2.5 I kill your father

Luhan:
- Te nem vagy normális! - förmedt rám Minseok, mikor elmeséltem neki a Sehunnal való veszekedésem.
- Jó, de mégis mit mondhattam volna? - dőltem el az ágyamon.
- Bármit! Nincs időd, még nem vagy jól... Bármit!
- Az a baj, hogy nem tudom elutasítani. - sóhajtottam fel.
- Na mindegy! Ha már így alakult, akkor megyek veled! - kiment a szobából, hogy készítsen vacsorát. Én közben az oldalamra fordultam és behunytam a szemeimet. A jelenet ismét lejátszódott előttem. Mikor Sehun kijelentette, hogy engem már nem szeret, görcsbe állt a gyomrom. Rettenetesen fájt, pedig tudtam. Megráztam a fejem és kimentem Xiu-hoz, hogy segítsek neki a vacsorában.

Sehun:

- Hol voltál? - kérdezte nagyi, mikor hazaértem.
- Csak kávéztunk Yerivel. - mosolyogtam rá.
- Ennyi ideig? Mekkora csészét kaptatok? - pislogott rám, mire felnevettem.
- Nem végig. Yeri elment, én meg megvártam Luhant! - nagyi elmosolyodott.
- Mostanában sokat vagy vele! Egyszer hozd el! Kíváncsi vagyok rá! - vigyorom lefagyott arcomról.
- A helyzet az... Hogy még mindig elég ellenséges. - húztam a számat. Nagyi kicsit szomorúnak tűnt.
- Akkor miért várod meg? - kérdezte, én pedig elgondolkodtam. Tényleg! Tulajdonképpen, miért is vagyok oda annyira?
- Azért... - kezdtem bele. - Mert szükségem van rá, mint barát! - feleltem. Nagyim közelebb lépett és megsimogatta az arcom.
- És ezt elmondtad neki? - megráztam a fejem. - Akkor beszélj vele! - mosolygott. Hálásan öleltem meg, majd a szobámba mentem és felhívtam Yerit, hogy beszélgessek vele kicsit.
Reggel arra gondoltam, hogy felkeresem Luhant, miután végeztem az egyetemen. De ez a tervem befuccsolt, ugyanis Luhan folyton Xiuminnal volt, így esélyem sem volt kettesben lenni vele. Ez elég zavaró volt. Pár hétig próbálkoztam vele beszélni, de mikor felhívtam, nem vette föl, az üzeneteimre pedig nem válaszolt. Nagyon rosszul esett, hogy így viselkedett velem.

Luhan:
A következő hetekben Sehun többször is keresni akart, de Xiumin elvette a telefonom, hogy még véletlenül se tudjak beszélni a fiatalabbal. Folyton Minseok mellett kellett lennem, hogy teljesen elhatárolódjak Sehuntól. Természetesen, szomorú voltam, de sikerült teljesen rendbe jönnöm és meggyógyultam. Kezdtem megfeledkezni Sehunról, ugyanis Xiumin mindig kitalált valami feladatot vagy programot, így időm sem volt a fiúra gondolni. Azonban a sors megint közbeszólt. Hetekkel később, épp otthon üldögéltem Xiuminnal, aki közben szinte beköltözött. Már késő délután volt, mikor kellemetlen érzésem támadt.
- Olyan hiányérzetem van! - szólaltam meg hirtelen.
- Csak beképzeled! - legyintett Minseok.
- Nem! Tényleg! - álltam fel a kanapéról. - Tudom már! A kávézóban hagytam a karkötőm! - csettintettem.
- Jó, akkor holnap megkeressük!
- Nem! Most megyek. Még vannak a kávézóba, csak félóra múlva zár! - ráztam a fejem. - Csak elszaladok és jövök vissza!
- Luhan! - kiáltott utánam Xiumin. - Nem mehetsz egyedül! - kapta el a karom.
- Nem hiszem, hogy összefutok Sehunnal! Ne aggódj! - mosolyogtam rá. - Sietek! - intettem és elrohantam. Negyed órámba telt, mire elértem a kávézót. A lányok már pakoltak.
- Szia Luhan! - mosolyogtak rám. - Itt hagytál valamit? - kérdezték.
- A karkötőm. Szerintem itt hagytam el. - magyaráztam.
- Oh, mi nem láttunk semmit! - néztek egymásra. - Egyébként, ma egy kicsivel előbb zárunk, mert dolgunk van. Nem baj, ha egyedül kell keresned? - kérdezték. Mosolyogva ráztam a fejem.
- Dehogy! Majd én zárok! További szép estét! - a lányok intettek, majd elmentek, én meg kerestem tovább a karkötőm.

Sehun:
Mikor megelégeltem, hogy Luhan teljesen ignorál, úgy döntöttem, hogy nem érdekel Xiumin, beszélek Luhannal. Estefelé járt az idő, mikor a kávézóhoz értem.
- Már bezártunk! - szólt pár lány, mikor látták, hogy be akarok menni.
- Igazából, keresek valakit! - magyaráztam az ittlétem okát.
- Már csak Luhan maradt benn. - válaszolt az egyik lány.
- Az jó! Pont ő kell! - mosolyodtam el.
- Oké, hát... Ő bent van! - elköszöntem a lányoktól, majd bementem a kávézóba.
- Luhan! - kiáltottam, de semmi válasz nem érkezett. Benéztem a mosdóba, ahol senki sem volt. Épp ki akartam menni, mikor szemeim megakadtak valamin. Közelebb léptem a mosdóhoz és lehajoltam, hogy fölvegyem a kis tárgyat. Ez Luhan karkötője! Állapítottam meg. Felismertem, hiszen öt éve is ezt találtam meg. Zsebre vágtam és az öltöző felé indultam, hogy megkeressem Luhant.

