9. Game in the hospital

Luhan:
Ahogy rohantunk, az üldöző léptek egyre távolibbak és halkabbak lettek.
- Lassítsunk, szerintem leráztuk! - mondtam Baekhyunnak, aki megállt mellettem.
- Mi volt ez? - kérdezte.
- Nem tudom. Már találkoztam vele, de sosem jöttem rá, hogy milyen lény is ez! - vontam vállat.
- Hol vagyunk? - kérdezte Baekhyun.
- Ha jól gondolom, a C épület alatt! - feleltem. Zsákutcához érkeztünk, viszont a falra egy létra volt erősítve, így elkezdtünk azon felmászni. Hamarosan egy pinceszerű helyen találtuk magunkat.
- És most, hogy tovább? - kérdezte Baekhyun.
- Fel a lépcsőn! Ne aggódj! Tudom hol vagyunk! - mosolyogtam rá. Baek elhúzta a száját.
- Mertem remélni azok után, hogy magaddal húztál! - mondta megvetően. Kérdőn néztem a fiatalabbra.
- Tulajdonképpen... Mi bajod velem? - kérdeztem. Ahogy felfelé haladtunk a lépcsőn, az itt-ott nyikorogva jelezte, hogy ráléptünk a következő fokra, sőt, volt, hogy majdnem beszakadt alattunk.
- Semmi! - felelte Baekhyun, miközben kinyitottam előtte az ajtót.
- Akkor miért vagy ilyen ellenséges velem? - ahogy a folyosón haladtunk, láthattuk, hogy a falat vérrel kenték össze, a padlón hol egy láb, fej, kéz, vagy belek kanyarogtak előttünk. Fintorogva haladtunk el mellettük.
- Feltétlenül most kell ezt megbeszélnünk? - kérdezte Baek.
- Csak érdekel! Miért nem bírod a fejem? - benyitottam az egyik ajtón, majd megragadtam a fiatalabbat, aki tovább akart menni. Visszahúztam, majd beléptünk a helyiségbe, ahol égett a villany. A terem, tele volt szekrényekkel, dobozokkal, amelyek tömve voltak gyógyszerekkel.

- Idehallgass! Gondolom az ittléted alatt lejött, hogy ez egy veszélyes hely! - fonta össze a karjait és felém fordult. - Őszintén! Szerinted van értelme barátságokat kötni? Egyáltalán bárkihez közelebb lenni? Elárulom, a válasz, nem! Előbb-utóbb, vagy ő hal meg, vagy te! Esetleg mindkettőtök! Semmi értelme hosszú barátságokat kötni. - válaszolta. Elgondolkodtam azon amit mondott.
- Értem amit mondani akarsz! - bólintottam. - Viszont azt se feledd, hogy most egymásra vagyunk utalva! - erre nem felelt. Inkább elővette a listát, amire Lay felírta, hogy melyik gyógyszerből mennyi kell. Teletömtük a hátizsákjainkat, majd elindultunk kifelé.
- Hé! Várj! Hová mész? - kérdeztem Baekhyunt, aki a pince felé vette az irányt.
- Öhm... Vissza?
- Eszednél vagy? - kérdeztem. - Nem tudhatjuk, hogy az az izé merre jár! Ha visszamegyünk, talán esélyünk sem lesz kijutni!
- És mi lesz Chanyeolékkal? Ők bent maradtak! - vitatkozott tovább a fiatalabb.
- Majd visszamegyünk értük, de most el kell vinnünk a gyógyszereket! - néztem Baek szemeibe. A fiú kénytelen kelletlen bólintott, bár láttam rajta, hogy vissza akar menni a többiekért.
- Merre van a kijárat? - kérdezte a fiatalabb, miközben befordultunk a folyosón.
- Arra! - mutattam egyenesen. Hirtelen zajt hallottunk.
- Mi volt ez? - rezzent össze Baekhyun.
- Nem tudom! - feleltem. Hirtelen borzongás futott végig a testemen.
- Futás! - Baekhyun a számból vette ki a szót. Rohanni kezdtünk, bár nem tudtuk mi elől. Annyit tudtunk, pontosabban éreztünk, hogy akármi is legyen az, követ minket. Zsákutcába érkeztünk. Megfordultunk és ijedten meredtünk a lényre. Nem láttuk az arcát, mivel sötétkék köd vette körül és borzongató hideget árasztott magából. Dermedten álltunk Baekhyunnal, aki ijedten kiáltott fel.
- Mi a franc ez? - erre az akármi megindult felé. Nem tudtam mit tegyek, így hagytam, hogy az ösztöneim vezéreljék a cselekedeteimet. Beakhyun elé vetettem magam. A kék köd ellepett és úgy éreztem, mintha valaki belém költözött volna valaki. Hirtelen kétszer olyan nehéznek éreztem magam, fájt a fejem, a fülem pattogott, meg úgy egyáltalán olyan érzés volt, mintha nem férnék a bőrömbe. Kellemetlen volt. Hirtelen felemelkedtem és valami erő, ide-oda kezdett dobálni, mintha valami gumilabda lennék. Egy idő után, nem is bírtam tovább, csak hagytam, hogy azt tegye velem, amit akar.

Baekhyun:
Azt hittem végem, mikor az az izé megindult felém. Aztán Luhan egy ugrással előttem termett és eltűnt a szemem elől. Mikor ismét felbukkant a kék füstfal mögül, szemei csukva voltak és alig bírtam megfogni, úgy dobálta magát, hol a plafonhoz, hol a falhoz, hol pedig leesett.
- Te jó ég! Luhan! - végre sikerült elkapnom a karját és nagy nehezen lehúztam magamhoz. Akkorra befejezte a vergődést és ájultan hevert az ölemben.
- Luhan, jól vagy? Hallasz egyáltalán? - a fiú nem felelt, helyette ugyanaz a kék füstszerű valami kezdett belőle párologni, mint ami az előbb körbevette. Egyre sűrűbb lett, majd az az alak is feltűnt, akit pár perccel ezelőtt láttam. Dühösen nézett rám, majd elszállt. Nem viccelek, egyszerűen eltűnt a fal mögött és magával vitte a füstöt is.

- Luhan, jól vagy? - kérdeztem. A fiú résnyire nyitotta a szemeit. Csak nyöszörgött, beszélni nem tudott. Átvettem a vállamon a karját és nagy nehezen felálltam a fiúval. Basszus! Merre lehet a kijárat? Gondoltam, majd Luhanra néztem. Nélküle nem jutok ki! De mit csináljak? Vissza akartam bicegni a gyógyszeres szobába, de mialatt a folyosón haladtam, rájöttem, hogy nagyon eltévedtünk. Fogalmam sem volt, hogy hol lehetünk. Neki dőltem egy ajtónak, hogy kicsit kifújjam magam, de az hirtelen kinyílt és Luhannal beestünk a terembe.
- Mi a szar ez? - döbbenten néztem körül. Úgy nézett ki, mint egy kémiai labor. Luhannal a nyakamon léptem beljebb, majd a fiút egy hozzám közel eső székbe ültettem. Körbenéztem a teremben. Mindenhol kémcsövek, mindenféle fiola, meg üvegcse... Valószínűleg itt fejlesztették ki a gyógyszereket is! Állapítottam meg. Viszont akkor kell lennie itt egy csapnak is! Tanakodtam. Nem kellett sokáig keresnem, szemem hamarosan megakadt a keresett tárgyon. Odarohantam és megtöltöttem a kulacsomat friss, hideg vízzel. Visszamentem Luhanhoz és lelocsoltam az arcát, meg a tarkóját. A fiú kicsit jobban volt, legalábbis nem úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban összeesik. Arca még mindig fehér volt, ráadásul rengeteg sérülés borította, az előbbi dobálózása miatt. De legalább eszméleténél volt.
- Jobban vagy? - néztem rá aggódva. Luhan bólintott.
- Mi történt? - kérdezte.
- Megjelent valami... Valami... Szóval egy olyan izé és megszállt vagy mi és dobált, én meg megijedtem és... Egyetlen szavamat sem érted, mi? - kérdeztem, mikor megláttam arcán az értetlenséget. - Oké, majd elmesélem részletesebben, de most ki kell jutnunk! Merre van a kijárat? - kérdeztem.
- Ezen az emeleten, tekintve, hogy a földszinten vagyunk! - mondta Luhan. Ismét átvettem karját a vállaimon, majd nagyon halkan, megindultunk kifelé. Luhan vezetésével és rengeteg idő után, megláttam azt a hatalmas kétszárnyú ajtót. Már kezdtem örülni, de boldogságom nem tartott sokáig. Megborzongtam. Magam mögé néztem. Megint az a szellemalak volt a nyomunkban. Minden erőmet összeszedve vonszoltam magam után az idősebbet. Lépésről lépésre haladtunk, centiről centire, méterről méterre. Szinte éreztem, hogy az a szellem már elkap, amikor végre kiértünk az épületből, a szellem pedig felszívódott. Megkönnyebbülten estem a fűre, Luhan meg rám. Kifújtam magam kicsit, majd felálltam és körbenéztem. Jó messzire elkerültünk az E épülettől! Állapítottam meg, mikor a lemenő Nap fényében, megláttam az épület tetejét, valahol a távolban.
- Nagyon messze vagyunk! - sóhajtottam. - Vajon Chanyeolék jól vanak? - Luhan közelebb jött és megpróbált felállni, de majdnem hanyatt vágódott. Szerencséjére sikerült megfognom.
- Tudsz jönni? - kérdeztem.
- Ha segítesz, igen. - felelte. Nagy levegőt vettem és ismét megindultunk. Nagyon nehezen haladtunk csak, mivel Luhan fele súlyát, nekem kellett cipelnem. Hamarosan elérkeztünk a D épülethez, ahonnan két srác rohant ki, lélekszakadva. Szinte belénk jöttek.
- Ti meg mi a halált kerestek itt? - kérdezte Tao idegesen, a fiú ugyanis annyira megijedt tőlünk, hogy felsikoltott.
- Éppen megyünk vissza! - feleltem. - És ti? Hol van Seohyun? A ti csapatotokban van! - néztem körbe. A pandaszemű lesütötte a szemeit.
- Hát... Hát ő... Szóval... - makogta Xiumin. Arca izzadt volt, haja vizes, ruhája tépett. Beharapta az alsó ajkait és zavartan nézett rám.
- Meghalt? - kérdeztem döbbenten. A két srác bólintott. Majdnem elengedtem Luhant. Seohyun meghalt.
- Mikor? Miért? Hogyan? - tettem fel a kérdéseim.
- Feltétlenül idekint kell ezt megbeszélnünk? - kérdezte Tao idegesen.
- Igazad van! Menjünk vissza! Viszont segítsetek vinni Luhant! - Xiumin átvette a fiú másik kezét és együtt cipeltük vissza az E épületben.

8. Game in the hospital

Sehun:
Miután eltelt pár nap, Lay beleegyezett, hogy visszamenjünk a csatornarendszerbe és Luhan is velünk jöjjön. Én személy szerint, edzeni akartam vele kicsit, de Baekhyun azt mondta, hogy eddig is sikerült megúsznia, akkor most is meg fogja oldani.

