7. Ki az a Kim Jong In?

Reggel fel akartam hívni Luhant, de nem vette föl. Furcsa volt, hiszen a hívásaim, mindig fogadni szokta. Rögtön írtam Baekhyunnak egy sms-t, hogy találkozott-e az őzikével, de ő sem tudott róla semmit. Kezdem megijedni. Remélem, hogy nem azzal a Sehun gyerekkel van! Járkáltam föl-alá a szobámban. Luhant azonban, egész nap nem értem el. Abban reménykedtem, hogy este megjelenik majd az étteremben. Ezen rágódtam, miközben az Eldorado felé siettem. Szerencsére Luhan már dolgozott, de ekkor megláttam, hogy az egyik asztalnál, ott ül Sehun és nagyon magyaráz valamit a Bambinak, aki felnevetett, majd bólintott. Gyorsan utána siettem a konyhába.
- Szia hyung...
- Ne most! - nyomtam Kai kezébe Mentát és Luhanhoz rohantam. Megragadtam a kezét és a mosókonyhába vonszoltam.
- Te, mit csinálsz? - estem neki.
- Hogy-hogy mit? Feveszem a rendeléseket! - pislogott értetlenül.
- Nem úgy! Sehunnal!
- Jaa! - világosodott meg. - Hát, izé...
- Vele voltál délelőtt? - kérdeztem vérben forgó szemekkel.
- Igen. De ne izgulj! Semmi olyat nem csináltunk. Csak összefutottam vele az üzletben és beszélgetni kezdünk. - magyarázta.
- Luhan, ismerlek. Simán belezúgsz egy-két perc alatt bárkibe. Vigyázz magadra! Jó? - Luhan elmosolyodott.
- Kösz, hogy aggódsz! Majd nem leszek szerelmes, jó? - vigyorgott. Bólintottam, de éreztem, hogy itt valami nagy baj lesz. Sehun olyan... Fura volt. Nem tudtam, hogy mi, sosem mondta nekem, de éreztem rajta valamit. Végül kimentünk a mosókonyhából és Luhan folytatta a rendelések felvételét, én meg főztem. Luhannak nem maradhatott meg sok minden a beszélgetésünkből, mert ismét Sehunnal ment haza, nekem meg maradt Kai.
- Min gondolkodsz hyung? - kérdezte a fiatalabb, ahogy hazafele ballagtunk.
- Igazán leállíthatnád Sehunt! - közöltem vele a kérésem. Elcsodálkozott.
- Ezt, hogy érted?
- Tudod, hogy Luhan gyorsan lesz szerelmes, nem? - néztem rá idegesen.

- És?
- Gondolkozz! Simán kiborul már akkor is, ha az illetőt alig ismerte és az otthagyja! Képzeld, hogy mi van, ha meg is ismeri azt a valakit? Mélyebb seb, jobban fáj!
- Ezért az a legjobb, ha nem is ismerkedik? - kérdezte.
- Nem azt mondom, hogy ne ismerkedjen, csak ha ő nem tud vigyázni magára, akkor kell valaki, aki megteszi helyette. - Kai elmosolyodott.
- Te nagyon jó barát vagy.
- Beszélj Sehunnal! - kértem még egyszer. Kai bólintott.
- Megteszem amit tudok, de mentségemre szóljon, hogy fogalmam sem volt, hogy Luhannal volt délelőtt.
- Kösz. - leszálltam a buszról és hazamentem. Tényleg éltem, hogy megint átbasszák Luhant. Nem érdemli meg. Idegesen feküdtem le aludni és próbáltam álomba merülni.
Másnap, a szokásosnál is hamarabb keltem és Mentával a parkba siettem. Körbenéztem a futók között és amikor észrevettem Kait, megragadtam a karjánál fogva és oldalra húztam. Csodálkozva vette ki a füléből a fülhallgatót és meredt rám.
- Szia hyung! Hát te? Azt hittem soha nem jössz ki azok után, hogy megtudtad, reggelente itt szoktam futni. - pislogott nagyokat.
- Nem is miattad jöttem! Beszéltél Sehunnal?
- Gondoltam. - húzta a száját. - Egyébként, igen.
- És?
- Nyugi! Nem tudom, hogy mi jár a fejében. Beszéltem vele és reméljük elgondolkodik rajta. Egyenlőre semmi ok az aggodalomra, mert reggel még otthon volt.
- Csodálkozol? Rohadt korán van. - Kai vállat vont.
- Te is fenn vagy.
- Mert aggódom. Ráadásul én korán szoktam lefeküdni. Nekem lehet. - Kai felnevetett.
- Vicces vagy. - ismét beállt a csönd. Csak Menta rohangált ide oda.
- Nem akarsz sétálni? - kérdezte Kai hirtelen. Kicsit meglepett a kérdése, de vállat vontam és követtem őt. Beszélgettünk kicsit és igazán meglepődtem. Kai sok mindent mesélt magáról. Nem gondoltam volna, hogy ilyen aktív volt. Kiderült, hogy táncolt, írt, versenyekre járt.
- Egész végig én dumáltam! Mesélj magadról valamit! - kérte. Elgondolkodtam.
- Nem tudom mit mondhatnék ezek után.
- Mármint?
- Sosem néztem volna ki belőled, hogy ilyen...
- Milyen? - hajolt közelebb.
- Értelmes vagy.
- Ezt nem tudom hova rakni. - vigyorgott. - Azért kösz. De biztos te is nagyon érdekes múlttal rendelkezel.
- Nem hiszem.
- Naaa! Hyung!
- Jó, hát... - gondolkodtam el. - Fogalmam sincs. Velem semmi érdekes nem történt. - vontam vállat.
- Könnyebb lenne, ha kérdezgetnélek? - meredt rám.
- Próbáld meg!
- Rendben. Mikor döntöttél úgy, hogy szakács leszel?
- Ez egy jó kérdés. Igazából nem érzem azt, hogy én választottam volna ezt a hivatást. Inkább a hivatás választott engem. - Kai elmosolyodott. - Gyerekkorom óta, mindig volt valaki aki ezzel foglalkozott. Valahogy, ez olyan természetes volt.
- És nem is volt "b" terved? - csodálkozott.
- Nem tudok róla. Nekem ez volt az álmom. Nem tudtam volna elképzelni mást.
- Hihetetlen vagy! - mosolyodott el.
- Miért?
- Én sosem voltam ennyire biztos a dolgaimban.
- Őszintén, én sem. De éreztem, hogy ezt kell csinálnom, így nem féltem. - Kai bólintott. A délelőttöt elbeszélgettük és sosem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de egészen kellemes társaságot nyújtott. Nem sokkal később, hazaindultunk. Jó kedvem volt, ahogy hazaértem és eldöntöttem, hogy talán nem ártana Kait egy kicsit jobban emberszámba venni. Na, nem nagyon, de egy picit. Azért az, hogy szekál, még mindig zavart. Abban is reménykedtem, hogy Luhan észnél lesz, de csalódnom kellett. AZ elkövetkezendő napokban, csak esténként láttam, akkor is leginkább Sehun társaságában. Még mindig úgy érzem, valami nincs rendjén! Tanakodtam. Nem tudtam miért, de akárhányszor szóltam Luhannak, csak mosolygott és megígérte, hogy vigyáz magára. Hittem neki. Vagyis, nem neki, de reménykedtem, hogy próbálkozik. Kár volt. Mint később megtudtam, nem szabadott volna magára hagynom. Nem Kaihoz kellett volna mennem, hanem egyenesen Sehunhoz és lekeverni neki egy pofont. De naiv voltam. Túl naiv és nem figyeltem eléggé a hatéves hyungomra. Persze, ezt akkor nem tudhattam, hisz a jövőbe senki sem lát bele, de tény, hogy ami ezek után történt, az sok embernél kiverte a biztosítékot. Az eddig elnyomott és lappangó érzések a felszínre kerültek és egy olyan lavinát indított el, amelyből nem tudtam, hogy mászhatnánk ki.

6. Ki az a Kim Jong In?

Hazaérve, egyből a konyhába mentem, hogy megetethessem Mentát. Közben Kai leült a nappaliban és ide-oda nézegetett.
- Hyung! - kiáltott át a konyhába.
- Mond!
- Uncsi a házad! - közölte. Magamban elküldtem mindenhová és közben feltettem a vizet forrni.
- Kösz. Sokat dolgoztam rajta. - ültem le mellé.
- Ma nem mész az Eldoradoba? - kérdezte. Megráztam a fejem.
- Hétvégénként nem szoktam bejárni. Csak, ha nagyon muszáj!
- Akkor, ma itt főzöl? - nézett rám. Megforgattam a szemeim.
- Igen! Ma itthon főzök. - bólintottam. Hirtelen beállt a csönd. Nem tudtam mit mondhatnék, nem úgy, mint ő.
- Nem nézünk valami filmet?
- Milyenre gondolsz? - pillantottam rá kérdőn.
- Nem tudom. Attól függ mid van. - elgondolkodtam.
- Szereted a dokumentum filmeket? - kérdezte, mire vágott egy pofát. - Krimi?
- Te szereted a krimit? - csodálkozott.
- Igen. Miért vagy úgy meglepve?
- Nem tudom. Csak nem néztem volna ki belőled. Inkább az előbb említettet. Süt rólad, hogy uncsi vagy! - vigyorgott. Mérgesen vágtam tarkón.
- Hülye! Inkább tedd hasznossá magad és nézz rá a teára. Én addig beteszem az egyik filmet. - keresgélni kezdtem mit is nézzünk, majd elővettem az egyik CD-t és beraktam a lejátszóba. Alig ültem vissza a kanapéra, mikor Menta ugrott az ölembe és összegömbölyödött.
- Na, mit nézünk? - ült mellém Kai és rám meredt.
- Majd meglátod. - válaszoltam és elindítottam a filmet. Egész jól telt a délutánunk. Azt leszámítva, hogy ebéd után beszólt a főztömre, de kezdek hozzászokni. Olyan tíz körül kapott észbe, hogy lassan mennie kell.
- Már ennyi az idő? Akkor megyek! - pattant föl a székről.
- Jár még a busz? - kérdeztem és utána mentem az előszobába.
- Nem tudom. Maximum megyek gyalog. - vont vállat.
- Várj! Messze laksz? - ragadtam meg a karját, mielőtt elmehetett volna.
- Hát, a busz végállomásánál szoktam leszállni és onnan még fél óra. - elgondolkodtam. Ez azt jelentette, hogy ha még jár a busz, olyan egy óra és haza ér. De, ha nem... Valószínűleg reggelre érne célba.
- Ne menj el! - szóltam rá és visszahúztam a házba. Kérdőn pislogott rám.
- Aludj itt! - közöltem vele. Szemei akkorára tágultak, hogy azt hittem kiesnek a helyükről.
- Nagyon késő van! Már nem mehetsz haza. - döbbenten vette le a kabátját és a cipőit, majd követett a szobámba. Felálltam egy székre és kinyitottam a szekrényt, hogy előhalászhassak Kai-nak egy párnát és egy takarót.
- Matracom nincs, szóval a kanapén alszol.
- Miért a kanapén? Melletted nem lehet? - kérdezte.
- Nem! Választhatsz. Vagy a föld, vagy a kanapé, de az ágyam tabu. - fontam össze a karjaimat. Kai vállat vont és lecammogott a nappaliba. Mindketten gyorsan megfürödtünk, majd a szobám felé vettem az irányt. Fel akartam vinni Mentát is, de a kutyus ráfeküdt Kai mellkasára.
- Na, szép! Lenyúlod a kutyám. - Kai felnevetett.
- Ha magad mellé engednél, nem lenne ilyen problémád. - kacsintott. Megforgattam a szemeim és elindultam a szobám felé, de a lépcső aljáról még visszanéztem. Nagyon aranyos látványt nyújtottak. Felcammogtam a lépcsőn és bedőltem az ágyba.
Reggel én keltem a legelőször, így nekiláttam reggelit készíteni. Nem sokkal azután, hogy elkészültem, Kai lépett a konyhába. Álmosan, kócos hajjal és... FELSŐ NÉLKÜL!!!