Luhan:
- Fene már, hogy nincs meg! - puffogtam hangosan. Mindent tűvé tettem, hogy megtaláljam a karkötőm, de sehol sem volt. Felforgattam az egész öltözőt, de nem lett meg. Szomorúan ültem az egyik székre. Az a karkötő sokat jelentett számomra. Anyukám, halála előtti napon adta nekem. Azt mondta, ez majd megvéd minden rossztól! Felsóhajtottam. Annyira magam alatt voltam, hogy csak fáziskéséssel vettem észre a kezet, amely felém nyújtja a tárgyat.
- Ez nem a tied véletlenül? - ijedten pattantam fel a helyemről.
- Sehun, a szívbajt hozod az emberre! - hátráltam a szekrényekig.
- Ne haragudj! - kért bocsánatot. - De megtaláltam a karkötőd! - mosolygott rám és felém nyújtotta. Szemeim felcsillantak.
- El sem tudod képzelni, hogy milyen sokat jelent ez nekem! - vettem el vigyorogva és rögtön fel is vettem. - Köszönöm! - Sehun közelebb lépett.
- Hetek óta nem tudlak elérni. - lehajtottam a fejem.
- Tudom.
- Nézd, nem tudom miért csinálod ezt, de kérlek hagyd abba! - megfogta az arcom és maga felé fordította. Szemei szomorúan csillogtak.
- Szükségem van a barátságodra, érted? - ölelt át. - Rettenetes volt ez az öt év. Könyörögve kérlek,

hogy ne lökj el magadtól. - kezeim önálló életre keltek és a fiatalabb dereka köré fonódtak.
- Ne haragudj. - kértem bocsánatot. Bár fájt, hogy csak barátként szeret, megesett rajta a szívem. Hiába, nem tudom távol tartani magamtól. Hiába próbálom, egyszerűen valaki vagy valami, nem engedi.
- Ugye nem mész el többet? - kérdezte halkan.
- Nem megyek! - feleltem neki. Elváltunk és szomorú mosolyt küldtem felé.
- Jut eszembe! Küldtem sms-t a bulival kapcsolatban is. Ezen a héten pénteken mennénk, amennyiben nektek is jó. - mosolygott rám.
- Nem hiszem, hogy lenne programunk. - gondolkodtam el.
- Remek! - vigyorgott a fiatalabb. Ezen én is elmosolyodtam, bár nem volt valami jó kedvem. Sehun hazakísért, amit hagytam neki.
- Visszaadom a tálcát, amin a nagyid sütije volt. - nyitottam ki a lakás ajtaját és bementünk.
- Szia Luhan, na meglett a... - jött Xiumin a konyhába, de mikor meglátta Sehunt, kikerekedtek a szemei. - Hát te? - pislogott.
- Luhan visszaadja a tálcánkat és már itt sem vagyok. - mosolygott a fiatalabb. Átnyújtottam neki a tárgyat, majd kiengedtem. Miután bezártam magam mögött az ajtót, a szobámba akartam menni, de Xiumin elállta az utam.
- Elmagyaráznád? - kérdezte.
- Megtalálta a karkötőm és megkért, hogy legyek a barátja. - sóhajtottam fel.
- Gondolom, te igent mondtál? - húzta össze a szemeit Minseok.
- Igen. - bólintottam. - Sajnálom, de tehetetlen vagyok a közelében! - temettem arcom a kezeimbe.
- Jól van! Nem baj, ha szeretsz valakit! Csak nehéz a felejtés! Tudom milyen ez! - ölelt át Xiumin. - Tudom milyen! - súgta.

2.4 I kill your father

Sehun:
Szomorúan baktattam hazafelé. Arra számítottam, hogy Luhan örülni fog nekem, ehelyett kurvára látni sem akart. Viszont, ha ezt szeretné, nem fogok ellenkezni. Békén hagyom, míg meg nem gyógyul. Talán a betegsége miatt volt olyan ellenséges? Lehet, hogy stresszes időszaka volt a költözés meg a munka miatt? Találgattam, hogy miért, de aztán beugrott, hogy Xiumin sem volt túl kedves velem. Valamiért haragudtam rá. Nagyon kellemetlenül érintett, hogy annak ellenére, hogy én ott voltam Luhannal, mikor beteg volt, gondját viseltem, ő Xiumint akarta, nem pedig engem.
- Sehun! Hé, Sehun! Állj már meg! - annyira elgondolkodtam, hogy csak arra eszméltem fel, valaki megragadja a vállam és visszaránt. - Ember! Süket vagy? - kérdezte Kai. Elhúztam a szám. Nem volt kedvem hülyéskedni.
- Haver, utálom ezt a fejed! Megint mi bajod? - kérdezte "kedvesen".
- Hát... Luhan visszajött! - mondtam neki. Kai szemei elkerekedtek.
- Tényleg? És ezért vagy ilyen búvalbaszott? - pislogott.
- Hülye! - forgattam a szemeim. - Luhan le van betegedve és segíteni akartam neki, de mióta visszatért, elég ellenséges velem, mintha kerülni akarna, vagy valami. - magyaráztam.
- Ja, csak ez a baj? Én meg azt hittem meghalt valaki! Figyelj, ha tényleg ennyire szarul érzed magad tőle, kérdezd meg, hogy mi baja.
- Nem válaszolna. - ráztam a fejem.
- Akkor hozd el bulizni. Mármint, miután meggyógyult! A pia és a jó hangulat segíteni fog, higgy nekem! - kacsintott Jongin.
- Jó, hát... Ez nem egy rossz ötlet! - mosolyodtam el.
- Ez a beszéd! - veregetett hátba, majd elrángatott magával moziba, mert... Miért ne?

Luhan:
Körülbelül egy hétig betegeskedtem. Hánytam, ment a hasam, lázam volt. Ahogy ígérte, Minseok folyton velem volt és ápolt. Sehun nem keresett azután a bizonyos, ájulásos eset óta. Ez fájt, mert valahol reméltem, hogy beerőszakolja magát a lakásba, de közben meg örültem is, mert tudtam, hogy a betegségem miatta alakult ki és ha a közelemben van, csak rosszabbodik az állapotom.
Mikor egy hét múlva, nagyjából rendbe jöttem, visszamentem dolgozni. Egy kávézóban dolgoztam, Xiuminnal együtt. Ahogy fel-alá járkáltam, kiszolgáltam a vendégeket, hirtelen jelzett a kis csengettyű, hogy valaki belépett. Odapillantottam és majdnem leejtettem a csészékkel teli tálcát. Sehun jött a kávézóba egy lánnyal az oldalán. Mindketten kedvesen mosolyogtak rám, de én megszédültem. Talán nem volt a legokosabb ötlet egy hét után visszajönni! Állapítottam meg. Sehun és Yeri leültek ahhoz az asztalhoz, ami még hozzám tartozott, így esélyem sem volt elkerülni őket.
- Sziasztok! - erőltettem mosolyt az arcomra, de hangomon már nem tudtam változtatni, így pont olyan lehettem, mint egy hülyén vigyorgó robot.
- Szia! Jobban vagy? - kérdezték. Bólintottam, de megint a rosszullét kerülgetett.
- Mit hozhatok? - kérdeztem monoton hangon. Sehunék leadták a rendelést, én pedig elmentem, hogy elkészítsem a kért kávékat.
- Átvegyem? - kérdezte Xiumin, miközben mögém lépett.
- Nem kell! Megoldom! - ráztam a fejem. Mikor elkészültem a kávékkal, elvittem a két vendégnek és leraktam eléjük.
- Jut eszembe! - pillantott rám Sehun. - Ráérsz valamikor? - kérdőn néztem a fiúra.
- Attól függ. Miért?
- Kaiékkal megyünk bulizni és szeretném, ha eljönnél. - magyarázta.
- Öhm... Nem hiszem, hogy mostanság ráérnék, de majd szólok! - utasítottam el a meghívást. Még csak az kéne! Nem! Inkább kuksolok egyedül, otthon, mint velük egy buliban. Sehun elszomorodva nézett rám.
- Biztos? - bólintottam, majd szinte elrohantam onnan, mikor Minseok odaszólt, hogy menjek neki "segíteni".

