A konyhaszéken ülve meredtem a földre. Luhan már elment, sok dolga volt még, ezért az összeroskadásomat követően lelépett, bár nagyon nem akart egyedül hagyni. Az időpont hetedikére esett. Vagyis a jövő hétvégére. Nagyon nem akartam ezt. Legszívesebben fellázadtam volna, de Luhan miatt nem tehettem meg. Közben el kellett járnom edzeni, hogy fel legyek készülve testileg a mérkőzésre. A viadal előtti este csak forgolódni tudtam. Nem jött álom a szememre, a pokolba kívántam az egész másnapot. Hirtelen kopogtatást hallottam az ajtómon.
- Bejöhetek? - kérdezte apa. Döbbenten hallottam a hangját. Még sosem volt ilyen... Szomorú?
- Gyere! - kiabáltam ki, mire nyílt az ajtó és belépett. Kérdőn néztem rá.
- Öhm... Csak arra gondoltam, hogy rég beszéltünk. - kezdett bele lehajtott fejjel.
- És úgy gondoltad, hogy most van rá a legjobb alkalom? - meredtem rá.
- Láttam, hogy nem alszol, így gondoltam bejövök. Tudom, hogy félsz a holnaptól, de... - elhallgatott. Leült az ágyam szélére és rám pillantott.
- Luhan rendes gyereknek tűnik...
- Mert az! - feleltem. Apa bólintott.
- De azt tudnod kell, hogy láttam ma reggel és... Az a helyzet, hogy erőfölényben vagy...
- Mit akarsz ezzel mondani? - hunyorítottam rá.
- Azt, hogy nagy részt azért vagy ennyire ideges, mert te is tudod, hogy te fogod megölni őt! - azt hittem felrobbanok az idegtől.
- Apa, ha ezzel akarsz megnyugtatni, közlöm, hogy sikertelen a próbálkozásod! - mondtam nagy levegőt véve.
- Nem megnyugtatni akarlak, csak tényeket közlök! Fiam, ezt te is tudod! Pontosan tudod, hogy te fogsz győzni, ezért vagy nyugtalan! Amikor Luhan legutóbb itt járt, nem láttam félelmet a szemeiben, inkább beletörődött a sorsába. Meg fogod őt ölni! - dühösen ugrottam apára. Kezeim közé fogtam a nyakát és a lehető legerősebben kezdtem el szorítani.
- Idefigyelj! Három másodpercet adok, hogy eltakarodj a szobámból, vagy Istenemre mondom megfojtalak! - meredtem dühösen apám szemeibe, akinek az arca már vörös volt. Még úgy tartottam egy ideig, majd elengedtem. Apa köhögött egy ideig, majd elhagyta a szobám. Idegesen rúgtam az éjjeliszekrényembe. Tudtam, hogy igaza van. Ennek ellenére mégis hittem benne, hogy Luhannak van valami terve és valahogy sikerül kikerülnünk a holnapi napot.
Hát nem sikerült. Engem másnap ugyanúgy elvittek az arénába, ahol az egész napomat töltöttem. A viadal késő délutánra esett. Fel-alá járkáltam az öltözőben, enni sem bírtam. Hirtelen ajtónyitódást észleltem. Azt hittem az őrmester lesz, de nem ő volt, hanem a falkavezér, Chungho.
- Na, hogy érzed magad? - kérdezte.
- Hogy érezném? Szarul! - feleltem.
- Ugye tudod, hogy te fogsz győzni? - nem feleltem. Mi értelme lett volna?
- Luhan okos gyerek! Tisztában van a dolgokkal! - folytatta beszédét.
- Minek jött ide? - kérdeztem végül.
- Csak úgy szólok, hogy nem mindig reménytelen a helyzet attól, hogy annak tűnik! - felelte, majd kiment. Nem értettem. Minek jött be?
Amikor ismét beléptek, akkor már tudtam, hogy nem látogatásról van szó. Elérkezett az idő. Mennem kellett. Az arénába lépve megláthattam a tömeget. Senki sem fütyült, senki sem kiabált, csak tapsoltak mikor Luhannal egymáshoz léptünk. A fiú szemeiben nem láttam sem félelmet, sem szomorúságot. Olyan volt, mintha üvegbe néztem volna. Semmi. Nem értettem. Hirtelen két férfi lépett hozzánk és egy-egy tőrt nyomtak a kezünkbe. Ezt furcsának találtam, eddig sosem használhattunk fegyvereket. Leüresedett a pálya, már csak mi maradtunk Luhannal.