- Van egy olyan érzésem, hogy Baekhyun nem igazán kedvel engem! - súgta nekem Luhan, miközben az alagútrendszerben mentünk.
- Ne is törődj vele! Mindenkivel ilyen! - legyintettem.
- Talán történt vele valami, hogy ilyen lett? - pislogott az őzszemű, mire megcsóváltam a fejem.
- Nem! Szimplán ilyen kibírhatatlan. De ha egyszer jó pillanatában kapod el, kedves is tud lenni! - magyaráztam. Luhan épp reagált volna valamit, mikor Baekhyun hangja, belé fojtotta a szót.
- Mi lenne, ha igyekeznénk és nem enyelegnénk? - tette csípőre a kezeit.
- Mi lenne, ha némi tisztelettel lennél, ha már Luhan idősebb? - feleltem. Baekhyun felhúzta a szemöldökét.
- Elnézést, ha nem akarok itt megöregedni! Inkább igyekezzünk! - fújtatott, majd sietősen tovább sétált.
- Mit is mondtál? - vigyorodott el Luhan.
- Nagyon résen kell lenned, hogy elkapd azt a jó pillanatot! - mosolyogtam rá. Csendben haladtunk tovább. Örültem, hogy Luhan velünk van, hiszen nagyon jól ismeri a csatornarendszert, ráadásul kellemes társaságnak bizonyult. Ahogy haladtunk előre, egyre hidegebb is lett.
- Biztos, hogy jó helyen járunk? - kérdezte Chamyeol.
- Igen! Mindjárt odaérünk csak... - Luhan hirtelen elhallgatott és megállt.
- Mi az? Mi történt? - kérdeztem. Luhan nem felelt.
- Eltévedtünk? - kérdezte Baek, nem kis gúnnyal a hangjában.
- Pszt! - Luhan a szája elé tette a mutatóujját.
- Mit pisszegsz? Mi van? - kérdezte Baekhyun, mire Luhan befogta a száját.
- Csönd már! Nem halljátok? - kérdezte Luhan. Fülelni kezdtünk. Először nem értettem mire gondol, majd nagyon halk zajt hallottam. Mintha valaki morogna, vagy nem is tudom!
- Ez mi? - kérdeztem halkan, Luhan füléhez hajolva.
- Emlékszel, hogy meséltem, hogy szereztem a sérüléseimet? - kérdezte, mire bólintottam. - Na, pont így szereztem őket! - a hang egyre erősödött.
- El kell tűnnünk, mielőtt észrevesz minket! - mondta Chanyeol. - Akármi is legyen az!
- És mi lesz a gyógyszerekkel? - kérdezte Baekhyun. - Messze vagyunk a gyógyszerraktáraktól? - Luhan megrázta a fejét.
- Nem! Viszont ott nincs olyan hely ahol elrejtőzhetnénk, utána már csak az épületen keresztül tudnánk kimenni! - magyarázta Luhan. Válaszolni már nem tudtunk, ugyanis egy hatalmas üvöltést hallottunk a hátunk mögül. Mikor megfordultunk, valami borzasztó látvány tárult a szemünk elé. Az előttünk álló valami, két méter magas lehetett, körülbelül ötször olyan széles, mint én. Embernek nem nevezném a lényt, ugyanis szemei és lábai is olyanok voltak, mint a krokodilnak, a feje tetejéről egy kiálló pikkelysor húzódott a gerince mentén, ami eltűnt a derekát takaró anyag mögött. Fején nem volt haj és vicsorgott ránk, mint valami veszett kutya. Kezében egy hatalmas, szögekkel sorozott bunkósbotot szorongatott. Nagyot nyeltünk.
- Futás! - kiáltotta Luhan és rohanni kezdett előre. Lélekszakadva rohantunk, de hiába. A krokodilszerű szörny, a nyomunkban volt. Többször éreztem, hogy meg akar csapni a botjával és éppen, hogy ki tudtunk térni előle. Viszont nem mindig volt szerencsém. Sajnos többször is eltalált, ilyenkor fájdalmasan kiáltottam föl. Hirtelen egy elágazáshoz értünk.
- Váljunk szét! - kiáltotta Luhan. Megragadta Baekhyun csuklóját és magával húzta jobbra, míg mi Chanyeollal lefordultunk balra. A szörny előbb nem tudta merre menjen, majd úgy döntött, hogy utánunk iramodik.
- Most mit csináljunk? - kérdezte Chanyeol.
- Két lehetőség van! Vagy támadunk és megöl, vagy rohanunk és azután öl meg, hogy elkap! - feleltem.
- Ez a két lehetőség van? - felelni már nem tudtam, mert erős kezek ragadtak meg és emeltek föl.
- Sehun! - Chanyeol kétségbeesett. Előkapott egy kést és a szörnyeteg felé hajította. Szerencsére Chanyeol remekül céloz, így sikerült eltalálnia a szörny kezét, ami hatalmas üvöltés közepette, elengedett az erős szorításból. Köhögtem párat, miközben fölálltam. Chanyeol megragadott és húzni kezdett maga után.
- És most? - kérdezte.
- Most... - nem tudtam befejezni a mondatot, helyette sikoly hagyta el ajkaim, ennek oka pedig az volt, hogy zuhanni kezdtem. Nem estem nagyot, de a hátsómat rendesen beütöttem.
- Hol vagyunk? - kérdezte Chanyeol körbepillantva.
- Gondolom ugyanúgy a csatornarendszerben, csak egy szinttel lejjebb! Nézd! Mennyit zuhanhattunk? Maximum három métert! - mutattam a fejünk fölött lévő lyukra, amely pont akkora volt, hogy az a benga állat, nem fért át.
- Most mit csináljunk? Menjünk vissza? De, hogyan? - kérdezte Chanyeol.
- Szerintem, ha már így lezuhantunk, nézzünk körbe, hátha találunk kivezető utat! - javasoltam. Az idősebb bólintott, majd elindultunk. Elővettük a zseblámpáinkat, hogy lássunk is valamit. Ahogy térdig gázoltunk a mocsokban, eszembe jutott, hogy hallottam a colost veszekedni Baekhyunnal. Mindig voltak összezördüléseik, de ez valahogy különbözött a többitől.
- Te... Figyi Chanyeol! Tudom, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillanat, de... Mi a helyzet veled? - a magasabb kérdő pillantást vetett felém.
- Hogy érted?
- Hát... Tudod! Akkor most te és Baekhyun...? Vagy te és Taeyeon, vagy megint Baekhyun és Taeyeon... Mi van? - kérdeztem. Ez a kérdés, mindig is foglalkoztatott. Az egy tény volt, hogy Taeyeon minden hímnemű egyeddel összefeküdt már, talán Lay egy kivétel volt, de a lényeg, hogy alig volt, aki nem döntötte már meg. Az is kétségtelen volt, hogy Baekhyun és Taeyeon jártak össze a legtöbbet, amit Chanyeol nem igazán díjazott. Többször is Baekhyun szemére vetette a dolgot, majd ő is gerincre vágta a csajt, mire Baekhyun majd felrobbant a dühtől. Az kérdés volt, hogy melyik miatt jobban, Taeyeon vagy Chanyeol, ugyanis a törpét nem egyszer dugta meg a colos.
- Baekhyun egy ribanc! - vont vállat Chan, mintha ez olyan egyértelmű lett volna.
- Oké, de mi van Taeyeonnal, meg egyáltalán ezzel a fura háromszögetekkel? - kérdeztem.
- Semmi! Mindenki dug mindenkit! De ezt te tudhatnád a legjobban! - felvontam a szemöldököm.
- Hogy én?
- Azért te is ide-oda kefélgetsz! Te is lehegesztetted már Taeyeont!
- Ja, aztán Baek szinte leharapta a pöcsöm! - feleltem.
- Mert hülye! - közölte Chanyeol. - Amúgy, igazán nem panaszkodhatsz! Ott van még Irene! Meg nagyjából az összes csaj! Meg Luhan is! - vigyorodott el hirtelen.
- Szerencsétlen még csak most került ide! Valószínűleg, az lenne a legjobb, ha egyből rávetném magam! - feleltem gúnyosan.
- Még csak nem is tagadod? - kérdezte.
- Leszállnál a témáról? Különben is, most rólad volt szó!
- Neked tényleg bejön! - nevetett fel Chanyeol. - Na, jó nem csesztetlek, de ezt még kivesézzük, hallod? - megforgattam a szemeim. - Azért remélem, Baekhyunéknak sem esett bajuk! - sóhajtotta a colos. Bólintottam. Nem beszéltünk többet. Legalábbis addig, míg el nem jutottunk egy létrához, ami fölfelé vezetett.

7. Game in the hospital

88:

- Figyelj már jobban! - kisebb ütést éreztem a fejemen. Dyo mogorva tekintettel méregetett.
- Ha terepre mész, szerinted az ellenség majd megvárja, hogy felkészülj? Elárulom, hogy nem! - szidott meg ismét. Lay pár napja engedett el. Azóta Kyungsoo vett a szárnyai alá és próbált tanítani. Nekem nem volt ellenemre, a probléma az volt, hogy Dyo rettenetesen szigorú volt és mindenért lecseszett.
- Hyung, én igyekszem, de már nagyon fáradt vagyok! - lihegtem a térdeimre támaszkodva. Egész nap edzettünk és alig pihentem valamit. Nagyon fáradt voltam.
- Ha nem erőlteted meg magad, ottmaradsz! - nézett rám Dyo szigorúan.
- Legalább pár percet adj! - könyörögtem neki, mire megforgatta a szemeit.
- Tudod mit? Most beszélnem kell Taeyeonnal! - a fiú hátat fordított nekem és elsétált. A földre rogytam és kifújtam magam. Mindenem fájt, nem vágytam másra, csak egy kis pihenésre.
- Na mi az? Kyungsoo kikészített? - felnéztem és egy szőke lány állt előttem, széles mosollyal az arcán.
- Hát... Igen, eléggé! - bólintottam. - Te ki vagy? - kérdeztem. A lány leült mellém.
- Hyoyeon vagyok! Dyo csapattársa. Te pedig az új tag! Még mindig nem emlékszel a nevedre? - kérdezte, mire megráztam a fejem. - Majd eszedbe jut! - veregette meg a vállam. - Nekem hetekbe telt, mire rájöttem, hogy is hívnak! Dyotól meg nem kell félni! Csak jót akar, a maga kegyetlen módján! Engem is ő tanított és nem kegyelmezett!
- Mitől ilyen? - kérdeztem. Hyoyeon a földet kezdte figyelni.
- Sok barátját veszítette el ezen a helyen, ezért teljesen megkeményedett belülről. Nem igazán tudja kimutatni az érzéseit, de nem akar rosszat. Sőt! Amilyen keménynek tűnik kívül, valójában pont olyan érzékeny belül! - Hyoyeon mosolyogva magyarázott, miközben én hitetlenkedve hallgattam. Valahogy nehéz volt elhinni, hogy hyung valójában egy érzékeny lélek. Nem tudtunk sokáig beszélgetni, Dyo ugyanis hamar visszatért és folytatódott a kínzás. Nem tudom meddig gyötört, de kész megváltás volt, mikor közölte, hogy mára elég. Leültem a földre és a hátam a falnak döntöttem.
- Kérdezhetek valamit? - fordultam az idősebb felé, aki bólintott. - Hogy tudtátok bevenni ezt az épületet? Meg úgy egyáltalán, hogyhogy nem jönnek ide azok a micsodák, amik üldöznek? - kérdeztem, ugyanis ez a részlet, még mindig nem volt tiszta. Dyo leült mellém és előkapta a késeit, hogy élezhesse őket.
- Több tényező is közrejátszott, hogy sikerülhessen. - magyarázta. - Először is, Lay...
- Lay? - döbbentem meg. - Mi köze volt hozzá? - kérdeztem.
- Ezt próbálom elmagyarázni! Lay volt az első ezen a helyen. Bár mindenki úgy tudja, hogy Kris és Taeyeon, de ez nem igaz. Lay már jóval előttük itt volt!
- Ez, hogy lehet? - kérdeztem.
- Még mielőtt elkezdtek volna minket bedobálni, Lay-t és egy csapat másik orvost megbíztak, hogy jöjjenek ide, de egyikük sem jutott vissza. Nem sokkal később, Kris-t és Taeyeon-t bedobták ide. Miután találkoztak, sikerült elrejtőzniük. Mivel egyre többen lettek, úgy gondolták, felderítik a környéket. Akkor kerültem én is közéjük. Nagyjából sikerült feltérképezni, hogy melyik épület mennyire veszélyes és kiderült, hogy az E-t alig őrzik. - bólintottam.
- És miért nem jönnek ide és támadnak ránk? Nem mintha nem örülnék, hogy nem teszik, de mégis... - értetlenkedtem.
- Ezek a lények, valójában itteni betegek. Mind őrült! Az igazság az, hogy csak akkor támadnak, ha idegennel találkoznak, viszont maguk sosem keresnek minket. - a földre pillantottam.
- Értem...
- Ki kell jutnunk valahogy, viszont minden kijáratot őriznek. Valamiért nem akarják, hogy elhagyjuk ezt a helyet. Ezért kell megtanulnod rendesen harcolni, hogy kijussunk, vagy legalábbis ne halj meg idejekorán. - bólintottam, hogy megértettem. Dyo fölállt és egyedül hagyott engem. Fejem a hideg falnak döntöttem és lehunytam a szemeimet. Kijutunk-e innen valaha? Miért vagyunk itt? Tettem fel magamnak a kérdéseket, de persze választ nem kaptam. Reménykedtem benne, hogy mindez rémálom és majd felébredek és minden normális lesz! De mi is az a normális? Arra sem emlékszem ki vagyok! Nagy sóhaj hagyta el a tüdőmet. Éreztem, hogy a fejem egyre csak elnehezedik és belezuhanok valami nyugodt, kellemes sötétségbe.
" - Jongin! Jongin! Azonnal kelj föl! - valaki erősen megrázott és mikor felnyitottam a szemeim, egy fehér köpenyes alak meredt rám szigorúan.
- Maga meg kicsoda? - kérdeztem hunyorogva.
- A felügyelőd! Na kelj fel! - parancsolta ridegen és felrángatott fekvőhelyemről. Körbepillantottam. A helyiségben minden fehér volt és makulátlanul tiszta. Egy kórházban vagyok? Talán beteg vagyok? De mi bajom? Miért hoztak ide? Sorba jöttek a kérdések, de nem mertem feltenni őket. Csöndben ballagtam a férfi után, aki határozott léptekkel haladt előre. Nem sokkal később, egy terembe vezetett, ahol hozzá hasonló, fehér köpenyes fazonok voltak. Levetkőztettek, majd egy mérlegre állítottak. Lemérték a súlyom, testmagasságom, kívül, belül megvizsgáltak.
- Kitűnő testfelépítés! Remek adottságai vannak! - bólogattak elismerően. Úgy éreztem magam, mintha közönséges kiállítási tárgy volnék, amit csak úgy méregetnek és eladnak.
- Azt javaslom, küldjük a gyógyszertesztelési részlegre! Ilyen adottságokkal, strapabírónak kell lennie a szervezetének is! - nézegette a papírokat az egyik orvos.
- Ellenzem. Pontosan az adottságai miatt, úgy gondolom, több hasznát vennénk, ha bedobnánk az Insanis-ba.
- Megvesztél? Miért ne használhatnánk tesztalanynak? Dobjuk be akkor, mikor már leteszteltük rajta a gyógyszereket! - mélységes borzalom fogott el. Így kitárgyalni, ráadásul előttem! Menekülni, akartam, de hova? Mielőtt bármit tehettem volna, megragadtak, belém nyomtak valamit, mire szédelegni kezdtem..."
- Hé... Jól vagy? - mikor felnyitottam a szemeim, Krystal arcát láttam felbukkanni. Aggodalmas arccal méregetett.

- Igen... Azt hiszem... - feleltem bizonytalanul.
- Megint rosszat álmodtál? - kérdezte. Bólintottam. Krystal végigsimított a karomon.
- Nem valami okos ötlet izzadtan itt szunyókálni! Meg is fázhatsz! Inkább gyere! Felkísérlek és megmutatom a helyedet! - mosolygott rám kedvesen. Hangja valamiért mindig megnyugtatott. Nagy nehezen feltápászkodtam és követtem a lányt fel a lépcsőn, majd át az egyik folyosón. Egy szobába nyitott, ahol velem nagyjából egykorú fiúk szunyókáltak a földön.
- A közös fürdő a folyosó végén van! Mosakodj meg mielőtt lefekszel. A helyed a hátsó sarokban van! - magyarázta Krystal.
- Köszönöm! - néztem a szemeibe, mire mosolyogva vont vállat.
- Igazán semmiség! Remélem, hogy megszűnnek a rémálmaid! - egyetértően bólogattam.
- Egy dologra azért hasznos volt! - szögeztem le, mire a lány csodálkozó pillantást küldött felém.
- Tényleg? És mire? - kérdezte.
- Megtudtam a nevem.
- És mi volna az?
- Jongin vagyok!

6. Game in the hospital

88:
"- Gyere már! - a karomat erősen szorították, hiába rángattam, kiabáltam, senkit sem érdekelt, hogy mit akarok. A hang, amely megszólított, hideg volt, határozott és cseppet sem kedves. Úgy ráncigált az úton, hogy már fájt a karom. Egy hatalmas épülethez értünk. Valamiért nagyon ismerős volt nekem. A nő, aki rángatott, bekopogott, szinte dörömbölt a hatalmas ajtón. Valamiért nem ilyen nagyra emlékeztem. Sőt, a nő, aki mellettem állt, ő is sokkal magasabb volt, mint én. Vártunk egy kicsit, majd kinyílt az ajtó és egy másik hölgy lépett ki, aki szintén nagyon magas volt.
- Chohee?
- Megmondtam, hogy jövök, nem? - kérdezte a fiatalabb nő, aki a Chohee névre hallgatott.
- Igen, de nem számítottam rá, hogy ilyen hamar... - próbálta mondani az idős asszony, de Chohee közbevágott.
- Hamar? Öt év magának hamar? - kérdezte a fiatalabb kissé hisztérikusan. Szorosabban fogott a karomra, majd belökött a hatalmas épületre. Én elestem és kérdőn néztem a nőre. Így, hogy jobban láttam, észrevehettem, hogy arca rettenetesen megviselt volt. Vajon... Miattam?
- Ma töltötte be az ötödik életévét! Innentől él a szerződésünk, szóval vigye! Nem akarok egy ilyen vakarékot eltartani!
- Na de kérem! - az idős hölgy megpróbált mondani valamit, de Chohee elviharzott. Hirtelen nem tudtam mit tegyek. Hirtelen a nő után kiáltottam.
- Anya! - utána akartam szaladni, de az idős hölgy lefogott.
- Anyád elment! - bezárta a hatalmas ajtót és megfogta a kezem. - Nem kell félned! Itt jó helyed lesz! - mosolygott rám biztatóan. Én csak sírtam, mint valami csecsemő. Nem is értettem. Ahogy elhaladtunk a folyosón, egy tükröt vettem észre. Belepillantottam és megértettem, hogy miért tűnt minden olyan nagynak! Magamat láttam, de ötévesen. Hirtelen minden megváltozott. A ház, az idős hölgy, a tükör, minden eltűnt. Mintha éveket ugrottunk volna előre. Hirtelen minden sokkal sötétebb lett. Egy asztalnál ültem és sok, hozzám hasonló fiatal kanalazta magába a levest. Hirtelen egy kigyúrt férfi jelent meg és neveket olvasott fel.
- Kim Jong In! - reflexszerűen álltam fel, ahogy a többiek is, akik a nevüket hallották. Ez volna a nevem? Tanakodtam, de sokáig nem merülhettem el gondolataimban, hiszen el kellett hagynunk az épületet. Egy furgonba lettünk ültetve és meg sem álltunk, míg el nem értünk egy nagy, fehér épülethez. Itt ki kellett szállnunk és bemenni.
- Hova hoztak minket? - kérdeztem, de nem felelt senki. Egyenként fogtak meg minket és mindenkit más-más szobába vittek. Kezdett rettenetes előérzetem lenni. El akartam menekülni, de lefogtak és megkötöztek. Belém nyomtak valamit, amitől hirtelen álmosság tört rám és már képtelen voltam védekezni."
Mikor felébredtem, egyedül voltam a szobámban. Megint! Nagyon reméltem, hogy az orvosom hamarosan jön, de persze nem volt szerencsém. Nem tudom meddig malmoztam, mire végre megjelent. Elmeséltem neki az álmom Choheeról és a fura épületről. Lay elgondolkodott.
- Valószínűleg most törnek föl az emlékek! - állapította meg. - Ezzel semmi probléma! Lehet lesznek még rémálmaid, de ez normális! Az elméd így dolgozza föl az élményeket! - mosolygott rám biztatóan. - Ha bármi problémád van, rosszul érzed magad, csak szólj! - bólintottam. Hirtelen kopogtatás hallatszott.
- Gyere! - szólt ki Lay. Kinyílt az ajtó és egy hatalmas szemű, alacsony srác lépett a szobába.
- Dyo! Minek köszönhetem a látogatást? - kérdezte Yixing. A fiú kifejezéstelen arccal lépett közelebb.
- Mikor engeded ki? Kris rám bízta, hogy tanítsam meg harcolni! - fonta össze a karjait. Lay elmosolyodott.
- Most akartam megvizsgálni, de szerintem hamarosan elengedem! Az agyrázkódása is sokat javult! - Dyo bólintott.
- Remek! Akkor siess azzal a gyógyítással, te meg szedd össze magad! - meredt rám szúrósan, majd távozott. Kérdőn néztem az orvosra, aki csak legyintett.
- Van egy stílusa, de szerethető, ha jobban megismered! - elhúztam a számat. Ja... Biztosan... Lay megvizsgált, majd mosolyogva jelentette be, hogy sokat javult az állapotom, így hamarosan csatlakozhatom a többiekhez. Kiment a szobából és magamra hagyott. Felsóhajtottam és hátra dőltem. Megint egyedül maradtam!

- Hahó! - egy kellemes hangra lettem figyelmes. Az ajtó ismét kinyílt és Krystal dugta be a fejét.
- Szia! Mi járatban? - kérdeztem. Krystal belépett és leült az ágyam szélére.
- Csak kíváncsi voltam, hogy vagy? Nagyon megijesztettél a múltkor! - nézett a szemeimbe. Elmosolyodtam. Jól esett, hogy így aggódott.
- Már jobban. Lay azt mondta, valószínűleg az emlékek kínoznak! - feleltem. Krytsal arca felragyogott.
- Akkor semmi komoly! Ennek örülök! Ezek szerint már jobban vagy! - bólintottam.
- Mondhatjuk! Bár örülnék, ha nem lennék egyedül. Nagyon unalmas így, ráadásul egy rémálom után arra ébredni, hogy senki sincs velem, nem kellemes. - vallottam be. A lány kedves mosolyt villantott és megfogta a kezem.
- Megértem! De hamarosan eleresztenek, nem?
- De, igen! Viszont nem mondták, hogy mikor! - néztem Krystal csillogó szemeibe.
- Ha gondolod, megpróbálok többször jönni! - ez a kedves gesztus, megdobogtatta a szívem.
- Kösz, de nem akarok gondot okozni! - a lány legyintett.
- Ez nem gond! Szívesen jövök! - állt fel mellőlem. - Viszont most mennem kell! Hamarosan jövök! - kacsintott rám, majd elhagyta a szobát. Mosolyogva dőltem hanyatt és sokkal jobb kedvel merültem álomba.