Sehun:
Nem értettem Luhant. Megint úgy éreztem, hogy le akar rázni.
- Mi a baj? - kérdezte Yeri aggódva.
- Hát... Luhan mostanában kerül és nem értem miért.
- Lehet, hogy a közös múltatok miatt van. Kényelmetlenül érinti, hogy itt vagyok! - nézett rám. Yerinek elmondtam, hogy kapcsolatom volt Luhannal, így tudhatta, mi zajlik a fiúban.
- Lehet... Szerinted beszéljek vele erről? - kérdeztem. Yeri bólintott. Mivel neki amúgy is előbb kellett hazamennie, egyedül maradtam és vártam, hogy Luhan visszajöjjön.
- Yeri? - kérdezte mikor kihozta a számlát.
- Haza kellett mennie időre. - vontam vállat. - Luhan! - szóltam utána, mikor el akart fordulni.
- Mi az? - kérdezte.
- Tudom, kellemetlen lehet számodra, hogy Yerivel kell látnod... - kezdtem bele, de a fiú közbevágott.
- Nincs vele problémám!
- De akkor miért kerülsz? - kérdeztem kicsit hangosabban a kelleténél. - Amióta visszajöttél, folyton el akarsz küldeni! Tudod milyen szarul esik? - kérdeztem. Luhan tekintete, egyik pillanatról a másikra változott meg. Hirtelen, mintha szikrákat szórt volna.
- Szarul esik? Neked esik szarul? Hát tudod mit, te kis... - nem tudta befejezni, mert Xiumin lépett közénk és megragadta Luhan kezét.
- Jól van! Nyugalom! Luhan, menj hátra, csinálj egy tejeskávét! - a fiú elhúzta a száját és elfordult, majd elment. Xiumin most rám nézett.
- Sehun, fizettél? - megráztam a fejem. - Akkor kérlek! - kifizettem a kávékat, Xiumin megköszönte, majd megkért, hogy távozzak, de én nem hagytam magam így lerázni.

Luhan:
Még, hogy ő érzi szarul magát! Pfff! Ja, mert nekem marhajó érzés, hogy valaki mással van együtt. Késő délután volt, mikor Xiumin mondta, hogy megy dolgozni. Neki is van másodállása, egy bárban

dolgozik délutántól. Elköszöntünk, majd miután kimentünk a kávézóból, ő balra, én jobbra. Alig mentem pár sarkot, egy alak állt elém. Először megijedtem, de pár pillanat múlva felismertem.
- Sehun? - pislogtam meglepetten, mert nem számítottam rá, hogy találkozunk.
- Elmondanád mi bajod? - elhúztam a szám.
- Nem. - el akartam menni mellette, de nem engedte. Ezt többször is eljátszotta, amitől olyan ideges lettem, hogy mérgesen löktem arrébb.
- Luhan! - szaladt utánam a fiatalabb.
- Mi van? - kérdeztem mérgesen.
- Épp ezt akarom kérdezni! Miért kerülsz folyton? - sétált mellettem. Nem feleltem.
- Yeri miatt van? Ha ő a baj, megnyugtatlak, hogy én már túltettem magam rajtad!
- He? - kérdeztem értelmes fejet vágva.
- Ez volt a baj, nem? De megnyugodhatsz, mert én Yerit szeretem, nem téged! - ökölbe szorított kezem, szinte elfehéredett. - Csak szeretnék a barátod maradni! Ennyi! - hogy lehet valaki ennyire hülye? Dühösen néztem a fiúra.
- Csak annyit szeretnék, hogy gyere el velünk bulizni! Ha akarod, hozd Xiumint is! - kérlelőn nézett rám. Kifújtam mérgemet és felsóhajtottam.
- Jó, legyen... Majd írj, hogy mikor. - Sehun szemei felcsillantak.
- Jó, majd kereslek! - vigyorgott, majd szinte elszaladt. Megcsóváltam a fejem. Xiumin ki fog nyírni!

2.3 I kill your father

Luhan:
Nem hiszem el! Mi a fenének aggódik értem? Teljesen ki voltam, különösen, mikor közölte, hogy ugyanúgy nézek ki, mint korábban. Szenvedésemből Xiumin segített ki, amikor becsengetett hozzám. Sehun ment ajtót nyitni, majd rövidesen el is ment.
- Nem arról volt szó, hogy elkerülöd? - kérdezte Minseok, mikor belépett a szobába.
- Azt hiszed, nem próbáltam elküldeni? - húztam el a szám.
- De, hogy került ide? - ült Minseok az ágy szélére.
- Azt mondta, hogy látni akarta, hogy vagyok. - hajtottam le a fejem.
- Mint már említettem, az lenne a legjobb, ha kerülnéd egy ideig!
- Jó, de mit csináljak, ha ő keres meg? - panaszkodtam?
- Találj valami kifogást és lépj le!
- Az nem túl feltűnő? - kérdeztem.
- Ha jól csinálod, nem! De most pihenj! Belebetegedtél Sehunba! - elhúztam a szám és a párnára hanyatlottam.