Döbbenten meredtem rá. Először is azért, mert kurva jó testtel áldotta meg az ég. Másodszor pedig, mert mi az, hogy csak úgy felső nélkül rohangál a házamban?!
- Nem akarsz esetleg fölvenni egy pólót vagy valami? - kérdeztem.
- Nem. Miért? - vont vállat.
- Otthon is így alszol?
- Igen. - bólintott.
- Oké, de most nem vagy otthon, szóval vedd föl a fölsőd! - szóltam rá.
- Miért zavar? Nem vagyok lány. - pislogott.
- Az egy dolog, de akkor sem akarlak póló nélkül látni! - ismételtem magam.
- Talán nem tetszem?
- Már, hogy tetszenél? Fiú vagy! - elvesztettem a türelmem.
- És? - csak pislogtam rá, de nem tudtam mit kinyögni.
- Tudod mit? Hagyjuk! Ülj le és egyél! - Kai diadalittas mosollyal az arcán ült az egyik székre és falatozni kezdett. Én is helyet foglaltam és becsatlakoztam hozzá. A reggeli után, gyorsan kirúgtam Kait a házból, mert már nagyon az idegeimre ment. Alighogy bezártam az ajtót, ismét csengettek.
- Mi van? - nyitottam ki idegesen, de nem Kai volt.
- Talán zavarok? - pislogott Luhan meglepetten.
- Ne haragudj. Azt hittem Kai az.
- Láttam őt az előbb elmenni. Csak nem itt aludt? - húzogatta a szemöldökét.
- Nem válaszolok, ha nem haragszol. Szóval, miért jöttél?
- Ugye mondtam, hogy hétvégén meglátogattam anyuékat. - mosolygott és beljebb lépett. - Ma reggel értem haza és gondoltam hozok neked valamit. - átnyújtott egy csomagot. Kibontottam és egy receptes könyvet véltem felfedezni a letépett papír alatt.
- Gondoltam biztos örülni fogsz. Tradicionális receptek vannak benne. Mármint kínai ételek. - magyarázta. Mosolyogva öleltem magamhoz.
- Mondták már neked, hogy eszméletlen aranyos vagy?
- Túl sokan. - váltunk el egymástól. - Na, de megyek is Baekhyunhoz. Neki is van valamim. - mutatta fel a következő csomagocskát.
- Neki mit vettél? - érdeklődtem mosolyogva.
- Hát, mostanság folyton azért nyafogott, mert nincs elég videojátéka. Gondoltam hozok neki egyet. - elköszönt, majd sietősen távozott. Komolyan nem értem, hogy lehet valaki ennyire kedves. Visszamentem a nappaliba és folytattam a napi rutinomat. A hétvége maradéka, viszonylag kellemesen telt. Kai nem zargatott, Menta csak lézengett kicsit, ezért kivittem a kertbe és amíg ő rohangált, én az új könyvemet lapozgattam.
Hétfő este, ismét az Eldorado felé tartottam. Az étterem dugig volt, én pedig bementem az öltözőbe, hogy átöltözhessek. Kai már a konyhában várakozott.
- Szia! - köszöntem neki.
- Szia! Te figyi, ugye nem baj, ha egyik barátom is meghívtam.
- Hogy mit csináltál? - döbbentem meg.
- Mondtam, hogy hamarosan hazajön a lakótársam, nem? Körülbelül egy órán belül érkezik, mert mondtam, hogy jöjjön ide vacsorázni.
- De, ugye nem a konyhát mondtad neki helyszínnek? - tartottam a választól, mert simán kinéztem belőle, hogy partit rendez idebenn.
- Dehogy! Csak vacsorázik és elmegy.
- Akkor jó. - könnyebbültem meg. Idő közben, Luhan is megérkezett, hogy besegítsen a munkában. Mindenki tette a dolgát. Kai Mentát szórakoztatta, én főztem, Luhan a vendégekkel foglalkozott. Hirtelen benyitottak a konyhába. Hátra fordultam és egy magas srác lépett be, akit nem ismertem.
- Bocs, hogy zavarok, Kai itt van? - kérdezte. Döbbenten meredtem rá. Az utóbbi időben, átjáró lett a konyhámból!
- Mint mindig. - válaszoltam a srácnak. - Kimennél?
- Ha Kai is kijön, akkor igen. Szar egyedül kajálni. - húzta a száját. Na, Kai kettő.
- Nem ér rá!
- Akkor én is benn maradok!
- Még mit nem! - szóltam rá. Válaszolni már nem tudott, mert Luhan lépett a helyiségbe.
- Do, nem segítenél? - kérdezte. Szegény, alig látott ki a sok tányér mögül. Kisebb szívinfarktust pedig akkor kaptam, mikor az egyik pincér véletlenül meglökte. Luhan elvesztette az egyensúlyát és majdnem hanyatt vágódott. Az egyetlen mázli az volt, hogy ismeretlen vendégem, gyorsan megragadta és éppen időben sikerült megtartania. Elvett tőle pár tányért, Luhan pedig zavartan nézett a fiúra.
- Köszönöm. - motyogta. A srác, féloldalas mosolyra húzta a száját.
- Nincs mit. - Luhan szemei akkorát csillantak, hogy szinte megvakultam. A fiú letette a pultra a tányérokat, majd visszafordult hozzám.
- Szóval? Kai jöhet, vagy egyek itt? - annyira ideges lettem, hogy a lehető legrosszabb opciót választottam.
- Tudod mit? Luhan majd eszik veled! Az is jó? - néztem rá dühösen. Luhan megdöbbenve meredt rám, míg a másik tetőtől talpig végigmérte az idősebbet.
- Tökéletes. - válaszolta. Luhannak megmukkannia sem volt lehetősége, mert a fiú megragadta és kivonszolta a konyhából. Csak később esett le, hogy mit is tettem, de addigra már elkéstem. Akkor, ott csak mérges voltam és le akartam rázni a srácot. Nagyban kavargattam a szószt, amikor Kai megszólalt.
- Na, ő volt a haverom.
- Feltűnt. Ugyanolyan idegesítő, mint te vagy. - válaszoltam.
- Naaa, hyung! - nyafogott.
- Csak az igazat mondom.
- Szegény Sehun! Pedig nem olyan rossz gyerek ő! - nem érdekelt. Tovább főztem az ételeket és nem figyeltem Kai-ra. Este, mikor zártunk, Luhan és Kai haverja, nem voltak sehol.
- Ez fura. Azt hittem együtt megyünk haza. - vette elő a mobilját Kai. Bepötyögött egy számot, majd füléhez emelte a telefont.
- Szia! Hol vagy? Ja, oké. Nem baj. Otthon találkozunk. - lerakta, majd rám nézett. - Luhannal ment egy darabig. - ekkor jutott eszembe, hogy nem ártana beszélnem erről Luhannal. Hazamentem, de már késő volt, így nem akartam felhívni. Majd másnap. Gondoltam. De ezzel már elkéstem.

5. Ki az a Kim Jong In?

Estefelé kezdtem készülődni. Miközben pakolásztam, azon tanakodtam, hogy Mentát nem hagyhatom itthon, de az étterem konyhájába sem vihetem. Az órára pillantottam, ami egyre sürgetőbben jelezte az indulásom. Úgy gondoltam, majd útközben kitalálom, hogy mi legyen Mentával. Sietősen indultam el és egyenesen az Eldorado felé vettem az irányt. Alighogy beléptem, egyik pincérem rohant felém.
- Főnök, már megint itt van az a vendég! - na, még ez is!
- Hol? - kérdeztem idegesen.
- A konyhában.
- És miért nem külditek ki?
- Próbáltuk, de nem lehet! - panaszkodott a fiú. Mérgesen robogtam a konyha felé és kitártam az ajtót.
- Kai! - kiabáltam rá.
- Ó, szia hyung! - integetett a pulton ülve. Kicsit sem zavartatta magát.
- Kai, szállj le onnan!
- Most, miért vagy ilyen? - kérdezte lebiggyesztett ajkakkal.
- Azért, mert... - nem tudtam folytatni, mert táskámból, Menta fejecskéje bukkant elő. Kai rögtön leugrott a pultról és közelebb jött.
- De aranyos! Honnan van? Mi a neve? - szemeiben csillogást véltem fölfedezni.
- Ma reggel kaptam. - vontam vállat. A pincérem elég furán meredt rám.
- Tudom, hogy nem szabadna idehoznom! Majd kerítek neki helyet! - magyarázkodtam. Ekkor támadt egy ötletem.
- Kai, szeretnél itt maradni? - néztem rá. A fiú bólintott, mire kivettem táskámból az apró kutyulit és a kezébe nyomtam.
- Akkor vigyázz Mentára! Ha itt akarsz lenni, ám legyen, de figyelj rá! - Kai ezer wattos mosolyt villantott.
- Rendben! - ezek után, leült vele a székre és játszani kezdtek, engem pedig végre békén hagyott. Nyugodtan tudtam főzni és tenni a dolgom, amíg Kai hol az öltözőben játszott Mentával, hol a hátsó udvaron, de volt olyan is, hogy a kutyus elszunyókált a fiú karjaiban és ilyenkor Kai, a konyhában dédelgette Mentát. Erre a látványra, nem tudtam eltitkolni mosolyom. Igazán aranyos képet mutattak így együtt. Este, szokás szerint én maradtam a legtovább az Eldoradoban. Ketten maradtunk Kai-al a konyhában, sem a vendégek, sem a pincérek nem tartózkodtak az étteremben. Mivel péntek volt, különösen sokáig maradtam. Ilyenkor a szokásosnál is tovább dolgozom, új recepteken gondolkodom, vagy csak tökéletesítem az eddigieket. Épp a levest kavargattam, mikor Kai megszólalt.
- Mit csinálsz?
- Főzök. - vontam vállat.
- Na jó, de mit? - kérdezte.
- Levest.
- Kinek?
- Csak úgy. - válaszoltam, bár nem akartam vele beszélgetni, ám hirtelen egy hangos moraj töltötte be a térséget. Kérdőn néztem Kai-ra, aki reménykedve meredt rám.
- Éhes vagy? - sóhajtottam. Bólintott.
- Akkor megeheted, ha kész. - elvigyorodott és tovább babusgatta az ölében alvó kutyust. Befejeztem a főzést és letettem elé egy tányérral a főztömből, majd én is helyet foglaltam mellette. Kai nagy étvággyal látott neki a levesnek, majd szedett vagy kétszer, miután befejezte.
- Most vagy ízlett, vagy éhes voltál. - döbbentem le.
- Éhes voltam. - fintorogtam a válaszán és gyorsan elmosogattam. Lassan ballagtunk haza, miután bezártam az Eldoradot.
- Akkor ez hivatalos? - nézett rám kérdőn.
- Mi?
- Hogy felvettél kutyadadusnak. - vigyorgott.
- Ja, mondhatjuk. - vontam vállat és magamhoz öleltem a szuszogó állatot.
- Király! - nyújtott kezet. Kicsit hezitáltam, de elfogadtam és megráztam. Otthon, leraktam a kutyust a fotelra, majd megfürödtem és felmentem a szobámba. Ám elaludni már nem tudtam, mert kaparást hallottam az ajtó felől. Kinyitottam és Menta szökött nyüszítve a helységbe. Fel akart mászni az ágyamra, de túl kicsi volt és mindig leesett. Mosolyogva vettem karjaimba és feküdtem le vele. Menta a párnámra kuporodott és szinte azon nyomban szuszogni kezdett. Mosolyogva figyeltem a szőrcsomót és Luhan jutott az eszembe. Igazán elkélne neki egy valamire való fiú! Gondolkodtam el. Szegény, nem érdemli meg azt a sok kibaszást amit eddig kapott, hiszen olyan kedves és önzetlen. Bár lehet, hogy ez volt a probléma. Túl naiv volt és hamar megbízott az emberekben. Túlságosan jólelkű. Ha belegondolok, még sosem hallottam, hogy szidta volna az előző pasijait. Inkább elsírta mi történt, de soha egy rossz szó nem hagyta el a száját. Végül sikerült álomba merülnöm, de végig Luhanon zakatolt az agyam. Reggel, viszonylag korán keltem. Beszereztem pár dolgot Mentának, majd a szokásos rutintól eltérően, ma a parkba mentem, hogy Menta is mozoghasson kicsit. A parkban senki sem volt ilyen korán, így leültem az egyik padra és dobálni kezdtem a labdát a kutyusnak. Nagyon aranyos volt, mindig visszahozta és lerakta elém, hogy aztán újra eldobhassam. Ahogy telt az idő, futók is megjelentek a környéken. Épp elhajítottam a labdát és néztem, ahogy Menta utánarohan. Ám most nem nekem hozta vissza, hanem az egyik futóhoz rohant vele, aki megállt és lehajolt, hogy megsimogassa a kis, fehér gombócot. Valahogy, olyan ismerősnek tűnt.
- Hyung? - Kai, ölébe vette Mentát és felém indult. Ó, ne!