Kris:
Az asztalomnál ültem és a haláljelentéseket néztem át.
- Ez borzasztó! - sóhajtottam.
- Kicsoda? - lépett hozzám Taeyeon. Szerettem benne, hogy mondanom sem kellet mi a bajom, ő már tudta.
- Victoria! - feleltem. - Nem hiszem el! Ezen a héten, ez már a negyedik haláleset! És még csak szerda van! - keltem ki magamból.
- Nyugodj le! Attól, hogy dühöngsz, nem leszünk jobb helyzetben! - hányan maradtak Victoria csapatában? - kérdezte Taeyeon.
- Hárman. Suho, Chen és Tiffany. - a lány bólintott.
- Esetleg betehetnénk oda Luhant! Nem gondolod? - elgondolkodtam. Végül is... Miért, ne? Épp felelni akartam, mikor benyitottak az irodába.
- Kris! Beszélhetnénk? - kérdőn pillantottunk Sehunra. Nem szokása csak így ránk törni.
- Persze! Mondjad! - bólintott Taeyeon.
- Én.. Szóval hallottam mit beszéltek, de... Nem maradhatna Luhan a mi csapatunkba? - kérdezte a tarkóját vakarva. Taeyeon értetlenkedve meredt a fiúra.
- Miért? Jól működtök hárman! Jó ez a felosztás! - Sehun a fejét rázta.
- Te is tudod, hogy nem jó! Chanyeol és Baekhyun kibírhatatlanok! Ezen kívül, minek akarsz másik csapatot leküldeni a csatornába? Nekünk legalább van némi fogalmunk, hogy milyen odalent! - érvelt az igaza mellett, de Taeyeon makacs ember volt.
- Nem érdekel Sehun! Ha jól tudom, Luhan és Baekhyun nem jönnek ki a legjobban! Szívem szerint, Chanyeolt is másik csapatba tenném, de ez a tökkelütött hallani sem akart róla! - rázta a fejét Taeyeon és rám meredt. Ekkor lett elegem és idegesen álltam föl.
- Tudod miből van elegem? - néztem Taeyeonra. - Hogy állandóan, mindent te akarsz jobban tudni! Én foglalkozom a csapatfelosztással! Az lesz, amit én mondok! - Taeyeon dobbantott a lábával.
- Na, idefigyelj! Két vezető van és együtt kell működnünk! Akár tetszik, akár nem! Én arra szavazok, hogy Luhan másik csapatban legyen! - közölte idegesen.
- Én viszont arra, hogy Baekhyunékkal! Szóval kettő egy! - fontam össze a karjaim. Taeyeon megforgatta a szemeit.
- Jó! Tudod mit? Azt csinálsz, amit akarsz! - puffogott, majd elhagyta a szobát. Sehun felém fordult.
- Akkor... Luhan velünk lesz? - bólintottam.
- Lehetne egy kérésem? - a fiú bólintott. - Vigyázzatok magatokra! - Sehun elmosolyodott.
- Majd vigyázunk. - kifújtam a levegőt és a tenyerembe temettem az arcom. Még egy embert vesztettünk el, ráadásul nem is akárkit! Victoria remek lány volt! Rettegtem attól, hogy mi lesz a többiekkel. Kezdett az agyamra menni ez az egész! Hirtelen felindulásból, idegesen vertem le mindent az asztalomról, majd a tenyerembe temettem az arcom és zokogni kezdtem. Nem bírom...

5. Game in the hospital

Yixing:
- Lay! Lay! - álmomból Krystal hangja zökkentett ki. Mikor felnyitottam szemhéjaimat, a lány aggódó tekintetével találkoztam először.

- Mi történt? - kérdeztem álmosan.
- Nyolcvannyolcassal nincs rendben valami! - bólintottan, majd felpattantam a helyemről.
- Siessünk! - követtem a lányt a fiú szobájába. Mikor benyitottam, Nyolcvannyolcas verejtékben úszva vergődött az ágyon.
- Hé! Hé! Nyugi! - megragadtam a fiú vállait és lenyomtam az ágyra. - Krystal! Hozz nyugtatót! - a lány bólintott és kirohant a szobából. Hamarosan egy injekciós tűvel tért vissza. Közelebb jött és beadta a fiúnak a nyugtatót. Nyolcvannyolcas szép lassan megnyugodott és elernyedt a kezeim között.
- Mi történt? - kérdeztem Krystal felé fordulva.
- A hallban találtam rá. Nem egészen volt magánál és nagyon félt. Dyo segített visszavinni a szobájába. Megvártam míg elalszik, aztán ránéztem a többiekre, de mire visszaértem, már vergődött. Megpróbáltam felébreszteni, de nem sikerült. - magyarázta Krystal.
- Értem! - bólintottam. - Menj, feküdj le aludni. A nyugtató hatása reggelig tartani fog, szóval majd akkor beszélek vele! - a lány bólintott és elindult a helye felé. Én is el akartam indulni, de Taeyeon hangját hallottam a hátam mögül.
- Lay! Várj! - odafordultam és kérdőn néztem a lányra. - Hogy van a betegünk? - kérdezte.
- Gondolom jobban! De holnap még meg kell vizsgálnom... Illetve, inkább ma! - néztem a faliórára, ami már fél kettőt mutatott.
- Na és... Baekhyunék nem értek vissza? - kérdezte.
- Nem tudok róla! - feleltem a fejemet rázva. Taeyeon összefonta a karjait maga előtt.
- Aggódom. Már legalább két napja nem jöttek vissza! Remélem semmi bajuk! - féloldalas mosolyra húztam a számat.
- Tudnak vigyázni magukra!
- Az nem elég ezen a helyen! - akadt ki a lány. - nem kéne a keresésükre indítani egy csoportot? - kérdezte.
- Ezt miért nem Krissel beszéled meg? Egyébként, nem hiszem, hogy szükség van erre! Emlékezz csak, Dyo csapata volt, hogy egy hétre eltűnt és visszajöttek! - feleltem. Taeyeon lemondóan sóhajtott.
- Hogy tudsz ilyen nyugodt lenni? A barátainkról van szó! - meredt rám a lány.
- Nem vagyok nyugodt! - feleltem. - Csak nem akarom, hogy feleslegesen izgulj! - elhaladtam a lány mellett, közben pedig megsimogattam a fejét.
- Ne aggódj! Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan visszajönnek! - mosolyogtam Taeyeonra.
- Remélem igazad van! - bólintott. Hátat fordított nekem, majd elindult az iroda felé. Hosszasan néztem utána. "Hogy tudsz ilyen nyugodt lenni?" Visszhangoztak fejemben a szavai. Ezen a helyen mindenki csak fél és izgul! Aludni sem tudnak rendesen! Valakinek muszáj lenyugtatni őket! Felsóhajtottam, majd visszafeküdtem aludni. Nagyjából négy órát tudtam még pihenni, majd ismét felkeltem, hiszen a betegek nem várhatnak. Épp Nyolcvannyolcas szobájába igyekeztem, mikor kivágódott a hall ajtaja és a hűvös széllel együtt, négy fiú jött az épületbe.
- No lám! Igazam lett! - mosolyodtam el.
- Szia Lay! - intett Baekhyun.
- Sziasztok! Mindenki jól van? - kérdeztem mosolyogva.
- Igen! - bólintott az alacsonyabb. Chanyeol mögé pillantottam és felvontam a szemöldököm.
- Na és ki a barátotok? - Baekhyun vállat vont.
- Sehunt kérdezd! Eléggé összemelegedtek, ha szabad ilyet mondanom! - puffogott az alacsonyabb.
- Befejeznéd végre? - förmedt az idősebbre Sehun. - Az alagútrendszerben bujkált és Baekhyun majdnem megölte! - magyarázta a fiatalabb. - Azt gondolta, hogy valami szörnyeteg!
- Ezért van lekötözve a keze? - kérdeztem. A fiatalabb bólintott. Közelebb léptem az új fiúhoz és megszemléltem a szemeit, majd a fogsorát, meg úgy az egész embert végigmértem.
- Nem kell aggódnod Baekhyun! Ez a fiú nem tud ártani nektek! Olyan sovány, hogy csoda, hogy életben van! - állapítottam meg. - Innentől átveszem, ti pedig fújjátok ki magatokat! - a három fiú bólintott, majd a pihenőhely felé vették az irányt. A fiút bevezettem az egyik kórházi szobába, majd leültettem az ágyra.
- Hogy hívnak? - kérdeztem, miközben leszedtem a köteleket a srác kezéről.
- Luhan vagyok! - felelte halkan.
- Mióta tartózkodsz ezen a helyen? - néztem rá.
- Pár hónapja. - pillantott rám. Meglepetten meredtem a szemeibe.
- Egyedül túlélted itt? - a fiú bólintott, mire elmosolyodtam. - Hogy csináltad?
- Elbújtam!

