- Nem tudom! - feleltem halkan. Luhan megveregette a vállam.
- Menj haza Sehun! Veszélyes most kint lenned! - a fiú elindult, de elkaptam a csuklóját. Megint! Megint ösztönből cselekedtem és nem gondolkodtam. Mindig ez van, ha vele vagyok! Luhan kérdőn fordult felém, mire rántottam rajta egyet, aminek az lett az eredménye, hogy megbotlott. Sikerült elkapnom és a szemeibe meredtem.
- Nem tudom miért ragaszkodom hozzád. - mondtam halkan. - De ez van. Nem tudok sokáig távol maradni tőled! - Luhan nagyokat pislogva meredt rám, majd kezei közé fogta az arcom és lehúzott magához. Szerintem sosem lepődtem meg annyira mint akkor. Ajkai édesek voltak, mint valami sütemény. Finoman kóstolgattuk a másikat, ráérősen foglalkoztam párnáival, majd elváltam tőle és a szemeibe néztem. Hirtelen elengedtem a fiút és hátrálni kezdtem. Luhan értetlenül meredt rám.

- Mi a baj? - nem feleltem. Hirtelen minden értelmet nyert. Úgy éreztem, megértettem a világ működését. A Föld miatta forog, a Nap csak miatta kel föl reggelente, a Holt és a csillagok csakis miatta világítanak, a szellő miatta fúj, az évszakok miatta változnak. Mert Ő létezik. Én pedig függök tőle. Nem létezem nélküle, szükségem van rá. Úgy éreztem menekülöm kell. Futnom kell ahogy csak tudok. Olyan érzések támadtak fel bennem, amelyeket nem ismertem eddig. Mintha egy láncon fogvatartott volna. Tudtam, hogy már nincs menekvés.
- Sehun... - Luhan lágy hangjára lettem figyelmes. - Mi történt? - kérdezte értetlenül.
- Nekem... Nekem most mennem kell! - feleltem. Nem vártam meg a válaszát. Farkassá váltam és egyenesen a tábor felé vettem az irányt. A szívem zakatolt, a gyomrom összeszorult. Nem! Ez lehetetlen!
- Ember! Veled meg mi van? - kérdezte Jongin totál döbbenten, mikor meglátott. Csapzott voltam és arcom karcolásokkal teli. A térdemre támaszkodva lihegtem.
- Azt... Azt hiszem...
- Mondd már! - sürgetett a fiú.
- Azt hiszem bevésődtem! - nyögtem ki.

9. Szövetség - Hazudj értünk!

Sehun:
Amint beesteledett, tudtam, hogy ha törik, ha szakad, nekem ki kell mennem az erdőbe. Megpróbáltam a lehető legkisebb feltűnéssel tenni mindezt. Tervem azonban meghiúsulni látszott. Ahogy a falkánkat elkülönítő falhoz léptem, kisebb nyögéseket véltem hallani, nem is olyan messze tőlem. A kíváncsiságomnak köszönhetően, közelebb mentem, hogy lássam kik azok, bár az egyiket illat alapján már felismertem.
- Jongin? - kérdeztem. Jongin ijedten meredt rám és pillanatok alatt vált el a sráctól, akit addig a falhoz lapított.
- Sehun?! Te mit csinálsz itt? Neked a gyengélkedőn kellene lenned!
- Ezt én is kérdezhetném! Mit csináltok? - kérdeztem. A másik srác úgy tűnt elég kínosan érzi magát.
- Ezt a kérdést te sem gondoltad komolyan, ugye? - vonta fel a szemöldökét Jongin. - Inkább menj vissza az orvosiba!
- Dolgom van! - feleltem és a falhoz léptem.
- Várj! Hová mész? - kapta el a kezem a fiú. - Nem mehetsz el! Ha észreveszik nagyon kikapsz! - felsóhajtottam.
- Jongin könyörgöm! Muszáj elmennem! Megígérem, hogy holnap mindent elmagyarázok, de most el kell engedned! - meredtem rá. A fiú felsóhajtott és eleresztette a kezem. Én villámgyorsan átmásztam a falon, farkassá változtam és rohantam a folyó felé. Add, hogy Luhan is ott legyen! Mondogattam magamban. Ahogy megérkeztem, felvettem az emberi alakom. Luhant nem láttam sehol.
- Luhan! - szólongattam kicsit hangosabban.
- Itt vagyok! - valaki megkocogtatta a vállam, én pedig megpördültem a tengelyem körül. Úgy néztem rá, minta most láttam volna először.
- Minden rendben? Olyan sápadtnak tűnsz! - méregetett.
- Nálunk van Seulgi! - tértem a lényegre. Luhan elhúzta a száját.
- Tudom! - mondott csak ennyit.
- Tudod? Tudod?! Ennyi a reakciód? Tudod, hogy mennyire megijedtem, mikor meghallottam, hogy elkaptak valakit? Azt hittem téged! Teljesen bepánikoltam, neked meg annyi az össz reakciód, hogy tudod? - meredtem rá. Luhan meglepetten pislogott párat.
- Aggódtál értem...?
- Még szép! De most nem ez a lényeg! Seulgit bezárták és ha nem csinálunk valamit, meg fogják ölni! - Luhan bólintott.
- Rendben! Kitalálok valamit! Holnap megint gyere el! Addigra összehozok valamit! Ezt pedig add át Seulginak! - nézett rám komolyan Luhan, majd átnyújtott egy gyűrűt, amin a Hegy farkasainak a pecsétje virított. Láttam, hogy el akar menni, de nem engedtem.
- Vigyázz magadra! - mintha kicsit meglepődött volna, de aztán csak elmosolyodott és elszaladt. A szívem hevesen vert. Seulgi elrablása egy tökéletes ürügy arra, hogy Luhanék falkája megtámadjon minket. A legjobban mégis attól féltem, hogy az őzszeműnek valami baja esik. Gyorsan hazaiszkoltam. Ám mikor bementem az orvosi szobába, Jongint találtam az ágyamon.
- Szóval? Beavatnál? - kérdezte mikor megérkeztem. Láttam, hogy innen már nem tudok kihátrálni. El kell mondanom Jonginnak, hogy mi folyik itt. Nagyot sóhajtva ültem le mellé és belevágtam. Mindent kitálaltam. Attól a naptól kezdve, hogy először láttam, egészen a mai estéig. Egyszer sem vágott közbe. Csendben hallgatott végig és amikor befejeztem rám nézett.
- Szóval... Luhan...
- Igen... - bólintottam. - Kérlek ne árulj el! - Jongin kedvesen elmosolyodott.
- Nem foglak. Megértem, hogy nem merted elmondani, de tőlem nem kell félned! Nem fogom elmondani az őrmesternek! Sem senki másnak! De hadd kérdezzem már meg... Te bevésődtél Luhanba? - döbbenten meredtem Jonginra.
- Dehogy vésődtem! Miért? - a fiú vállat vont.
- Biztos vagy benne? - hajolt közelebb.
- Teljesen! Hidd el, azt észrevettem volna! - védekeztem.
- Hát jó! Azért vigyázz! Mert ezzel csak bonyolítanád a dolgokat! - állt fel az ágyamról.
- Nem mintha ez rajtam múlna! - húztam el a számat. Jongin vállat vont és elhagyta a szobát. Bevésődés, mi? Ez volt az a dolog, amin sosem gondolkodtam. Soha, még egy pillanatra sem gondoltam arra, hogy valaha bevésődöm valakibe. Valahogy ezt kizártnak tartottam. Valószínűleg azért, mert még soha nem voltam szerelmes és azt gondoltam, hogy a bevésődés szerelemmel együtt jön. Pedig ez nagyon nem így volt. Apa nekem régen azt mondta, nem mi határozzuk meg, hogy mikor, kibe vésődünk. Ez csak megtörténik. Akkor megkérdeztem őt, hogy milyen érzés. Apa elgondolkodott és vállat vont.
"- Én sosem éltem át, de aki igen, az azt mondta, hogy először letaglózó és borzasztó érzés, mert érzed, hogy függesz a másiktól. Ugyanakkor minden értelmet nyer. A Föld azért forog, mert Ő létezik. A Nap csak miatta kel föl minden nap. Az évszakok miatta változnak, te pedig nem létezel nélküle. - magyarázta." Sosem gondoltam bele, hogy egyszer így érezzek valaki iránt. Mégis, Jongin azt hitte, hogy esetleg Luhanba bevésődtem. Tanakodtam. Nyújtóztam egyet és eldőltem az ágyon, ám aludni nem tudtam. Folyton Seulgi járt a fejemben. Hirtelen megfogtam egy pokrócot és lementem a tömlöcökhöz. Megálltam a cellájánál és megszólítottam.
- Ki az? - kérdezte alig hallhatóan.
- Én vagyok Sehun! - a lány közelebb merészkedett. Ekkor láttam csak, hogy tele van sebhellyel.
- Mit tettek veled? - kérdeztem döbbenten. A lány lehajtotta a fejét.
- Nem hiszem, hogy tudni akarod! Miért jöttél? - átnyújtottam neki a pokrócot és a gyűrűt. Amikor a lány meglátta, megkönnyebbült mosoly jelent meg arcán.
- Holnap kihozunk innen! - ígértem meg a lánynak. - Addig tarts ki! - Seulgi bólintott. Felálltam és otthagytam a lányt. A szívem mélyéről reméltem, hogy Luhan kitalál valamit holnapra.
Másnap visszamentem a táborba, de az agyam nem a helyén volt. Nem figyeltem, lemaradtam, pihenő közben fel-alá járkáltam. Tűkön ülve vártam a takarodót, ami valahogy sehogy sem akart elérkezni.
- Sehun! Minden rendben? Mintha kissé ideges lennél. - lépett mögém Jongin és a vállamra tette a kezét.
- Minden rendben! - feleltem, de gondolataim valahol máshol jártak. Jongin a szemeimbe meredt.
- Ugye tudod, hogy ha segítségre van szükséged, én itt vagyok! - bólintottam.
Kínkeservesen, de végül eljött a takarodó ideje is. Utolsónak mentem, hogy biztos legyek benne, mindenki elaludt, majd kimásztam a helyemről és a fal felé vettem az irányt. Ám mikor elértem a folyót, meg kellett lepődjek.
- Jongin? - döbbentem le. Jongin ugyanis egy fának dőlt és Luhannal beszélgetett.
- Mit keresel itt? - kérdeztem.
- Megmondtam! Segítek! - kacsintott vigyorogva.
- Szia! - köszönt Luhan kedves mosollyal. - Mondom a tervet! Sehun, el kell vezetned Seulgihez, akit Jongin valahogy kiteleportál a rácson kívülre, majd gyorsan elillanunk.
- Te is jössz? - kérdeztem döbbenten. Nem lesz az kockázatos? - pislogtam.
- Miattam ne aggódj! - felelte Luhan. Mind a hárman visszamentünk a táborba. Mondanom sem kell, rettegtem ettől az egésztől. A helyzeten az sem segített, hogy mikor megérkeztünk, egy őrt éáttunk a tömlöcöknél.
- Francba! Őt, hogy játsszuk ki? - kérdeztem.
- Bízd csak rám! - kacsintott Jongin és eltűnt a szemünk elől. Luhannal mi csak annyit láttunk, hogy valaki megdobja az őrt, az pedig szitkozódva elrohan, hogy megkeresse ki szórakozik vele, majd Jongin visszatért közénk.
- Siessünk! Nem fog sokáig távol maradni. - lerohantunk a tömlöcökhöz. Amikor Seulgihoz értünk, nem hittünk a szemünknek. A látvány borzasztó volt. Mindene véres volt, végtagjai megzúzódtak és élettelenül feküdt a földön.
- Megkínozták. - állapította meg Luhan. - Jongin, hozd ki! - a fiú egy szó nélkül engedelmeskedett. Miután kiteleportálta magát és a lányt a ketrecen kívülre, elindultunk, hogy kivigyük az erdőbe. Ám amint kiértünk a tömlöcöktől, kiáltást hallottunk.
- Hé! Ti mit csináltok?
- Futás! - mondtam a többieknek. Amilyen gyorsan csak tudtunk, a falhoz rohantunk.
- Innen átveszem! Ti menjetek vissza! - utasított minket Luhan.
- Megleszel? - kérdeztem. Ebben a pillanatban szólalt meg a riasztó ami szinte az egész tábort felverte.
- Indíts! - kiabált rám a fiú. Mi Jonginnal elrohantunk.
- Most merre? - kérdezte a fiú.
- Wendyhez! - mondtam. Rejtőzködve osontunk végig házikótól házikóig, míg el nem értük a gyengélkedőt.
- Wendy! - dörömböltem, Rettenetesen féltem, hogy észrevesz valaki. Óráknak tűnő percekbe telt, mire a lány ajtót nyitott, mi pedig benyomorogtunk Jonginnal és bevágtuk az ajtót.
- Mi történt? Miért indították el a riasztót? - kérdezte Wendy.
- Figyelj! Bárki kérdezi, mi egész este itt voltunk! - a lány értetlenül pislogott ránk.
- Hogy? De miért?
- Azt ígérted segítesz! - meredtem rá. - Kérlek! Hazudj! - a lány nem tudott reagálni, mert valaki dörömbölni kezdett az ajtón.
- Engedj be! - az őrmester volt. Valószínűleg észrevette, hogy mi nem vagyunk a hálókban és így felmerült a gyanú, hogy mi voltunk a tettesek, akik kiszabadították Seulgit. Riadtan néztem Wendyre.
- Segíts! - a lány bólintott. Mi Jonginnal behúzódtunk az egyik szobába és onnan hallgatóztunk. Wendy kinyitotta az ajtót és köszönt.
- Jó estét!
- Bár az lenne! Két farkas eltűnt és Seulginak is nyoma veszett!
- A két fiú itt van! - hallottuk a lány hangját. - Már egy ideje itt gyengélkednek! Rettenetes hasfájásuk volt. Most itt pihennek, de kérem, ne zavarja őket!
- Szóval... Azt mondja egész este itt voltak? - az őrmester hangja szigorú volt és mintha nem akarta volna elhinni a dolgot.
- Igen! Mindketten betegek! - felelte Wendy határozottan. Néma csönd, majd az őrmester megszólalt.
- Rendben! Majd reggel benézek! - mondta, majd elhagyta az orvosit. Fellélegeztünk Jonginnal. Wendy belépett a szobába és halott sápadtan meredt ránk, majd hirtelen összecsuklott.

