- 23 -
Baekhyun:Másnap Taeyeon került, ahogy gondoltam. Chanyeol Sullival volt, ahogy gondoltam és a változatosság kedvéért, HunHanék együtt voltak, ahogy gondoltam. Egész héten, sőt mi több, az egész hónap így ment el. Taeyeon nem szólt hozzám, pedig többször is próbáltam beszélni vele, de Nekem is megvan a magam problémája, kezdve azzal, hogy Yeol nem foglalkozik velem! Bár, ha jobban meggondolom, a helyzetem eléggé hasonlít Taeyeonéhoz. Legalább, már tudom mit érez. Délután a könyvtárba mentem tanulni. Jó ideje rászoktam erre, mert nem akartam otthon egyedül lenni. Márpedig az lett volna, ha most egyenesen a koliba megyek. Azért az elég szarul esik, hogy Chan rá sem kérdez, mi bajom. Pedig tudom, hogy látja rajtam, nem vagyok jól. Órákat ültem a könyvem fölött, de a fejembe persze semmi nem ment. Sóhajtva pakoltam össze a dolgaim és indultam haza. Kezdett sötétedni, bár nem tudom mire számítottam. Még javában tél volt és elmúlt hat óra. Elmentem a boltba, vettem ezt-azt, majd visszasiettem a koliba. A szobánkhoz siettem, előhalásztam a kulcsom és benyitottam a szobánkba. A villany égett ugyan, de senkit sem láttam. Hirtelen zaj szűrődött ki a fürdőből. Ezek szerint csak zuhanyzik! Konstatáltam magamban. Hm, ritka alkalmak egyike mostanság. Lepakoltam az étkezőasztalra és a szobába mentem. Ahogy elhaladtam Yeol cuccai mellett, lábam beleakadt a táskája fülébe és felborítottam a hátizsákot. A tartalma a szőnyegre ömlött, mivel a colos, nem húzta el a cipzárt.
hidegen hagyta. Egy idő után pedig már nem tudott érdekelni és feladtam. Eddig is állandóan én voltam az aki fejet hajtott. Mindig én voltam az, aki a veszekedéseink után odament, hogy bocsánatot kérjen. Hát most nem!
- Francba már! - kezdtem nagyon kijönni a sodromból. Mostanában semmi sem jön össze. Lehajoltam, hogy összeszedjem a Yoda dolgait és visszategyem a táskájába. Ahogy nagyban rámoltam, egy kis, fekete doboz akadt a kezem ügyébe. Ékszertartónak tűnt. De miért volt Chanyeol táskájában? Vagy ő vette? De kinek? Szinte rögtön megkaptam magamtól a választ, amint feltettem. Tuti, hogy Sullié. Felálltam és kinyitottam a dobozkát. Egy ezüst láncot rejtett, amin egy aranyos kis szívmedál függött. A düh mellé egy viszonylag új érzés költözött. Annyira nem volt ismeretlen számomra, hiszen sokszor éreztem mostanában, főleg mikor Chan Sullival volt. Már épp készültem visszadobni a táskájába, amikor kilépett a fürdőből és döbbenten meredt rám.
- Te mit csinálsz? - kérdezte. Szemei hol engem, hol a dobozt figyelték.
- Semmit. Ne aggódj! Úgy teszek majd, mintha nem tudnám, hogy a barátnődnek vettél ajándékot. Ne aggódj. Biztos tetszeni fog neki.
- Mi? Te meg mirő...
- Miről beszélek? Nem inkább kiről? Tudom, hogy találkozgatsz Sullival. Mindig is ő volt a kiszemelted, vagy csak marha gyorsan túltetted magad a régin? - olyan értelmes fejet vágott, hogy csak még dühösebb lettem. Nem igaz, hogy nem érti!
- Ma is találkozol vele, nem? Úgy, mint eddig minden nap. Viszont erre szükséged lesz! - vágtam hozzá az ajándékot, ami eltalálta a mellkasát. Fájdalmasan szisszent fel és értetlen tekintettel meredt rám. Őszintén, én sem értettem magam. Nem szoktam ilyen lenni! Ráadásul a hangom merő gúny és megvetés volt. Komolyan nem értettem mi bajom.
- Baek, elmondanád végre mi bajod? - kérdezte.
- Elmondom! Te! - Yeol hirtelen azt sem tudta mi van.
- Én?
- Igen! - kiabáltam. - De ne is törődj velem! Menj csak, találkozz a drága kis Sullival, nem érdekel!
- Baek...
- Nem hallottad? Menj és hagyj egyedül! Eddig sem érdekeltelek! - ellöktem az ajtóból és a konyhába mentem. Mostanában sokat sírok. Állapítottam meg, mikor dühösen letöröltem egy eltévedt könnycseppet. Arra számítottam, hogy Yeol itt hagy, de nem tette. Utánam jött a konyhába.