- A csatornarendszerben? - Luhan ismét bólintott. Elismerően mosolyodtam el.
- Nem semmi! Leápolom a sebeid, aztán szólok Krisnek, hogy regisztrálhat! - Luhan nem felelt, csendesen hagyta, hogy levegyem róla a pulcsiját, majd kezelésbe vegyem. Ahogy a sebeit tisztogattam, észrevettem valami érdekeset. Az egyik sérülése, sokkal mélyebb volt, mint a többi, éppen ezért összevarrták.
- Te Luhan... Ezt ki csinálta? - kérdeztem. A fiú rám pillantott, majd a sebre.
- Ezt? Én! - döbbent arccal pislogtam, majd értetlenül meredtem Luhanra.
- Te? Mikor? Hogyan? - néztem a szemeibe.
- A csatornarendszerben ébredtem! Az volt az utolsó emlékem, hogy valami izét lenyomtak a torkomon és mikor kinyitottam a szemeim, már ott voltam lent! Aztán egy gyíkszerű valami üldözni kezdett és majdnem elkapott! Sikerült elmenekülnöm, de mélyen belém harapott! Tudtam, ha nem tisztítom ki és varrom össze, elfertőződik és belehalok! - magyarázta Luhan. - Szerencsére találtam egy feljárót és pont a gyógyszerraktárba nyitottam, szóval kezeltem a sérülésem! - percekig csak pislogtam.
- És... Utána visszamentél a csatornarendszerbe? - meredtem rá döbbenten.
- Igen! Visszakergetett valami kigyúrt állat! - nem szóltam semmit. Elgondolkodva figyeltem a srácot, aki félénken nézett fel rám.
- Valami baj van? - kérdezte végül.
- Nem... Semmi... - feleltem. - Megvárnál? Egy pillanat és jövök! - Luhan értetlenül bólintott, én pedig kiszaladtam a szobából. Egyenesen Taeyeon és Kris irodájába rohantam, ahol szerencsémre, mindketten ott voltak.
- Kris! Gyere! Van egy túlélőnk!
- Jó, mindjárt... - nem hagytam, hogy befejezze, odarohantam és felrángattam.
- De ez fontos! - Krisnek reagálni sem volt ideje, már húztam is magam után. Taeyeon értetlen tekintettel nézett utánunk. Végigvonszoltam az idősebbet a folyosókon, egészen Luhan szobájáig.
- Szóval? Mi olyan sürgős? - kérdezte Kris, mire Luhanhoz léptem.
- Ő! - feleltem, mintha ez olyan egyértelmű lenne. Kris felsóhajtott.
- Ha a regisztrációról van szó, majd megcsinálom...
- Nem az! - vágtam a szavába. - Ez a srác hónapok óta itt van! - Kris felvonta a szemöldökét.
- Hónapok óta? - döbbent meg. Bólintottam. Elmondtam Krisnek, amit Luhan nekem, majd a vezető, Luhan felé fordult.
- Mennyire ismered a csatornarendszert? - kérdezte. Luhan elgondolkodva döntötte oldalra a fejét.
- Elég jól! Nem voltam hosszú ideig egy helyen, szóval nagyjából kiismerem magam! - felelte. Kris felé fordultam.
- Betehetnénk Baekhyun csapatába! Luhan segítségével gyógyszereket tudnának átcsempészni! - magyaráztam. Kris elgondolkodott.
- Nem gondolod, hogy korai lenne visszamenni neki? Most hozták ki! - húzta el a száját.
- Ezzel tisztában vagyok! Viszont számolnunk kell azzal is, ha nincs gyógyszer, a többiek belehalhatnak a sebeikbe! - hoztam fel az igen nyomós érvemet. Kris Luhanra nézett, aki rám emelte a tekintetét.
- Muszáj pont Baekhyun csapatában lennem? - kérdezte félve.
- Látom Baek maradandó élményt okozott neked! - vakarta Kris a tarkóját. - Legyen! Kerítek egy csapatot és három nap múlva visszaküldhetjük! Az jó? - a vezető Luhanra nézett, aki vállat vont. Kris elhagyta a szobát, a fiú pedig rám pillantott.
- Elmondanád, mi ez az egész? - kérdezte. - Semmire sem emlékszem azon túl, hogy itt ébredtem!
- Ez normális! Senki sem emlékszik semmire! Sokszor még a saját nevükre sem! Dióhéjban annyi, hogy, mint azt tapasztaltad, rengeteg veszély leselkedik ránk idebenn és ki kell jutnunk! Csapatokat szerveztünk és ők derítik fel a terepet. - Luhan bólintott, hogy megértette.
- Gondolom muszáj mindenkit beszervezni! - tanakodott.
- Nem feltétlenül! Vannak akik itt segítenek nekem. Például Krystal! Nem jó terepen, rosszul harcol, viszont itt, tud nekem segíteni! - magyaráztam.
- És miből gondolod, hogy tudok harcolni? - kérdezte Luhan.
- Nem tudom! Viszont azzal, hogy több hónapot kihúztál egyedül, nekem elég!
- Csak azért mert elbújtam! - húzta el a száját a fiú.
- Tudod, ez sokszor többet ér annál, minthogy jól harcolsz. Ha az ellenfeled sokkal erősebb, egy biztos menedék az életedet mentheti, míg. ha leállsz vele harcolni, meghalsz! - Luhan bólintott. Befejeztem a sebei leápolását, majd megkértem Krystalt, hogy hozzon neki valamit enni. Mikor a lány visszajött, elhagytam a szobát és átmentem Nyolcvannyolcashoz.
- Na? Hogy van a betegünk? - kérdeztem mosolyogva. A srác megviselt arccal nézett rám.
- Krystal tegnap este azzal ébresztett, hogy nem volt valami kellemes álmod! - ültem az ágya szélére. - Emlékszel arra, hogy miről szólt? - kérdeztem. A fiú lehajtotta a fejét és elgondolkodott.
- Nem mindenre, de a lényegére igen! - felelte halkan a fiú.
- És elmondod? - fogtam  meg a kezét. A srác rám emelte a tekintetét és bizonytalanul megszólalt.
- Azt hiszem... Azt hiszem az anyámról álmodtam...

4. Game in the hospital

Sehun:

- Baekhyun! Álljunk már meg! Nem veszed észre, hogy eltévedtünk? - kérdeztem, ám az alacsony fiú makacsan rázta a fejét.

- Nem tévedtünk el! Csak ezen a helyen minden ugyanolyan! - nézett rám fintorogva.

- Eltévedtünk! - ismételtem magam. Az alacsony fiú, teljes testtel felém fordult. Szemei szikrákat szórtak. Bár ijesztőnek akart tűnni,dühösen sokkal inkább volt aranyos, mint rémisztő. Világosbarna haja, csapzottan hullott a homlokára.

- Mondom, hogy nem! - tette csípőre a kezeit.

- De igen! - szállt be a vitába Chanyeol, a nálam sokkal magasabb srác.

- Idehallgassatok! Én vagyok a csapatvezető, szóval az van amit én mondok! - meredt ránk Baekhyun. Megforgattam a szemeim, Chanyeol pedig sötét hajába túrt.

- Csak azért te vagy a vezető, mert te vagy a legidősebb! - közölte Chanyeol, mire Baekhyun felfújta az arcát.

- Ez nem igaz! Azért én vagyok a vezér, mert én vagyok a legtapasztaltabb és én harcolok a legjobban! - Chanyeol grimaszolt egyet.

- Sehun harcol a legjobban, legalábbis hármunk közül! Szóval vegyél vissza! - Baekhyun, colos tárunkra pillantott. Összefonta a karjait és felsóhajtott.

- Oké! Ha szerintetek eltévedtünk, akkor mi legyen? - összenéztünk Chanyeollal.
- Esetleg lepihenhetnénk! Egész nap mászkáltunk és fáradtak vagyunk! - panaszkodott Chanyeol.
- Pihenjünk le! Itt? Te meg vagy őrülve? - akadt ki Baekhyun. Rendben, elismerem, hogy a terület csatornarendszere, nem éppen a legbiztonságosabb és nem a legkomfortosabb, de az a helyzet, hogy ez már a második napunk idelent és én rettenetesen elfáradtam.
- Miért mi bajod? - kérdezte a fiatalabb, mire Baekhyun elhúzta a száját.
- Kezdjük azzal, hogy bármikor ránk támadhat bármi...
- Ahogy odafent is! - vágott közbe Chanyeol.
- A másik probléma az, hogy hideg van, minden nedves, meg nyirkos és ha most leállunk, össze fogunk fagyni! - magyarázta Baekhyun.
- Ez a második napunk, talán túléljük még egy kicsit! - kötözködött Chanyeol. Megcsóváltam a fejem. Őszintén nem értem, hogy minek kellett ezeket egy csapatba tenni. Állandóan veszekedtek és sokszor rettenetesen hangosak voltak! Nem egyszer volt belőle probléma. Többször is kértem Krist, hogy szedje szét őket. Taeyeon támogatta az ötletet, de Kris nem, így hosszas veszekedés után, abban maradtak, hogy a csapatfelosztás marad. Nem tudom mi alapján döntöttek így, de én nem örültem túlságosan, mivel így rám hárult a feladat, hogy lenyugtassam őket, ám fiatal életkorom miatt, nem igazán akartak rám hallgatni, bár Chanyeol nyitottabb volt felém. A fejemet fogtam és inkább körbepillantottam. A terület csatornarendszere, egyszerűen hatalmas volt és bonyolult. A kőből épült falakon penész burjánzott, sötét volt, hideg és nedves. Minden! Elbújni sem nagyon lehetett. Ahogy a terepet szemléltem, kicsit eltávolodtam Baekhyunéktól. A hatalmas folyosó közepén, némi víz folyt, ami rettenetes szagot árasztott. Fintorogva mentem odébb és hirtelen észrevettem valamit. Egy beeső, szűk, sötét alagutat. Eddig észre sem vettem! Pedig biztos vagyok benne, hogy körbe-körbe mászkáltunk! Gondolkodtam el. Nem tudom miért, úgy éreztem közelebb kell mennem. Mintha láttam volna bent valamit. Leguggoltam és belestem. Először alig láttam valamit, de mikor közelebb másztam, mintha két szempár figyelt volna.
- Hahó! - szóltam be. - Van ott valaki? - válasz nem érkezett, de mocorgást hallottam. Az a valaki, vagy valami, mintha közelebb mászott volna és arcát egyre jobban ki lehetett venni. Hatalmas szemeivel kíváncsian méregetett engem, miközben csapzott, világos haját, elsöpörte a homlokából. Láttam rajta, hogy retteg és csakis a kíváncsisága hajtja felém, így lassan, kinyújtottam a kezem, mire az idegen ugyanezt tette. Hirtelen elmartam a csuklóját és kijjebb húztam rejtekhelyéről. Az idegen megpróbált küzdeni, de esélye sem volt. Hirtelen a szemeibe néztem. Rettenetesen félt tőlem, ez pedig lesokkolt. Ezen a helyen eddig mindig mi féltünk valamitől, nem pedig fordítva. Épp el akartam engedni a fiút, de nem tudtam, mert Baekhyun jelent meg mögöttem.
- Mit fogtál? - megragadta az őzszemű srácot és kirángatta az alagútból. Chanyeol segítségével lekötözték a kezét, majd vigyorogva néztek rám. Csak pislogni tudtam, olyan gyorsan történt minden.
- Ti mi a fenét csináltok? - kérdeztem dühösen.
- Szerinted? Elfogtuk! - a fejemet fogtam idegességemben.
- De hát ő nem akar bántani minket! - csesztem le a fejüket.
- Honnan tudod? - kérdezte Chanyeol.
- Szerintetek így néz ki valaki aki ártani akar? - mutattam a srácra, aki reszketve nézett fel ránk. Baekhyun felrángatta a földről.
- Akár! Ki tudja milyen szörny lehet! - a srácra néztem. Teljesen le volt soványodva, a felsőtestét semmilyen ruha nem takarta, így láthattam a hegeket, amelyeket, gondolom ittléte alatt, szerzett.
- És most mi lesz? Megölitek? - kérdeztem.
- Nem hülyeség amit mondasz! - Baekhyun már rántotta is a kését, de elkaptam a kezét. - Mit csinálsz?
- Ne öld meg! - szóltam az idősebbre.
- Akkor mit csináljunk? Hagyjuk itt? - kérdezte Chanyeol.
- Ne! Majd én vigyázok rá! - mind a ketten kérdőn néztek rám, a fiú pedig kicsit mintha megnyugodott volna.
- Még mit nem! - rázta a fejét Baekhyun.
- Miért? És mi van, ha egy túlélő? Erre nem is gondoltál? Felügyelet alatt lenne és ha mégis valami elfajzott izé, akkor sem tudna nagyon ártani, hiszen készenlétben vagyunk. - láttam, hogy Baek rettenetesen őrlődik magában. Végül felsóhajtott és szó szerint, elém vágta a fiút.
- Aztán vigyázz rá! - puffogott, majd elindult előre. Chanyeolra néztem, aki vonakodva követte az idősebbet. Felsegítettem a megkötözött fiút és a két srác után mentünk. Nem szóltunk egymáshoz, csak újdonsült társunk nyögött ki egy "köszönöm"-öt.
- Semmiség! - feleltem. Hosszas keresés után, találtunk egy viszonylag biztonságosnak mondható kis... Lyukat. Bemásztunk és egy hihetetlenül kicsi teremszerűségbe jutottunk, ahol végül is megpihentünk. Baekhyun és Chanyeol leterítették a hálózsákjaikat. Mikor meglátták a fiút, Baekhyun heve tiltakozásba kezdett.
- Na nem! Ő nem jön ide! Maradjon csak a sarokba! - a srác bólintott és behúzódott a kis terem egyik végébe. Nem mintha számított volna, mivel így is körülbelül három méterrel volt csak odébb. Én is kiterítettem a hálózsákom és ráfeküdtem, igaz, nem aludhattam, hiszen valakinek őrködni is kellett. Chanyeol és Baekhyun rövid időn belül bevágták a szunyát, én pedig a plafont kémleltem. Hirtelen oldalra pillantottam. A fiú reszketve ült nekem háttal. Nagyon megsajnáltam. Hideg volt, még én is éreztem, pedig rajtam volt kabát. Leellenőriztem, hogy a hyungok tényleg alszanak-e, majd levettem a pulcsim és csöndesen a fiú mögé léptem. Ráterítettem a pulcsim, mire összerezzent és ijedten nézett rám, de szinte azonnal lenyugodott, mikor látta, hogy nem akarok rosszat. Leültem vele szembe, majd kezeim közé vettem az övéit és megdörzsöltem. A srác hatalmas szemekkel meredt rám.
- Hogy hívnak? - kérdeztem hirtelen.
- Én.. Lu... Luhan vagyok! - felelte bizonytalanul. Nem igazán értette a helyzetet.
- Mióta vagy itt? - néztem rá.
- Pár hónapja! - felelte. Leálltam a keze melegítésével.
- Hogyan?
- Pár hónapja! - döbbenten néztem rá. Egyszerűen nem hittem el. Egyedül lehúzni több hónapot, képtelenség!  Legalábbis ezt gondoltam.