8. Szövetség - A fogoly

Sehun:
Két hét telt el azóta, hogy utoljára láttam Luhant. Agytekervényeim azóta folyton pörögtek. Aludni sem tudtam rendesen.
- Sehun, nagyon sápadt vagy! Jól érzed magad? - kérdezte Jongin egy reggel.
- Persze! Minden rendben! - erőltettem magamra egy mosolyt, noha szédültem, fájt a fejem és a gyomrommal sem volt minden rendben. Miután elkészültünk, kimentünk az udvarra, hogy megvárjuk az őrmestert, aki majd levezényeli a futást.
- Mindenki itt van vakarékok? - hallottuk cseppet sem kedves hangját. Sorokba rendeződtünk, hogy az őrmester leellenőrizhesse a névsort.
- Oh Se Hun!
- Jelen! - emeltem fel a kezem. Az őrmester felvont szemöldökkel nézett rám.
- Magának mi baja? - lépett közelebb és a képembe hajolt.
- Jól vagyok! - feleltem, bár kezdtem egyre inkább az ájuláshoz érkezni. Az őrmester a homlokomra tette a kezét.
- Maga lázas! Azonnal menjen az orvosiba! - alig tudta befejezni, én nem bírtam tovább. Érezem, hogy elsötétül minden és már csak arra ébredek fel, hogy Wendy beszél valakihez.
- Valószínűleg kimerült. Rendbe fog jönni, de most egy ideig pihennie kell. - magyarázta valakinek. A hang irányába fordítottam a fejem. Ahogy gondoltam, Wendy állt az ágyamnál és az őrmesterrel beszélt.

- Körülbelül mennyi ideig kell itt tartani?
- Olyan egy hét elég.
- Rendben! Köszönöm! - Wendy elköszönt, az őrmester pedig elhagyta a szobát.
- Felébredtél? Hogy érzed magad? - kérdezte a lány, mikor megfordult és észrevette, hogy nyitva van a szemem.
- Hát... Kicsit jobban. Hogy kerültem ide? - kérdeztem.
- Az őrmester hozott ide, miután összeestél az udvaron. Hoztam vizet! Idd meg! - elvettem a poharat a lánytól és felhajtottam a vizet. Miután az utolsó kortyot is lenyeltem, az éjjeliszekrényre helyeztem a poharat, majd újból hanyatt dőltem.
- Egyébként, van valami oka a kialvatlanságodnak? - kérdezte tőlem. Kérdőn néztem a lányra.
- Azok a hatalmas karikák a szemed alatt elárultak. Szóval? Mi a baj?
- Mostanában sok minden van a fejemben. Össze vagyok zavarodva. Ennyi. - vontam vállat.
- Értem! Hát, ha beszélni akarsz valakivel, én itt vagyok! - mosolygott rám Wendy. - Ráadásul nem is mondom el senkinek, hiszen köt a titoktartás! - kacsintott. Bólintottam.
- Jó, majd szólok! - mosolyogtam rá. Wendy a lelkemre kötötte, hogy próbáljak meg pihenni, majd elhagyta a szobát. Kinéztem az ablakon. Rettenetesen fáradt voltam. Lehunytam a szemeimet és elaludtam.
Körülbelül a hét végéig feküdtem a gyengélkedőn. A hétvégére már teljesen meggyógyultam, de Wendy azt mondta, hogy jobb lenne, ha inkább bent maradnék és majd a hét elején elenged. Addig is nyugodt környezetben vagyok. Mondanom sem kell, a hétvégén halálra untam magam. Legalábbis az elején. Aztán betoppant Jongin és Baekhyunék.
- Csá! Na, hogy vagy? - vigyorogtak telibe.
- Már jól. Mi van a táborban? - kérdeztem.
- Nem túl sok. Mint általában. Az őrmester ordít, toporzékol, leszól minket... Szóval semmi új. - vigyorogtak a képembe. Épp készültem, hogy mondjak valamit, amikor hangos kiabálásra lettünk figyelmesek.
- Elkaptunk egyet!
- Mi ez az őrület? - kérdeztem.
- Mivel beteg voltál, nem tudsz róla, de egy ideje a másik falkából valaki átjárt a területünkre. Őt keresték már egy ideje és gondolom most elfogták végre... - meg sem vártam, hogy Jongin befejezze a mondókáját. Kipattantam az ágyamból és a térre rohantam, ahonnan a kiabálás is jött. Nagyon megijedtem. Ugye nem? Szívem hevesen dobogott, majd kiugrott a helyéről. A tér közepén kisebb tömeg gyűlt össze, így én is odasiettem. Utat törtem a többiek között és előre furakodtam. Egy lány ült a földön, szemei könnytől nedvesek voltak és kezei hátra voltak kötözve. Döbbenten meredtem hol a tömegre, hol a lányra.
- Öljük meg! - kiáltotta valaki.
- Kínozzuk meg!
- Vágjuk le a karját!
- Nyomjuk ki a szemét! - és ehhez hasonló dolgok röpködtek mindenfelől.
- Csendet! - kiáltott az őrmester. - Senki nem bánt senkit! Majd ha a falkavezér engedélyt ad, megtehetitek! Egyenlőre bezárjuk egy tömlöcbe! - az őrmester felrángatta a lányt, aki tehetetlenül ment a férfi után. Egyszerre lett rajtam úrrá a megkönnyebbülés és az undor. Megkönnyebbültem, mert nem Luhan volt akit elfogtak és undorodtam a társaimtól. Nem értettem, hogy lehetnek ennyire kegyetlenek. Látszott a lányon, hogy fél, nem úgy tűnt, mintha rossz szándékkal érkezett volna. Elhatároztam, hogy beszélek vele, így az őrmester után szaladtam és hátrahagytam az elégedetlen tömeget. A tömlöcök a föld alatt helyezkedtek el, egy nyirkos és hideg helyen. Az őrmester ide vitte le a lányt. Én elbújtam és megvártam, míg kijön a celláktól. Mikor elhagyta a helyet, én leszöktem. A tömlöcök egy folyosó két oldalán helyezkedtek el. Elindultam egyenesen. Nem kellett sokáig kutatnom a fogoly után. Egyetlen fáklya égett csupán, ez is jelezte, hogy a lány hol van.
- Ki vagy te? - nézett fel rám dideregve.
- Ezt én is kérdezhetném! - meredtem a lányra.
- Seulgi vagyok. A Hegy farkasai közé tartozom. - mondta szipogva.