- Mit keresel itt? - néztem rá döbbenten.
- Futok. - vont vállat. - Te pedig, kutyát sétáltatsz. - vigyorgott.
- Micsoda észrevétel. - forgattam a szemeim.
- Naaa, ne légy már ilyen! A kutyád kedvel.
- Ő az egyetlen kettőnk közül. - Kai csak elhúzta a száját.
- Fáradt vagy?
- Most miért kérded? - lepődtem meg.
- Én akkor szoktam ilyen kötekedő lenni, ha fáradt vagyok.
- Ezek szerint, te sosem alszod ki magad. - vágtam vissza.
- Nem szoktam kekeckedni. Csak te reagálsz rám rosszul. - vont vállat.
- Talán, ha nem szólnál be örökké, nem lennék veled ilyen.
- Most miért baj, ha igazat mondok? Különben is, most nem is mondtam semmi rosszat. - biggyesztette le az ajkait és láttam, hogy kissé rosszul esett neki ez a kis vita. Nagyot sóhajtottam.
- Jó, sajnálom. De ne hidd, hogy nekem nincs igazam! - elmosolyodott.
- Nem hiszem. - Menta megunhatta a beszélgetést, mert kiugrott Kai kezei közül és előre szaladt.
- Várj! - kiáltottam utána. Szerencsére, nem ment messzire, csak kicsit szaladgált, majd megfordult és ugatott picit.
- Szerintem menjünk utána. - mosolygott Kai.
- Menjünk? - mint aki rosszul hallott, néztem rá.
- Igen, miért? - lepődött meg.
- Tőled aztán nem lehet egykönnyen megszabadulni. - fintorogtam.
- Naaa, hyung! Ez rosszul esett. - vágott szomorkás fejet.
- Ne haragudj. Jó, gyere te is. - amint ezt kimondtam, felvidulva jött mellettem. Először főleg ő beszélt, én pedig próbáltam ignorálni, de valahogy nem sikerült.
- Szóval most, egyedül élek, mert a lakótársam elutazott egy időre, de hamarosan visszajön. - magyarázta. - Igazából, ő az egyik legjobb barátom és már nagyon hiányzik, mert hónapok óta nem láttam. Erről jut eszembe, neked milyen barátaid vannak? - kicsit váratlanul ért a kérdése.
- Hogy-hogy milyenek? Normálisak?
- Nem úgy! Luhannal már találkoztam. Annyit tudok róla, hogy meleg, bejövök neki és rettentően naiv. De biztos vannak még barátaid. Mesélj róluk!
- Mit mondhatnék? Még egyvalaki van. Baekhyun.
- Milyen Baekhyun? - kérdezte meglepetten.
- Byun. Miért?
- Ismerősen cseng a neve, de nem jut eszembe miért. Mindegy is. Biztos nem fontos. Szóval, ő milyen? - kicsit túlcsordul az energiája. Állapítottam meg.
- Hát... Alacsony.
- Alacsonyabb, mint te? - elhúztam a számat.
- Jó, van köztünk egy kemény centi az ő javára. Most jobb? - Kai csak vigyorgott. A délelőtt nagy része, azzal ment el, hogy játszottunk Mentával és Kai beszélt, illetve engem nyaggatott. Viszont, sikerült egy pozitív dolgot megállapítanom róla. Rettentően jól bánik a kutyákkal. Illetve Mentával nagyon elvolt.
- Te Kai...
- Hm? - fordult felém.
- Neked van valamilyen háziállatod? - kérdeztem. Meglepetten meredt rám.
- Most mi van?
- Semmi. Csak eddig nem is érdeklődtél felőlem. - mosolygott. - Egyébként jól érzékeled. Volt egy kutyám. Tavaly veszítettem el. Öreg volt már szegény és el kellett altatni. - láttam, hogy fáj neki az emlék, de már túl van a dolgon.
- Sajnálom.
- Nem kell. Ez az élet rendje.
- Hogy hívták? - kérdeztem.
- Áfonya.
- Áfonya? - mosolyodtam el. Kai bólintott.
- Igen. Egy fekete labrador volt.
- Akkor ezért a neve? - vigyorogtam.
- Dehogy. Miután hazavittem, belehempergett az áfonyába. - felnevettem.
- Tényleg?
- Igen. Ne nevess! Tudod milyen nehéz volt lemosni utána? - kérdezte. Nem hallgattam rá, még nagyobb nevetésben törtem ki, ahogy elképzeltem. Kai is vigyorgott a dolgon, vagy rajtam, nem tudom. Olyan dél körül láttam Mentán, hogy kijátszotta magát és fáradt.
- Szerintem mi megyünk. - mondtam Kai-nak, mikor a kutyus, szó szerint, beledőlt az ölembe.
- Ilyen hamar? - lepődött meg a fiú.
- Dél van. Azért elég sokat kint voltunk. - Kai kicsit elhúzta a száját. Eszembe jutott amit mondott, hogy egyedül van. Talán ezért jár állandóan a nyakamra? Jutott eszembe.
- Te is szeretnél jönni? - önkéntelenül kérdeztem meg tőle, szinte azonnal vissza akartam vonni.
- Komolyan? - csillantak fel a szemei. Bólintottam.
- Akkor megyek. - nem tudom miért kérdeztem meg. Nem vagyok normális! De már nem tehettem semmit. Kimentünk a parkból és a házam felé vettük az irányt.

4. Ki az a Kim Jong In?

- Szia! Kai vagyok! - mutatkozott be a srác. Luhan egy ideig még csorgatta a nyálát, majd visszatért közénk és ő is meghajolt.
- Szia! Luhan. - Kai elvigyorodott.
- Szomorúnak tűnsz. Minden rendben? - Luhan nem tudta mit feleljen. Rám pillantott, majd vissza Kai-ra.
- Öhm... Mondjuk.
- Naaa, mosolyogj egy kicsit! - Luhan halványan derült kicsit a fiú kérésén, mire az vállon veregette.
- Na látod? Sokkal jobban nézel ki! - itt éreztem a késztetést, hogy közbeszóljak.
- Ki lehet menni! - szóltam a vendégemre, mire mind a ketten felém kapták a tekintetüket és értetlenül szólaltak fel.
- Miért? - tök egyszerre. Remek!
- Mert nem ez az a hely, ahol enni szokás! Kai, menj ki és rendelj onnan, Luhan, te meg vedd fel a rendeléseket légyszíves!
- De, miért nem maradhatok itt? - nyafogott tovább Kai. Legszívesebben bevertem volna neki, de megpróbáltam visszafogni magam.
- Mert idegesítő vagy! - válaszoltam a fejemet fogva. Hirtelen Luhanra pillantottam, aki csillogó szemekkel meredt rám. Ez tipikusan az a nézése, amit akkor szokása bevetni, amikor akar valamit.
- Luhan, fejezd be! Nem hatsz meg! - de nem hallgatott rám. - Luhan! - percekig bámult rám, mire nagyot sóhajtottam.
- Jó, maradhat! De, te menj vissza dolgozni! - szóltam hyungra, aki bólintott és kiment a konyhából.
- Igazán aranyos. - állapította meg Kai, mire tarkón vágtam.
- Felejtsd el! Nemrég érte egy csalódás és csak megbántanád! - Kai vállat vont és leült a tegnapi helyére. Ismét választott magának valamit, amit elkészítettem és leraktam elé. Viszont elkövettem, egy hatalmas hibát. Nem emlékeztettem a szabályokra, így simán leoltotta amit főztem.
- Túlsóztad. - állapította meg teli szájjal.
- Akkor köpd ki.
- Nem pazarolok. - vont vállat. Megcsóváltam a fejem. Ekkor Luhan lépett a konyhába és csillogó szemekkel nézte Kait. Meg kellett akadályoznom, hogy belezúgjon.
- Luhan, beszélhetek veled egy kicsit? - a fiú meglepetten pillantott rám, és mivel nem reagált, karon ragadtam és a mosókonyhába vonszoltam.
- Nem is mondtad, hogy az az idegesítő vendéged ilyen jól néz ki! - vigyorgott.
- Ne csináld ezt! - figyelmeztettem. Meglepetten nézett rám az idősebb.
- Mit?
- Ezt! Ne zúgj bele már most, nem is ismered! - kérlelően néztem rá.
- Jaj, neked is tetszik? - döbbent meg.
- Mi? Nem! - ellenkeztem azonnal. - Még csak az kéne! Csak azt mondom, hogy talán nem kéne azonnal belezúgnod, azok után ami történt. - Luhan elgondolkodott egy pillanatra.
- Hm, igazad lehet. Olyan kedves vagy Do! - ölelt át. - Rendben! Megígérem, hogy nem fogok belezúgni és meghagyom neked! - szalutált.
- Mi?
- Jaj már! Ne mond, hogy egy kicsit sem tetszik! - tette csípőre a kezét.
- Kicsit sem tetszik. - vágtam fapofát.
- Ne mááár! Hogy lesz így neked valakid? - döbbent le.
- Nem akarok senkit sem! - fontam össze a karjaim. Luhan csak megcsóválta a fejét és értetlenkedve ment vissza dolgozni. Én is követtem, de a konyhába lépve, szörnyű látvány fogadott. Kai a lábas fölött görnyedt és mereven nézte a forró levest.
- Te mit csinálsz? - léptem oda.
- Csak megnéztem mit főzöl. - állt félre. - Nyugi, nem nyúltam hozzá.
- Ajánlom is, különben az én moslék főztöm lesz az utolsó amit ettél! - fenyegettem meg, mire hangosan felröhögött. Nehezen fogtam vissza magam, hogy ne mosolyodjak el. A jókedve ragadós volt, mert végül csak egy fejrázással intéztem el és nem egy tarkón baszással, mint ahogy azt terveztem. Luhan, olyan tíz körül lépett le, azt mondta, hogy elfáradt és egyedül akar lenni kicsit. Elengedtem, hiszen nem hivatalosan dolgozott itt.
- Köszi Do! Tényleg elvonta a figyelmem a tegnapról! - ölelt meg, majd elment. Szokás szerint, én zártam az éttermet.
- Jaj, ne! - nyögtem, mikor megláttam, hogy Kai rám vár. - Neked nincs jobb dolgod? - kérdeztem mellé érve. A fiú vállat vont.
- Nem igazán. Ráérős vagyok! - vigyorgott.
- Remek! - szerencsére, a buszról ismét én szálltam le előbb, így utolsó pár métereimet, nyugalmasan tehettem meg. Otthon a szokásos fürdés, olvasás után, lefeküdtem aludni.
Reggel, szokás szerint korán keltem és elvégeztem reggeli teendőimet. Épp nekiláttam az olvasásnak, mikor csöngettek az ajtómon. Ne Kai legyen! Ne Kai legyen! Imádkoztam magamban és kinyitottam az ajtóm.
- Jó reggelt Do! - vigyorgott Luhan.
- Neked is hyung! Hogy-hogy ilyen korán? - engedtem be. Meglepődtem. Luhan sosem szokott ilyen korán felkelni, hiszen... Mondom. Olyan mint egy hatéves!
- Csak benéztem, hogy adjak valami! - lépett a nappaliba és szembefordult velem.
- Mit? - kérdeztem, de Luhan elkezdett mással foglalkozni.
- Annyira szürke itt minden! Nem akarod kifesteni a falakat? - kérdezte és össze vissza kezdett forgolódni.
- Nem! Inkább mond, hogy miért vagy itt! - fogtam a fejem.
- Tegnap, mikor hazamentem, nagyon rossz érzés volt, hogy nem vár senki. Egy üres lakás, nem éppen a legjobb dolog, amit el tudok képzelni. Aztán eszembe jutott, hogy neked sokkal rosszabb, mert neked házad van és nem lakásod. Tudom azt mondtad, hogy nem akarsz magadnak senkit, de... Mindenkinek szüksége van egy társra. - magyarázta lelkesen.
- Mire akarsz kilyukadni? - kérdeztem gyanakodva, mire letette a táskáját és kicipzározta.
- Nem akarom, hogy egyedül legyél, ezért hoztam neked valakit. - a hátizsákból, egy fehér fejecske bukkant elő.
- Jézus! Ő ki? - kérdeztem döbbenten és közelebb léptem. Luhan átadta nekem a fehér gombócot.
- Ma reggel vettem neked a kisállat kereskedésben. - vigyorgott. Most komoly, hogy Luhan beállított hozzám egy kutyával? A kis, fehér állatka, végignyalta az arcom, mire elmosolyodtam.
- Remélem örülsz neki! - mosolygott rám Luhan.
- Hogy örülök-e? Imádom! - vigyorodtam el.
- Jaj de jó! Azt hittem már nem akarod elfogadni. Először szürkét szerettem volna, mert tudom, hogy imádod, ha mennek egymáshoz a dolgok, de ő annyira megtetszett, hogy nem volt szívem otthagyni. - magyarázta Luhan. Hogy lehet valaki ennyire szeretni való?
- Mi lesz a neve? - pislogott Luhan nagyokat.

- Nevezd el te! - fordultam felé.
- Én? Miért én?
- Mert tőled kaptam. - az őzike elmosolyodott, majd elgondolkodott egy pillanatra.
- Legyen Menta. - kicsit meglepett a válasza.
- Menta? Jó! De miért pont Menta?
- Mert idefele jövet, vettem magamnak mentolos cukrot és pont olyan fehér színe volt, mint neki. - adta meg az egyszerű választ. Mosolyogva emeltem égnek a tekintetem. Végül Luhan, sietősen távozott és magamra hagyott a kutyussal.
- Szóval... Ketten vagyunk. - simogattam meg a fejét és letettem a földre. Menta rögtön csóválta a farkát és nyüszíteni kezdett.
- Éhes vagy? Jó, holnap beszerzek kutyakaját, de ma be kell érned, a maradék hússal tegnapról. - kitettem egy kis tányérra a husikat, amit egy szempillantás alatt el is tüntetett, majd a fotelomba mászott és elaludt. Mosolyogva simogattam meg a kis buksiját és egy könyvel a kezembe leültem a kanapéra, hogy folytathassam a regényemet, mielőtt dolgozni megyek.