- Hogy maradtál élve? - kérdeztem döbbenten. A fiú féloldalas mosolyra húzta a száját.
- Elbújtam. - nem kérdeztem többet erről, úgy tűnt, nem igazán akar szót ejteni róla. Miután a kezei kicsit felmelegedtek, megfogtam a hálózsákom és közelebb húztam.
- Ülj rá! - Luhan tette amit mondok és helyet foglalt a hálózsákon. Felnyitottam a táskámat és előhúztam belőle egy zacskót, ami tele volt kis kenyérkékkel. Luhan felé nyújtottam a zacskót. A fiú bizonytalanul nézett rám.
- Vegyél! Azért van!
- De a tieid! - rázta a fejét Luhan. Kedvesen mosolyogva csóváltam a fejem.
- De megosztom veled! - Luhan megköszönte és kivett két kenyeret a zacskóból, majd csendesen elmajszolta őket. Amíg evett, elraktam az elemózsiám, majd egy palack vizet húztam elő a tatyómból és megitattam a fiút. Miután a palackom is elraktam, Luhanra néztem.
- Feküdj le! Aludni kéne! - mosolyogtam rá. Mivel jó ideig csak bámult rám, lenyomtam a hálózsákra és betakartam.
- Te nem fogsz fázni? - kérdezte.
- Nekem van kabátom! - mosolyogtam rá, majd leterítettem az említett tárgyat a földre és ráültem. Luhan egy ideig még nézett rám, majd elnyomta az álom. Felsóhajtottam. Hosszú estének nézek elébe... Már, ha este van! De ki tudja? Fogalmam sem volt, hogy hány óra lehetett. De nem is igazán számított. Legalábbis nekem!

3. Game in the hospital

88:

- Hogy érzed magad? - kérdezte Taeyeon és leült az ágyam szélére.
- Összezavarodva! - feleltem. - Áruld el! Milyen hely ez? - kérdeztem kétségbeesetten. Taeyeon kedvesen elmosolyodott.

- Amint azt hallottad Kristől is, ez az Insanis Kórház. Amit a helyről tudnod kell, az az, hogy hét épülete van. Mi az E-ben vagyunk, ez a főhadiszállásunk, itt gyógyítjuk a sebesülteket, innen indulnak felderíteni és ide jönnek vissza. - magyarázta Taeyeon. - Eddig annyit tudunk, hogy a C épület a gyógyszerraktár, amit nagyon őriznek, így oda a legveszélyesebb menni. Az A épület nyugati részén vannak az idegbetegek. Elég sokan vannak, de nem olyan veszélyesek, csak nagyon hirtelen természetűek! Akkor van baj, ha egyszerre kapnak rohamot! Olyankor rettenetesen veszélyesek! - Taeyeon hangja komoly volt, ám arcán kedves mosoly ült, miközben beszélt hozzám. - A gyógyszerraktárak a C épületben vannak és értelem szerűen, ezt az épületet védik a legjobban!
- Hogy kerülnek ide betegek, ha a kórház elhagyatott? - kérdeztem. Nem egészen értettem, hogy mi folyik itt. Taeyeon lehajtotta a fejét.
- A kórház az 1800-as években épült. Az idő múlása és a háborúk kitörése miatt sokszor kellett újjáépíteni. Nem tudni mi okozta, hogy ismét rossz állapotba került, az is kérdéses, hogy mikor. Minden esetre, gyorsan távozott aki tudott. Gyógyszereket hagytak itt, műtőeszközöket és a betegeiket. A kórház bezárta kapuit. Egyedül maradtunk az őrültekkel. - sóhajtott a lány. Ismét a szemeimbe meredt.
- És... Mik azok a veszélyes lények, amikről mindenki beszél? - kérdeztem.
- Vagy megőrült orvosok, vagy olyan betegek, akiknek az elméje és a teste is eltorzult bizonyos kezelések miatt, amiket végrehajtottak rajtuk. - bólintottam. Nagyjából kezdtem érteni, hogy mi történik, bár nincsenek emlékeim, amikből táplálkozhatnék. A lány szólásra nyitotta a száját, de Yixing lépett a szobámba.
- Taeyeon! Most már hagyd pihenni! - az orvosom olyan nyugodtan beszélt, hogy hevesen verő szívem, nyugalmasabb tempót vett föl. Valahogy... Ez az ember árasztja magából a jó közérzetet! Állapítottam meg, ahogy közelebb lépett az ágyamhoz.
- De még nem regisztráltam! - állt fel Taeyeon az ágyamról. Yixing rám pillantott, majd Taeyeonra.
- Tudod mit? Majd elintézem én, de most tényleg hagyjuk egyedül! Ma reggel sem volt valami jól. Antibiotikumot adtam neki. - Taeyeon rám nézett, majd egy lapot nyomott Yixing kezébe.
- Hát jó! - sóhajtotta. - Akkor majd hozd el, ha kitöltötted! - Lay bólintott, majd közelebb lépett, mialatt Taeyeon távozott. Megnézte van-e lázam, megvizsgálta a homlokom, majd belém erőszakolt egy kis tál rizst.
- Próbálj meg pihenni! - simogatta meg a fejem. Bólintottam és behunytam a szemeim. A szoba ismét üressé vált. Valahogy nyugtalanított a gondolat, hogy magamra maradtam, pedig tudtam, hogy ha bármi történne, csak kiabálom kell. Nem tudtam mikor épülök fel, hiszen reggel is lázam volt. Valószínűleg, történt velem valami, ami kiválthatta a betegséget! Állapítottam meg. Az oldalamra fordultam és megpróbáltam elaludni...
"A vihar szinte elsöpörte a házak tetejét. A szél szanaszét hordta az esőcseppeket. Az ég szinte fekete volt és dobhártyaszaggatóan dörgött. Villámok cikáztak át az égen, ezzel némi fényt árasztva az utcákra. Normális ember, biztos nem merészkedett volna az utcára, hacsak nem sürgősen sietős a dolga. Egy feketébe öltözött alak, árnyként suhant el a házak előtt. Bár alig tudott menni az erős széltől, mégis kitartóan tette egyik lábát a másik után. Küzdött az előbbre jutásért. Már nem volt sok hátra. Pár métert kellett még megtennie, mégis mérföldeknek tűnt. Mikor végre elérte a hatalmas épületet, becsöngetett. Egy idős, őszhajú asszony nyitott ajtót. Nem tűnt meglepettnek, mintha számított volna a nő érkezésére.
- Chohee! Örülök, hogy látlak! Gyere be! - a nő egy szó nélkül lépett be az ajtón és levette hosszú kabátját. Most járt a helyen először, így nem csoda, ha lenyűgözve nézett körül. Mintha egy kastélyba lépett volna.
- Chohee! Kérem, jöjjenek velünk. - intett az idős asszony. A feketébe öltözött nő, hangtalanul követte az idősebbet, aki egy szobába vezette. A bútorzat is régimódi volt, a hajópadló nyikorgott, ahogy ráléptek. A hófehér hajú hölgy, leült az asztalához, míg a fiatalabb asszony, kényelmesen elhelyezkedett egy fotelban.
- Hogy érzi magát? - a fiatal nő felsóhajtott.
- Hogy kéne éreznem magam? Talán boldognak? - kérdezte és a hasára csúsztatta a kezeit.
- Őszintén, miután felhívott, nem gondoltam, hogy ilyen hamar ideér! Ráadásul ebben az őrült viharban! Azt hiszem az lesz a legjobb, ha ma itt tölti az éjszakát. - a fiatal nő bólintott. - Viszont nem egészen értem. A vonal nem volt valami jó! Mit is szeretne? - kérdezte az idős hölgy. Chohee mélyen beszélgetőpartnere szemeibe meredt.
- Terhes vagyok!
- És azt szeretné, ha...?
- Azt akarom, hogy eltűnjön! - felelte idegesen Chohee. - Ez egy szörnyeteg! Nem akarom, hogy az életem részévé váljon! - Chohee egyre hisztérikusabbá vált.
- Kérem nyugodjon meg! Chohee...!"
Verejtékben úszva ébredtem. Mi volt ez? Ki volt ez? Csak ültem az ágyamban és értetlenül fogtam a fejem. Hirtelen sokkal ijesztőbb lett az egyedüllét és a sötét. Kimásztam az ágyamból és szédelegve mentem az ajtóig. Kitártam és támolyogva mentem át az üres folyosókon. Vajon miért nincs itt senki? Vagy ez is egy álom? Kezdtem pánikolni. A szívem hevesen vert, remegtem. Össze-vissza kapkodtam a fejem, de nem láttam senkit. Ahogy mentem előre, többször is meg kellett kapaszkodnom a falban, hogy ne vágódjak el.
- Valaki! - kiabáltam. Nem figyeltem magam elé és hirtelen ütést éreztem, ami akkora erővel hatott rám, hogy elestem.
- Jó ég! Te mit csinálsz itt?! - Krystal ijedten nézett rám, majd megpróbált felsegíteni. Nagy nehezen sikerült megtámaszkodnom rajta. A lány erősen próbált tartani, de épphogy nem esett össze alattam.
- Ti meg mit csináltok itt? - a hang irányába kaptuk a tekintetünket. Egy nálam alacsonyabb, sötét hajú és hatalmas szemű fiú meredt ránk.
- Dyo! Segíts kérlek! - kérte a lány. A fiú egy szó nélkül lépett közelebb és átvetette egyik karom a vállain. Nagy nehezen felvittek a szobámba és az ágyamra ültettek.
- Mégis mit kerestél odalent? - kérdezte a Dyo névre hallgató srác.
- Én? Hát én.... Megijedtem! - magyaráztam.
- Ezért voltál a hallban? Miért? Odakint szerinted biztonságos? - meredt rám a fiú.
- Nem tudom! Csak nagyon furcsát álmodtam és hirtelen rám tört a pánik! - magyaráztam lehajtott fejjel.
- Nos, legközelebb számolj el tízig vagy valami! Most pedig maradj itt! Világos? - bólintottam. Dyo távozott a szobából és kettesben maradtunk Krystallal, aki aggodalmas tekintettel nézett rám.
- Mit álmodtál? - kérdezte és leült mellém. Kíváncsi tekintettel nézett rám, íriszei csillogtak a sötétben.
- Már nem emlékszem pontosan, de... Azt hiszem egy idős hölgyet láttam álmomban, aki beszélgetett valakivel. Nem volt ijesztő, mégis valahogy annyira... Rideg volt! Volt egy nő, aki... El akarta vetetni a gyerekét és hisztérikusan beszélt a magzatról, mintha valami szörny lenne! Nem is tudom mit mondjak. - sóhajtottam. Krystal megfogta a kezem.
- Jobban éreznéd magad, ha itt maradnék? - mosolygott rám. Bólintottam, mire a lány elmosolyodott. Az ágyamhoz húzott egy széket és leült rá, míg én ismét megpróbálkoztam az elalvással. A lány megsimogatta a fejem és halkan beszélt hozzám, egészen addig, míg újra álomba nem merültem.