- És, hogy kerültél ide? Miért voltál a területünkön? - kérdeztem.
- Eltévedtem! - kérdőn vontam fel a szemöldököm. - Tudod, én alvajáró vagyok és valahogy idekeveredtem. Nem tudtam, hogy juthatnék haza és elrejtőztem, de megtaláltak. Hiába váltam láthatatlanná, megérezték a szagom és elfogtak. - zokogott Seulgi.
- Ugye tudod, hogy most azt hiszik, hogy kém vagy?
- De én nem vagyok az! Hinned kell nekem! Nem akarok bajt okozni! Haza akarok menni! - a lány szinte a haját tépte. Gondolom sejtette, hogy mi vár rá. Jobb esetben kikérdezik és megölik, rosszabb esetben kínozni fogják és ahogy a falkámat ismerem, inkább az utóbbira van esély. Nagyon sajnáltam a lányt.
- Kiviszlek innen! - meredtem rá. Seulgi hitetlenkedve nézett rám.
- Miért tennéd?
- Mert hiszek neked! Ne aggódj! Kitalálok valamit! - néztem a szemeibe komolyan, majd elhagytam az alagutat. Már csak az volt a kérdés, hogy hogyan hozhatnám ki. Első sorban, Luhannal kell beszélnem erről! Határoztam el. A nap további részében, megpróbáltam kideríteni, mit terveznek Seulgival. Mivel a falkavezérünknek rengeteg a dolga, ezért csak este tudja megnézni Seulgit, így addig nagyjából biztonságban van. Visszamentem a gyengélkedőre és az ágyamra ültem.
- Hogy vagyunk ma? - toppant be Wendy széles mosollyal. A lányra néztem és rögtön az jutott eszembe, hogy ő lesz az én emberem.
- Segítened kell! - a lány kissé meglepődött rajtam.
- Miben? - pislogott.
- Gondolom te is hallottad, hogy van egy foglyunk... - Wendy arcáról lehervadt a mosoly.
- Ne izgasd magad ezen! Most pihenned kellene!
- Hallgass végig! - emeltem feljebb a hangom. - Kérlek! Azt mondtad, hogy segítesz nekem, ha problémám van! Azt mondtad, hogy beszélhetek veled! - Wendy még mindig sokkolt volt kicsit. Végül megveregette a vállam és bólintott.
- Rendben! Hadd halljam!
- Ígérd meg, hogy nem fogsz feljelenteni, vagy kiakadni!
- Már miért tenném?
- Ígérd meg! - kérleltem.
- Jó, jó! Csak mondd már! - nagy levegőt vettem és belevágtam.
- Segítenünk kell neki! - Wendí értetlenül meredt rám. - A fogolynak! Seulginak! - pontosítottam. Wendy furcsán nézett rám.
- Már miért tennénk ilyet? - kérdezte.
- Te is tudod, hogy mi fog történni, ha nem engedjük haza! Meg fogják ölni! Ez pedig egy remek indok arra, hogy a másik falka meginduljon ellenünk! Ezen kívül, ártatlan! Beszéltem vele és nem gondolom, hogy rossz ember lenne! - láttam Wendy-n, hogy még nem győztem meg eléggé, így olyat tettem, amit még soha. Letérdeltem a lány elé és szinte könyörögtem. Wendy döbbenten meredt le rám.
- Úgy kérlek, mint barát, hogy segíts kiszabadítani! - Wendy habozott picit.
- Sehun én... Jól van! - nyögte ki halkan. - Segítek!

7. Szövetség - Békét akarok!

Sehun:
Hiába próbáltam úgy viselkedni ahogy szoktam, a többieknél elvesztettem a bizalmat. Mióta nekimentem Jonginnak, mindenki kerül, meg fél tőlem. Elég, ha kicsit közelebb megyek valakihez, már el is rohannak. Egy szenvedésnek éreztem az életem. Ráadásul mindezt tetézte, hogy hetekig nem szabadulhattam el a táborból. Nem akartam kockáztatni. Ha rajtakapnak, hogy kiszököm, megint elzárnak. A magatartásrontásom persze apához is eljutott, így mikor hazamentem, alapos fejmosást kaptam. Kezdett elegem lenni az életből. Nem vágytam másra, csakhogy végre nyugtom legyen.
- Remélem most nem követtél el semmit! - amióta az incidensem történt, apa már csak így "köszön" nekem. Körülbelül négy hét telt el azóta és a feszültség csak gyűlt bennem.
- Nem! Semmi rosszat nem tettem. - sóhajtottam.
- Ajánlom is! Nem akarom, hogy szégyent hozz ránk! - puffogott apa. Nagy sóhajjal mentem a szobámba és zártam magamra az ajtót. Vacsoráig ki sem dugtam az orrom. Mikor beesteledett, lementem enni, aztán visszacaplattam a szobámba. Hirtelen kopogtattak.
- Nyitva! - kiáltottam ki. Az ajtóm nyikorogva mozdult és anyukám feje bukkant fel.
- Bejöhetek? - kérdezte.
- Gyere! - felültem az ágyamba és kérdőn néztem szülőmre. - Mi történt?
- Ezt én is kérdezhetném! - jött közelebb. - Mindig olyan csendes vagy... Aztán ott voltak azok a kihágások... Tudom, most éled a lázadó korodat, de azért vigyázz magadra! Rendben? - simogatta meg a fejem. Bólintottam.
- Majd igyekszem. - feleltem. Anyu kedves mosollyal hagyta el a szobámat. Hallottam, hogy átmegy apához, majd elcsendesedett minden. Nem bírtam tovább. Kinyitottam az ablakom és egy ugrással kint is voltam. Átmásztam a falon és az erdőbe rohantam. Nem változtam át. Futottam ahogy tudtam, szélsebesen gázoltam keresztül az aljnövényzeten, kerülgettem a fákat. A Hold haloványan adott némi fényt, de nekem elég volt, hogy tájékozódni tudjak. Ahogy leértem a folyóhoz, a folyásiránnyal ellentétben, elkezdtem felfelé futni, hogy elérjem a sziklákat, amin átkelhetek. Amikor elérkeztem a célomhoz, észrevettem valakit.

Egy vékony, kecses alak ugrándozott a sziklákon keresztül. Már épp kiáltani akartam neki, mikor hirtelen megfordult és megpillantott. Intett, hogy menjek oda hozzá. Odasiettem, Luhan pedig mosolyogva figyelte, ahogy próbálok nem elesni a köveken.
- Ne nevess! Nekem még szoknom kell ezt az ugrándozást! - szidtam le, mikor odaértem hozzá.
- Sajnálom, de nagyon viccesen néztél ki! - törölgette a szemét. - Rég láttalak. - váltott kicsit komolyabb hangnemre.
- Azután, hogy kitettek, kaptam némi fejmosást, így gondoltam nem kockáztatok. - magyaráztam.
- Megértem. A táborban minden rendben? - pislogott nagyokat a fiú.
- Fogjuk rá. Jongin megbocsátott, hogy megtámadtam, de a többiek eléggé félnek tőlem. - feleltem. Luhan az égre pillantott.
- Érthető. Vadászat közben megtámadtad egy barátod. Úgy vélhetik, kiszámíthatatlan vagy. - Luhan tovább ugrált a köveken, én pedig követtem.
- Nem vagyok kiszámíthatatlan! - védekeztem, mikor átértünk a túlpartra.
- Ezt én is tudom! - mosolygott rám Luhan és elindult az erdőben. Egy szó nélkül követtem. Valahogy furcsán éreztem magam a közelében. Nem kérdeztem merre megyünk, mennyit megyünk, hová tartunk. Csak mentem utána, mint valami közönséges kutya a gazdája után. Nem értettem magam. Gyűlöltem, hogy ilyenné válok mellette, ráadásul az okát sem nagyon tudom...
- Sehun! - lágy hang hozott vissza gondolataimból. - Minden rendben? Elmerengtél... - pislogott rám kérdőn.
- Sok mindenen jár az eszem. - feleltem. - Leginkább magamon és rajtad.
- Rajtam? - döbbent meg. Bólintottam.
- Rajtad! Mit akarsz te tulajdonképpen? - kérdeztem. Luhan értetlen arcot vágott.
- Hogy érted?
- Mit akarsz? Mire fel ez a kedvesség? Mit akarsz elérni? - ismételtem magam. Luhan elmosolyodott és egy fának dőlt.
- Ezt én is kérdezhetném tőled! Nem tűnsz kedves típusnak, engem mégsem támadtál meg! Sőt megvédtél, pedig nem is egy falkában vagyunk. A társadnak viszont nekimentél. - kezdett felmenni bennem a pumpa.
- Gondoltam, ha már megmentetted a búrám, nem öllek meg! Ilyen nagy baj ez? - meredtem rá dühösen. Luhan nem zavartatta magát.
- Hazudhattál is volna. Legalábbis, a többiek biztos, hogy hátba támadtak volna. Te nem tetted! Ha azt mondod, hogy nem vagy az a fajta, elhiszem. Viszont nem értem miért mentettél meg!
- Ha kiderül, hogy jóban vagyunk, engem is megbüntetnek... - feleltem. Luhan a szemeimbe meredt. Úgy éreztem magam, hogy átvilágítja a testem és a lelkem. Szemei szinte kutattak bennem.
- Nem ez volt az egyetlen ok, ugye? - húzta fel a szemöldökét. Felelni akartam, de nem tudtam. Igaza volt. Valóban nem ez volt az egyetlen oka. Valamiért már akkor is éreztem ezt a furcsa dolgot. Mintha, nehezemre esne nemet mondani neki, vagy ilyesmi. Nem értettem. Talán attól lehet, hogy falkavezér lesz és automatikusan hallgatok rá? Tanakodtam. Viszont nem egy falkában vagyunk, így ennek nem kellene problémát okoznia.
- Sehun! - gondolataimból ismét Luhan hangja zökkentett ki. Ránéztem. A fiú kutató pillantásokkal meredt rám.
- Szeretnék válaszolni a kérdésedre! Békét akarok! - felvontam a szemöldököm. - Nem akarom, hogy a két falka olyasvalamiért háborúzzon, aminek nem ismerjük az okát.
- Háború? - meredtem rá. - Honnan veszed, hogy lesz ilyesmi?
- Szerinted miért van kötelező katonaság? Mind a két falka felkészül a támadásra. Csak idő kérdése és meglesz a casus belli, majd elindítják a csapatokat. Te ezt akarod? Mert én nem! - döbbenten hallgattam Luhant.
- És mit akarsz tenni? - kérdeztem.
- Először az volt a tervem, hogy megpróbálok minél gyorsabban hatalomra jutni, de ezt elvetettem, mikor rájöttem, hogy ahhoz el kellene tennem apámat láb alól. Illetve neki rengeteg követője van, akik szintén vezérek akarnak lenni. Nem vagyok még elég erős ahhoz, hogy legyűrjem őket. Szóval taktikát kellett váltanom. Találnom kellett valakit a falkádból, aki a segítségemre lehet. Ekkor jöttél te a képbe.
- Miért én? - alig akartam hinni a fülemnek.
- Igazság szerint, nem én választottalak. Hanem anya. - felelte Luhan komolyan.
- Ezt nem értem... - pislogtam értetlenül.
- Tudod mi volt édesanyám képessége? - mosolygott rám kedvesen. - Vihart tudott kavarni. A baj csak az volt, hogy súlyosan megbetegedett, így a képessége olykor elszabadult. Ez történt akkor is, amikor beleestél a folyóba. Az a szörnyű vihar, anya volt. Ő is eljött velünk a viadalra, annak ellenére, hogy nem volt túl jól. Kitört a vihar, nekünk pedig menekülnünk kellett. Azonban észrevett téged, hogy elveszel a tömegben. Utánad akart menni és segíteni. Anya már csak ilyen volt. Imádta a gyerekeket. Én vele tartottam, mert féltem, hogy valami baja esik, apát pedig elvesztettük. Egészen a folyóig követtünk. De innentől már te magad is tudod. - sokkoltan hallgattam a monológot. - Nem sokkal a viadal után, anya még rosszabbul lett. Legyengült és már az orvosok sem tudtak segíteni neki. Nem sok ideje maradt hátra. Az volt az utolsó kívánsága, hogy teremtsek békét a két falka között. Először nem értettem hogyan tudnám ezt megtenni. Ekkor mondta el, hogy szükségem lesz egy társra. Azt mondta, hogy majd ő segít megkeresni nekem ezt a bizonyos valakit. "Majd adni fogok egy jelet, ha megtaláltam. Te csak várj türelemmel!" Így mondta. Aznap, amikor megláttalak az arénában, éreztem, hogy te leszel az. Aztán újra kitört a vihar. Ekkor vált biztossá, hogy te kellesz nekem! - Luhan komolyan a szemeimbe meredt. - Az a vihar, anya volt. Hiába halt meg, ő most fentről vigyáz rám. Érted? - lépett közelebb. Nem tudtam, hogy dolgozzam fel az előbbit.
- Én... Nem akarom ezt! - nyögtem ki. Luhan meglepődött.
- Miért? Mitől félsz?
- Szerinted? Életveszélyes dologra készülsz és bele akarsz rángatni engem is! Így is kész vagyok a viharoktól! Most izguljak azért is, hogy mikor derülne ki a titkunk, ha belemegyek ebbe az őrültségbe? - fogtam a fejem.
- Nem kell most döntened, de ha úgy érzed, hogy készen állsz választ adni, kérlek gyere el megint! - Luhan a kezei közé fogta az arcom és a szemeimbe bámult. Nem feleltem neki. Miután eleresztett, farkassá váltam és mintha puskából lőttek volna, úgy rohantam vissza a falkához. Nem akartam ezt az egészet! Féltem és nem láttam értelmét. Legalábbis ebben az állapotban tértem haza, ám mikor az ágyban feküdtem és még mindig az információkat dolgoztam fel, kezdtem kételkedni magamban. Hiszen, ha belegondolunk, Luhan nem rosszat akar. Ugyanakkor fogalmam sincs, hogy én, hogy tudnék segíteni neki... Az agyam egész este ezen pörgött. Nem is aludtam semmit. Még reggel is, mikor apa magával vitt horgászni, nem éreztem fáradtságot. Járt az agyam, kérdéseket, érveket és ellenérveket hoztam fel magamban, de nem jutottam dűlőre. Azt mondta, hogy várja a válaszom! Merengtem el. De mi is lesz az pontosan?
- Fiam! Kapásod van! - a pecabotomra néztem és kihúztam a halat a vízből. - Remélem a táborban nem lankad így a figyelmed! - apa hangja szigorúan csengett.
- Nem! Ott nem. - feleltem nagyot sóhajtva.
- Értem! Tehát csak engem és anyádat tiszteled meg ezzel a hozzáállással? - kérdezte kissé idegesen.
- Sajnálom! Megpróbálok odafigyelni. - apa nem felelt. Összepakoltuk a dolgainkat és elindultunk haza.
- Nem magam miatt akarom, hogy jó katona légy! Hanem azért, hogy ha eljön az idő, meg tudd védeni a falkát! - dermedten néztem apára. Hát ő is úgy érzi, itt háború lesz? Kezdtem nagyon félni.
- Szóval, ha Luhannak igaza van, mielőbb választ kell adnom neki...
- Mit motyogsz? - apa kérdőn nézett rám.
- Semmit! Csak elmerengtem... - hazudtam. Apa gyanús pillantást vetett rám, de végül csak vállat vont és sétáltunk tovább. Szóval... Mit is akarok én tulajdonképpen? Tanakodtam magamban.