- Mi van veled? - kérdezte mögém lépve.
- Semmi bajom! Hagyj békén! - nem fordultam meg.
- Baekhyun!
- Nem! Eressz el! - szóltam rá, mikor megpróbált maga felé fordítani. Nem hallgatott rám. A szemeimbe nézett, én pedig fogságba estem tekintetében.
- Addig nem, amíg nem mondod el, mi bajod.
- Nem tudom! - kicsit furcsán nézett rám. Nem tudtam mit feleljek. Remegve túrtam a hajamba.
- Egyszerűen zavar, hogy szarsz a fejemre, mióta visszajöttünk szünetről! Egy kicsit sem érdekellek!
- De ez nem igaz! - próbált védekezni, de én csak idegesen válaszoltam.
- Nem? Akkor bizonyítsd be, mert nekem eddig nagyon úgy tűnt! - néztem vele farkasszemet. Íriszei megvillantak.
- Bizonyítsam? - bólintottam. - Akárhogy? - kérdezte. Fura érzésem támadt.
- Ahogy érzed. De ne hidd, hogy engem olyan könny... - sokkoltan álltam és nem tudtam mi van. Yeol ugyanis, megunhatta, hogy beszélek, mert megragadta a csípőm és egy rántással magához húzott. Lehajolt és egy csókkal zárta le ajkaimat. Nem mozdultam csak miután még közelebb vont magához. Kellemes, bizsergető érzés járta át a testemet. Lehunytam a szemeimet és visszacsókoltam. Kezeimet felcsúsztattam a colos felkarjára. Azta... Gyúrt, vagy mi? Most már nem tagadhattam.
Nekem tényleg bejön Chanyeol. A csókjai még inkább. Egyre hevesebbé váltunk. Chan nekitolt a pultnak, majd megragadta a combjaimat és felhelyezett a bútorra. Így viszonylag mindkettőnknek kényelmesebb volt, hiszen nagyjából egy szintre kerültünk. Szívem őrölt ritmusban pumpálta a vért ereimbe, agyam kikapcsolt, minden olyan... Tökéletes volt. Gyomrom nem egyszer bucskázott, de ez nem volt rossz érzés. Átkaroltam nyakát, majd egyik kezemmel a hajába túrtam. Chanyeol nyelve bebocsátást kért, amit meg is kapott, hiszen egyszer már tapasztalhattam, milyen varázslatosan tud bánni ezzel a szervével. Nem csalódtam, szinte megbabonázott. Többet kívántam belőle, mint valaha. Yeol akaratosan szívogatta párnáim, szinte cincálta a szám, néha még rá is harapott. Nem durván, de éppen annyira, hogy akarjam még. Elváltunk egymástól és levegőért kapkodtunk. Fejemet a vállára hajtottam. Nem is vettem észre, hogy csók közben a lábammal, magamhoz kulcsoltam Yeolt. Zihálva néztünk egymás szemeibe. Chan egy puszit hintett a számra és homlokát az enyémnek támasztotta.
- Nagyon hülye vagy. - mosolyodott el.
- Igen? - kérdeztem.
- Igen. És ráadásképp még vak is. - mélyen a szemeimbe nézett. Kővé dermedtem. Üveges tekintettel meredtem magam elé.
"- Hát, ha az a valaki nem veszi észre milyen főnyeremény vagy, akkor vak is és hülye is.
- Igen. Tényleg az. Nem is tudja mennyire."
Lejátszódott előttem az egész jelenet. Mintha nem lehetne kikapcsolni, pergett le a szemem előtt újra és újra. Hülye és vak! A húgom szerint az vagyok. Chanyeol szerint is az vagyok! Chanyeol pedig valaki olyat szeret, aki hülye is és vak is. Ezek szerint akit Chanyeol szeret az... Az... ÉN VAGYOK?! Chan szemeibe meredtem. Egyszerre voltam riadt és járt át egy kellemes érzés. Yeol féloldalas mosolyra húzta ajkait.
- Chanye... - nem tudtam befejezni, mert Chan mobilja keresztbe vágta a mondanivalóm. A csörgése, élesebbnek tűnt mint általában és legszívesebben ketté törtem volna a készüléket. Chanyeol kérlelően nézett rám. Tudtam mit akar. Elengedtem a szorításból hagytam, hogy felvegye. Szarul esett. Ültem a pulton, bár tudtam, hogy már nem jön vissza. Jól sejtettem. Amint letette, villámsebességgel pakolta össze a cuccait és még rám nézett az ajtóból.
- Baekhyun...
- Hagyjuk! Menj csak. - végül is én mondtam neki, hogy keressen mást. Igazán nem panaszkodhatom.