Sehun:
Elég rosszkedvű voltam és aggódtam is. Nyugtalanított, hogy Luhan lebetegedett.
- Szia drágám! Miért jöttél ilyen későn? - kérdezte nagyi, mikor hazaértem.
- Egy barátom lebetegedett.
- És jobban van? - kérdezte nagyi aggódva.
- Nem tudom. Kirúgott a lakásból. - biggyesztettem le az ajkaimat. A nagyim sajnálkozva nézett rám.
- Lefekszem aludni! - mondtam és a szobám felé lépkedtem.
- Jó! Szép álmokat! - intett a mamám és adott egy puszit. A szobámba érve, úgy döntöttem, majd reggel lezuhanyozom. Bedőltem az ágyba, de aludni nem tudtam. Forgolódtam és szenvedtem. Hirtelen észrevettem a székemen Luhan ingét. Elvettem onnan és magamhoz ölelve aludtam el végül.
Másnap nagyi egy hatalmas tálca sütivel fogadott.
- Jó ég! A nyugdíjas klub idejön? - kérdeztem. Nagyi nevetve csóválta meg a fejét.
- Dehogy! Tegnap olyan szomorúnak tűntél amiért a kis barátod kirakott, hogy gondoltam vihetnél neki sütit. Akkor biztos nem utasít el. - vigyorogva öleltem át a mamám. Lehet valaki ennyire cuki? Nagyi ragaszkodott hozzá, hogy rögtön menjek át Luhanhoz. Felpakoltam az egy hétre is elég sütit, majd megindultam Luhan lakása felé. Mikor becsöngettem, reménykedtem, hogy Xiumin nem lesz ott.
- Igen? - Luhan nyitott ajtót, totál fehéren, majd mikor meglátott, tágra nyíltak a szemei és még jobban lesápadt.
- Szia! Jobban vagy? - kérdeztem, bár magam is láttam, hogy az állapota nemhogy nem javult, rosszabbodott.
- Szi... Szia! Mit csinálsz itt? - kérdezte halkan.
- Tegnap mondtam a nagyimnak, hogy nem vagy túl jól és azt mondta, küld neked sütit. - mutattam fel mosolyogva a tálcát. Luhan a sütikre pillantott.
- Oh, milyen kedves! - vette ki a kezemből. - Köszi! - ezzel be is fejezte a beszélgetést, bevágta előttem az ajtót. Elhúztam a számat és megmakacsoltam magam. Ismét becsöngettem, mire Luhan ismét ajtót nyitott.
- Igen? - mosolyt erőltettem az arcomra és szó szerint betolakodtam.
- Jobban vagy már? - Luhan zavartan lépett hátrébb.
- Ja... Mondjuk. - vigyorogtam egyet, majd kivettem a kezéből a tálcát és letettem az étkezőasztalra.
- Na? Eszünk? - Luhan megadta magát és leült velem szemben. Elkezdtük enni a sütit, ami ízlett Luhannak, mert nagyon mosolygott evés közben.
- Egyébként... - törte meg a csöndet. - Hogy vannak a nagyszüleid? - kérdezte.
- Jól! Most jut eszembe! - kaptam észbe. - Még meg sem köszöntem, hogy megtaláltad őket! - Luhan nem nézett rám.
- Xiuminnak köszönd!
- Jó, de... Gondolom te kérted rá, hogy kutasson. Egyébként, ki ő, hogy simán szerzett neked jegyet éjjel? - kérdeztem. Luhan letette a sütit a kezéből.
- Vannak kapcsolatai. De ha nem haragszol, nem szeretnék arról a napról beszélni. - megértően bólintottam.
- Igaz! Bocsánat! - Luhan megrázta a fejét. - Maszatos vagy! - mosolyodtam el, mikor megláttam a szája szélén a csokit. Letöröltem, majd lenyaltam az ujjam. Luhan tágra nyílt szemekkel meredt rám. Hirtelen elzöldült az arca és öklendezni kezdett. Felpattant az asztaltól és kirohant a fürdőbe. Nem tudtam utánamenni, mert magára zárta az ajtót. Gyorsan csináltam teát és várakozni kezdtem, de kezdtem aggódni, mikor egy órán keresztül bent volt.
- Luhan! Minden rendben? - kopogtam be.
- Igen! - halk hang válaszolt az ajtó mögül. Kimentem a konyhába és további fél órát várakoztam, mire végre kijött a mosdóból.
- Jobban vagy? - kérdeztem. Luhan meglepetten nézett rám.
- Te még mindig itt vagy? - kérdezte. Felemeltem a szemöldököm.
- Nem vagy valami kedves! - az idősebb a padlóra szegezte a tekintetét.
- Bocs! - leült a székére és szeme megakadt a bögrén. - Köszönöm! - motyogta, majd beleivott a teába. Felállt és a szobája felé vonult.
- Én most lefekszem. - közölte.
- A lázmérőt vidd magaddal! - szóltam rá, mire megtorpant.
- Neked nincs barátnőd akivel foglalkozhatnál? - szemeiben kisebb düh csillant, amit nem tudtam hova tenni.
- Elárulnád mi bajod? - kérdeztem mérgesen. - Nem értelek! Én itt aggódom érted, rohangálok fel-alá, te meg le sem szarod! - tudtam, hogy nem most kellett volna veszekedni, de nagyon ideges lettem.
- És ki kért meg rá? - förmedt rám, bár a betegsége miatt, elég gyengén ment neki.
- Ezer bocs, hogy zavarom a köreid! - néztem rá sértetten. El akartam menni mellette, de a bögre kiesett a kezéből és majdnem összeesett. Szerencsére sikerült időben elkapnom.
- Hívd ide Xiumint! - motyogta halkan. Bevonszoltam a szobába és az ágyra fektettem.
- Luhan! Luhan! - ütögettem meg az arcát ijedten, de nem reagált. Hoztam hideg vizet, hogy meglocsoljam, de arra sem reagált. Hirtelen a mobilja csörögni kezdett. Xiumin hívta.
- Hallo? - szólt a telefonba.
- Szia Xiumin! Van egy kis probléma!
- Sehun? Te mit csinálsz ott? - kérdezte.
- Luhan elájult és nem reagál semmire! - tértem a tárgyra. - Mit csináljak vele?
- Hívj egy orvost, de kurva gyorsan! Azonnal ott vagyok! - mondta idegesen és lerakta. Tettem amit mond és egyből tárcsáztam is a kórházat, hogy azonnal jöjjenek. Miután leraktuk, ébresztgetni kezdtem az idősebbet, aki csak nagyon nehezen tért magához.
- Mi... Mi a fene? - kérdezte a fejét fogva.
- Jaj Luhan! Úgy aggódtam! - borultam a nyakába, de aztán eszembe jutott, hogy talán nem ilyen állapotban kéne ölelgetni, ezért gyorsan elengedtem. - Bocsánat!
- Semmi baj. Csak nagyon hányingerem van! - panaszkodott.
- Hamarosan itt lesz az orvos! - nyugtattam meg. Az idősebb bólintott és megpróbált mosolyogni, bár ez inkább grimasznak tűnt. A doktor nem sokkal később megérkezett és megvizsgálta Luhant.
- Gyulladást nem látok a torkán, a tüdeje rendben. - magyarázta.
- De, akkor mi baja? - kérdeztem aggódva.
- Történt valami megrázó mostanában? - kérdezte az orvos Luhanra nézve. A fiú lehajtotta a fejét.
- Hogy érti? - kérdeztem.