6. Szövetség - Valami baj van velem!

Sehun:

Verejtékben úszva ébredtem. Kiszaladtam a fürdőbe, beálltam egy zuhany alá és megnyitottam tust. A jéghideg cseppek végigfolytak rajtam, de ez sem segített. Mi történik velem? Libabőrös voltam már, de nem érdekelt.
- Sehun! Mit csinálsz? Elment az eszed? Nem volt elég a tegnapi? Mindenképp meg akarsz fázni? - egy ideges hang hasított a levegőbe, majd Jongin elzárta a csapot. Rám meredt, majd elvigyorodott.
- Ó, hogy ez a probléma! Tudod, nem ez a legmegfelelőbb módszer arra, hogy könnyíts! - vihogott.
- Kuss legyen! Húzzál ki! - rivalltam rá, de mintha meg se hallotta volna.
- Segítsek? - a gyomrába boxoltam. A röhögést továbbra sem hagyta abba, csak összegörnyedt.
- Ez nem vicces. - sóhajtottam. Jongin megtörölgette a szemeit, majd felsóhajtott.
- Ismerd el, hogy az! Egyébként, ki a szerencsés? Csak nem Wendy? Láttam, hogy beszélgettél vele tegnap! - húzogatta a szemöldökét.
- Hagyjál békén! - nyomatékosítottam magam. Jongin vigyorogva hátrált.
- Oké! Most hagylak, de ki leszel kérdezve! - röhögött, majd elhagyta a fürdőt. A falnak dőltem és lecsúsztam a földre. Mi történik velem? Temettem tenyerembe az arcom. Mielőtt felébredtem volna, álmodtam. Újra víz alá merültem és Luhan ismét levegőt kért tőlem, csakhogy ahelyett, hogy segítettem volna neki, megcsókoltam. Sohasem gondoltam volna, hogy valaha ilyen szituációba fogok keveredni, főleg nem vele. Nem akartam ezt az egészet, de valahogy mégis vágytam rá. A testem is kívánta. Feltápászkodtam. Jonginnak igaza volt. Ezt nem lehet hideg vízzel elintézni...
Kimerülten, megkönnyebbülten, ugyanakkor rettenetes félelemmel feküdtem vissza a helyemre. Valami baj van velem! Állapítottam meg. Biztos voltam benne, hogy Luhan csinált velem valamit, hiszen nem ismerem a képességeit. Elhatároztam, hogy beszélek vele erről. Már csak azt nem tudtam, hogyan, bár amilyen szerencsés, vagy szerencsétlen vagyok, előbb-utóbb úgyis belebotlom. Felsóhajtottam. Bár sose találkoztam volna vele! Fulladtam volna meg! Dühösen fordultam az oldalamra.
Amilyen mázlista vagyok, hetekig nem találkoztam Luhannal. Minden vadászaton utána kutattam, de sose éreztem, hogy ott lenne. Kezdtem feladni, de mivel rólam beszélünk, természetesen megint valami olyasmit tettem, ami csak rombolta az eddig kialakított képet rólam. Egy délutáni gyakorlóvadászaton, a őrmester kitalálta, hogy amit megfogunk, azt esszük vacsorára. Kisebb csoportokba verődtünk és szétszéledtünk az erdőben. Én Jonginnal és az idióta duóval tartottam.
- Na? Mit fogjunk srácok? - kérdezte Chanyeol.
- Ami elénk jön! - felelte Baekhyun.
- Akkor téged viszlek haza! - Baek beleharapott Chanba.
- Srácok! Elég! - morgott rájuk Jongin. - Inkább figyeljetek! Én őzszagot érzek! Ti nem? - valamiért engem nem töltött el örömmel ez a tény. A rét széléhez érve, meg is találtuk őket.
- Egy fiatalabbat vigyünk haza! - súgta Jongin. Görcsbe ugrott a gyomrom. Nem akartam ezt. De elkéstem azzal, hogy szóljak. A többiek már osontak is előre, így követtem őket. Az események ezután kissé felgyorsultak. Chanyeol és Baekhyun megkezdte a bekerítést, majd Jongin előrevetette magát egy fiatal sutára. Hirtelen úgy éreztem nem bírom ezt. Láttam a rémületet a fiatal állat szemében és valahogy nem vitt rá a szívem, hogy megöljem. Ahelyett, hogy az áldozatra vetettem volna magam, nekiestem Jonginnak, aki döbbenten meredt rám. Visszanéztem a sutára, aki már el is iszkolt.
- Haver! Neked elment az eszed?! - ugrottak nekem a többiek. - Hogy tehetted ezt? - szidtak le mind a hárman. Nem feleltem. Fogtam és otthagytam őket. A folyó felé rohantam. Emberré alakultam és leültem egy fa tövébe. Miért? Tettem fel én is a kérdést. Miért tettem? Úgy éreztem már nem értek semmit. Tudtam, hogy a pubertás szar kor, de nem gondoltam, hogy ennyire. Tettem természetesen az őrmester fülébe jutott, aki ismét megvonta a vacsorát a többiektől, illetve kiszabott rám egy különleges büntetést.
- Kezd elegem lenni belőled! - üvöltött torkaszakadtából. - Megtámadtad egy társadat! - akkora pofont kevert le nekem, hogy szerintem még a szüleim is hallották. Megragadott és kivonszolt az erdőbe. Nekilökött egy fának, majd pár láncot vett elő. Az egyik végét a lábamra erősítette, a másikat a fához kötötte és lelakatolta.
- Ma este idekint éjszakázol! Készülj fel, mert hideg lesz! Átváltozásra pedig ne is gondolj! Ez egy különleges lánc! Meggátolja, hogy farkassá változz! Szép álmokat! - szitkozódva hagyott egyedül. Körbenéztem. A területünk határánál voltam. Ha mázlim van, egy vaddisznó támad nekem és nem a másik falkából Tao. Az ég felé emeltem a tekintetem. Rettenetesen fáztam és úgy láttam, esni is fog. Hirtelen könnyek gyűltek a szemeimbe. Kitört belőlem a zokogás. Miért? Miért?!
- MIÉRT?! - törölgettem a szemem. Lassan esteledett be, én pedig összehúztam magam és eldőltem. Vacogtam és hallottam, hogy esőcseppek koppannak az avaron. Apró neszekre lettem figyelmes. Tudtam ki közelít.
- Mit akarsz? - kérdeztem élesen. Luhan meglepődött.
- Miért vagy idekint?
- Hagyj békén! - álltam fel idegesen. - Tűnj el!