- Várj meg itt! - mondta, majd elviharzott. Már másodjára csaltam meg Taeyeont és nem volt érte bűntudatom. Nem vártam meg Chanyeolt. Muszáj voltam kiszellőztetni a fejem. Felkaptam a kabátom és inkább sétálni mentem. Először úgy gondoltam, majd a városban jobb lesz a kedvem, de meggondoltam magam. A parkba vonszoltam magam, leültem egy padra és felhívtam azt a személyt, akire most a legnagyobb szükségem volt.
- Szia Baekhyun! - szólt egy csilingelő hang a telefonba.
- Szia Sohyun! Beszélnünk kellene.
- Miért? Mi történt? - elmondtam neki mindent. Ő is, mint HunHanék, figyelmesen hallgatott végig.
- Sok időbe telt mire rájöttél. - közölte, mikor befejeztem a mondandóm. - De nem tudom mit parázol. Hiszen kedveled nem?
- Nem tudom...
- Ne legyél már töketlen! - szólt rám. Kösz!
- Tetszik neked nem?
- Végül is, de. - motyogtam.
- Élvezed, ha megcsókol?
- Igen.
- Zavar, ha mással van? - ismét igennel feleltem. - Akkor mit agyalsz? Egyértelmű, hogy több neked mint barát! - sokkoltan ültem a padon. Ezt. Nem. Hiszem. El! Percekig nem szóltam a telefonba, csak Sohyun próbálkozott néha, hátha ott vagyok még.
- Bocs Sohyun! Most, muszáj letennem. - elköszönt én meg folytattam az agyalást. Tényleg szeretném a nagyfülűt? Az sok mindent megmagyarázna, de akkor is! Gondolataimból egy kiáltás ébresztett fel.
- Baekhyun! - felkaptam a fejem. Chanyeol alakja rajzolódott ki a lámpafényben.
- Itt vagyok! - szóltam neki. Odarohant és megállt előttem.
- Mit csinálsz? Mondtam, hogy várj meg!
- Minek? Hogy aztán közöld inkább Sullival lennél?
- Mi? Hagyd már szerencsétlent! Engem nem érdekel! - akadt ki.
- Nem hiszem el! Állandóan vele vagy! A kávézóban is veled volt. - fontam össze a karjaimat magam előtt.
- Oké, figyelj! Először is! Engem nem érdekel Sulli. Igen szép lány, meg aranyos de csak egy barátom semmi több. Egyébként, ha kéne akkor sem lehetnék vele, mert barátja van. Choiza-nak hívják. A kávézóban pedig azért láthattál vele, mert miután elhúztál, hogy beszélj Taeyeonnal, gondoltam elmegyek sétálni. A parkban ült és sírt, én meg odamentem, hogy megvigasztaljam.
- Mi baja volt? - vágtam közbe.
- Mondjuk az, hogy a barátja körülbelül tizennégy évvel idősebb és tele van feszültséggel amiatt, hogy nem egy ember ítélte már el. - magyarázta.
- És a nyaklánc?
- Miután meghallgattam, sokszor jött hozzám beszélgetni, mert megértettük egymást. A nyakláncot pedig nem én vettem neki, hanem Choiza. Csak elromlott rajta a kapocs és elvitte az ékszerészhez, hogy megjavíttassa.
- Akkor, hogy került hozzád? - kezdtem meggyőződni, de tartottam magam.
- Az ékszerész azt mondta, hogy mára tudja megcsinálni, de ő csak este ért volna rá, hogy elmenjen érte, amikor az üzlet már be van zárva. Ezért megkért engem, hogy hozzam el és vigyem át neki, mielőtt a barátja átmegy. - egyszerre éreztem magam állati hülyének és megkönnyebbültnek.
- Akkor nincs köztetek semmi? - néztem rá, mire elmosolyodott.
- Nincs.
- De... Én tetszem neked. Igaz? - kérdeztem nagyot nyelve. Yeol felsóhajtott.
- Igen. Téged szeretlek. - hatalmasat dobbant a szívem. Kellemes melegség járta át a testem. Elmosolyodtam. Azt nem tudtam még pontosan, hogy én mit érzek, de jól esett amit mondott. Hirtelen zajt hallottunk oldalról. A hang irányába kaptuk a tekintetünket és Sehunt véltük ott látni. Nem nézett ki túl jól. Odasiettünk és megdöbbenve láttuk, hogy sírt. Leültettük az egyik padra és kérdőre vontuk.
- Mi történt? - nem válaszolt. - Sehun! - a fiú csak meredt maga elé és kifejezéstelen arccal bámulta a havat. Percek teltek el, mire hajlandó volt megszólalni.
- Mi... Szakítottunk Luhannal!