2. Game in the hospital

Kris:

A fejemet fogva ültem az asztalomnál. Fáradt voltam, éhes és nyűgös. Nem vágytam másra, csak, hogy végre kialudhassam magam, de persze tudtam, hogy ez lehetetlen. Amióta ide kerültem, nem csinálok mást, csak kiutat keresek. Nagyot sóhajtva nyújtóztam egyet. Épp az aznapi jelentéseket néztem át, mikor valaki benyitott. Egy nálam alacsonyabb, nyugodt tekintetű fiú lépett az irodába, fehér köpenye susogott, ahogy kitárta az ajtót.

- Lay? Mit szeretnél? - kérdeztem a fiatal fiútól.

- Van egy új betegünk! - felelte. Nem tűnt idegesnek, sőt! Rettenetesen nyugodtan állt előttem. Mindig is irigyeltem ezért. Lay maga volt a megtestesült lelki béke! Nem tudom, hogy csinálta, de igazán adhatott volna kölcsön abból a hatalmas nyugalmából! Rám fért!

- Hol találtátok? - kérdeztem. Lay leült velem szemben.

- Dyo csapata találta. Robbanás volt a B épületbe. - magyarázta. - A sérüléseiből ítélve, kieshetett a harmadik emeletről.

- Hogy maradt életben? - csodálkoztam el.

- Egy ágyhoz volt kötözve. Azt érte előbb az ütés, viszont erős agyrázkódása lett, miután az ágy széttört! Illetve, míg eszméletlen volt, össze kellett varrni a homlokát, mert felszakadt. - magyarázta.

- Értem. Mit is mondtál? Melyik épület?

- B keleti szárnya! - előkerestem a mappáimat és felcsaptam az egyiket.

- Az még nincs felderítve, így ha jobban lesz, ki kell kérdeznünk! - állapítottam meg, mire Lay bólintott.

- A probléma az, hogy még nem emlékszik a nevére sem.

- Adtál neki számot? - kérdeztem.

- Igen! 88. Még regisztrálnod kell! - mondta Lay.

- Értem! Amint lehet, szólj és felvesszük a listára! - bólintottam. - Most menj, várnak a betegek! Tégy meg mindent, hogy felépüljön az a fiú és visszanyerje az emlékezetét. - Lay azonban nem mozdult. - Van valami mondanivalód? - kérdeztem.

- A gyógyszerekkel kapcsolatban... - kezdett bele, de elhallgatott. Kínosan nézett rám, amiből rájöttem, hogy miről van szó.

- Talán fogynak? - kérdeztem.

- Az nem kifejezés! Konkrétan, nincs fájdalomcsillapítónk! Küldhetnél egy csapatot, hogy hozzanak valamit! - felsóhajtottam.

- A gyógyszerraktárat őrzik az egyik legjobban! De megteszem amit tudok! - Lay megköszönte, majd távozott. Idegesen túrtam a hajamba. Amióta erre az istenverte helyre kerültem, egy nyugodt éjszakám sincs! Kifújtam magam, majd újra elővettem a hely alaprajzát és tanulmányozni kezdtem. Úgy fél óra telhetett el, mikor valaki becsörtetett hozzám.

- Tao? Mi van veled? - kérdeztem döbbenten, mikor megláttam. Arcáról fojt a vér, a ruhája meg volt szaggatva.

- Áh, nem vészes! - rántott vállat. - Most megyek Layhez. Jössz? - kérdezte, mire megráztam a fejem.

- Nem! Már beszéltem vele és ellenőrizni akarom az alaprajzokat! - feleltem.

- De kívülről tudod őket! - csóválta a fejét Tao. - Nem fogsz kiutat találni, míg minden épületet őriznek!

- Örülök, hogy ilyen bizakodó vagy! - fel sem nézve válaszoltam a fiúnak, aki sóhajtva lépett közelebb és felráncigált az asztaltól.

- Idefele összetalálkoztam Dyo-val! Azt hallottam, hoztak egy újoncot! Legalább a regisztrálás idejére állj föl! - húzott maga után.
- Tudod jól, hogy nem én szoktam regisztrálni! Csak szólok az illetékesnek, hogy van egy újonc! Inkább azt mondd meg, hogy merre jártál? - meredtem rá. Mivel nem egyedül én irányítom a dolgokat, sokszor fogalmam sincs, hogy melyik csapat merre lehet. Ez rengeteg gondot okoz nekem, mert ha embereket vesztünk, később tudom meg.
- Csak az A épületben! - elgondolkodtam.
- Ott nem az idegbetegek vannak? - döbbentem meg. Tao bólintott.
- De igen! De ne aggódj! Mindenki jól van... Többé-kevésbé! - vigyorodott el Tao.
- Többé-kevésbé? - kérdeztem rosszat sejtve.
- Igen, hát Seohyunt kicsit telibe kapták, de már jobban van! Azonnal elment Layhez, amint megérkeztünk. - idegesen sóhajtottam föl. Tao kedves mosolyra váltott és megveregette a vállam.
- Már jól van! - Taora néztem. A fiú sötét haja, összekócolva hullott a szemeibe. Bár ő volt felderítésen, mégsem tűnt fáradtnak. Talán előlem akarja rejtegetni? Tudja, hogy aggódok és inkább nem mutatja ki, hogy fáradt? Vagy tényleg van ennyi energiája? Ilyeneken morfondírozva követtem a fiút, egészen az ápoló részlegig. Ott elváltak útjaink, én mentem, hogy megkeressem az újoncot, ő pedig Layt. Nem kellett sokáig kutatnom, hamarosan megleltem azt az ajtót, amire egy cetlit ragasztottak. Nyolcvannyolc! Ez lesz az! Határozottan nyitottam be. Az ágyon egy értetlen tekintetű fiú ült. Kíváncsian szemlélte a kórházi szobát. Mikor meglátott, a kreolbőrű fiatal ledermedt egy pillanatra.

- Szia! - köszöntem neki.

- Szia! - nézett rám bizonytalanul. - Te ki vagy? - kérdezte.

- Krisnek hívnak! Téged? - kérdeztem. Tudtam, hogy nem emlékszik a nevére, de tettem egy próbát, hátha...

- Nem emlékszem. Az orvosom azt mondta, hogy számot kapok. - húzta el a száját.

- Tudok róla. Amíg nem tudod a neved, Nyolcvannyolcasnak fognak hívni. - feleltem neki. A fiú bólintott.

- Milyen hely ez? - kérdezte.

- Az Insanis Kórház.

- Talán... Beteg vagyok? - meredt rám. Elmosolyodtam a feltételezésen.

- Nem! Túlélő! - feleltem. Úgy tűnt, a fiú végképp elveszítette a fonalat.

- Ezt meg, hogy érted? - felsóhajtottam.

- Úgy, hogy mi pontosan úgy kerültünk ide, ahogy te. Fogalmunk sincs! Egyszer csak itt találtuk magunkat és kész! Sokak ugyanúgy jártak mint te. Nem voltak emlékeik. Ezért találtuk ki, hogy számok alapján különböztetjük meg az embereket. Így könnyebb őket regisztrálni. Viszont, ha mégis visszatér a memóriája, a regisztrációs száma mellé kerül a neve is.

- Hogy tudnátok regisztrálni olyasvalakit, akinek nincsenek emlékei? - értetlenkedett Nyolcvannyolcas.

- Úgy, hogy nem a lakcímed érdekel, hanem, hogy hol találtak rád, hány éves vagy és mi a neved. Ha tudod, hogy honnan származol, csak egy plusz, de nem fontos. Ezen a helyen senkit sem érdekel, hogy honnan jöttél! - húztam el a szám. - El kell mondanod mindent, amire esetleg emlékszel. Ha csak egy képkocka, vagy homályos, akkor is! - hajoltam közelebb. Meg kellett tudnom, min ment keresztül, hogy legalább egy minimális képet kaphassak a B épületről. Láttam Nyolcvannyolcason, hogy rettenetesen erőlködik, hogy legalább néhány emlékfoszlányt megoszthasson velem.

- Esőre emlékszem és kiabálásokra. Rémült és fájdalmas kiabálásokra. - gondolkodott erősen a fiú.

- Ennyi? - meredtem rá. Nyolcvannyolcas bólintott. Hát, ez nem valami sok, de több mint a semmi! Állapítottam meg.

- Megint riogatod az újoncokat? - lépett a hátam mögé valaki.

- Talán, ha a helyeden lettél volna, nem nekem kellene ezzel foglalkoznom! - meredtem Taeyeonra, aki megforgatta a szemeit.

- A helyemen voltam.

- Úgy érted, hogy valaki alatt? - húztam fel a szemöldököm és felálltam. A lány nagyon pici volt hozzám képest, ellenben rettenetesen akaratos.

- Úgy értem, hogy Dyo-val beszélgettem. Kikérdeztem, hogy találtak rá! - bökött fejével Nyolcvannyolcasra.

- Kivételesen a dolgod végezted? Milyen meglepő! - Taeyeon megforgatta a szemeit.

- Innentől átveszem! Én jobban értek az emberekhez!

- Ja, különösen a hímnemű egyedekhez! - húztam el a szám. Taeyeon fagyos tekintettel meredt rám.

- Mi lenne, ha nem a nemi életemmel foglalkoznál? Nekem legalább jut egy kis öröm!

- Egy kicsi? - nevettem gúnyosan. - A fél fiúcsapat átment rajtad!

- Azért te sem panaszkodhatsz! Te is átmentél rajtuk! - vigyorodott el.

- Mázlid, hogy nőnek születtél! Ha fiú lennél, már bevertem volna párszor! - meredtem rá.

- Pfff! Idősebb lennék akkor is és ugyanúgy kijárna a tisztelet! - tekintetem a fiúra esett, aki értetlenül meredt ránk.

- Ne értsd félre! Bírjuk egymást, csak így mutatjuk ki! - magyarázta neki Taeyeon.

- Cöh! Ki bír kit? - vontam fel a szemöldököm. Taeyeon beleütött a vállamba, majd elküldött melegebb éghajlatra. Én elhagytam a helyiséget és vissza akartam menni az irodába, ám ismét összefutottam Taoval.

- Láttam bement Kilences! - vigyorgott. - Csodálkozom, hogy élve kijöttél.