- Úgy vélem, a betegsége lelki probléma miatt van. Talán egy sokk, vagy stressz. De mindenképp nyugodt környezetre van szüksége. - bólintottam. Az orvos összepakolt és épp készült elhagyni a lakást, mikor Xiumin is betoppant.
- Hogy van? - kérdezte rögtön.
- Jobban, de maga is látni fogja. - intett a doktor és elment. Xiumin és én visszamentünk a szobába, ahol Luhan ugyanolyan sápadtan ült az ágyban, mint azelőtt.
- Na? Mi van? - ült le hozzá Xiumin. Luhan nem felelt, próbálta magába erőltetni a vizet, amit az idősebb adott neki.
- Kösz Sehun, hogy vigyáztál rá, innentől átveszem! Ismét! - nézett rám szúrósan. Nagyon rosszul esett, hogy mindketten el akarnak küldeni, ráadásul az okát sem tudtam. Rosszat csináltam?
- Hát... Jó! - mondtam kissé szomorúan. Luhanra néztem, remélve, hogy marasztal majd, de nem nézett fel rám, ami még jobban fájt.
- Ha bármire szükséged lenne... - kezdtem a fiúra nézve, de Xiumin közbevágott.
- Akkor majd én itt vagyok neki! Szia! - bólintottam jelezve, hogy értettem a célzást. Még egyszer Luhanra néztem, aki rám pillantott, de szinte azonnal elfordította a fejét. Szomorúan sóhajtva léptem ki a lakásból és indultam haza. Tényleg nem értettem, hogy mi a baj!

Luhan:
- Nem kellett volna így elküldeni! - szólaltam meg halkan, mikor Sehun elhagyta a lakásom.
- Egyáltalán mit keresett itt? - kérdezte Xiumin.
- Úgy, hogy bejött. - vontam vállat. - A nagymamája sütött sütit és bejött.
- Remek! Mit mondott az orvos?
- Hogy lelki eredetű a betegségem. - mondtam és kortyoltam a vízből, de rögtön meg is bántam, mert úgy éreztem, a következő pillanatban visszajöhet.
- Vagyis a betegsége neve Sehun! - pontosított Minseok.
- Bűntudatom van. Láttam, hogy szomorú! Nem szeretem, ha szomorú! - fintorodtam el. Minseok leült hozzám és átölelt.
- Jól van! Itt maradok, míg jobban nem leszel. - hirtelen könnyekben törtem ki.
- Annyira szeretem Xiumin! - zokogtam.
- Tudom! Tudom! - simogatta a hátam. - De majdcsak rendbe jössz! - nézett rám biztatóan. Bólintottam, bár nem voltam meggyőződve erről. Ha öt éven keresztül szeretek valakit, aki nincs mellettem, majd visszajövök és azt látom, hogy milyen faszán elvan nélkülem is, az kissé kiakaszt. Bassza meg! Minek kellett nekem, pont őt szeretnem?

2.2 I kill your father

Luhan:
Döbbenten meredtek rám, köpni-nyelni nem tudtak. Nem csodálkozom, valószínűleg én is hasonlóan reagáltam volna.
- Te mit keresel itt? - szólalt meg végül Sehun.
- A nagymamád engedett be. Mondta, hogy nem vagy itthon, de ragaszkodott hozzá, hogy várjalak meg. - magyaráztam. Yerire néztem, aki értetlenül meredt rám.
- Jaj, be sem mutattalak! Yeri, ő Luhan, Luhan, ő Yeri az én... Barátnőm. - a lány meghajolt és elmosolyodott.
- Azt hiszem emlékszem rád! Te voltál az a srác az étteremből! - bólintottam. Sehunra néztem és szemem megakadt azon az ingen, amit én adtam neki. A földre néztem, majd ismét Sehunra.
- Szerintem, én elmegyek! - törtem utat kettejük között és kimentem az előszobába. Felhúztam a cipőm és elindultam haza. Igazából, tudtam, hogy nem fog megvárni. Nem is azért mentem oda, hogy újra együtt legyünk. Egyszerűen csak látni akartam. De amikor megláttam Yerivel, görcsbe ugrott a gyomrom. Rettenetesen fájt.
Az égbolton csillagok világítottak, az utcai lámpák fénnyel szolgáltak a sötétben. Az utcán nem volt más rajtam kívül. Amint beléptem a lakásom ajtaján, kitört belőlem a zokogás. Öt év sem volt elég ahhoz, hogy elfelejtsem Sehunt!