- Nem akarom ezt! - súgtam neki. Luhan nem felelt. Hirtelen megindult felém. Megfogta a kezem és felemelte. Nem értettem mit akar. Végig a szemeiből próbáltam kiolvasni mit akar, de nem ment. Elzárta előlem a gondolatait és az érzéseit. Luhan felelmelte az egyik kezét és elkezdte simogatni az arcom, majd kedvesen elmosolyodott. Ezt nem értettem. Egyre közelebb lépett. Karjait a nyakam köré fonta és szorosan átölelt. Ekkor értettem csak meg, hogy mi történt. Kezem még mindig a levegőbe volt emelve, így mikor Luhan megölelt, a tőr belé hatolt. Ijedten löktem el magamtól a fiút.
- Mit tettél? - kérdeztem, majd odarohantam és megráztam. Luhan ajkain még mindig ugyanaz a kedves mosoly volt.
- Emlékszel, mikor azt mondtam, hogy csak egyetlen embernek hagyom, hogy megöljön? - kérdezte. - Miért tetted? - sírtam el magam.
- Mert tudtam, hogy magadtól úgysem ölnél meg! - felelte a fiú, majd lecsukódtak a szemei és a karjaimba rogyott. Kétségbeesetten ráztam meg és kezdtem el a nevét kiabálni, de nem reagált. Hirtelen ápolók rohantak a pályára és elvonszolták Luhan testét, miközben én kétségbeesetten próbáltam utána kapni. Ekkor a bíró a pályára lépett és bejelentette, hogy én győztem. A tömeg tapsolt, de nem ujjongtak. Körbepillantottam és a lelátón megláttam Taot, aki amikor észrevette, hogy nézem, elfordult. Összeszorult a gyomrom, a szívem a fülemben dobogott. Tehetetlennek éreztem magam. Megfordultam és abba az irányba loholtam, ahová Luhant is vitték.
- Mi történik vele, meg fog gyógyulni? - kérdeztem az egyik ápolót, aki épp sietett valahová.
- Kérem, távozzon innen!
- De látni akarom! - hiába minden erőlködésnek, lefogtak és elvonszoltak. Valaki egy injekciós tűvel szaladt felém, majd megragadta a karom és belém nyomta. Hirtelen az erőm kezdett elhagyni. Biztos valami nyugtató volt. Kapálóztam még egy darabig, de éreztem, hogy egyre jobban elnehezednek a végtagjaim. Lassan lecsukódott a szemem és már nem éreztem semmit...
- Sehun! - lágy hang keltett. Hol vagyok? Mennyit aludtam? Ki szólt? Hol van Luhan? Kérdések cikáztak az agyamban. Mikor kinyitottam a szemeim, édesanyámat láttam az ágyam szélén ülni. Arca könnyektől áztatott volt, nem értettem mi van.
- Luhan... Hol van Luhan? - nyögtem az első kérdést, ami eszembe jutott. Anya beharapta az alsó ajkát. Rosszat sejtettem. Heves szívveréssel ültem fel és nem törődtem a fejembe nyilalló fájdalommal.
- Anya... Hol van Luhan? - kérdeztem. Szülőm szemeibe meredtem, hallani akartam mi történt.
- Luhan... Meghalt kisfiam... - nyögte ki. Hirtelen úgy éreztem, mintha megállt volna az idő. Borzongás futott végig rajtam. Tehetetlennek és szomorúnak éreztem magam. Mint valami holdkóros másztam ki az ágyból és nem foglalkoztam anyával, aki utánam kiabált. Végigmentem a folyosókon, mint valami zombi nyitottam be a kórtermekbe. Kezdtem nagyon ideges lenni, mert Luhant sehol sem találtam, majd az utolsó szobába lépve, leblokkoltam. Ott volt. Arca hófehér, szemei lehunyva. Hirtelen a szám elé kaptam a kezem és lerogytam a földre.
- Te győztél fiam! - Chungho hangja a hátam mögül érkezett. Vállamra tette a kezét és megsimogatott. Hirtelen mérhetetlen düh lett úrrá rajtam. Felálltam és Chungho felé fordultam. Kezeimmel elkaptam a nyakát és a falnak taszítottam.
- Ez a te hibád! Miért kényszerítettél erre? - üvöltöttem el magam. Chungho azonban nem hiába a falkavezér, egy mozdulattal nyomott le a földre és lefogott.
- Hiszed vagy sem, nem akartam, hogy az ő falkájába csatlakozz be! Túl jó testőr vagy! Fiatal és még nem olyan képzett, de a legjobb lehetnél, ha nem kötelezted volna el magad olyan hamar! Én vagyok a falkavezér és az én parancsom kell, hogy kövesd! Érted? Most pedig nyugodj le szépen, beszédem van veled! - meredt rám. Felállt és tett pár lépést, majd megfordult. Nem akartam otthagyni Luhant, de az a helyzet, hogy kíváncsi voltam mit akar tőlem Chungho. Letöröltem a könnyeim, majd követtem a falkavezért.
