17. Sorry! I'm a journalist.

Chanyeol:
"- Gyerekek! Szeretném bemutatni nektek az új osztálytársatokat! - a tanárnő arrébb lépett és egy

nagyon cuki, alacsony fiú bukkant fel mögüle. Vörös arccal szorongatta a pólója alját és nem mert senkire sem nézni.
- Legyetek kedvesek és segítsetek neki! - szólt az osztálytársaimra, akik bólogattak. Ám ahelyett, hogy megtartották volna ígéretüket, nagyon kegyetlenül kezdtek bánni a fiúval. Folyton csúfolták, mert félénk, mert lányos a kinézete. Nagyon megesett rajta a szívem. Egy nap betelt a pohár. Baekhyun épp ment haza, mikor pár srác körbefogta és ellökték. Elvették tőle a süteményét amit hozott és az arcába nyomták.
- Elég legyen! - kiabáltam oda.
- Na mi van? Mellé állsz? - kérdezték az osztálytársaim. Annyira dühös voltam, hogy bevertem az egyiknek. Az egészből hatalmas verekedés keletkezett. Persze legyőztek, hiszen többen voltak a srácok. Röhögve hagytak ott, én meg elterülve feküdtem a földön. Hirtelen Baek lépett hozzám és felhúzott a földről.
- Köszönöm! - mosolygott rám. Ezért az arcért megérte összeveretni magam! Átöleltem a kisebbet és elvittem a közeli játszótérre, miután leszedtem az arcáról a sütimaszatokat. Az eset után, folyton Baekhyunnal voltam, aki megnyílt előttem. Egész kis gonosz tudott lenni velem, de örültem, hogy ő csak az enyém. Kezdtem sokkal többet érezni iránta. Úgy terveztem, év végén bevallom neki az érzéseimet. Ám az évzáró után eltűntek. Mintha soha nem is éltek volna itt!"

Fel-alá járkáltam a szobában. Nagyon be voltam fosva. Vajon mit fog szólni Baekhyun, ha meglát? Kiakad? Megijed? De szeretnék beszélni vele! Muszáj beszélnem vele! Előszedtem a pénztárcám és megnéztem az egyik képet amit beleraktam. Az volt a kedvencem. Nagyot sóhajtottam. A régi időkre emlékeztetett, amikor még fiatal voltam. Ekkor kopogtatás hallatszott.
- Xiumin! Megjöttem! - Baekhyun mosolyogva lépett a szobába, de mikor meglátott engem, ledermedt.
- Te... Te meg, hogy kerülsz ide? - lépkedett hátrébb, de a falnak ütközött.
- Kérlek ne félj tőlem! - nyugtattam. - Csak beszélni akarok veled! - Baekhyun nem mozdult.
- Miről? - közelebb léptem hozzá.
- Te vagy Byun Baek Hyun? - meredtem rá. Baekhyun felvonta a szemöldökét.
- Ez a nevem. - bólintott. Nem bírtam tovább. Megragadtam Baekhyunt és szorosan öleltem magamhoz. A fiú, ha lehet, még értetlenebbül állt egy helyben és nem tudta mit tegyen.
- Nem emlékszel rám, ugye? - kérdeztem halkan.
- Mire kéne emlékeznem? - elengedtem Baekhyunt és mélyen a szemeibe néztem. Megragadtam a kezét és behúztam a nappaliba. Leültettem a kanapéra és leültem mellé. Láttam rajta, hogy fél. Ránéztem és belefogtam a mesélésbe.
- Nyolcadikos voltam, mikor egy új diák érkezett a suliba. Rettenetesen félt mindentől és mindenkitől. Rengetegen csúfolták, pontosan emiatt. Annyira megsajnáltam, hogy elkezdtem barátkozni vele. Először nagyon nehezen ment, mert alig bírtam szóra bírni, de végül sikerült. Jóban lettünk, sőt, ő lett a legjobb barátom. Majd elkezdtem többet érezni iránta. Beleszerettem. De mielőtt bevallhattam volna az érzéseimet, eltűnt. Az egész családja, egy szó nélkül lelépett és azóta nem hallottam felőlük. Egészen mostanáig! - néztem Baekhyun íriszeibe. A srác hatalmas szemekkel nézett rám.
- Chanyeol... - súgta döbbenten.
- Most már emlékszel? - kérdeztem. A srác alig láthatóan bólintott. Közelebb csúsztam és megöleltem Baekhyunt.
- El sem tudod képzelni, mennyire hiányoztál! - súgtam a fülébe. Hirtelen karokat éreztem a testem köré fonódni.
- Hová tűntél? - kérdeztem. - Miért nem írtál?
- Írtam! - Baekhyun halkan beszélt. Elváltam tőle és kérdőn néztem rá.
- Hogy?
- Írtam neked! Számtalanszor. De sosem jött válasz! Azt hittem azért, mert nem kedvelsz! - szipogott

az alacsonyabb.
- Nem érkezett levél tőled! - egymásra néztünk.
- Pedig küldtem! Jaj Chanyeol! Higgy nekem! Soha nem akartam, hogy ez történjen, de a szüleim olyan hirtelen természetűek! Számomra is akkor derült ki, hogy mi történik, mikor hazaértem és üres volt a szobám.
- Hiszek neked! - mosolyodtam el és ismét megöleltem a kisebbet. Baekhyun hozzám bújt, mint régen.
- Szeretlek! - súgtam neki. Baekhyun hatalmas szemekkel meredt rám.
- Nem tudtalak elfelejteni, azóta sem! Először nem akartam hinni a szememnek, mikor újra megláttalak! Annyira boldog vagyok, hogy el sem tudom mondani. - Baekhyun egy szó nélkül nézett a szemeimbe. Hirtelen a kezei közé fogta az arcom és ajkait az enyémekre nyomta. Mikor elváltunk, Baekhyun kipirult arccal nézte a földet.
- Én sem felejtettelek el! De képtelenségnek tartottak, hogy te legyél az, ezért fel sem mertem vetni ennek a lehetőségét. - motyogta. Az álla alá nyúltam és felemeltem a fejét.
- Nézz rám! - Baekhyun rám pillantott. - Én tudom mit éreztem akkor és most. Már te is tudod! De mi a helyzet veled? - Baek oldalra pillantott.
- Én... Én is szerettelek... - vallotta be.
- És most? - Baekhyun nagy levegőt vett.
- Most jobban szeretlek, mint eddig bármikor! - alig lehetett hallani mit mond. Olyan boldog lettem, mint még soha.
- Cha... Chanyeol! Nem kapok levegőt! - elengedtem az alacsonyabbat, akinek hirtelen felindulásból, a nyakába ugrottam.
- Sajnálom! De el sem tudod képzelni, milyen boldog vagyok!
- Épp ellenkezőleg! Xiuminon kívül, egy barátom sem volt, erre kiderül, hogy viszontláthatlak! - rázta a fejét. - Megkönnyebbültem! Xiumin annyira összemelegedett a többiekkel, hogy féltem, egyedül maradok! - vallotta be. Kicsit elkomorodtam.
- Talán éppen ez lesz a veszte! - sóhajtottam.
- Hogy? - pislogott rám Baekhyun, mire megráztam a fejem.
- Semmi! Nem fontos! Most mi vagyunk a lényeg! - mosolyodtam el ismét és megcsókoltam Baeket. Minden vágyam volt, hogy visszakapja, de sosem hittem volna, hogy ez bekövetkezhet! Igen! Ez a sors! Ez így volt megírva! De vajon a többiek? Nekik mit szánt az élet?