3. Ki az a Kim Jong In?

- Főnök! - hallottam egyik pincérem hangját. Kérdőn néztem a hátam mögé.
- Mond!
- Van itt valaki, aki beszélni szeretne önnel! - meglepetten fordultam meg.
- Ki?
- Hát... - rosszat sejtettem. Mielőtt bármit mondhattam, vagy tehettem volna, kinyílt a konyha ajtaja és egy nem várt, sőt, különösen ellenszenves személy lépett be rajta.
- TE? - nyíltak ki a szemeim. A srác, pimaszul elvigyorodott és közelebb lépett. - Mit keresel a konyhámban?
- Gondoltam meglátogatlak! Meg rendelek magamnak valamit. Éhes vagyok! - biggyesztette le az ajkait, amit Luhantól aranyosnak vettem volna, de jelen helyzetben, roppantul irritált.
- Nem megmondtam, hogy látni sem akarlak? - kérdeztem mérgesen.
- Nem. Ezt nem mondtad, viszont örülök, hogy örülsz a látogatásomnak. - nevetett. Ez hülyeee!
- Mit akarsz? - köptem felé a szavakat, de ő nem zavartatta magát. Felült a pultra, velem szemben.
- Mondtam már! Rendelni! Nem is figyelsz rám? Pedig a vendéged vagyok!
- Ha a vendégem lennél, nem itt ülnél, hanem odakint és nem velem tárgyalnál, hanem a pincérrel! - kiabáltam vele, de ő csak vállat vont.
- Jó, akkor különleges vendég vagyok, aki idebent fog enni ezentúl! - vigyorgott tovább. Leesett az állam. Hogy lehet valaki ennyire pimasz?
- Hogy mit akarsz csinálni? - azt hittem, rosszul hallok.
- Itt akarok enni!
- Azt már nem! Menj innen! - rivalltam rá, de ő erre nem reagált.
- Nem már! Most mit problémázol? Nem zavarnék senkit!
- DE! ENGEM! - méregtől vöröslő fejjel kiabáltam.
- És, ha megígérem, hogy csendben maradok? - nézett rám könyörgő szemekkel. Nagyot sóhajtottam.
- Kivételesen. De akkor kussolsz és zabálsz! Megértetted? - fenyegettem meg a kezemben tartott

fakanállal, mire bólintott. - És az ég szerelmére, ülj már le valami székszerű ülőalkalmatosságra! - Kai egy szó nélkül tette amit mondok és leült az egyik székre. - Szóval, mit ennél? - kérdeztem, mire fellapozta az étlapot, amit a kezébe nyomtam és rábökött az egyik ételre. Nekiláttam, hogy elkészítsem. Néha hátrasandítottam idegesítő vendégemre, aki mereven nézte, hogy mit csinálok. Nem kicsit zavart. Mikor elkészültem az étellel, letettem elé.
- Szabályok: Pofa be és eszel! - nem vártam meg, hogy reagáljon, elfordultam és folytattam a munkámat. Betartotta a szavát. Meg sem szólalt. Egy rossz megjegyzést sem tett rám. Legalábbis ezt hittem. Mint kiderült, egész listát készített a fejében. Amint zárt az étterem és hazaindultunk, regélni kezdett, hogy mit hol csesztem el.
- A tésztát túl hamar szedted ki a vízből. A szósz nem volt elég csípős és kevesebb sót használhatnál! - állati ideges lettem. Felemeltem a kezem és nemes egyszerűséggel, jól tarkón vágtam.
- Nem érdekel a véleményed! - a buszmegállóhoz érve, reménykedtem, hogy csak én várok majd a járműre, de tévedtem. Kai jött velem és egészen a leszállásom pillanatáig boldogított. Mikor végre megérkeztem a házhoz, nagyot sóhajtva léptem be és rogytam a kanapémra. Elegem volt a mai napból. Gyorsan lefürödtem és olvasgattam még egy kicsit. Legalábbis akartam, mivel Baekhyun közvetlenül azelőtt hívott, hogy a könyvespolchoz léphettem volna.
- Szia hyung! Mizu? - kérdeztem.
- Velem semmi. Te, hallod! Tudsz valamit Luhanról?
- Nemrég értem haza, szóval semmit. Miért? - kérdeztem és kezdett nagyon rossz előérzetem lenni.
- Mivel nemrég hívtam és nem vette föl. - ez csak egy dolgot jelenthet.
- Ugye nem gondolod, hogy megint? - fogtam a homlokom.
- Hogy megint megfektetik? Nem kizárt, sőt, több mint valószínű. - idegesen vettem levegőt. Hogy lehet valaki ennyire felelőtlen?
- Annyira gyerek még, hogy az valami hihetetlen! - Baekhyun helyeselt a vonal túlvégén.
- Az hát. Mi legyen, ha megint otthagyják?
- Egyenlőre reménykedjünk a lehetetlenben. - ültem ismét kanapémba, hogy jobban tudjak koncentrálni.
- Mármint, hogy kivételesen normális faszit fog ki? Naiv vagy. Kell egy "b" terv.
- Jó, ha bármelyikünket hívja, értesítjük egymást. Te hozod a szokásos piát, én meg veszek fagyit. - végül ebben egyeztünk meg. Miután leraktuk, elment a kedvem az olvasástól, így a szobám felé vettem az irányt, csakhogy valaki megint fölhívott. Ismeretlen szám.
- Hallo? Itt Do Kyungsoo! - szóltam a telefonba.
- Remek. Akkor jó telefonszámot találtam. - a hang ijesztően ismerős volt.
- Ki vagy? - kérdeztem félve.
- Kai, ki más? - ó, baszd meg!
- Honnan tudtad a számom? - kérdeztem mérgesen.
- Fenn volt a honlapodon. - válaszolta egyszerűen.
- Kai, nincs hozzád kedvem! Mi lenne, ha békén hagynál?
- Miért? Csak kérdezni akartam valamit.
- Mit akarsz?
- Melyik egyetemre jártál? - meglepett a kérdése.
- Miért?
- Rájöttem, hogy nem hibáztathatlak azért, mert rosszul főzöl. Ha rosszul tanítottak meg, az nem a te hibád. Szóval arra gondoltam, írok egy jelentést az oktatás színvonalának csökkenéséről. - felforrt az agyvizem.
- Menjél aludni és ne baszogass! - kiabáltam a telefonomba és kinyomtam. Istenem, ez a kölyök! Annyira pofátlan, hogy az valami hihetetlen. Felballagtam a szobámba és lefeküdtem aludni.
Másnap olyan dél körül kaptam a riadót, hogy azonnal át kell mennünk Luhanhoz. Út közben vettem vagy három doboz fagyit, majd egyenesen a kicsi hyungomhoz siettem. A lakása előtt találkoztam össze Baekhyunnal.
- Mi történt? - kérdeztem, mire vállat vont.
- Tudom is én! Gondolom, mint eddig minden alkalommal. - benyitottunk a lakásba. Szokás szerint, Luhant az ágyában találtuk, egy tucat zsebkendő mellett, kisírt szemekkel.
- Na? Hogy vagy? - kérdeztem és leültem mellé. Vállat vont.
- Szarul. - törölgette a szemét.
- Mesélj! - Baekhyun szerzett egy kanalat és felbontotta az első vödör fagyit. Kilapátolt belőle egy jókora adagot és Luhan szájába nyomta. Az őzike lenyelte a falatot, majd elmondta a történetet.
- Hát... Seung elvitt egy étterembe. Beszélgettünk, meg minden, de... Kiderült, hogy nem komoly kapcsolatot akar, hanem szexpartnert.

- Szegénykém. - simogattam a fejét.
- Mondtam, hogy megértem, de... Olyan hülye vagyok! - fakadt ki. - Felmentem hozzá.
- Lefeküdtél vele? - döbbent meg Baekhyun. Luhan bólintott.
- Az még csak hagyján, de kiderült, hogy felesége meg két gyereke van. Olyan hülyén érzem magam! - zokogott fel. Nem győztük vigasztalni. Már azon voltunk, hogy felbontjuk az egyik üveg bort, amikor Baekhyun kezdett ideges lenni.
- Figyu, mindjárt jövünk, csak csinálunk neked egy szendvicset. Oké? - Luhan bólintott. Baekhyun karon ragadott és kivonszolt a konyhába.
- Sosem szoktunk szendvicset készíteni neki. Mi bajod? - kérdeztem meglepetten Baekhyunt.
- Az a baj, hogy nekem lassan mennem kéne. - kérdő pillantásokat vetettem rá. - Chanyeollal randizom. Nem mondhatom le és nem akarom, hogy Lulu megtudja, mert... Elég szar érzés lenne neki. - magyarázkodott.
- Ne! Ne hagyj itt vele! Nekem dolgoznom kell menni. Mit csináljak, ha megint elbőgi magát? - Baekhyun vállat vont.
- Nem tudom! Okos vagy, majd kitalálod. De én leléptem.
- Jó, de mit mondjak neki? Hová mész?
- Mondjuk, hogy anyámék sürgősen hazarendeltek. - vont vállat.
- Kikészült és még hazudjak is. Jó barátok vagyunk! - puffogtam.
- Sok sikert. - veregetett vállba, majd elrobogott. Készítettem Luhannak egy kis kaját, hogy ne legyen túl feltűnő, majd bevittem a szobába.
- Baekhyun? - kérdezte egyből.
- A szüleinél krízishelyzet alakult ki. Nem mondta, hogy mi. - ültem le mellé.
- Ó! Remélem nem történt nagy baj. - csak bólintani tudtam. Szép lassan megeszegette a szendvicset, majd folytatta a bömbölést. Mondom. Mint egy hatéves. Az órára pillantottam. Dolgoznom kell! Nem akartam itt hagyni Luhant, de a vendégeimet sem akartam megváratni. Végül felálltam és határozottan felhúztam Luhant is.
- Gyere! Nem ülhetsz itt egész nap! - kíváncsi tekintettel meredt rám. - El kell terelnünk a figyelmed, szóval most bejössz velem az Eldoradoba! - hm, ez így egészen jól hangzik! Legalábbis jobban, mintha az igazi okát mondanám a távozásunknak. Luhan nem ellenkezett. Összeszedelőzködött és elindultunk az étterem felé. Mindketten átöltöztünk és én nekiláttam a munkámnak.
- Luhan, próbálj meg mosolyogni! Tudom, hogy nehéz, de nem mehetsz úgy oda a vendégekhez, mintha éppen vernének! - ő csak bólintott és egy nagy sóhaj keretében, elhagyta a konyhát. Már épp kezdtem összeszedni a gondolataim, hogy mit hogyan csináljak, amikor kinyílt az ajtó és belépett rajta egy olyan személy, akit a hátam közepére sem kívántam.
- Ne! Már megint! - fintorodtam el. Kainak szokás szerint, letörölhetetlen vigyor uralkodott arcán.
- Megjöttem! Szeretnék rendelni! - ült le az egyik székre.
- Akkor menj ki és majd valaki felveszi a rendelésed. - válaszoltam fel sem nézve.

- Ne már! Tegnap is jól viselkedtem!
- Ez nem jelenti azt, hogy ezentúl itt ehetsz! Mars ki! - néztem rá dühösen. Épp válaszolt volna, amikor Luhan nyitott a konyhába.
- Do, homárt rendeltek az ötös asztalnál... - megakadt mondandójában, amikor meglátta Kait. Ó, ne! Csak ezt ne!
- És benned, kit tisztelhetek? - Kai egy döglesztő mosolyt villantott. Kész! Luhannak annyi. A fiú fülig vörösödve állt és csak makogni tudott. Még a tálca is kicsúszott a kezéből. Na! Fasza!

2. Ki az a Kim Jong In?

Kai... Fura neve van.
- Kai, csak így egyszerűen? - néztem rá meglepetten. Ő bólintott, mire kicsit megráztam a fejem, hogy visszatérhessek lélekben.
- Szóval, mi bajod a főztömmel? - kérdeztem, kicsit nyugodtabban, de még mindig eléggé idegesen.
- Csak annyi, hogy valamiért mindig elrontasz benne valamit. - vont vállat. Döbbenten meredtem rá.
- És mit? - sziszegtem a fogaim közt.
- Például a csirkét rendszeresen. Vagy túlsütöd, vagy száraz, vagy sótlan, vagy túl zsíros és

sorolhatnám még. Kártérítést érdemelnék. - legszívesebben hozzávágtam volna a serpenyőm.
- Én érdemlek kártérítést ezért a beszélgetésért. - fogtam a fejem.
- Micsoda? - pislogott rám, mint aki rosszul hallotta.
- Őszintén, ha ennyire moslék ételeket készítek, megjegyzem, csak szerinted, miért nem keresel másik éttermet?
- Gondoltam föláldozom magam és segítek neked azzal, hogy mindig megmondom mi a probléma. Legalább fejlődsz és kijavítod a hibákat. - vigyorgott rám. Bennem felment a pumpa. Ezek szerint, szerinte nekem, most hálásnak kellene lennem és összetehetem a két kezem. Olyan ideges lettem, hogy elvettem az épp közelembe járó pincértől a kancsót és leborítottam tartalmával az ifjú vendéget. A körülöttünk tartózkodók, döbbenten néztek ránk.
- Látom nem bírod a kritikát. - köpte ki Kai a vizet a szájából.
- Örülj, hogy csak ennyit kapsz. Tűnés kifelé! - mutattam az ajtóra.
- És mi van azzal, hogy a vendégnek mindig igaza van? - mosolygott féloldalasan.
- Nálunk ez nem érvényes! - a fiatal fiú összeszedte a cuccait a kijárat felé indult.
- Fizetni ki fog? - néztem utána.
- Leöntöttél egy kancsó vízzel! A minimum, hogy a vacsimat ma te állod! - kacsintott és kirobogott az ajtón. Hát ilyet! Ez komolyan fölháborító!
- Maguk, mit néznek? - fordultam kissé idegesen a vendégeimhez. - Egyenek! Azért vannak itt, nem? - mérgesen puffogva rohantam vissza a konyhába és olyan szitokszavakat szórtam, hogy még a pincérek is meglepődtek, pedig jól ismernek.
- Na? Mi volt? - kérdezte Luhan teli szájjal.
- Semmi. Elküldtem.
- Helyes! Csak keményen Kyungsoo! - vigyorgott. Megforgattam a szemeim és folytattam a főzést. Az legalább megnyugtat. Este, miután kiürült az étterem, hazaindultunk Luhannal.
- Beszéltél mostanában Baekhyunnal? - kérdezte Luhan útközben.
- Épp tegnap. Kérdeztem ráér-e a hétvégén, de azt mondta nem jó.
- Felszedett valakit? - csillantak fel az őzike szemei.
- Nem tudom. Nem mondta. De, mi azért csinálunk valamit? - kérdeztem Luhant, mire lehajtotta a fejét.
- Háát, lehet nem érek rá. - magyarázkodott.
- Miért? Mit csinálsz? - nem lepett meg. Hétvégén általában hazautazik.
- Anyumékat látogatom meg. Nagyinak lesz szülinapja és még ajándékot is kell vennem neki.
- Van valami ötleted? - kérdeztem.
- Egyenlőre nincs. Olyasvalamit akarok, amire szüksége van. Nem szeret haszontalan dolgokat kapni. - gondolkodott el. - Talán kötényt kéne vennem neki. Az hasznos és mind régi ami van neki. - én csak mosolyogni tudtam rajta. Annyira jólelkű és figyelmes, hogy nem értettem miért bünteti az ég olyan faszfejekkel, mint az előző pasijai. Otthon még gyorsan felhívtam Baeket, hogy megtudjam, hogy van mostanság.
- Hallo? - szólt a telefonba.
- Hyung! Szia! Itt Do! - ültem a kanapémba.
- Kyungsoo! Szia! Mi újság?
- Nem sok minden, de lenne itt egy kis probléma. Luhan holnap randizni megy.
- Ó, csak nem?
- De. - hallottam hangján, hogy tudja mire akarok kilyukadni.
- Remek. Megint vehetek piát. Komolyan, kiiszik a vagyonomból!
- Ne legyél ilyen! Csak állj készenlétben, jó?
- Oké! Csak ezért hívtál, vagy van más is? - kérdezte kissé türelmetlenül.
- Mi ez a nagy sietség? - csodálkoztam el. - Otthon vagy nem?
- De... - valamit elhallgat.
- Van veled valaki, ugye? - vigyorodtam el.
- Na jó, tényleg van! - vallotta be.
- Ezt nem hiszem el! Te bepasiztál? - nevettem föl. Hallottam Baekhyun hangján, hogy nagyon kínlódik a válasszal.
- Jó, igen! Van valakim! - nyögte ki. Ledöbbentem. Ezt egy szóval sem említette.
- Mióta? Miért nem mondtad? - tettem fel a kérdéseim.
- Körülbelül öt hónapja vagyunk együtt. És azért nem mondtam, mert nagyon szar érzés úgy boldognak lenni, hogy tudatában vagy annak, hogy a legjobb barátod, nemrég szakított. Megint! - fakadt ki.
- Logikus. - bólintottam. Hát, igen. Luhan mellett, csak óvatosan lehet valakid. Beszélgettünk még egy kicsit, majd leraktuk a telefont, hiszen Baekhyunnak vendége volt. Elvégeztem a szokásos esti rutinomat, vagyis fürdés, fogmosás és egy kis filmnézés, majd lefeküdtem aludni, hogy másnap időben kelhessek. Bár a délelőtti órákban nem én voltam bent, mint séf, de át kellett néznem a bevételeket, utalnom a béreket, meg hasonlók. A délelőttjeim általában így mennek el. Frissítem a honlapot, új recepteket találok ki és olvasok. Nem egy izgalmas program, de nekem megfelelt. Nyugodtak az ilyen percek és nem idegesen megyek dolgozni. Az interneten elolvastam a szokásos híreket és mosolyogva kattintottam egy bejegyzésre, ami történetesen az Eldorado-ról szólt.