- Miért vagy leláncolva? - nézett a szemeimbe Luhan. Mérhetetlen dühöt éreztem.
- Miattad! Ez a te hibád! - kiabáltam vele. Luhan lassan lépett közelebb és kinyújtotta a kezét, majd megsimogatta a fejem.
- Mi történt? - kérdezte lágy hangon. Elsírtam magam és leültem a földre. Tudtam, hogy nem fogom tudni elküldeni. Elmondtam neki. Mindent. Luhan türelmesen hallgatott végig.
- Mit csináltál velem? - kérdeztem. A fiú elmosolyodott.
- Semmit! - súgta. - Nem csináltam semmit. Nem tudok az érzésekre hatni. Az én erőm a telekinézis. Ezek a te érzéseid! Még ha nem is hiszed el, ez így van! - simogatta a fejem. - Sajnálom, hogy ideláncoltak. Szerintem nagyon hősies tettet hajtottál végre. - kissé nyugodtabbnak éreztem magam. Hirtelen megborzongtam. Luhan levette a kabátját és rám borította, majd csettintett az ujjával. Pár lapulevél fölénk szállt, így az eső nem esett ránk. Luhan farkassá alakult és hozzám bújt. Jóleső meleg áradt testéből. Ekkor értettem meg, hogy hiába akarok menekülni előle, nem tudok. Hiába küzdök, csak veszítek. Vannak esetek, amikor egyszerűen csak fel kell adni. Ez pedig egy ilyen eset volt. Ismét elfeküdtem és közelebb bújtam Luhanhoz. Hiába próbálnám tagadni. Szimpatikus nekem. Ráadásul annyiszor mentettem már meg a bőröm, hogy ez a legkevesebb amit tehetek.
- Luhan... - súgtam neki, mire rám nézett. - Azt hiszem... Szóval... Lehetséges, hogy a barátod szeretnék lenni. Szemei nagyot csillantak. Lassan lehunytam a szemem és elnyomott az álom.
Reggel kissé hűvös volt az idő, de legalább már nem esett. Miután felébredtem, Luhan is átalakult.
- Jó reggelt! - mosolygott rám.
- Nem tudlak távol tartani magamtól, igaz? - mosolyodtam el én is.
- Nem mintha annyira akarnál! - húzta el a száját Luhan. - Mikor jön az őrmestered?
- Valószínűleg nemsokára. Ezt visszaadom! - vettem le a kabátját. - Kösz, hogy nem hagytál megfagyni.
- Igazán nincs mit! - simogatta meg a fejem. - Én megyek. Nem akarom, hogy itt találjanak! - intett.
- Várj! - kaptam el a kezét. - Mikor látlak legközelebb? - kérdeztem.
- A kis házban esténként megtalálsz. Amikor csak tudok, oda szököm! - elengedtem a fiút, majd néztem, ahogy elszalad és eltűnik a fák között. Az őrmester nem sokkal később érkezett.
- Hm... Csodálkozom, hogy nem fagytál szét! Na gyere! Remélem tanultál az esetből! - bólintottam. Tanultam! Mégpedig azt, hogy nem vagyok normális. Ahelyett, hogy elküldeném Luhant, kitalálom, hogy a barátja akarok lenni. De nem tudtam miért. Ösztönből cselekedtem. Olyan ez, minthogy hallgatok arra amit mond. Kicsit olyan érzésem van mellette, mintha képes lenne parancsolni nekem. Ezt az érzést egyszerre gyűlöltem és szerettem.
A táborba érve, meg sem lepődtem azon, hogy mindenki gyilkos pillantással fogad. Engem személy szerint hidegen hagyott a dolog, inkább Jongin miatt izgultam. Reméltem, hogy ő nem haragszik rám, vagy legalább hamar megbocsát. Beléptem a  hálókhoz. Amint megláttak, mindenki elhallgatott és gyanús szemekkel méregettek. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a dolgot, majd Jongin ágyához léptem. A fiú a matracán ült és maga elé meredt. Keze be volt fáslizva.
- Szia! - köszöntem halkan. Jongin rám pillantott.
- Szia! - mivel nem mondott többet, nagy levegőt vettem.
- Leülhetek? - kérdeztem. A fiú bólintott. Elhelyezkedtem a matracán, majd megpróbáltam valami értelmes bocsánatkérést összehozni. Amíg az agyam pörgött, csak a földet bámultam.
- Meg sem kérdezed, hogy van a kezem? - kérdezte Jongin. A fiúra pillantottam, ai hatalmasat sóhajtott.
- Miért tetted? - kérdezte.
- Nem tudom. - feleltem halkan. - Annyira sajnálom Jongin! Igazán! De én csak... Nem gondolkodtam! - meredtem rá.
- Nem gondolkodtál? - akadt ki az idősebb. - Mostanában mást sem csinálsz, csak agyalsz! Erre mikor ösztönből cselekszel, nekem ugrasz? Nem értelek! Sehun! Mi bajod? Miért vagy mostanában ilyen furcsa? - nem tudtam mit feleljek. Nem akartam elmondani Luhant, legalábbis még nem. Mivel továbbra is hallgattam, Jongin megragadta a hajam a tarkómnál és maga felé fordította a fejem. Nem volt erőszakos, inkább határozott.
- Egyáltalán számíthatok arra, hogy valaha elmondod nekem mi történik veled? - elgondolkodtam. Elmondhatom-e valaha, hogy Luhannal barátkozom? Elmondhatom-e, hogy az ellenséges falka vezérének a fiával szimpatizálok? Vajon Jongin, hogy fogadná? Megtartaná a a titkot? Kiakadna? A fiú szemeibe nézve, úgy éreztem, hogy mindez nem kérdés. Természetesen elmondhatom neki, de nem most. Nagyon lassan bólintottam egy aprót. Jongin halványan elmosolyodott.
- Ennyit akartam tudni tökfej! - veregette meg a tarkóm. Elengedett és barátságos mosolyt küldött felém. Megkönnyebbülten viszonoztam a gesztust. Tudtam, ha nem akarok további feltűnést kelteni, változtatnom kell a viselkedésemen. Ha nem teszem, nemcsak Jonginnak fog feltűnni, hogy valami van velem és akkor nagyon nagy bajban leszek...

5. Szövetség - Vadászat

Sehun:
A hétvége rettenetes lassúsággal telt el. Hol a szobámban ültem, hol az erdőben lófráltam. Valamiért folyton azon a találkozáson agyaltam és azon, hogy aggódtam Luhanért. Ha csak pillanatokig tartott is, de megtörtént.
- Sehun! Sehun! - egy ütés térített vissza a valóságba. Megfordultam. Jongin rohant felém, mellettem pedig egy könyv hevert. Valószínűleg nekem dobta, hogy végre figyeljek a kiabálásra.
- Ember! Elment a hallásod, vagy mi? - kérdezte. - Itt üvöltözök már egy jó ideje! Merre jársz te? - ütögette meg a fejem.
- Csak elgondolkodtam pár dolgon! - vontam vállat.
- Azt észrevettem! Mostanában fura vagy. Minden rendben? - méregetett Jongin.
- Teljesen! - bólintottam, majd együtt folytattuk utunkat a tábor felé. Mielőtt a hálókhoz mentünk volna, elolvastuk a matracbeosztást.
- Úgy tűnik idén is egymás mellé kerültünk! - vigyorgott telibe Jongin. - Viszont ahogy látom, most nem a sarokba vagyunk. Ki van melletted? - a táblázatra meredtem.
- Byun Baek Hyun...?
- Csá! Én volnék! - kicsit meglepődtem a hirtelen hangtól. Egy nagyon alacsony, nagyon mosolygós fiú állt mellettem és integetett.
- Már megint egymás mellé vagyunk beosztva? - jött egy újabb, sokkal mélyebb hang. Megfordultam és egy irdatlan magas sráccal találtam szemben magam.
- Cöh! Mintha annyira bánnád! - fonta össze a karjait Baekhyun és sértett arcot vágott.
- Persze, hogy bánom! Nem tudok tőled aludni! - Jonginnal egymásra néztünk, majd szép csendben elslisszoltunk.
- Ezek eddig, hogy nem tűntek fel? Rettenetesen hangosak! - sokkolódtam le.
- Mert semmire sem figyelsz, már ha a többiekről beszélünk. Én ismerem őket. - kissé megdöbbentem. Ennyire nem figyelek senkire? Gondolkodtam el. Követtem Jongint és lepakoltam a holmijaim a matracomra. A beköltözés napján általában csak értesítenek, meg esti futásra megyünk és csak másnaptól kezdődnek az igazi edzések. Kezdtem reménykedni, hogy lesz pár nyugodt percem, mikor Chanyeol és Baekhyun hangosan veszekedve léptek az alvóhelyiségbe. Illetve... Chanyeol a vállára dobta Baekhyunt és úgy cipelte be a matracához.
- Úgy látom az idióta duó is megérkezett! Komolyan nem érzem miért kerültök mindig egymás mellé! - röhögött Jongin.
- Lehet akármilyen szigorú az őrmester, ő sem tud ellenállni szerelmünk varázsának! - vigyorgott Chanyeol, mire a kisebbik jól fejbe vágta.
- Idióta! Milyen szerelemről beszélsz te? - Chanyel levágta Baekhyunt a matracra és nagyot vigyorgott.
- Ne is tagadd! Belém vagy zúgva mióta ismersz! - Baek megfogta a hozzá legközelebb eső tárgyat, ami történetesen Jongin könyve volt és hozzávágta az égimeszelőhöz. Jongin már fuldokolt.
- Srácok! Ha nem hagyjátok abba, az őrmester megint megbüntet titeket! - fogta a hasát.