Sehun:
Luhan visszatérése, rendesen felkavart. Fogalmam sem volt, hogy mit akar és éppen ezért, beszélni akartam vele. Azon az estén, nem akartam a fiúról beszélni. Elment a kedvem mindentől, így Yerivel összebújva aludtunk el. Másnap, nagyiék kitörő örömmel fogadták a lányt, aki azonban hamar hazament, mert az apja felhívta, hogy hamarosan hazaér és szeretnének elmenni valahová hármasban. Én szépen összeszedtem a dolgaim és készültem volna elmenni, mikor Kai hívott.
- Haver! Eltűnt a pólóm! Nincs nálad? - kérdezte. Megforgattam a szemeim.
- Nem tudom Kai, amikor elindultunk, még rajtad volt! - feleltem. Jongin gondterhelten sóhajtott fel.
- Ez gáz! Mire hazaértünk, már nem volt rajtam és Krystal sem emlékszik, hogy hol lehet. Na mindegy! Ha a hírekben bemondják, hogy egy idióta félmeztelenül utazott a buszon, ne merj letagadni! Hallod? - elnevettem magam.
- Jó! Na, szia! - Kai is elköszönt, majd bontotta a vonalat. Elindultam a városban. Sétáltam, majd az egyik teázó előtt elhaladva, megakadt a szemem valakin. Benyitottam a kis helyiségbe és leültem az egyik asztalhoz.
- Jó napot, mit hozhatok? - lépett hozzám Luhan, majd mikor rám nézett, lefagyott.
- Meddig dolgozol? - kérdeztem. Zavarában csak nagyon halkan beszélt.
- Még van pár órám. - motyogta. Bólintottam.
- Megvárom. Aztán ülj ide. - Luhan nem felelt, csak elfordult és folytatta a munkát.
Ahogy ígértem, megvártam, míg befejezi a munkát és leül hozzám.
- Szóval... - kezdtem bele. - Újra Koreában! Elévült az ügyed? - kérdeztem. Luhan bólintott.
- A tegnap estéről...
- Csakhogy tisztázzuk! - vágott a szavamba. - Nem azért jöttem, hogy összejöjjünk! - kérdőn néztem rá. - Sejtettem, hogy lesz valakid, csak látni akartalak! - magyarázta.

- Tényleg? - kérdeztem. - Hát, ezzel megkönnyíted a dolgom! Mármint, akkor nincs harag, ugye? - kérdeztem. Luhan bólintott. Elmosolyodtam. Megkönnyebbültem, hogy Luhannak nem voltak hátsó szándékai a visszatértével. Kérdezgettem kicsit, hogy van, milyen volt kínában, de elég szótlan volt.
- Minden oké? - kérdeztem.
- Igen, csak fáradt vagyok! - bólintottam, bár nem igazán hittem neki. Inkább tűnt szomorúnak, mint fáradtnak. Ismertem ezt a nézését. Luhan felsóhajtott.
- Azt hiszem ideje hazamennem. - állt fel.
- Hazakísérjelek? - kérdeztem elkapva a csuklóját.
- Ne! Most ne! - az idősebb kihúzta kezét az enyémből és keserves pillantást küldött felém. Nem értettem miért viselkedik így.

Luhan:
Alig értem be az öltözőbe, zihálni, majd sírni kezdtem. Miért? Miért nem sikerült elfelejtenem? Annyi év telt el azóta! Öt teljes év! De nem! Nem tudtam túltenni magam rajta! Bezzeg ő! Barátnő, egyetem! Minden tökéletes! Egyáltalán nem értettem miért kavart fel a dolog, hisz számítottam rá, hogy ez lesz!
- Na, mi baj Bambi? - lépett mögém Xiumin. Letöröltem a könnyeim.
- Semmi! - ráztam a fejem.
- Ja, értem. Szóval csak napi rutin nálad a bőgés? Legalább nekem ne hazudj! Utállak így látni! - fordított maga felé. Mikor meglátta az arcom, csak felsóhajtott.
- Jaj, te! Tudod mit? Átmegyek ma este! Ilyenkor a legrosszabb, ha valaki egyedül van! - mosolyodott el kedvesen. - Ki tudja, milyen hülyeséget csinálnál? - ezen én is elmosolyodtam.
- Azonkívül, hogy rendesen leiszom magam? - néztem hálásan az idősebbre.
- Majd vigyázok rád! De most inkább öltözz át! Sehunt meg kerüld el egy ideig! - veregette meg a vállam. Bólintottam és gyorsan átöltöztem. Azt terveztem, hogy tényleg távol tartom magam Sehuntól, de ez a tervem még aznap befuccsolt. Xiumin estére ígérte, hogy átjön, de alig értem haza délután, már csöngettek is az ajtón.
- Sehun? Te mit keresel itt? - kérdeztem döbbenten.
- Gondoltam átnézek, hogy lássam, hogy vagy! Nem voltál túl jó színben ma. - felelte. Hirtelen közelebb hajolt, én meg azt hittem, hogy ott halok meg. Hevesen verő szívvel álltam a fiatalabb előtt, aki gyanúsan méregetett.
- Nem vagy te lázas? - tette kezét a homlokomra. - Te jó ég! Nagyon meleg vagy! Ráadásul az arcod is vörös! - ijedten löktem el magamtól. Túl közel volt.
- Nem vagyok beteg! - próbáltam elküldeni, de nem hagyott békén. Rányomott az ágyra és közölte, hogy most megméri a lázam. Heves tiltakozásba kezdtem, nem akartam, hogy itt legyen, azt akartam, hogy menjen el, de Sehun ezt mintha észre sem vette volna. Pár perc múlva, megnézte a lázmérőt.
- Harmincnyolc! Lázas vagy!
- Ez van! Akkor végképp menned kell! Nehogy elkapd! - ültem fel az ágyamban, de a fiatalabb meg sem hallott.
- Főzök neked teát és itt maradok, míg jobban nem leszel. - mosolygott.
- Remek! - egy beletörődő mosolyt küldtem felé és visszadőltem az ágyamban.

Sehun:
Nem értettem Luhant! Pont úgy viselkedett, mintha el akarna küldeni. Csak azt nem értettem, hogy miért. Viszont nem akartam egyedül hagyni, így főztem neki teát, csináltam valamit enni és ott voltam mellette.
- Kösz! - ült föl az idősebb és beleivott a teájába.
- Szükséged van még valamire? - kérdeztem és leültem az ágya szélére. Hosszasan nézett engem, majd megrázta a fejét.
- Nem! Semmire! - elmosolyodtam. Ahogy elnéztem, Luhan semmit sem változott öt év alatt. Talán kicsit felnőttesebb lett az arca, de nem sokkal.
- Mi az? - nézett fel rám az idősebb.
- Csak azon gondolkodtam, hogy mennyire nem változtál semmit. - válaszoltam. Luhan
megmerevedett.
- Öhm... Kösz. - hirtelen csengetést hallottunk. Luhan megkönnyebbülten nézett az égre. Értetlenül pillantottam rá, majd az ajtóhoz mentem, hogy kinyissam. Sejtésem sem volt, hogy ki lehet az, de mikor kitártam az ajtót, egy ismerős alak állt előttem.
- Sehun? - nézett rám döbbenten.
- Szia Xiumin! - hasonló arckifejezést vágtam, mint ő, mert engem is meglepett, hogy idejött.
- Te mit csinálsz itt? - kérdezte az idősebb.
- Luhan beteg, ezért itt voltam vele egy ideig. - Xiumin bólintott, majd beljebb lépett.
- Hát, köszi az ápolást, innentől átveszem! - mosolygott. Valahogy Xiuminnál is azt éreztem, hogy el akar küldeni. Ez elég szarul esett, de nem tettem szóvá. Kissé kedvtelenül köszöntem el és hagytam el a lakást.