"Az Eldoradoban, nemcsak az ételek ízletesek, hanem a vendéglátás is különösen kellemes. A hely hangulatos és csendes, a pincérek tisztelettudóak és az ételek csodásak. Az ízek harmonizálnak, a felszolgálás pazar, olyan finom, mint amilyen jól néz ki. Csak ajánlani tudom mindenkinek, a város legjobb étterme!
Kim Jong In"

Mosolyogva néztem a pontozásom. Ötből ötöt adott. Minden vágyam volt, hogy találkozzam ezzel az emberrel. Volt egy kis időm, így sétálgatni terveztem, de ez megdőlt, mikor hívás érkezett Luhantól.
- Szia! Mi a baj? - kérdeztem.
- Semmi. De, figyi, gyere át! Segítened kell.
- Miben? - vettem a kabátom.
- Mit vegyek fel? - kiléptem a házból és bezártam az ajtót.
- Honnan tudjam? Te vagy aki folyton randizik. - vontam vállat. - Nincs valami bevált?
- Jaj, ne csináld már! Légysziiii! - nyafogott, mire hangosan sóhajtottam egyet.
- Jó, mindjárt ott vagyok. - tettem le a telefont és egyenesen Luhan lakása felé vettem az irányt. Felmentem a hetedikre és bekopogtam az ajtón.
- Szia! Na? Mi a helyzet? - léptem a lakásba. Mindig furcsának találtam a környezetet. Egyszerűen üvöltött róla, hogy LUHAN! Körülbelül, mintha egy hatéves lakna itt. Na jó, egy rendes hatéves, de hatéves. A falak színesek, mint a szivárvány, semmi sem egyforma, minden egyedi, mégis jól néz ki. Szöges ellentéte az én házamnak, ahol minden egyforma és mennek egymáshoz a dolgok. Luhan szobájában, kivételesen hatalmas rumlit találtam.
- Itt meg mi történt? Robbantottál valamit? - néztem körül döbbenten.
- Nagyon vicces. - öltött nyelvet. - Nézd, én ezt gondoltam felvenni mutatott egy pólót és egy szűk farmert.
- Szerintem jó.
- Akkor ezt veszem fel. - mosolyodott el és elkezdett átöltözni. - Te, Do! - szólalt meg hirtelen. Kérdőn pillantottam rá.
- Te hiszel a nagy Ő-ben? - anyám, mond, hogy nem hiszi, hogy ez a srác lesz az! Imádkoztam magamban, miközben válaszoltam neki.
- Nem. Miért? - kérdeztem félve. Vállat rántott.
- Én hittem, de kezdek elbizonytalanodni. Talán soha nem fogok rátalálni arra a személyre. - nézett rám szomorúan. Helyben vagyunk!
- Most miért mondod?
- Ugyan Do! Ismersz! Több pasit láttam, mint vidámparkot. Ráadásul egyik sem volt komoly. - rogyott az ágyra.
- Szerintem túlreagálod. - csóváltam a fejem. - Huszonnégy éves vagy. Annyi lehetőséged van, mint égen a csillag. - reménykedve nézett fel rám.
- Azt mondod?

- Még jó, hogy! Egy szép napon, mikor nem is számítasz rá, jön majd egy fiú, aki boldoggá tesz. - mosolyodtam el. Luhan felpattant az ágyról és szorosan magához ölelt.
- Olyan kedves vagy! - elengedett, majd az órára pillantott. - Úúú, elkésem! Menjünk! - egy darabig együtt ballagtunk, majd elváltak útjaink. Ő balra, én jobbra. Sietősen szedtem lábaimat és éppen koppanásra sikerült beérnem az étterembe, ahol gyorsan átöltöztem és beálltam a tűzhely mögé.

1. Ki az a Kim Jong In?

Kyungsoo:

A főzés az életem. Gyerekkorom óta tudtam, hogy szakács leszek. Már a nagymamám és az apukám is ebből keresték a kenyeret, így nem is csoda, hogy az én szívembe is ez az elhatározás élt. Erre törekedtem, ez volt az álmom. Egy saját étterem. Persze az idáig vezető út, nem volt épp zökkenőmentes, de elértem a célom és lassan már egy éve, hogy megnyitottam az Eldorado-t. Az étterem jól ment, rengetegen jöttek és elégedetten távoztak. Szerettem, ha az emberek jóízűen eszik a főztöm. Bármikor is írnak erről a helyről, mindig elolvasom az ételkritikusok véleményét. Különösen egyét élvezem. A neve Kim Jongin. Nem tudom ki lehet, de mindig szépeket ír rólam és az egekbe magasztalja az ételeim. Egyszer szívesen találkoznék vele. A probléma csak az, hogy fogalmam sincs, hogy néz ki. De, talán majd egyszer.
- Do, kell még egy adag sült lazac a nyolcas asztalhoz! - szólt be Luhan a konyhába.
- Oké! Egy pillanat! Szóltam vissza. - ja, igen. Luhan. Valójában, ő nem itt dolgozik, csak néha, ha van ideje, bejön, hogy segítsen. Hol mosogat, hol asztal töröl, leadja a rendelést, kiviszi az ételeket. A vendégeim, főleg a női egyedek, pedig imádják, mert tisztelettudó, kedves és nem mellékesen, jól is néz ki. Egyetlen problémája van. Túl gyorsan lesz szerelmes. Nagyon könnyen bízik meg emberekben és nem egyszer ejtették már át. Ilyenkor nekem és Baekhyunnak kell a lelkét ápolni, ami egy egész éjszakás procedúra és szabadnapot kell kivennem. Ez persze önmagában nem baj, én igazán nagyon szeretek segíteni a barátaimnak. Az egyetlen bökkenő, hogy ez heti program. Nem tudom hogy csinálja. Minden héten felszed valakit a kis őzike és nem sokra rá, szakítanak. De nem tud leszokni arról, hogy ne legyen valakije. Borzasztóan önfejű. Gyorsan elkészítettem a lazacot és kiadtam Luhannak.
- Főnök! - szólt be egy másik pincér. Kérdőn pillantottam a fiatal fiúra.
- Igen?
- Az egyik vendég visszaküldte a csirkét. Azt mondja nem elég sós.
- Már megint? Mond meg neki, ha baja van vele, sózza meg maga. - feleltem idegesen. A pincérem kissé döbbenten meredt rám. Nem tudta, hogy viccelek, vagy komolyan gondolom. Felsóhajtottam és elvettem a tányért, hogy egy új adagot készítsek.
- Mond a drága vendégünknek, hogy egy pillanat. - nem tudom ki lehet ez a srác, de mióta megnyitottam, azzal szórakozik, hogy különböző kifogásokkal, visszaküldi az ételt. Kezdett nagyon betelni nálam a pohár. Gyorsan csináltam egy újabb adag csirkét és kiküldtem. Luhan ekkor ért vissza, keze roskadásig telve volt tányérokkal.
- Apropó Do, holnap nem tudok bejönni, ha nem probléma. - kiáltott ki a mosókonyhából.
- Miért? Mit csinálsz?
- Randim van. - ó, ne!
- Randid? Kivel?
- Seung a neve. Tegnap ismertem meg. - úgy csillogtak a szemei, hogy bevilágították az egész térséget.
- Biztos, hogy ez jó ötlet? Mármint, nemrég szakítottál Sung-al.
- Yong.
- Mi?
- Yong volt a neve. Sung az a három héttel ezelőtti barátom volt. - magyarázta. Ja, bocs. Igaz, ezen akadjunk föl.
- Mindegy. Nem ez a lényeg. Csak annyit mondok, hogy vigyázz magadra. - Luhan elmosolyodott és átölelt.
- Jaj Do! Annyira aranyos, hogy így aggódsz. Nyugi. Vigyázok! - vigyorgott, majd visszafordult a mosogatóhoz. Megcsóváltam a fejem. Hogy lehet, hogy ennyire gyerekes, miközben van köztünk három év, ráadásul az ő javára. Visszatértem a főzéshez, hisz nem lett volna értelme leállni veszekedni. Úgyis az lesz, amit ő akar. Megint vehetem a fagyikat, Baekhyun meg a piákat. Csapatmunka.
- Főnök. Az úr megint visszaküldte az ételt. - hallottam meg pincérem hangját.
- Ezúttal mi nyűgje van? - kérdeztem feszülten. A fiú letette a tányért a pultra.
- Azt állítja, hogy száraz a csirke.
- Száraz a... Jó, egy pillanat és kész a következő adag. - küldtem el ismét szegényt. Kezdett elegem lenni ebből a vendégből. Nem vagyok az a tömeg előtt veszekedős fajta, de kihozza belőlem, ha nem tesz le erről sürgősen.
- Hú, ezt kinek csináltad? - kérdezte Luhan, ahogy kijött a mosókonyhából.
- Hm? Mit?
- A csirkét. Tök érintetlen.
- Ja, csak annak az idióta vendégnek. De állítása szerint túl száraz. - vontam vállat. Luhan belekóstolt.
- Ez hülye! Megehetem? - kérdezte. Furán néztem rá, de végül legyintettem. Legalább nem veszik kárba. Újrakezdtem az egészet. Megsütöttem a csirkét, hozzá a rizst köretnek, és közbe beszélgetésbe kezdtem Luhannal.
- Szóval, hol ismerted meg ezt a fiút? - kérdeztem.
- A bárban ahová járok. Véletlenül leöntöttem magam a koktélommal és segített kiszedni a pólómból a foltot. Nagyon figyelmes volt.
- Vagy csak látni akart felső nélkül. - közöltem az ésszerűbb magyarázatot.

- Ugyan Do. Annyira pesszimista vagy. - legyintett. Ez a baj vele ilyenkor. Az ész érvek nem hatnak rá. Idő közben, kiadtam a következő adag csirkét is.
- Inkább realista. - ellenkeztem. Luhan csak felhümmögött, de nem válaszolt. Szerintem valahol ő is tudta, hogy igazam van, csak nem akarta beismerni. Sem nekem, sem magának. Bárcsak összeakadna végre egy normális fiúval! Gondolkodtam el. Bár ez, szinte kizárt dolog volt. Luhan a rossz fiúkra bukott. Nem direkt, csak megérzi. Ilyen alkat. Gyorsan lesz szerelmes és a hülyékre bukik. Rossz párosítás. Persze, engem is folyton nyaggat, hogy kellene nekem valaki, de... Én nem akarok. Itt van az éttermem, amit szeretek, nincs szükségem szerelemre ahhoz, hogy boldog legyek. Nyűg nélkül is megvagyok, köszönöm.
- Főnök! - hallottam ismét, pincérem hangját.
- Mit mondott? - kérdeztem idegesen.
- Túl sós.
- Miért hagyod, hogy mindent kifogásoljon? Állj ki magadért! - meredt rám Luhan.
- Nem hagyom! Megyek és beszélek vele! Ez már több a soknál! Melyik asztal? - kérdeztem idegesen.
- A hármas. - felelte a srác kissé megrökönyödve. Megragadtam a tányért és dühösen mentem végig az asztalsorok között.
- Elnézést! - szólítottam meg a fiatal srácot. Kérdőn nézett fel rám, majd mikor rájött ki vagyok, pimaszul elmosolyodott.
- Igen? - kérdezte összefont karokkal.