- Fel sem ér! - legyintettem. - Apropó, tudsz valamit Baekhyunékról? Már egy napja nem jöttek vissza a B épület nyugati feléről! - Tao elgondolkodott.
- Fogalmam sincs, hogy hol lehetnek, de ne féltsd őket! Tudnak vigyázni magukra! - Tao biztató mosolyt küldött felém. Bár ilyen egyszerű lenne...
- Menj! Aludj kicsit! - nézett a szemeimbe a pandaképű fiú.
- Dolgom van még! Viszont te pihenj le! Veszélyes felderítésen vagytok túl! - mielőtt válaszolhatott volna, sarkon fordultam és otthagytam. Leültem az asztalomhoz és ismét az alaprajzok vizsgálásával kezdtem foglalkozni. Ám olyan fáradtság vett rajtam erőt, hogy alig bírtam nyitva tartani a szemem. Hosszadalmas fennmaradási kísérletek után, a pilláim elnehezedtek és a fejem az asztalra esett...

- Kris! Hé Kris! - böködésre ébredtem. Mikor kinyitottam a szemeim, egy szőke lányt véltem felfedezni magam előtt.
- Mit akarsz? - kérdeztem. Taeyeon a hajamba markolt és felhúzott.
- Most azonnal menj aludni! Nem vagy normális! Össze akarsz esni? - kérdezte dühösen. Megforgattam a szemeim, de nem válaszoltam vissza. Úgyis mindig az van, amit ő akar.
- Kris! Ha nem alszol, legyengülsz! Kérlek, legalább egy kicsit pihenj! - a lány tekintete, egyik percről a másikra változott át. Dühösről, nagyon aggódóvá vált a tekintete.
- Átveszem a munkáid is, csak kérlek, aludj! - meredt a szemeimbe.
- Jó, elmegyek! - sóhajtottam. Taeyeon megkönnyebbült és kirugdosott az irodai szobából. Lassan cammogtam végig a folyosókon. A falak fehérre voltak meszelve, ahogy illett egy kórházban. Igaz, a festék már mállott és koszos volt. A folyosót, poshadt szag lengte be. Amikor leértem a hálórészlegbe, a matracomhoz indultam. Látszott rajta, hogy nem sokat használtam. Lefeküdtem és a plafont kezdtem bámulni, amelyről hiányzott a vakolat. Sohasem felejtem el, mikor először idekerültem! Majdnem meghaltam, de az utolsó pillanatban, Taeyeon leütötte a támadóm. Azóta mozgunk együtt. Mikor többen lettünk, sikerült elfoglalnunk az E épületet és azóta ez a főhadiszállásunk! Vajon kijutunk innen valaha? Tettem fel magamban a kérdést. Vajon túléljük a következő napot?

1. Game in the hospital

88:

"Lekötözték a karjaim és a lábaim. Hiába próbáltam kiszabadulni, aki kifeszített az asztalra, értett a csomózáshoz. A kezeim véreztek, fáztam. Oldalra pillantva láthattam is, ahogy egy másik fiú, ugyanúgy erőlködik, mint én, azonban eredményt, ő sem ért el. A másik oldalamon, már senki sem mozgott. A férfi, aki a műtőasztalon volt, már nem hasonlított önmagára. A vére összekente a padlót, a mellkasa ketté lett vágva. Undorodtam a látványtól, így hányingerrel néztem a plafonra. Ekkor lépett be Ő! Elvetemült, vérben forgó szemekkel, határozottan lépkedett előre. Kaján vigyora, még ijesztőbbé tette az összképet. A falhoz lépett és leakasztott egy baltaszerű eszközt. Rám nézett, majd a vergődő társamra. Megijedtem, hogy engem szemelt ki következő áldozatának, ám nem hozzám lépett elsőként, hanem a fiúhoz, aki egyre hangosabban kiabált. Fájdalmas hangokat adott ki, amiből rájöttem, elkezdődött a csonkítás. Nem akartam odanézni, mégis akaratlanul pillantottam oda és a látvány rettenetes volt. Ő, a baltaszerű eszközzel, végigszántott a fiú mellkasán, így az felnyílt. A srác vergődött, kiabált, minden hiába. Ezt az órát már nem éli meg! Hallottam, hogy odakint dörög. Nem tudtam hány óra lehet. Próbáltam kizárni a hangokat a fejemből, de nem ment. Körülbelül egy óra szenvedés után, a fiú elhallgatott. Ő ekkor hozzám lépett. Feszengeni kezdtem, éreztem a vér illatát, tudtam, hogy meg fogok halni! Ám mielőtt belekezdhetett volna a felvágásomba, robbanást hallottam. Éles ütést éreztem a fejemen és minden elsötétült..."

Valami az arcomra csöppent. Mikor kinyitottam a szemeim, csak homályos ködöt láttam. Talán esik... Vagy csak a vízvezetékek rosszak. Újabb csepp hullott a szememre. A fejem hasogatott.

- Hé! - egy kiáltás. Ismét megkíséreltem kinyitni a szemeimet. Bár még így is homályos volt minden, alakokat véltem fölfedezni magam körül.

- Él még? - kérdezte egy hang.

- Idióta! Szerinted? - ekkor megráztak. - Hé! Minden rendben?

- N... Ne... - próbáltam mondani.

- Akar valamit! Segítsetek!

- Ne... Ne bántsatok... - ennyit bírtam kibökni, ismét lecsukódtak a szemeim és sötétség vett körül. Nem tudom mi történhetett. Semmire sem emlékszem abból, ami velem történt, csak egyetlen részletre és az Ő arcára.

Fényt láttam magam előtt.Mi lehet az? Tanakodtam. Lassan kinyitottam a szemeim és egy homályos arcot vettem észre. Pislogtam párat, mire nagyjából kitisztul előttem a kép. Egy lány nézett rám aggódva.

- Te ki vagy? - kérdeztem. Nem úgy tűnt, mint aki bántani akar, de már mindenre számítottam.

- Krystal vagyok! Az ápolód! Jobban vagy? - kérdezte.

- Hogy kerültem ide? - hangom nem az enyém volt. A lány válaszra nyitotta ajkait, ám mielőtt beszélhetett volna, egy újabb alak tűnt fel a szobában.

- Na? Hogy van a betegünk? - kérdezte. A fiúra pillantottam. Nem sokkal lehetett idősebb nálam, talán pár év volt köztünk. Úgy tűnt, nem aggódik értem, hangja mosolygós volt.

- Hát, megszólalt... - felelte Krystal.

- Ennyi? Az nem túl sok! Mindegy. Innentől átveszem! Köszönöm Krystal! - a lány bólintott, majd távozott. A fiú lehajolt hozzám és felültetett. Felszisszentem. Fájdalom nyílalt a fejembe.

- Most pedig figyelj engem! - a fiú egy kis lámpát vett elő és a szemembe világított. Behunytam a szemeim.

- Mondom engem figyelj! - a homlokát kezdtem nézni, ő pedig ismét a szemembe világított, ám ekkor nem volt kellemetlen.

- Hm... Agyrázkódásod van, bár nem vészesen nagy! Azért ne lepődj meg, ha párszor hányni fogsz! Majd elmúlik! - veregetett vállon és az ágyam szélére helyezett egy vödröt.

- Hol vagyok? - kérdeztem.

- Kórházban! - felelte a fiú.

- És te ki vagy?

- Az orvosod. Zhang Yi Xing a nevem! Benned kit tisztelhetünk? - kérdezte. Ekkor el kellett gondolkodnom.

- Én... Hát... - Yixing bólintott.

- Nem emlékszel a nevedre? - megráztam a fejem. - Ez normális! Sokan vannak így! De ne aggódj! Majd visszatér az emlékezeted! Addig viszont, kérlek viseld ezt! - a mellkasomra tűzött egy kártyát, amin egy szám volt.

- 88?

- Ezt a számot viseled, míg nem emlékezel a nevedre! - Yixing visszanyomott az ágyra. - Most pihenj, majd még jövök és rád nézek!

- Várj! - szóltam utána. A fiú kérdőn nézett rám.

- Hogy kerültem ide? - kérdeztem. Yixing vállat vont.

- Fogalmam sincs! A srácok kint találtak rád! Azt, hogy, hogy kerültél ide, arról fogalmam sincs. - az "ide" szót, különösen megnyomta. Én visszafeküdtem a... Nem tudom mire, ágyra, bár felőlem a padló is lehetett volna és megpróbáltam elaludni. Elég nehezen ment, mert rettenetesen fájt a fejem.

Kyungsoo:

- Robbantás volt! - épp felszereltem magam, mikor Hyoyeon rontott az öltözőbe.

- Melyik épület? - kérdeztem és összekapcsoltam az övem.

- A "B" keleti szárnya! - felelte. Bólintottam. Felvettem a fegyverem és Hyoyeon után rohantam, aki már szólt Ambernek. Az épület felé vettük az irányt, de csak óvatosan, hangtalanul osontunk végig a folyosókon, melyet belengett a dög és rothadás szaga. Már régen nem tudott zavarni, hozzászoktam. Ahogy haladtunk felfelé a lépcsőn, úgy fogyott a levegőnk.

- Ez a harmadik emelet! - állapítottuk meg. Amint felértünk, eltűnt a szemünk elől a folyosó. Sűrű köd vett körbe minket. Maszkot tettünk fel, hogy legalább levegőt kapjunk, bár nem sokat ért. Nagy nehezen átvergődtünk magunkat a füstön és benéztünk a terembe, ahol több kis asztal állt. Mindhez kikötöttek egy-egy férfit, akik már halottak voltak. Mindet felvágták.

- Nézzétek! - Hyoyeon berohant, ugyanis az épület fala beomlott, valószínűleg a robbanástól. A lány odafutott és lenézett.

- Valaki van lent! - kiáltott nekünk. - Egy fiú! Szerintem még él! - meredt ránk.

- Akkor siessünk le! - néztem a többiekre. Lerohantunk a lépcsőn, ki az udvarra. Egy fiút találtunk a fűben, mellette egy darabokra törött ággyal.

- Valószínűleg a robbanáskor esett ki! - állapította meg Amber.

Hirtelen eleredt az eső.

- Hé! - kiáltott rá Hyoyeon, de nem mozdult. - Él még? - meredt rám a lány.

- Idióta! - szólta le Amber. - Szerinted? - mutatott a fiúra, aki kinyitotta a szemeit, bár nem úgy tűnt, hogy magánál van. - Hé! Minden rendben? - Amber megrázta a fút, de az alig reagált. Hirtelen megszólalt.

- N... Ne... Ne bántsatok! - szemei ismét lecsukódtak és nem szólalt meg. Lehajoltam és megnéztem a pulzusát.

- A szíve még működik. - állapítottam meg. - El kell vinnünk Yixinghez, ő majd segít rajta! - meredtem a többiekre. A két lány, segített a hátamra pakolni, a srácot, majd elindultunk vele az "E" épület felé. Addigra már annyira elkezdett zuhogni, hogy mire megérkeztünk, mindenünk átázott.

- Hol van Yixing? - kérdeztem egyből, amint beléptem az aulába. Krystal rohant hozzánk és segített levenni a fiút a hátamról. Nagy nehezen bevittük az egyik kórházi szobába, majd lefektettük egy ágyra. Közben Hyoyeon elrohant, hogy szóljon Yixingnek. A fiú nem váratott meg minket. Szinte azonnal beszaladt hozzánk és mindenkit kiküldött, csak Krystal maradhatott bent.

- Vissza kéne mennünk! - állapítottam meg.

- Minek? Tudod milyen veszélyes? - meredt rám Hyoyeon.

- Hátha vannak még túlélők! Miután megtaláltuk ezt a srácot, nem foglalkoztunk mással! - ráztam a fejem.

- Én támogatom az ötletet! - állt mellém Amber. Hyoyeon kénytelen-kelletlen bólintott. Visszaindultunk hát, bár nem voltunk biztosak benne, hogy maradt még túlélő! Az is kérdéses volt, hogy ez a fiú megmarad-e?