- Már megszoktuk! - felelték egyszerre. Nem tudtam mit mondjak. Úgy tűnt, nagyon elvannak. Épp készültem kimenni, hogy szívjak egy kis friss levegőt, amikor az őrmester hangos léptekkel, szinte berobbant az ajtón.
- Vakarékok! Sorakozó! - kiáltotta el magát. Mindenki felpattant a helyéről és sorokba rendeződtünk.
- Remélem senki nem felejtette el, hogy azt mondtam, új projektbe kezdünk! Gondolom, már mind kíváncsiak vagytok, így elmondom! Mától kezdve, megtanuljátok a vadászat művészetét! - kíváncsian néztünk össze. Megszólalni egyikünk sem mert.
- Szóval a ma esti futás helyett, a kapunál várakozzatok, mert az erdőbe fogunk menni! Ennyi lenne a közlendőm! - közölte, majd elhagyta az alvóhelyiséget. Míg a többiek visszamentek a helyükre, én kifelé vettem az irányt.
- Sehun! Hová mész? - kiáltott utánam Jongin.
- Levegőzni! - feleltem, majd kiléptem az ajtón. Valamiért várakozás lett rajtam úrrá, amikor azt említette az őrmester, hogy vadászni fogunk. Nem igazán tudtam megmagyarázni, hogy miért. Amíg ezen tanakodtam, nem figyeltem merre megyek, így erőteljes lökést éreztem. Hangos puffanásokra lettem figyelmes. Lepillantottam. Wendy ült a földön, körülötte dobozok.
- Sajnálom! Nem figyeltem! - guggoltam le és segítettem neki összeszedni a dolgait. - Jól vagy?
- Persze! Ne aggódj! Csak az orvosi szobába viszek pár holmit! - mosolygott rám. Kinyújtotta felém a kezét, hogy elvegye a dobozokat, de elfordultam.
- Segítek vinni! - Wendy meglepetten pislogott párat, majd mosolyogva elindult előre és mutatta az utat. Miután beértünk az orvosiba, lepakoltunk.
- Köszi a segítséget! - mosolygott rám a lány.
- Igazán nincs mit! Amúgy, mit cipelsz ezekben? - érdeklődtem.
- Mindenféle gyógyfüveket, teákat, tapaszokat... Ilyesmi! - magyarázta. - Ne haragudj, még sok a dolgom, szóval... - értettem a célzást. Elköszöntem és elhagytam a helyiséget. Visszamentem a hálókhoz és ledőltem a matracomra. Nem érdekelt a hangzavar, csak aludni akartam.
Már besötétedett, mikor Jongin felkeltett.
- Haver! Jól vagy? - csak bólintottam. - Biztos? Mostanában olyan fura vagy! - felültem és a fiúra meredtem.
- Csak történt velem ez az mostanság. Ennyi! Nincs miért aggódnod! - ráztam a fejem.
- Biztos? Ugye tudod, hogy hozzám bármikor jöhetsz? - bólintottam. Jongin elmosolyodott. Nagyot nyújtóztam, majd szedelőzködni kezdtem, hiszen hamarosan vadászni mentünk. Ahogy az őrmester parancsolta, a kapunál vártuk őt, majd miután megérkezett, mindenki farkassá vált és az erdőbe vetettük magunkat. Valahogy élveztem ezt a gyakorlatot. Rengetegszer jártam az erdőt, de így még sosem figyeltem meg a környezetem. Egyszerre használtam minden érzékszervem és teljesen elvesztem az apró neszekben, illatokban. Kisebb fuvallat támadt. Apró zörejt hallottam a távolban. Ösztönösen váltam le a csoporttól. Halkan osontam végig az erdőn. Meg is találtam amit kerestem. Egy fiatal szarvas sétálgatott gyanútlanul. Még nem akartam nekiugrani, így követni kezdtem. Valahonnan olyan érzésem támadt, mintha láttam volna valahol. Az állat hirtelen megállt. Ezt a pillanatot választottam a támadásnak. Nagyot ugrottam és rávetettem magam. Ám mielőtt bármit tehettem volna, a szarvas átalakult és szigorúan meredt rám.
- Azt hittem megegyeztünk, hogy nem támadsz rám! - döbbenten alakultam át és meredtem Luhanra.
- TE? Mit keresel itt?
- Át akartam kelni a folyón! Erre rövidebb az út. Nem gondoltam, hogy idekint leszel. - magyarázta.
- Ez még a kisebbik gond! Az egész tábor kint van! Épp vadászunk! Meg vagy őrülve? Mi lett volna, ha az őrmester szemel ki magának! - szidtam le. Luhan felsóhajtott.
- Értem én! De most már igazán lemászhatnál rólam! - először nem értettem, majd rájöttem, hogy még mindig felette térdelek. Kissé zavartan álltam fel, majd felsegítettem a fiút.
- Hogy csináltad ezt? - kérdeztem hirtelen.
- Mármint? - pislogott Luhan.
- Hogy alakultál őzzé? - mértem végig a fiút. Luhan elmosolyodott.
- Mit tanultok ti a katonaságban? - nevetett. - Tudnod kellene! A falkavezéreknek van egy plussz képessége. Ez pedig, hogy át tudnak változni egy állattá.
- És... Ezt kitől örökölted? - kérdeztem.
- Szerinted? Kettőt találhatsz! - veregette meg a vállam.
- Anyukád?
- Igen! Még ebben is rá hasonlítok. Apu ezért is csalódott bennem. Ő medvévé tud alakulni. Azt akarta, hogy egy legalább ennyire veszélyes állat legyek, de anyukámra ütöttem. Szinte minden tekintetben. Kinézet, vérmérséklet... - Luhan mintha elszomorodott volna. Furcsán fájdalmas érzésem támadt. Valahogy meg tudtam érteni őt.
- Ha engem kérdezel... Ezzel nincs semmi baj! - mosolyodtam el. Luhan kérdőn pillantott rám.
- Úgy értem, szerintem az őzek nagyszerű állatok... Vagy mi... - köszörültem meg a torkom. Luhan szemei megcsillantak. Mintha mondani akart volna valamit, de nem tudott belekezdeni. Megéreztem, hogy a falka közeledik. Nagyon megijedtem. Ha rajtakapnak Luhannal, mindkettőnknek annyi. Hirtelen ötlettől vezérelve, megragadtam a csuklóját és beugrottam vele a vízbe. A folyónak ez a része kevésbé volt erőteljes sodrású, így nagyjából sikerült egy helyben maradnunk. Hangokat hallottam felülről.
- Érzem a szagát, de nem látom! - az őrmester az! - Merre lehet az a korcs? - hirtelen Luhan megrángatta az ingem ujját. Ránéztem. Mutogatni kezdett. Először nem értettem mit akar, de hamar rájöttem. Nem készítettem fel a merülésre, így nem tudott levegőt venni a lebukás előtt és elfogyott az oxigénje. Tudtam, hogy nem engedhetem fel a felszínre, míg tiszta nem lesz a levegő. Megragadtam Luhant és közelebb húztam. Azt hiszem akkor sem felejteném el az ezt követő cselekedetemet, ha agyonvernének. Beleégett a memóriámba. Luhan arcát a kezeim közé fogtam és az ajkaira hajoltam. A fiú nagyon meglepődött a tettemen, de mikor rájött, hogy mit akarok, hagyta magát. Miután elég levegőt juttattam a tüdejébe, elengedtem. Hallgatózni kezdtem. Beszélgetést hallottam, de az is kezdett elhalkulni. Amikor úgy éreztem biztonságban vagyunk, a felszínre úsztunk.
- Ez meleg volt! - lihegtem. Hirtelen Luhan megfogta a kezem.
- Köszönöm! - mosolygott rám hálásan. Bólintottam.
- Legközelebb vigyázz jobban! Most megkeresem a többieket! Ha az őrmester meglát így, azonnal visszamegyünk a táborba, szóval nem kell aggódnod, nem leszel veszélyben hazafele, de azért figyelj oda! - mondtam neki, mire bólintott. Azt mondtam elindulok, de valahogy nem vitt rá a lélek. Biztonságos egyedül hagynom Luhant? Bár ha nem teszem, az csak még nagyobb veszélyt jelent. Egyáltalán miért akarok én vigyázni rá? Kérdések cikáztak a fejemben és nem mozdultam.
- Sehun! - szólalt meg Luhan. - Menj! - bólintottam. Farkassá váltam és egyedül hagytam. Valamiért ösztönösen hallgatok rá. Pedig nem is a feljebbvalóm. Kissé kétségbeestem. Nem értettem magamat.
Ahogy gondoltam, az őrmester teljesen kiakadt, nem értette, hogy tűnhettem el, hogy lettem vizes, hogy kerültem vissza, így lefújta a mai vadászatot és visszamentünk a táborba, ahol száraz ruhába öltöztem.
- Ma nem kaptok vacsorát! És ezt Sehunnak köszönjétek! - vágta be az ajtót az őrmester. Tudtam... Tudtam, hogy most mindenki haragszik rám, tudtam, hogy most legszívesebben megölnének, nekem mégis csak az járt a fejemben, vajon az a kerge őz visszajutott-e a saját területére.