- Te küldted vissza? - tettem le elé, de olyan ideges voltam, hogy a fele mellé ment.
- Így van!
- Csak azt magyarázd meg. Mi a fenének jársz ide, ha minden áldott nap, visszaküldöd? Komolyan, mit képzelsz te magadról? Mégis ki vagy te? - kérdeztem emelt hangon. Ha szemmel ölni lehetett volna, a srác már rég halott lenne.
- Kai! - válaszolta nyugodt hangon, mintha csak az időjárást jelentette volna. Az első gondolatom pedig az volt, hogy lehet valakinek ilyen nevet adni? Szóval Kai!

The new school Extra!!!

Kai:

Gyűlöltem tanulni! Nem, ez így nem helyes. Most is gyűlölök! Utálom, hogy le vagyok kötve, hogy napi nyolc órában a seggemen kell ülnöm, ráadásul a tananyag nagy részét, az életben nem fogom használni. Tuti, hogy nem fogok logaritmust számolni, az sem érdekel mekkora egy gúla felülete és pont leszarom, hogy mekkora az esélye annak, hogy egy zsákból kihúzom az egyetlen piros labdát. Jobban szeretem a sportokat és a művészeteket, mert az közelebb áll hozzám. Ezért nem értettem soha, Do miért jár állandóan a nyakamra és miért viseli ennyire a szívén, hogy jó jegyet kapjak. Komolyan untam az állandó csesztetését, de persze nem lehetett egy rossz szavam sem, mert én vagyok aki rosszul tanul. Inkább legyek hálás és fogjam be a szám. Az első felével nincs is gond, mert tényleg kedvelem Kyungsoot. Régóta ismerem és mindig ilyen anyáskodó volt. De ez már kezdett nagyon az agyamra menni.
- Kai! Kai! Figyelsz?
- He? - néztem Do-ra aki megforgatta a szemét.
- Azt legalább tudod milyen tantárgyat veszünk? - kérdezte. Mivel fogalmam sem volt róla, csak tippelni tudtam.
- Öhm... Irodalom?
- Nem! - csapott meg a tankönyvvel. - Angol! Angolozunk! - szidott le. - Kai, ezt nem hiszem el! Miért nem figyelsz rám? - nem válaszoltam. - Jongin!
- Ne haragudj! Nagyon fáradt vagyok! Nem fejezhetnénk be?
- Fél órája kezdtük! Ebből te negyed órát, nem figyeltél! Szerintem itt nekem kéne felháborodnom!
- És ki kért meg, hogy segíts? Ha jól tudom, én nem! - Do megfeszült a kijelentésre.
- Jó, akkor nem szenvedek tovább. Nem érdekel! - összerámolt és elrobogott. Szarul éreztem magam. Nagyon szarul. A legrosszabb pedig, hogy így jobban lerontottam a jegyeim. Mivel tudtam, hogy Do már nem fog segíteni, elkezdtem körbekérdezni a többieket. A lányok jelentkeztek is, nem kis létszámban. Egy problémám volt csupán. Bármit mondtam, az jó volt. Egyáltalán nem érdekelte őket, hogy azt mondtam, a második világháborúban a franciák megszállták a Szovjet Uniót. Én is tudtam, hogy ez nem igaz és hatalmas baromság, de egyszerűen látnom kellett, mennyire nem figyelnek. Rossz érzés volt. Legalább már tudom, hogy Do mit érzett. A másik probléma, hogy folyton stíröltek. A nyáluk is kifolyt és ez irritált. Do sosem volt ilyen. Őszintén hiányoztak azok a hatalmas szemei. De tudtam, hogy már nem kérhetem meg, hogy vissza jöjjön. Megpróbáltam egyedül nekilátni az anyagnak, de valami, mindig elvonta a figyelmem. Hol egy madár, hol egy új zene, egy videojáték vagy egy közös képünk Do-val.
- ÁÁÁ! Elegem vaaan! - nyögtem föl. Fejem az asztalomra hajtottam és így ültem percekig. Hirtelen megszólalt a kapucsengő. Lecammogtam a lépcsőn, és kitártam az ajtóm.
- Kyungsoo? - döbbentem meg.
- Nem megy! Nem bírom nézni a szenvedésed! Engedj be! - arrébb álltam és döbbenten néztem, ahogy belép és leveszi a cipőjét.
- Te mit keresel itt? - meredtem rá.
- Nem fogsz megbukni! Ezt keresem. Az eszedet. Úgyhogy leszarom, ha megint kiakadsz! Sértegess csak! De a történelem témazárót jól fogod megírni! Vili? - hirtelen nem is tudtam mit mondjak. Közelebb léptem és olyan szorosan átöleltem, hogy még a szuszt is kinyomtam volna belőle, ha nem szól rám.
- Kai! Nem kapok levegőt!! - elengedtem és láttam arcán a döbbenetet.
- Ne haragudj, csak annyira örülök, hogy itt vagy! - vigyorogtam.
- Hű! Erre nem számítottam! - összekócoltam a haját, majd a szobámba mentünk, hogy tanulhassunk. Egész délután magyarázott. Kisebb-nagyobb szünetekkel szakítottuk meg a tanulást.
- Nem megy! - nyafogtam. Utáltam az angolt. Olyan nehéz.
- Dehogynem! Az előbb is ment.
- Nem. Feladom. - fintorogtam.
- Ok várj! Van egy ötletem. - kérdőn pillantottam rá, mire a szemeimbe nézett. - Ha legalább egy négyes lesz a dolgozatod, azt kérhetsz tőlem, amit csak akarsz.
- Tényleg? - csillantak fel a szemeim. Bólintott.
- Igen.
- Bármit?
- Amit csak szeretnél. - újult erővel veselkedtem neki a tanulnivalónak, hiszen ilyen ajánlatot, még soha sem tett. Este, csak arra tudtam gondolni, vajon mit kérhetnék, ha sikerül. Semmi sem jutott eszembe. Talán... A szívem egyre hevesebben vert a gondolatra. De azt tuti nem teljesítené. Bár, mit veszíthetek? Másnap megírtuk a dolgozatot és rá két napra, ki is osztotta. Négyes lett.
- Na? - kérdezte Do hátra fordulva. Felmutattam neki a dolgozatot.
- Gratulálok! - mosolygott. Én is elvigyorodtam, de féltem a kéréstől. Éppen hazafelé mentünk, amikor hirtelen megszólalt.
- Kitaláltad mit akarsz?
- Igen. - bólintottam.
- És? - kifújtam a levegőt és megpróbáltam összeszedni magam.
- Én... Mi... Szóval... Gyere velem egy randira. - nyögtem ki. Do úgy lesokkolódott, hogy megállt és csak bámult rám.
- Mi? - habogta. - Te... MI? - döbbent le. Vöröslő fejjel álltam előtte. Talán nem ez volt életem legjobb ötlete. Percekig csak állt és mereven figyelt engem.
- Do! Itt vagy? - integettem a szemei előtt. - Figyi, ne haragudj! Visszavonom, csak ne nézz így rám! - nem válaszolt. Nem tudtam mit tegyek.
- Felejtsük el? Az jó lesz? - kérdeztem. Bólintott picit.
- Én... Hazamegyek... - mondta halkan, majd elvonult előttem. Szomorúan értem haza. Nem kellett volna feltennem neki a kérdést. Egy fasz vagyok! Korholtam magam és megpróbáltam elaludni. Hangos csengetésre ébredtem. Lementem a lépcsőn és kinyitottam az ajtót. Do állt előttem.
- Hát te? - kérdeztem döbbenten.
- Arról volt szó, hogy bármit kérhetsz. Akkor most viszel randizni, vagy nem? - gyorsan összekaptam magam és elindultunk.
- Nem akarom, hogy kényszerből legyél velem. - mondtam, ahogy végigsétáltunk az úton.
- Szívesen vagyok veled. Nem kényszer. - mosolygott.
- Miért gondoltad meg magad? - kérdeztem.
- Mit érzel irántam? - válasz helyett inkább kérdőre von. Tipikus Do.
- Nem egyértelmű?
- Mióta? - kérdéseket zúdítottunk egymás nyakába, ahelyett, hogy egyenesen megmondtuk volna, mit érzünk.
- Azóta, hogy tudom, mindig számíthatok rád. - néztem a szemeibe. Do elmosolyodott.
- Rendesen megleptél. De vártam már, hogy rájöjj. - ütött vállon. Döbbenten meredtem rá.
- Mi?
- Gyere ide te idióta! - megragadta a kabátom és lehúzott magához, hogy megcsókoljon. Hihetetlenül meglepődtem. Szóval... Ő is szeret. Ezek szerint régóta. Annyira boldog lettem, hogy elfelejtettem elvinni teázni, pedig ez lett volna a program. Helyette átmentünk hozzám és inkább én főztem neki valamit, amit persze egyből leoltott, de megette. Pedig még én is rosszul lettem tőle. Este filmeztünk kicsit, majd nálam aludt. Höh, dehogy aludt! Csodálatos estét töltöttünk együtt aznap és másnap és azután is. Szeretem. Mert mindig számíthattam rá és még akkor is mellettem állt, mikor azt hittem, feladni lenne a legésszerűbb.

The new school 9. (Vége)

Kangdae:
Mérhetetlenül dühös voltam. Otthon szinte egy ép bútorzat sem maradt, mindben kárt tettem. Ilyenkor nem tudok gondolkodni. Később, mikor kissé lehiggadtam, a telefonomért nyúltam, hogy felhívjam azt az embert, akit ilyenkor mindig előveszek.
- Szia Kangdae! Mostanában gyakran keresel!
- Szia Minki! - köszöntem vissza. - Kérnék egy szívességet!
- Ismét a Sehun gyerekkel van baj? - kérdezte.
- Ja! Elég nagy.
- Rendben. Mennyire legyek durva? - jött egy újabb kérdés.
- Amennyire szeretnél. Nem érdekel az a gyerek!
- Megbeszéltük. De, ugye tudod, hogy ez eléggé fájni fog?
- Mennyi kéne? - Minki nagyot sóhajtott, majd ismét megszólalt.
- Holnap átküldöm sms-ben. Te meg addig találd ki, hogy mikorra hívjam a többieket. - miután letettük, úgy döntöttem, nem megyek iskolába. Másnap találkoztam Minkivel, aki elég borsos árat kért, de nem érdekelt. Fizettem neki, csak tüntesse el Sehunt. De megbántam. Egyik délután, jött egy hívás, hogy Sehunt félholtra verték az utcán. Én nem akartam, hogy ennyire megverjék! Egyrészt, mert nagykorú vagyok és, bár lecsukni nem fognak, szigorított iskolába küldhetnek, ami konkrétan egy börtön, csak gyerekeknek. A másik ok Luhan. Így sem vagyok a kedvence, de ezek után, látni sem akar majd. Nem tévedtem. Egyből a kórházba rohantam, amint megtudtam mi történt. Sehun szobájának az ajtaja előtt, pedig ott ült Luhan. Leblokkoltam.
- Te?! - nézett rám döbbent és gyűlölködő szemekkel. - Gondolhattam volna. - letörölte a könnyeit és felállt velem szembe.
- Luhan én...
- Te? Te mi? Mi mondanivalód van még ezek után? Te komolyan beteg vagy! Irigy fasz vagy, az a bajod! - kiabált rám. - Nem egyszer megmondtam, hogy hagyj békén és hagyd a többieket is, de te szartál a fejemre! Menj a picsába! - sírta el magát.
- De... Én... Szeretlek...
- Ez nem szeretet! Ez önzés! - elém lépett és úgy arcon csapott, hogy megmaradt a keze nyoma. - Takarodj innen! Soha többé nem akarlak látni! - feltápászkodtam a földről és a kijárat felé vettem az irányt.
- Gondolom, most elárulsz! - mondtam, mielőtt kinyitottam volna az ajtót.
- Nem vagyok olyan mint te! Ne magadból indulj ki. A titkod megtartom. De ha Sehun anyja bíróság elé viszi az ügyet, ne várd, hogy melletted tanúskodjak. Nem fogok! - bólintottam, majd elhagytam az épületet.

Sehun:
- Sehun! - halk szólongatásokra ébredtem. Felnyitottam a szemeim és fehér falakat láttam mindenütt. Egy kéz simogatta meg az arcom. Oldalra néztem. Luhan aggódó arccal nézett rám és szemei vörösek voltak a sírástól.
- Luhan... Jól vagy? - kérdeztem egyből. Felnevetett picit és letörölte a könnyeit.
- Te vagy kórházba és engem kérdezel, hogy jól vagyok-e?
- Mi történt? - fogtam a fejem.