2.1 I kill your father

Sehun:
"- Hát akkor... Megyek! - fordult felém Luhan. A repülőtéren nyüzsögtek az emberek. Nem tudtam megszólalni. Luhan alakja egyre csak távolodott. Megpróbáltam utánarohanni, de a lábaim mintha ólomból lettek volna. Hirtelen a háttér megváltozott. Egy ismeretlen helyen találtam magam. Apát láttam a távolban, ahogy egy fiatal nőt ver. Kiabáltam, sírtam, hogy hagyja abba, de meg sem hallott.
- Elég volt! - zokogtam fel."
Zihálva és verejtékben úszva ébredtem. Megráztam a fejem. Nem értettem magam. Jó rég, körülbelül három éve álmodtam ilyesmit. Luhan elutazása után, a nagyszüleimhez kerültem. Az első évben rettenetesen magam alatt voltam. Kai nem győzött vigasztalni. Próbált meggyőzni, hogy felejtsem el, de nem ment. Aztán, ahogy ment az idő, úgy homályosodtak el az emlékek és Luhan arca a fejemben. Lassan túltettem magam a fiún és nem foglalkoztam többet a múlttal. Jártam az egyetemre, tanultam, vizsgáztam.
Lassan mentem le a lépcsőn, amely minden lépésemnél nyikorgott. Amikor leértem a konyhába, a naptárra néztem. Pontosan ma van öt éve, hogy Luhan elutazott! Jutott eszembe. Lehet, hogy ez az oka az álmomnak? Tanakodtam.
- Felkeltél? - kérdezte a nagyim, mikor belépett a konyhába.
- Igen. - bólintottam.
- Csinálok reggelit! Ülj le! - mosolygott rám.
- Nem kell, köszönöm! Csinálok magamnak! - hárítottam a javaslatot, de a nagyim makacskodott.
- Csak mert öreg vagyok, nem fogok kidőlni egy kis reggelikészítéstől! Ülj le és ha nagyon marcangol a bűntudat, majd elmosogatsz! - kacsintott rám, mire felnevettem.
- Nagyapa? - kérdeztem.
- A kertben tevékenykedik! Írtja a gyomokat! Legalábbis ezt állítja! - vigyorgott a nagymamám. Jó volt velük lenni. Mióta a nagyszüleimhez kerültem, sokkal nyugodtabb voltam. Nem féltem hazamenni és tudtam beszélgetni valakivel. Az életem, mondhatni rendbe jött. Miután megreggeliztem és elmosogattam, átöltöztem és elindultam az egyetemre.
- Szevasz haver! Mizu? - vigyorgott Kai, mikor összefutottunk az utcán.
- Semmi különös! Csalódott vagyok! - vontam vállat.
- Mert?
- Mert nem elég, hogy négy évig egy osztályba jártunk, még az egyetemre is követsz! - Kai a vállamba boxolt.
- Inkább örülnél, hogy egy ilyen faszagyerek a haverod! - megforgattam a szemeimet. Beültünk az előadásokra, ahol én figyeltem, Kai meg... Ki tudja? Meredt maga elé és nem csinált semmit. Délután, mikor hazafelé indultunk, Jongin rám nézett.
- Milyen nap is van ma?
- Péntek. Miért? - kérdeztem.
- Nem megyünk bulizni? - vigyorodott el. Elgondolkodtam.
- Jó, miért is ne? - vontam vállat. Elköszöntünk egymástól és én hazamentem, de alig töltöttem otthon pár órát, már rohantam is el.
- Randid lesz? - vigyorgott nagypapám. Bólintottam, mire közelebb jött.
- Aztán óvatosan! - fenyegetett meg. Elmosolyodtam és szinte futottam a kávézóhoz. Kicsit késve ugyan, de odaértem. Körbepillantottam a kis helyiségben és szemem rögtön megakadt valakin. Elmosolyodtam és a lány háta mögé léptem.