4. Szövetség - Újabb találkozás

Sehun:
Ahogy számítottam rá, a sebesüléseinek nyoma sem volt másnap. Folytattam az edzéseket ahogy eddig és szerencsémre senki sem kérdezgetett arról, hogy kivel találkoztam azon a napon. Egyedül Jongin kíváncsiskodott, de neki is csak annyit mondtam, amennyit az őrmesternek. Nem akartam, hogy bárki tudjon a dologról. Ha kiderülne, engem rettenetesen megbüntetnének.
- Figyelem vakarékok! - lihegve álltunk meg. Már két órája mást sem csinálunk, csak futunk, így akármilyen keményen is szólított meg az őrmester, úgy éreztük, ennél szebb hang, nem létezik a világon.
- Mivel ezen a hétvégén kimenőt kaptok, csak szeretnék előre szólni, hogy amikor visszajöttök, belekezdünk egy új projektbe! - ez már most rosszul kezdődött.
- Értettük! - feleltük egyszerre.
- Remek! Most menjetek zuhanyozni és hétfőig ne is lássalak titeket! - kimerülten vonszoltuk át magunkat a fürdőbe. Gyorsan letusoltunk, majd az étkezőbe mentünk vacsorázni.
- Mik a terveid hétvégére? - ült le mellém Jongin.
- Gondolom hazamegyek. - vontam vállat. Sötét hajú barátom kérdőn mérlegelt.
- Figyi, ha nagyon nem akarsz menni, átjöhetsz hozzánk! Tudod, hogy szívesen látunk...
- Kösz, de nem! - hárítottam az ajánlatot. - Csak rontanám a családi légkört!
- De, mi lesz veled? - meredt rám.
- Nagyfiú vagyok! Talán túlélem! - feleltem kissé hűvös hangnemben, majd belapátoltam a rizst és a hálóba siettem.
Hiába nem szerettem a kiképzéseket, valahogy hazamenni annyira sem akartam. Már rég nem olyan a kapcsolatom a családommal, mint régen. Apám már csak egy lehetőséget lát bennem. Azt a lehetőséget, hogy a családnév fennmarad, de ha bármi rosszat írnak rólam az értesítésben, megpofoznak. Nagyot sóhajtottam. Bár a többiek úgy gondolják, hogy kéthetente egy hétvége kevés, én örülök, hogy csak ennyi kimenőt kapunk. Nekem bőven elég. Behunytam a szemeim és megpróbáltam elaludni.
"Amikor kinyitottam a szemeim, ismerős helyen ébredtem. Először fogalmam sem volt, hol lehetek, de mikor jobban körülnéztem, rájöttem. Abban a kis házban, ahová Luhan vitt. Az első kérdés ami eszembe jutott, az az volt, vajon ő is itt van-e? Kimásztam az ágyból és kiléptem az ajtón. Sem kint, sem bent nem láttam. Ám amikor ismét megfordultam, hogy bemenjek, ott állt mögöttem. Ijedtem ugrottam hátra. Luhan felnevetett.
- Ennyire nem vagyok ijesztő!
- El sem tudod képzelni mennyire félelmetes vagy! - meredtem rá. Luhan mosolya elhalványult.
- Azt hittem megbeszéltük, hogy nem vagyunk ellenségek! - fonta össze a karjait.
- Ettől függetlenül veszélyes amit csinálunk! - feleltem neki. Luhan szomorúan nézett rám. Nem felelt, csak sóhajtott és elfordult. Nem tudtam mi járhat a fejében és talán ez bosszantott a leginkább. Utána akartam menni, de hiába. Eltűnt, mintha ott sem lett volna."
- Sehun! - kinyitottam a szemeimet és fáradtan néztem Jonginra. - Nem kelsz fel? Kilencig el kell hagynunk a tábort! - kissé nyűgösen ültem fel.
- És hány óra? - kérdeztem.
- Hát... Negyed kilenc...
- Hogy mi? Idióta! Miért nem keltettél fel? - kérdeztem dühösen.
- Azt hittem hallottad az ébresztőt, csak még aludni akarsz! - nevetett kínosan sötét bőrű barátom. Nem feleltem. Kipattantam a helyemről és amilyen gyorsan csak tudtam, összedobáltam a cuccaim. Még a reggelit is kihagytam, így éhesen bár, de időben el tudtam indulni. Amikor hazaértem, anya szinte a nyakamba ugrott.
- Hát itt vagy? Annyira megkönnyebbültem, mikor megkaptam az őrmester levelét, hogy végül megkerültél! - nem reagáltam. Elég gáznak tartottam így is, hogy az őrmesterrel többet levelezik, mint velem. Igaz, a tábor nincs olyan messze hazulról, de így is csak levélen keresztül érintkezhetünk a családtagjainkkal. Persze ez csak arra az időszakra érvényes, míg a táborban vagyunk. Mégis, nem emlékszem mikor kaptam utoljára levelet anyától. Apán nem lepődök meg, sosem volt az az érzelmes típus. Az viszont nagyon rosszul esett, mikor hétévesen bekerültem a táborba és míg a többiek mind kaptak levelet karácsonykor, nekem nem jött semmi. Azt hiszem akkor váltam ilyen érzéketlenné a külvilág felé. Nem éreztem különösebb szükségét sem barátoknak, sem szülőknek. Az más kérdés, hogy Jongin rám akaszkodott, de az még abban az időben volt, mikor ez a sérelem ért. Mégis, neki sem beszéltem rengeteg dologról, ami velem történt. Luhant sem mondtam el neki.
A bőröndömet felvittem a szobámba és az ajtó mellé tettem.
- Apa hol van? - kérdeztem.
- Elment vadászni! Ha megérkezik, majd elkészítem a kedvencedet. - mosolyodott el, majd kilépett az ajtón. Ezek szerint megint nyúlhús lesz! Tanakodtam. Nem tudom miért hiszik itthon, hogy az a kedvencem. Apa imádja, lehet ez volt az oka. Annyira azt akarják, hogy apámra hasonlítsak, hogy engem nem is kérdeznek semmiről. Felsóhajtottam.
- Rendben! - ledőltem az ágyamra, anya pedig egyedül hagyott. A plafont kezdtem bámulni. Elhatároztam, hogy közvetlenül ebéd után sétálni megyek az erdőbe. Ki kellett szellőztetnem a fejem. Nem tartott sokáig, míg apa hazaért. Anya gyorsan elkészítette az ebédet és asztalhoz is ültünk. Ahogy az lenni szokott, apa beszélt a régmúltról, anya mosolygott, én pedig úgy tettem, mintha figyelnék, de az a helyzet, hogy ez szükségtelen volt. Apa minden történetét jól ismertem már. Az ebéd befejeztével, felálltam az asztaltól és csak annyit mondtam, hogy sétálni megyek.
- Jó, de ne maradj túl sokáig! - hallottam még apám hangját, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Átmásztam a területünket elkülönítő kőfalon, majd a sűrűbe vetettem magam. Nem igazán figyeltem, hogy merre megyek. Csak haladtam előre, míg alkonyodni nem kezdett. Úgy döntöttem, hogy ideje visszamennem, de arra kellett rádöbbennem, hogy fogalmam sincs hol vagyok. Ennyire elkóboroltam volna? Tanakodtam. Hirtelen kisebb szellő támadt. Basszus! Ijedtem meg, mikor megéreztem azt a szagot amit nem akartam. Alig fordultam meg, Tao már nekem is rontott. A vállamba mart, mire felkiáltottam a fájdalomtól. Nagy nehezen sikerült lelöknöm magamról, de ezzel csak annyi időt nyertem, hogy felültem, mert már rohant is felém ismét. Kezdtem felkészülni arra, hogy én is farkassá változzak, mikor egy határozott, szigorú hang hasított a levegőbe.
- Tao! Elég legyen! - mind a ketten a hang irányába fordultunk. - Már mióta téged keresünk! Mikor szándékozol végre hazajönni? - Tao emberré alakult és gonosz vigyorral meredt Luhanra.
- Nicsak, itt a herceg! Miért veszed védelmedbe ezt a korcsot? Nem a mi falkánkhoz tartozik!
- Tao! Tűnj innen! - sziszegte Luhan mérgesen. - Menj haza! Kris már nagyon ideges miattad!
- Legyen! Nem érdekeltek! - kiabált Tao, majd átalakult és elrongyolt. Luhan felsóhajtott.
- Egek! Annyi baj van vele! - csóválta meg a fejét, majd rám pillantott. - Te jól vagy?
- Fogjuk rá. Amúgy mit keresel itt? - kérdeztem. Luhan értetlen pillantást küldött felém.
- Hogy én? Ez a mi területünk! - döbbenten meredtem a fiúra.
- Lehetetlen! - meredtem a fiúra. Ennyire elkeveredtem volna? Gondoltam. Luhan láthatta, hogy min őrlődöm, mert hirtelen megszólalt.
- Tudod, hogy kell hazamenned? - kérdezte kedvesen. Ismét ránéztem és megráztam a fejem.
- Akkor elkísérlek egy darabon! - kinyújtotta felém a kezét és segített felállni. Elindultunk visszafelé. Csönd állt be közénk. Nem tudtam mit is mondhatnék neki.
- Ahhoz képest, hogy farkas vagy, elég gyakran eltévedsz! Elméletileg a saját területeteket ismerned kellene, nem? - kérdezte mosolyogva.
- Nem is szoktam eltévedni, csak elkalandoztak a gondolataim! - védtem meg magam.
- Igen? Min agyaltál ennyire? - meredt rám Luhan. Nem feleltem. Sok minden keringett az agyamban, leginkább a szüleim és ő, de ezt mégsem mondhattam neki. Az előbbit azért, mert semmi köze hozzá, az utóbbit azért, mert fura lenne. Mivel már percek óta nem reagáltam, Luhan ismét megtörte a csöndet.
- Esetleg... Tao járt a fejedben? - valahogy éreztem, hogy ő sem gondolta komolyan a kérdést, de belementem a játékba.
- Igen... Mondjuk. Mitől ennyire agresszív? - kérdeztem. Luhan nagy levegőt vett.
- Sértettnek érzi magát. - értetlenül néztem a fiúra.
- Mert?
- Amikor az arénában voltál, nem vettél észre semmi furcsát? - Luhan hangja komolyan csengett.
- Épp azzal voltam elfoglalva, hogy ne öljön meg, szóval nem volt időm megfigyelni. Mit kellett volna látnom?
- Nem használta az erejét! Amikor te kétségbeestél, használtad a képességedet, de ő nem. Csak átváltozott. - így visszagondolva, ez valóban furcsa volt tőle. Ha valaki bekerül az arénába, először a képességeit használja, nem pedig nekiugrik a másiknak.
- Igaz... De miért lett sértett?
- Mert... Elvettük az erejét! - vallotta be Luhan. - Illetve apám. Tao ugyanis az időt kapta. Megállíthatta, visszatekerhette, előremehetett. Ez veszélyes és amíg gyerek volt, sok gondot okozott a falkában, mert nem tudta kezelni a képességét. Először még türelmesek voltunk vele, de egyszer olyasvalamit tett, ami megijesztett mindannyiunkat. Valamiért nagyon mérges lett egy farkastársunkra és visszapörgette az időt, majd megverte. Arra gondoltak, ha ilyesmire képes, talán veszélyt jelenthet ránk. Ekkor jött szóba Kris. Ő egy nemesebb vérfarkas és Tao családjával nagyon jóban vannak. Az apja időt kért, hogy hadd tanulja ki az erejét. Viszont ettől csak minden rosszabb lett. Azért tudott annyiszor nyerni gyerekként az arénában, mert az idővel játszott, mi pedig észre sem vettük, csak évek elteltével. Apám meg akarta öletni, de Kris meggyőzte, hogy csak az erejét vegyék el. Miután ezt megtörtént, Krisnek adták az időt. Tao ekkor lett ennyire kiszámíthatatlan. Innentől más stratégiát alakított ki. Egyből támad és ezzel fedezi magát. - Luhan elhallgatott. Én döbbenten figyeltem szavait, szinte alig akartam elhinni, hogy ez igaz.
- Megérkeztünk! Ez a területetek határa! Innen egyedül kell menned! - mosolyodott el Luhan és rám pillantott.
- Kösz! Izé... Te megleszel? - kérdeztem, de szinte rögtön meg is bántam. Luhan is meglepődött a kérdésen, de szinte azonnal fel is ragyogott az arca. A szemei szinte áthatoltak rajtam.
- Ne aggódj! Tao nem olyan félelmetes, mint amilyennek látszik. Ha megmutatod, hogy nem félsz tőle és érezteted vele, hogy felette állsz, nem bánt! - aha, könnyű ezt mondani! - Na, szia! Még találkozunk! - kacsintott, majd elsietett. Döbbenten álltam és néztem utána. Döbbent voltam, mert a hallottak lesokkoltak, döbbent voltam, mert aggodalmamat nyilvánítottam felé és döbbent voltam, mert tényleg aggódtam érte egy kicsit. Talán az, hogy kedves hozzám, a saját érzelmeim is befolyásolja iránta... Vagy neki ez a képessége? Nem tudtam melyik lehet, talán mindkettő, de ezen nem is kellett volna gondolkodnom. Ez a srác minduntalan beférkőzött az agyamba a furcsa természetével és ez aggasztó. Ráadásul... Megint félve mehetek csak vissza, tekintettel arra, hogy megint átvettem a másik falka szagát. Szép csendben lopakodtam vissza, remélve, hogy nem vesznek észre, végtére is, már besötétedett. Sajnos csalódnom kellett.
- Sehun, merre jártál? Miért van ilyen szagod és miért sebes a vállad? - rontott nekem anyám. Apa is közelebb lépett és szigorúan meredt rám.
- Én... Szóval... - nem tudtam mit mondjak.
- Azt hiszem én tudom! - meredt rám apám. - Összetalálkoztál azzal a Tao gyerekkel és jól elnáspángoltad, igaz? - vigyorodott el. Kivételesen örültem, hogy apa megszólalt. Egy kapaszkodót adott és még csak nem is tudott róla.
- Valahogy úgy, bár nem igazán verekedtünk össze...
- Kitisztítom a sebed! - ragadott meg anya és már el is kezdett leápolni.
- Büszke vagyok rád fiam! Csak így tovább! Ők nem a barátaink! Ezeket a korcsokat pusztítani kell! - szorult ökölbe apám keze, majd elhagyta a szobát. Felsóhajtotta. Nem is sejti, hogy tulajdonképpen én épp az egyik állítólagos "ellenségünk" testi épségéért aggódtam. Ennek pedig így kell maradnia, mert ha rájönne, abból csak a baj lenne...