- Szeretnék elmondani neked valamit. - hangja komoly volt. Bólintottam és hagytam, hogy nekikezdjen a mesélésnek.
- Amikor a gimibe jöttem, Kangdae és én, évfolyamtársak lettünk. Elég elveszettnek tűnt, ezért sokszor mentem oda hozzá beszélgetni. Egészen megkedveltük egymást és... Hát, belém szeretett. Ezt persze a világért be nem vallotta volna senkinek, főleg miután hatalmas pofája lett. Nem mondta ki személyesen, csak éreztem, hogy többet akarna. Egy idő után azonban, megváltozott. Nagyon ingerlékeny lett és rám tapadt. Elriogatta akik közeledtek hozzám, nekem pedig elegem lett. Egyik este, mikor mentem haza, megláttam, hogy egy fiúval smárol, ezért lefotóztam. Nem tudom miért tettem, de azt hiszem ezzel jártam a legjobban. Akkor este Laynél aludtam, mert segítettem neki a házijában. Amikor ezt Kangdae megtudta, majdnem ugyanaz lejátszódott, mint most. Lay ugyan nem került kórházba, de hetekig otthon kellett maradnia. Ekkor jöttek össze Suhoval. Megfenyegettem Kangdaet, ha még egyszer előfordul, mindenkinek elmondom, hogy meleg. De... Amikor te megjelentél, az más volt. Vetélytársának hitt. Azt mondta, ha közel engedlek magamhoz és elmondom, hogy homokos, megveret. Nagyon megijedtem. Ezért akartalak ellökni, de... Rá kellett jönnöm, hogy nem megy! Önző voltam, mert nem voltam képes rá, hogy távol tartsalak! Annyira sajnálom! - törtek fel a könnyei, mire elmosolyodtam és megsimogattam.
- Ne sírj. Hiszen végig engem akartál óvni.
- És nézd meg, hogy mi lett belőle!
- Luhan! Nézz rám! - felemelte a fejét és a szemeimbe meredt. - Kismilliószor megverhetnek, félholtra üthetnek, de azt nem tudják elvenni tőlem, hogy szeretlek. - Luhan az ajkaimra mart és hevesen megcsókolt.
- Én is Sehun! Nagyon-nagyon! - mikor elváltunk egymástól, anya is bejött a szobába. Elmeséltem neki mindent. Nagyon mérges volt és bíróság elé akarta vinni az ügyet, bár kértem, hogy ne tegye. Anya nem hallgatott rám. Amint kikerültem a kórházból, már ment is tárgyalni és pár hónapon belül, Kangdae-t szigorítottba vitték. Hetekig nem mehettem suliba, de nem volt ez olyan rossz, mert Luhan minden délután meglátogatott.
- Mikor szerettél belém? - kérdeztem, mikor egymás mellett feküdtünk az ágyamban.
- Hm... Nem tudom. Már első nap megtetszettél, de azt nem tudom, hogy ez mikor alakult át.
- De azt tudod, hogy miért?
- Mert kedves vagy. Szeretem, ha valaki jóindulatú. Amikor átjöttem és mondat, hogy segítesz anyukádnak... Az nagyon meghatározta a képet amit kialakítottam rólad. - magyarázta. Bólintottam. Nem is gondoltam volna, hogy pont emiatt fog a legjobban megkedvelni.
Nem sokkal később, visszamehettem a suliba. Kai és Do közben összejöttek, amin meglepődtem, de örültem neki. A furcsa az volt, hogy hamarosan elérkezett a félév és jobban belegondolva a dologba, két hét sem kellett hozzá, hogy beleszeressek Luhanba, sőt lefeküdjek vele. Mégis... Valahogy ez tűnt a legtermészetesebbnek. Mintha valami, nagyobb erő így akarta volna. Akárhogy is, én hálás voltam, hiszen a gimnázium kijárta után, összeköltöztem a Bambiszeművel és bár kisebb-nagyobb vitánk voltak, mindig sikerült egyenesbe jönnünk és csodálatos éveket töltöttünk együtt. Mégis, sokszor álmodom a legelső találkozásunkról, amikor meghallottam, hogy énekel, majd felém fordul és hatalmas szemeivel megbámul és tekintete a lelkemig hatol. Ilyenkor este, mindig magamhoz húzom és egy puszit nyomok az arcára, hiszen ki tud ellenállni egy ilyen kedves teremtésnek?

The new school 7.

Teljes letargiába kerültem. Miért nem akar beszélni velem? Otthon nem tudtam a tananyagra koncentrálni. Egész este le sem hunytam a szemeim. Másnap a suliban is szótlan voltam. Do és Kai kibékülhettek, mert amikor megérkeztem, éppen tanultak.
- Szia! Elég... Szomorúnak tűnsz. Mi történt? - kérdezte Do aggodalmasan. Vállat vontam.
- Semmi. Luhan kitalálta, hogy jobb lesz, ha nem beszélgetünk.
- És mondott mást is? - nézett rám Jongin.

- Ha a miértjére gondolsz, nem beszél róla. - választ nem kaptam, csak furcsán kémlelő tekinteteket. Órák után, kimentem az udvarra, kezemben az angol könyvemmel. Ahogy leültem a padra, tekintetemmel, Luhant kezdtem keresni. Nem kellett sokáig kutatnom. Tőlem nem is olyan távol állt, Lay és Suho társaságában. Engem figyelt, de mikor észrevette, hogy nézem, elkapta a tekintetét, mintha nem is engem vizslatott volna. Oda akartam menni, de tudtam, hogy úgyis elküldene. Inkább a tankönyvembe mélyültem és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni azt a bizonyos perzselő érzést a nyakamon, amit akkor szokás érezni, mikor tudjuk, hogy valaki figyel bennünket. A nap végén, lassan hazafelé baktattam. Szokásos utamtól eltérően, most tovább mentem és egy kis teázót találtam, ahová be is mentem. Leültem az egyik asztalhoz és rendeltem magamnak egy teát. Miután kihozták, fejemet lehajtva kavargattam az italomat.
- Sehun? - egy döbbent hangra lettem figyelmes. Felkaptam a fejem és Luhan tágra nyílt szemeivel találtam magam szemben.
- Jé, te beszélsz hozzám? - vágtam oda pimaszul. Láttam, hogy rosszul esik neki, de az sem volt kellemes, amit ő csinált. Közelebb lépett és egyenesen a szemeimbe nézett. Leült hozzám és ő is kért magának egy teát.
- Beszélni tilos, de teázni nem? - kérdeztem gúnyosan. Kissé dühös tekintettel nézett rám.
- Nem tehetek róla, hogy mindig oda ülsz, ahol én szoktam. - vont vállat és belekortyolt forró italába, amit nem sokkal a rendelése után, ki is hoztak.
- Az élet iróniája. - vontam vállat. Épp készültem, hogy otthagyom, amikor elkapta a kezem és szinte könyörgő tekintettel nézett rám.
- Várj! Ülj vissza! - értetlenül vizslattam íriszeit. - Kérlek! - hangja lágy volt és akaratom ellenére, visszaültem mellé a kis, kör alakú asztalhoz. Beállt a csönd. Luhan a teáját bámulta, én pedig őt.
- Ne haragudj! - szólalt meg végül, bár hangja halk volt. Szinte elveszett a kis helységben. Valószínűleg, ha nem centikre ülök tőle, még én sem hallom meg.
- Miért nem mondod el mi folyik itt? - kérdeztem. - Luhan, nem értelek! - a fiú rám emelte a tekintetét. Szemei különös fényt vettek fel. Egyre jobban elbűvölt a tekintete és elmélyültem íriszeiben. Szinte önkívületi állapotba kerültem. Közelebb hajoltam, hogy jobban láthassam az amúgy is hatalmas szempárt. Szemeit félig lehunyva tartotta, ahogy arcom közeledett az övéhez. Éreztem, hogy kifújja a levegőt és hirtelen elfeledkeztem mindenről, ami az elmúlt napokban történt velem. A verésekről, Kangdaeról. Csak egyvalamire tudtam koncentrálni, mégpedig Luhan édes ajkaira. Úgy faltam őket, mintha a kedvenc süteményem lenne előttem és nem egy felettébb aranyos őzike, aki szinte megbabonázott. Egyik kezem arcára vezettem és hüvelykujjammal megsimogattam. Luhan a pólómra markolt és erőteljesen húzott magához. Nem féltem, hogy meglátnak, hiszen a teázó legtávolabbi sarkában ültünk, ráadásul egy oszlop mögött. Újra és újra megszívtam ajkait, kicsit rájuk is haraptam, amit ő viszonzott. Nem bírtam leállni. Nyelvem végigvezettem alsó ajkán, ezzel jelezve, hogy bebocsátást kér. Luhan azonnal beengedte vendégem és táncba kezdett az enyémmel. Kicsit sem próbált dominálni, valahogy ez most egyértelmű volt, hogy ő az alárendelt. Luhan beletúrt a hajamba és megszorította tincseimet. Az idő megállt, nem hallottam kanálcsörömpölést, sem halk beszélgetést. Csak Ő volt és én. Másik kezem is felvezettem arcára, mire szorosabban húzott magához. Levegő hiányában váltunk el. Lihegve döntöttem homlokom az övének. Ez volt az első csókom. Gondoltam. Luhan rám nézett és apró puszit hintett megviselt ajkaimra.
- Mennünk kéne. Későre jár. - súgta ajkaimra. Kénytelen-kelletlen összepakoltam, majd a fizetés után, elhagytuk a helyet. Csöndben sétáltunk egymás mellett, majd mikor ahhoz a részéhez értünk az útnak, hogy más irányba megyünk tovább, magamhoz húztam egy búcsúpuszira.
- A "jobb lesz, ha nem beszélünk" kijelentés még mindig érvényes? - kérdeztem félig viccelve, félig tartva a választól. Luhan elmosolyodott és egy rövid csók után válaszolt.
- Nem. Már nem. - szemeiben egyszerre véltem felfedezni a boldogságot és a félelmet. Az utóbbit nem értettem. Mitől fél? Elbúcsúztunk és mindketten elindultunk haza. Út közben, végig egyetlen gondolat zakatolt az agyamban. Öt napja járok suliba és lesmároltam egy fiút, akit alig ismerek. Nem egészen vagyok normális. Mikor hazaértem, anya még nem volt otthon, így gyorsan főztem egy kicsit, majd szinte azonnal az ágyamba - ami még mindig matrac - vetettem magam. Nehezen aludtam csak el, és ebből kifolyólag későn is keltem. Első dolgom az volt, hogy végre összeszereltem az ágyam. A második, hogy zuhanyozni mentem, ahol nem kis időt eltöltöttem. Ennek pedig a tegnap délután volt az oka. Luhan járt a fejemben és a csókjai. Nem kellett sok, és gondolataim elkalandoztak. Elmémben minden megjelent, főleg az, hogy Luhan nem csak a számat halmozza el puszikkal. Kamasz vagyok, na! A zuhany végeztével lementem reggelizni, könnyű ruhába öltöztem és mint a jó gyerek, kezdtem volna tanulni, mikor kopogást hallottam az ajtón.
- Fiam megnéznéd ki az? - szó nélkül nyitottam ajtót. Meglepetésemre, Jongin állt a küszöbön és levakarhatatlan vigyor terült arcán.
- Szia! - köszöntem.
- Szia! Beengedsz? - hátrébb léptem és csodálkozva néztem a fiúra.
- Honnan tudtad, hogy hol lakom?
- Do-tól. - válaszolta, mintha ez olyan egyértelmű lenne számomra is.
- És ő honnan tudja?
- Nem tudja. - furán néztem Kaira, aki a nappali felé vette az irányt.
- Akkor?
- Ja, csak tudod ő ilyen megbízható diák és simán bemehet a tanáriba. Beszélni akartam veled, de nem akartam hétfőig várni, ezért addig nyüstöltem Kyungsoot, míg oda nem adta a naplót, amiben benne van a címed. - magyarázta.
- Ahha. És mit akartál mondani? - tértem a lényegre.
- Hát... Ez elsőre furán fog hangzani. Inkább ülj le. - lenyomott a fotelba, majd fel alá kezdett járkálni. Végül megállt előttem és belebámult a szemeimbe.
- A helyzet az, hogy... Bejön Do. - meglepetten néztem rá.
- Érdekes. Én azt hittem idegesít.
- Még jó, hogy! Utálom, hogy folyton a nyakamra jár azzal, hogy tanuljak! De ő az egyetlen, aki nem élvez el, ha ránézek. - mondta. Hm... Önbizalma az van! Bár tény, hogy lányok hada odavan érte.
- Ez az ami megfogott benne? - kérdeztem.
- Igen. A többi plusz, meg csak még szebbé teszi. - bólintottam. Eszem ismét máshol járt. Luhan arca villant be.
- Haver! Figyelsz? - Kaira néztem és bólintottam.
- És én mit tudok segíteni? - kérdeztem.
- Semmit. Csak meg akartam osztani veled. - vont vállat. - Viszont, ha jól látom, nem egészen vagy itt lélekben. Mi történt? - hajolt közelebb. Elvörösödtem, ahogy visszagondoltam a tegnap délutánra.
- Naaa, mi az? - vigyorgott Kai.
- Semmi.
- De...
- Semmi, de. Majd elmondom, de nem most! - Jongin nem akart engedni, de én kitartóbb voltam és egy bő két óra múlva, Kai távozott a házból.
A hétvége rövid volt, mint mindig, de most valahogy vártam a sulit. A folyosón összefutottam a defekt trióval, majd csatlakozott Kris és Tao is. Épp nagyban beszélgettünk, amikor Luhan és Lay jöttek szemben velünk. Tekintetem a Bambiéba fúrtam és még akkor is őt néztem, mikor elvonultak mellettünk. Mikor visszafordultam a srácokhoz, vigyorogva meredtek rám.
- Nektek nincs melegetek? - kérdezte Baekhyun röhögve. Megforgattam a szemeimet. Ahogy oldalra pillantottam, Kangdae dühös szemei villantak rám. Szinte üvöltött, hogy meg akar fojtani. A nap viszonylag hamar elment, én pedig elindultam haza. Idő közben eleredt az eső, így csurom vizes lettem, mire a házunkhoz értem. Az ajtó előtt, Luhan várakozott. Tekintete komoly volt.
- Sehun! Beszélnünk kell! - nézett a szemeimbe. Rosszat sejtettem.
- Igen? - kifújta magát, majd a földre szegezte a tekintetét.
- Figyelj, én...
- Megint némasági fogadalmat akarsz? - kérdeztem élesen, mire meglepetten a szemeimbe nézett.
- Sajnálom.
- Na nem! Ezt nem játszod el még egyszer! - nagyon dühös lettem. - Elárulnád, hogy mi a bajod? Én vagyok az oka? - megcsóválta a fejét. - Akkor?
- Sehun... Nem akarom elmondani!
- Miért? Tudod, ez így nagyon nem járja! Kitalálod, hogy ne beszéljünk, hagyod magad megcsókolni, aztán megint jössz azzal, hogy maradjak tőled távol?! - förmedtem rá.
- A saját érdekedben kérem! - jött dühbe már ő is.
- Tudod mit? Jó! Legyen. Ezennel befejeztük!
- Jó!
- Jó! - rácsaptam az ajtót és levágtam a táskámat a sarokba. Faszom! Szörnyen fájt ez a helyzet. De ez nem sokáig tartott. Kopogást hallottam, mire az ajtóhoz léptem és kitártam. Luhan állt előttem, szomorúan, esőtől vizes ruhával és hajjal. Mint aki elfelejtette az előbbi vitát, úgy martam ajkaira. Luhan egyből visszacsókolt, mintha csak számított volna erre. Szorosan öleltük egymást, majd behúztam a házba és ismét bevágtam az ajtót.

The new school 8. +18

Egyre beljebb és beljebb toltam Luhant a házba, míg neki nem ütközött a szobaajtómnak. Kinyitottam és bevonszoltam, miközben a csókáradatot egy percre sem hagytam abba. Ám mielőtt ledönthettem volna az ágyamra, ellökött magától, így én kerültem arra a helyre, ahová eredetileg őt szántam. Miközben felém lépkedett, egy mozdulattal lerántotta a felsőjét és az ölembe ült. A nyakamba csókolt, ami halk nyögést váltott ki belőlem. Keze a pólóm alatt kalandozott és mikor megunta, hogy még rajtam van, leszedte rólam felsőm. Hanyatt döntött és a mellkasomat elhalmozta puszikkal. Nem tetszett a felállás ezért, mikor visszatért csókjaira szomjazó számhoz, magam alá gyűrtem. Nem ellenkezett, sőt élvezte, hogy most én kényeztetem őt. Nyakát hol megnyaltam, hol puszikkal halmoztam el, miközben a nadrágja övével kezdtem bajlódni.

- Segítsek? - nevetett pimaszul. Vagyis, csak akart nevetni, mivel folyamatosan sóhajtozott, ez inkább egy kéjes kérdésnek hatott, amitől még jobban beindultam. Úgy tűnik a nyaka az egyik erogén zónája! Állapítottam meg, ahogy egyre lejjebb adtam a csókokat. Lehúztam róla az alsóját, majd egy vicces dolog történt. Végig nyaltam merevedésén, mire hangosan felnyögött. Puszikkal halmoztam el, majd a számba vettem. Alighogy ajkaim fogságába zártam, hatalmasat kiáltott.

- Danshi! - kicsit meglepődtem. Tudtam róla, hogy kínai, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy

élvezkedés közben, az anyanyelvét használja. Ezt elég viccesnek találtam, de a fejem mozgatását nem állítottam le. Mikor láttam, hogy már nagyon kínlódik, visszahajoltam hozzá és csókokkal halmoztam el ajkait, míg leügyeskedtem magamról is a nadrágot. Ismét nyakára hajoltam és megszívtam az érzékeny bőrfelületet. Felnyögött, majd elkezdtem kitágítani. Amikor úgy éreztem, hogy elég lesz, elhelyezkedtem a lábai közt és lassan, belé nyomtam magam. Fájdalmasan nézett rám és elkapta a vállaim. Körmei a bőrömbe mélyedtek.
- Luhan, szétszeded a vállam! - szóltam rá, mire leengedte a kezeit maga mellé. Ezt kihasználva, ujjaim az övére kulcsoltam és a feje fölé emeltem karjait. Vártam, hogy megszokjon, majd lassan mozogni kezdtem, aminek az lett a következménye, hogy Luhan egyre hangosabban kezdett nyögni és számomra ismeretlen szavakat mondogatni. Hihetetlen érzés volt elmerülni benne. Bizseregtem mindenütt és Luhan élvezettel vonaglott meg, minden egyes lökésnél. Háta ívbe feszült és kéjes hangon mondogatta a nevem. Az összkép, felbecsülhetetlen volt. Egyre vadabb tempót diktáltam, Luhan pedig egyre hangosabban és hangosabban kiabált. Az volt a szerencsénk, hogy anyut bent tartották éjszakára, így nem féltem, hogy felébred. Éreztem, hogy hamarosan elérem a gyönyört, így gyorsabban mozogtam a kis Bambiban. Hirtelen, hangos sikoly szökött ki ajkai közül és elélvezett. Nem sokkal ezután, én is követtem őt a gyönyörbe. Zihálva adtam puszit ajkaira. Ki akartam húzódni, de rám szólt.
- N... Ne! - mondta kissé akadozva. Kérdőn pillantottam rá.
- Ne menj el! - tekintete vágytól ködös volt. Teljesítettem a kérését.

Az egész éjszaka így telt el. A szoba párássá vált és hangos nyögéseink és sóhajaink töltötték meg a helységet. Üldöztük a beteljesülést, de mindannyiszor újra és újra kergetni kezdtük, mikor elértük. Az ágytakaró izzadságtól nedves volt, a sós vízcseppek lefolytak rólunk és a lepedőn végezték. Nem érdekelt, hogy másnap iskola és nem fogok tudni figyelni. Csak Luhanra koncentráltam és a testére, mely élvezettel mozgott alattam. Körülbelül egy órával azelőtt, hogy kelni kellet volna, fejeztük be és próbáltunk aludni.
Az órám csörgése, keltett mindkettőnket. Egyik kezemmel Luhant öleltem, ő pedig szorosan bújt hozzám. Megpusziltam a nyakát és szóltam neki, hogy kelni kell. Lassan kászálódtunk ki az ágyból és a fürdő felé mentünk. Vagyis... Csak én. Luhant cipelnem kellett, mert nem bírt lábra állni. Zuhanyzás közben, egy dolog zakatolt az agyamban. Nem vagyok normális! Alig két hete ismerem Luhant és képes voltam megfektetni. Hiszen nem is ismerem! A zuhany után, reggeliztünk és elindultunk az iskolába.
- Fáj a fenekem Sehunie! - panaszkodott az idősebb.
- Nem az én hibám! Te kérted, hogy csináljam még! - vigyorodtam el perverzem, mire elvörösödött.
- Az mindegy! A lényeg, hogy fáj! Vigyééél! - nyafogott. Felnevettem. Kicsit lejjebb guggoltam, hogy rám mászhasson. Felkapaszkodott a hátamra és átkarolta a nyakam. Folytattuk utunk az iskolába. Az udvaron, már ott voltak a többiek is.
- Sziasztok! Hát ti? Miért cipeled? - röhögött Kai.
- Hát... - nem tudtam mit kitalálni, de nem is kellett, mert a defekt trió rögön mellettünk termettek.
- Ezeknek tiszta foltos a nyakuk! Na dobd le hyungot! - elengedtem Luhant, aki alighogy talajt ért, kissé összerogyott. A többiek hatalmas nevetésben törtek ki.
- Te megfektetted Luhant? - veregetett vállon Chanyeol. Elvörösödve néztem a földre.
- Gratulálok Sehun! - fogott velem kezet. Miután jól kiszekálták maguk, elindultunk az épületbe. Mindenki a maga terme felé vonult, de mi Luhannal még ott maradtunk beszélgetni a folyosón.
- Akkor, nincs több "nem beszélünk" fogadalom? - kérdeztem, mire Luhan elmosolyodott.
- Ezek után? - kérdezte. - Csapj le, ha még egyszer ilyet mondanék!
- Vagy megismételhetjük az estét! - húzogattam a szemöldököm.
- Azt egy darabig biztos, hogy nem! Örülök, hogy megmaradok két lábon! - nevetett. Hirtelen csattanás hallatszott a hátunk mögül. Megfordultunk és Kangdae döbbent arca üdvözölt minket. Cucca a lábai előtt, ami azt jelentette, hogy kiestek a kezei közül. Nem szólt semmit, csak tágra nyílt szemekkel nézett hol engem, hol Luhant.
- Ti... Lefeküdtetek? - kérdezte, de hangja halk volt, szinte nem is értettem.
- Közöd? - kérdezte Luhan. Kangdae rám pillantott, én viszont elfordítottam a tekintetem. Kangdae idegesen túrt a hajába és a lépcső felé indult.
- Ezt nem hiszem el! - mondogatta hitetlenkedve. Eltűnt a szemünk elől, Luhan pedig felém fordult. Puszit nyomott ajkaimra, majd elköszönt tőlem.
- Jó órát! - intett, majd elbicegett a terme felé. Sóhajtva fordultam el és én is az osztályom felé vettem az irányt. Épp csengetés után egy perccel léptem be órára.
- Már nagyon unlak Sehun! - könyökölt a tanárnő az asztalra. Igen, ismét töriről késtem. A táblához léptem. A tanárnő megadta, hogy miről kell beszámolnom, ám mielőtt nekikezdhettem volna, egy hatalmasat ásítottam.
- Látom jó éjszakád volt. Remélem az anyagot is átnézted két aktus között. - döbbenten meredtem a tanáromra, aki vigyorát próbálta rejtegetni. Az egész osztály röhögött, én meg csak álltam egy helyben.
- Na! Most már csendet! - kiáltott föl a történelem tanárnő, majd intett, hogy kezdhetem. Elmondtam mindent amit tudtam, így egy négyessel a helyemre küldött. Nagyon fáradt voltam. Az óra anyagára nem is emlékeztem és a nap további részében is inaktív voltam. A tanárok azt hitték rám, hogy passzív ellenálló vagyok és állandóan rám szóltak.
- Hát igen, aki este legény, legyen legény reggel is. - mosolygott rám Do.
- Egy frászt! Aki este legény, az reggel kurva fáradt! - javította ki Kai. Neki adtam igazat, ez egyértelmű. Amint hazaértem, bedőltem az ágyamba és estig aludtam.
- Fiam! - lépett anya a szobába. Álmosan pislogtam fel rá.
- Ha? - tettem fel a legértelmesebb kérdést a világon.
- Te már alszol? Beteg vagy? - jött oda és összetapogatta a fejem.
- Nem, csak nagyon fáradt. - ellenkeztem. Anya felkapcsolta a villanyt és döbbenten meredt rám.
- Mik ezek a foltok a nyakadon? - nézegette. Próbáltam hátrálni, de hiába. Észrevette.
- Te Sehun, ki tette ezt veled? - vigyorodott el. Vörös fejjel néztem vissza.
- Anyaa! Hagyj!
- Luhan, ugye? - húzogatta a szemöldökét. A másik oldalamra fordultam és a fejemre húztam a takarót.
- Alszom! - anyu felsóhajtott és magamra hagyott. Ismét lehunytam a szemeimet és mély álomba merültem.

A következő napok, felszabadultan teltek. Kangdae nem jött suliba. Ennek én nagyon örültem, de a többiek elég feszültek voltak. Persze az okát, nem mondták meg. De, hogy őszinte legyek, már nem is nagyon érdekelt a dolog. Akkor még nem tudtam, hogy ez a nagy hallgatás, a vihar előtti csönd volt. Szörnyű volt. Délután a könyvtárba maradtam tanulni, ezért csak sötétedés után indultam haza. Luhan már hamarabb lelépett, mert a nagyijának segített. Lassan ballagtam hazafelé, ám hirtelen az egyik mellékutcából, négy sötét alak lépett elő. Felnéztem és felismertem az egyik srácot. Kérdőn néztem körbe. Kangdae sehol, csak a haverjai.
- Szóval, te vagy Sehun? - fintorgott a legmagasabb. Nem válaszoltam. Hátrálni kezdtem, de hátam nekiütközött valakinek, aki lefogott, hogy a többiek szélesen vigyorogva, hasba tudjanak ütni, vagy rúgni. Fájdalmasan estem a földre. Megrúgtak, így frissen gyógyult sebeim ismét felszakadtak. Az egyik srácnál baseball ütő is volt, amit nagy örömmel tesztelt bordáimon és egyéb testrészeimen. Orromból folyt a vér, éreztem, hogy a szám is felszakad és a vörös, fémes ízű nedv a számba folyik. A fiúk sértegetni kezdtek, majd az egyik megszólalt.
- Te, nem kéne abbahagyni? - csak a hangokat hallottam, de mozdulni már nem tudtam. Szemem csukva volt, úgy éreztem magam, mint egy félholt. Bár, úgy megvertek, hogy lehet nem álltam messze tőle.
- Miért? - kérdezte egy másik hang.
- Él még? - jött egy harmadik. Megütögették az arcom.
- Hé! Kelj föl! Hallasz? - nem válaszoltam. Nem voltam rá képes.
- Baszd meg! Meghalt?
- Csak nem! - innentől minden kiesett. Csak futólépéseket hallottam, gondolom elrohantak, én meg ott maradtam a hideg betonon. Belezuhantam egy puha sötétségbe, ahol nem volt sem félelem, sem fájdalom.