3. Szövetség - Ígéret

Sehun:
- Meddig kell még mennünk? - kérdeztem, mert már nem bírtam sokáig.
- Már nem sokáig! - felelte a srác. Hamarosan egy kissé düledező kis házhoz érkeztünk. Nagy nehezen felcaplattunk a lépcsőn, majd a fiú az ágyhoz vitt és leültetett rá.
- Keresek neked valami száraz göncöt! - mondta, majd kihúzott egy fiókot és turkálni kezdett benne. A fiúra néztem. Csak most tudtam igazán végig mérni. Vékony alkatú, nálam alacsonyabb srác volt, világos tincsekkel és finom vonásokkal az arcán. Mégis, ami a legfurcsább, úgy éreztem, már láttam valahol.
- Mondd... - kezdtem bele. - Hogy hívnak? - kérdeztem. A fiú rám meredt és elmosolyodott.
- Luhan vagyok! A Hegy falkájának örököse! - éreztem, hogy kezdek elfehéredni. Szóval a fiú, akit a lelátóban láttam, utánam jött és megmentett... Kezdtem összezavarodni. A testem remegett, mint a nyárfalevél és nemcsak azért, mert fáztam. Luhan ekkor egy inget és egy nadrágot dobott az ágyra.
- Át tudod venni egyedül, vagy segítsek? - kérdezte.
- Megoldom... - feleltem halkan. Luhan bólintott, majd elfordult és egy polcon kezdett kutatni. Mondani könnyebb volt, mint cselekedni. Mivel a lábaim és a karom is sajgott, nem igazán tudtam levenni sem a vizes ruháimat.
- Öhm... Luhan! - a fiú felém fordult. Egy dobozkát szorongatott a kezében és kérdőn pillantott rám.
- Tudnál mégis segíteni? - kérdeztem. Luhan közelebb lépett, majd letette a dobozt az ágyra.
- Fel tudod emelni a karod? - kérdezte, mire megráztam a fejem.
- Jó! Akkor dőlj előre és próbáld kinyújtani a kezed! - megtettem amit kért, bár ez a mozdulatsor is fájdalmat okozott. Nagy nehezen leszenvedte rólam a felsőm, majd rám adta az inget. Kezei ekkor az övemmel kezdtek bajlódni, amit kikapcsolt, lerángatta a nadrágom és felhúzta rám a szárazat. A vizes ruhadarabokat egy-egy szék támlájára terítette száradni, majd leült mellém az ágyra, ölébe vette a dobozkát és kinyitotta.
- Megtisztítom a sebeidet! - egy darabka kendőt hajtogatott kicsi négyzetté, majd benedvesítette valamivel, aminek erős alkoholillata volt és a karomon lévő sebre nyomta. Annyira csípte a kezem, hogy reflexből löktem odébb a srácot.
- Ha nem engeded, hogy segítsek, rosszabb lesz! - nézett rám komolyan. A szemeibe nézve, úgy éreztem, hogy valahonnan a régmúltból ismerem ezeket a gesztusokat, de nem emlékeztem, hogy honnan. Bólintottam és összeszorított fogakkal tűrtem, hogy az anyagot ismét a sebemnek nyomja. Közben ezer és ezer kérdés cikázott át szürkeállományomon, de egyikre sem találtam a választ.
- Mi nyugtalanít ennyire? - kérdezte Luhan rám sem pillantva.
- Honnan tudod, hogy nyugtalan vagyok? -  néztem a fiúra.
- Az arcodra van írva! Ha kérdezni akarsz valamit, tedd fel! - mosolygott rám. Lekötötte a sérülésem, majd hanyatt döntött az ágyon. Betakart és rám meredt. Nagyot sóhajtottam. Úgy éreztem, hogy rengeteg mindent meg akarok beszélni vele.
- Miért nem öltél meg? - kérdeztem végül. - Én az ellenséged vagyok! A másik falkába tartozom! Miért mentettél meg? - Luhan kedves mosolya nem lankadt.
- Tudod, nekem valaki mindig azt mondta, hogy ne higgyek annak amit mondnak. Ne azért szeressek vagy utáljak valakit, mert az parancsba van foglalva, hanem mert úgy érzem, az illető kiérdemelte.
- És én... Mivel érdemeltem ki? - kérdeztem. Ekkor Luhan válasz helyett kinyújtotta a kezét és lágyan megsimogatta az arcom. Hirtelen, mint derült égből villámcsapás, érkeztek az emlékek. A folyó, a vihar, a nő aki ott volt velem és a fia. Nem emlékeztem az arcára, csak halványan derengett valami, de hirtelen világossá vált. A hölgynek és neki ugyanolyan szemei voltak. Sőt, most, hogy így megnézem, rengeteg vonása ugyanolyan Luhannak, mint annak a hölgynek, aki kihúzott a folyóból. Luhan pont úgy nézett ki, mint a nő, csak fiúban és fiatalabb kiadásban.
- Ki... Ki vagy te? - kérdeztem reszketve.

- Már mondtam nem? - húzta el a kezét.
- Honnan tudtad a nevem? Te voltál a fiú a folyónál, ugye? És a nő...
- Ő az édesanyám volt! - felelte Luhan.
- Volt? - húztam fel a szemöldököm.
- Meghalt! Pár hónappal azután, hogy kihúztunk a folyóból. - magyarázta Luhan. - Ő mondta mindig azt, hogy legyek kedves és ne gyűlöljek senkit. Főleg azért ne, mert másik falkában van.
- Értem... - bólintottam.
- Nem akarok az ellenséged lenni Sehun! - szemei kissé kétségbeesetten csillogtak. Nem tudtam mit feleljek erre.
- Én... Nem hiszem, hogy ez menni fog! Nem tudok a barátod lenni! - feleltem.
- Nem azt kértem, hogy a barátom légy! Hanem azt, hogy ne légy az ellenségem! - mondta halkan, de komolyan.
- Még gondolkodom! Rendben? - Luhan bólintott. Elfordultam és kinéztem az ablakon. Az eső még mindig esett, de már enyhült. Tudtam, hogy az éjszakát itt fogom tölteni. Hirtelen Luhanra néztem.
- Hol fogsz aludni? - kérdeztem.
- Majd a földön! Átváltozom és nem lesz gond! - mosolygott rám. Lemászott az ágyról és elhelyezkedett az ágy mellett.
- Ha kell valami, csak szólj! - mondta, majd átváltozott és lassan el is aludt. Nekem még idő kellett. Fel kellett dolgoznom az eseményeket. A kimerültség lassan úrrá lett rajtam és nem tudtam nyitva tartani a szemem.
Madárcsicsergés és napsütés keltett. Nagyokat pislogva ültem fel. Mivel vérfarkas vagyok, a sérüléseim sokkal jobb állapotban voltak. Valószínűleg holnapra már nyomuk sem lesz. Apró tüsszentést hallottam. A hang irányába néztem. Luhan volt az, még mindig farkas képében feküdt az ágyam mellett. Kimásztam az ágyból és az ablakhoz léptem. Az esőcseppek megcsillantak a napfényben, így az erdőn gyönyörű fényáradat futott végig.
- Már fel is keltél? - kérdezte Luhan. Mikor megfordultam, már ember alakjában ült a földön és engem figyelt.
- Keresni fognak a többiek. Haza kell mennem! - mondtam. Luhan bólintott és felállt.
- Öltözz át! Ha ebben mész haza, neked támadnak!
- Teljesen mindegy! Így is érezni fogják, hogy veled voltam! - feleltem, de azért gyorsan átvettem a ruháim. Luhant követve indultunk visszafele. Nem igazán emlékeztem az útra amelyen este jöttünk, így megpróbáltam nagyon odafigyelni, hogy később ne tévedjek el. Hamarosan meg is érkeztünk egy részhez, ahol a folyó keskenyebben folyt. Néhány kő emelkedett ki a vízből, amelyen keresztül át lehet jutni a túlpartra. Már épp ugrani akartam, mikor Luhan elkapta a csuklóm.
- Eső után nagyon csúszósak ezek a kövek! - magyarázta.
- Akkor, hogy jutunk át? - kérdeztem. Luhan rám mosolygott, majd szétnyitotta a tenyerét és felemelte, mintha egy tálcát tartana a kezében. Ekkor pár nagyobb szikladarab, a levegőbe emelkedett és a közelünkbe szálltak.
- Ezen! - vigyorgott. - Csak azért hoztalak ide, hogy ha legközelebb megint elszabadulnál, akkor tudd a járást. - nem tudtam mit mondhatnék. Ok nélkül volt kedves velem és ezt nem igazán tudtam hová tenni. Miután átértünk a túlpartra, Luhanra néztem.
- Innen már tudom a járást, szóval... Kösz mindent! Tényleg! - mosolyogtam rá, majd hátat fordítottam a fiúnak, azzal a céllal, hogy hazamegyek, de Luhan megállított.
- Várj! Gondolkodtál az ajánlatomon? - kérdezte. Hangjában várakozás és apró félelem hallatszott. Megtorpantam. Nem igazán tudtam ezen agyalni múlt éjjel, így most kellett mérlegelnem. Nem igazán tudtam, hogy mit is feleljek. Belém mindig is azt nevelték, hogy a Hegy falkája az ellenségem, gyűlölnöm kell őket, bár az okát nem tudom. Luhan azonban annyira más... Valamiért őt nem érdeklik ezek a szabályok és nemhogy nem ölt meg, megmentette az életemet. Nem is egyszer. Ha jobban belegondolok, tulajdonképpen az adósa vagyok, így a legkevesebb amit tehetek érte, hogy teljesítem a kívánságát.
- Rendben! - mondtam ki végül. - Bár azt nem tudom megígérni, hogy a barátod leszek, de ha véletlenül összefutnánk, nem kell félned. Nem foglak megtámadni, mert... Nem vagyok az ellenséged! - nyögtem ki. Luhanra pillantottam a vállam felett, akinek felragyogott az arca. Mintha a legszebb ajándékot adtam volna neki, úgy mosolygott rám.
- Köszönöm! - mondta hálásan. Nem feleltem neki. Farkassá változtam és az erdő sűrűjébe vetettem magam. Ahogy a fák között futottam, az agyam egyre csak zakatolt. Jó ötlet volt, hogy megígértem, nem leszek az ellensége? Bár valószínűleg nem nagyon fogunk találkozni! Töprengésemből az zökkentett ki, hogy nekimentem valaminek.
- Nem tudsz vigyázni? Ó, te vagy az Sehun? - felnéztem és Jongint láttam magam előtt.
- Szerinted? Ki a frász lehetnék? - kérdeztem.
- Az egész tábor téged keres! Azt hittük elnyelt a föld! - magyarázta. - Már az is megfordult az őrmester fejében, hogy Tao utánad rohant a viharban és megsebesített. De... Mi ez a szag? - Jongin közelebb jött és szimatolni kezdett. Sejtettem, hogy észre fogják venni, de reménykedtem, hogy mielőtt rájönnek, k tudok találni valami magyarázatot.
- Sehun... Miért van ilyen szagod? Ez nem a mi falkánké. - méregetett Jongin.
- Majd elmondom, de most ha nem gond, szeretnék visszamenni a táborba! - mielőtt felelhetett volna, megindultam előre. Most mit csináljak? Nem mondhatom el az igazat! Kezdtem kétségbeesni. Amikor visszaértünk, megkerestem az őrmestert, hogy elmondjam, jól vagyok.
- Miért van ilyen szagod? - kérdezte és közelebb lépett, majd a képembe hajolva szagolgatni kezdett.
- Én... - és most mit mondjak? - Amikor hazafele jöttem, belefutottam egy farkasba a másik falkából. Valószínűleg ő is a vihar miatt kóborolt el. Kisebb verekedés alakult ki köztünk, de aztán valahogy sikerült hazatalálnom. - hazudtam. Reméltem, hogy nem fog nagyon belekérdezni a dolgokba, mert az egész történetet csak rögtönöztem.
- Csak nem Tao volt az? Ő is eltűnt és nem találják sehol! - fonta össze a karjait az őrmester.
- Nem, nem ő volt. Nem ismertem fel az alakot. De mennem kellene! Van pár sérülésem és szeretném megmutatni valakinek! - szerencsére az őrmester elengedett, így gyorsan eliszkoltam az orvosi szobába.

- Sehun! Már mindenütt kerestünk! Merre jártál? - kérdezte egy vékony hang. Megfordultam és Wendy-vel találtam magam szemben. Ő volt az egyik ápoló a gyengélkedőn.Mindig nagyon kedves volt és mindenkire mosolygott.
- Eltévedtem... Szereztem pár sérülést! Megnéznéd őket? - kérdeztem. Wendy bólintott és bevezetett egy orvosi szobába. Megnézte a sebeim és azt mondta, nem kell aggódnom, rendbe fogok jönni holnapra.
- Szépen leápolták a karodat is... De... Nem azt mondtad, hogy eltévedtél? - kérdezte gyanakodva.
- Mennem kell! - ugrottam le az orvosi ágyról.
- De... Sehun... - nem figyeltem rá. Basszus! Nem szabadott volna idejönnöm! Mérgelődtem magamban, miközben kiértem az udvarra. Az égre emeltem a tekintetem. Remélem, hogy soha többé nem találkozom Luhannal! Vettem egy mély levegőt, majd a hálók felé vettem az irányt. Kimerült voltam és engedélyezték, hogy ezt a napot pihenéssel töltsem. Ledőltem a matracomra és amint a párnára ért a fejem, elnyomott az álom.