- Szia édes! - adtam puszit az arcára, mire meglepetten fordult meg.
- Jó ég! Nem is láttam, hogy bejöttél! - mosolyodott el Yeri. A lány, apám ügyfelének a lánya. Eleve össze akartak hozni minket, de akkor még Luhanba voltam belezúgva. Aztán, mit ad Isten, három éve összefutottunk egy fesztiválon és nagyon jól éreztük magunkat. Annak ellenére, hogy elvileg meleg vagyok, a lány belopta magát a szívembe és nemsokára össze is jöttünk. Azóta vagyunk együtt. Leültem elé és megnéztem az itallapot.
- Na? Mi volt ma? - kérdezte a lány.
- Semmi különös. Egyébként, mit szólnál, ha ma bulizni mennénk Kai-ékkal? - a lány szemei felcsillantak.
- Benne vagyok! Bírom őket! Meg amúgy is, rég voltunk már szórakozni! - sóhajtott fel Yeri. - A nagyszüleid, hogy vannak?
- Jól! - mosolyodtam el. - Aranyos vagy, hogy megkérdezted.
- Kíváncsi vagyok! Szeretem őket! Nagyon kedvesek! - ekkor megjelent a pincérünk, én pedig kértem egy teát. Ám hirtelen eszembe jutott az álmom és elkomorodtam. Valahogy felkavartak az emlékek.
- Hé! - Yeri az enyémre rakta a kezét. - Minden oké? Rosszkedvűnek tűnsz. - a lányra néztem és magamra erőltettem egy mosolyt.
- Igen! Csak rosszul aludtam az este. - Yeri gyanakodva méregetett, de végül nem kérdezett rá. Tudta, hogy ha nagyon nagy a gond, elmondom.
A randi után, hazamentem, segítettem kicsit a ház körül, majd készülődni kezdtem az esti bulira. Mit vegyek fel? Tanakodtam. Hirtelen, egy ing akadt a kezem ügyébe. Összerándult a gyomrom.
"- Ezt megtarthatom? - fordultam Luhan felé.
- Persze! De, miért pont azt? - kérdezte.
- Ez volt rajtad, mikor először voltunk együtt! - válaszoltam." Az egész jelenet lejátszódott a szemeim előtt. Nem tudom miért, de úgy döntöttem, hogy ezt veszem fel ma estére. Amikor elkészültem, fogtam a telefonom és a pénztárcám, majd elindultam. Először Yerivel találkoztam, majd felszedtük a többieket is. Amikor a szórakozóhelyre érkeztünk, Kai szerzett négy koktélt és koccintottunk.
- Nagyon jó! Rég voltam már szórakozni! - sóhajtott Jongin.
- Ja, pontosan három napja! Hogy bírtad eddig? - kérdezte Krystal, mire Jongin megcsókolta.
- Az már rég volt! Világos? - vigyorgott a lányra. Megittuk a koktéljainkat és a tánctérre mentünk. Yerivel egymásnak simultunk és csókot válta táncoltunk.
- Nem is mondtam, de nagyon tetszik a fölsőd! - mondta. - Még nem láttam rajtad! Honnan van? - kérdezte. Hezitáltam.
- Egy... Barátomból kaptam. - Yeri bólintott. - Egyébként, mi lenne, ha ma este nálunk aludnál? - kérdeztem.
- Jó, apáék amúgy sincsenek otthon. - bólintott. - Remélem a nagyszüleidet sem fogom zavarni.
- Dehogy! Imádnak és rég láttak. - a lány átölelt és hozzám bújt. Boldogan szorítottam magamhoz. Mégis, nem tudtam elengedni magam teljesen. Fura érzésem volt. Úgy éreztem, nem véletlenül álmodtam azt amit. Mintha nemcsak az emlékek tértek volna vissza. Valami furcsa volt az egész dologban. Három év után, hirtelen megrohannak az érzések, ráadásul pont ma kellett megtalálnom az inget is. Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy az emlékeim és az érzéseim, egyszerre és egy személyben fognak várni, ráadásul nem is akárhol.
Igen! Az életem tényleg rendbe jött!
Nem tudom hány óra lehetett, de végül mind a négyen elindultunk haza. Kai és Krystal Jonginékhoz, én pedig Yerivel a nagyszüleimhez. Mivel a nagyiék már aludtak, szinte nekiestem a lánynak. Egymást csókolva vonultunk a szobába. Egészen addig fel sem tűnt, hogy nem vagyunk egyedül, míg valaki meg nem szólalt.
- Szia Sehun! - Yerivel egyszerre dermedtünk meg, majd az ágyam felé pillantottunk. Kikerekedtek a szemeim.
- Luhan?! - döbbentem meg, mikor megpillantottam a fiút, ahogy törökülésben nézett rám az ágyamról.

13. I kill your father (Vége)

Sehun:
Kirohantunk az épületből és Luhan autójába pattantunk. A fiú a gázra taposott és a kocsi csikorogva indult el.
- Honnan tudtad, hogy bajban leszek? - kérdeztem, mikor már a harmadik piroson mentünk keresztül.
- Ismerem apád reakcióit! - vont vállat. Végül a lakásánál álltunk meg, felmentünk és egymásra néztünk. A történtek valahogy... Megijesztettek. Féltem, hogy elveszítem. Ajkaira martam, amit viszonzott és a nyakamba csimpaszkodott. Lihegve váltunk el egymástól.
- Azt hiszem, beszélnünk kell! - mondta Luhan, homlokát az enyémnek döntve.
- Igen, én is így gondolom! - bólintottam. Leültünk az étkezőasztalhoz. Luhan főzött teát és öntött magunknak.
- Szóval... Mit tudsz apámról? - kérdeztem, mikor Luhan is helyet foglalt.
- Kínában volt egy fogadás. Akkor még kicsi voltam. A bébiszitterem nem ért rá, hogy vigyázzon rám, ezért anyáék magukkal vittek. Nagyon féltem, mert hatalmas volt a tömeg és valahogy elkeveredtem. Hirtelen, veszekedést hallottam, egy kis terem felől. Apa hangja volt az egyik és ezért benyitottam. Apukád nagyon dühösnek tűnt. Nem tudom min vesztek össze, de mikor észrevettek, apukád azt mondta, nem kéne ilyen korcsokat elhozni a fogadásra, majd kiment. Pár hétre rá, emberek törtek a házunkba. Apát megverték, majd megjelent a te apukád és megölte az enyémet. Anyát leszorította, megerőszakolta és megölte. Én a szekrénybe bújtam és onnan láttam mindent. Engem nem kerestek és gyorsan eltűntek, a szüleim holttestét pedig magukkal vitték. A nagyszüleimhez kerültem és megfogadtam, hogy megbosszulom, megölöm apádat. Sikerült bekerülnöm egy itteni egyetemre, de nem tudtam, hogy kerülhetnék közel apádhoz. Ekkor jutottál eszembe. - nézett rám.
- Ezért kezdtél kukkolni? - kérdeztem. Luhan bólintott.
- Honnan tudtad, hogy meleg vagyok? - kérdeztem.
- Nem tudtam. - vont vállat Luhan. - De... Azon az estén, mikor rám néztél, rájöttem. Nem akartam többet barátságnál, de... Beléd szerettem. - majdnem félrenyeltem a teám. Belém szeretett?
- Annyira sajnálom! - Luhan bűnbánóan nézett rám. Szemei benedvesedtek és egy könnycsepp csorgott le az arcán. Előre nyúltam és letöröltem.
- Csak azt nem értem, miért nem mondtad el az igazat?

- Ja, baromi jól hangzott volna! Figyi Sehun, meg akarom ölni az egyetlen élő rokonod, mert ő megölte az enyémeket! Ja és bocsi, hogy ezzel árvává teszlek! - mondta gúnyos hangon.
- Jó, igazad van! Ez tényleg szarul hangzik. - mivel Luhan arca még mindig rettenetesen szomorúnak tűnt, felálltam a székemből és az idősebbhez léptem. Megöleltem és megpusziltam a homlokát.
- Szeretlek Luhan! - súgtam a fülébe. Luhan eltávolodott kicsit és elmosolyodott.
- Én is! - közelebb hajoltam és megcsókoltam. Az idősebb a hajamba túrt és bele-bele nyögött a csókba. Leszedtem róla a pólóját és épp be akartam vinni a szobába, mikor valaki csöngetett.
- Ki lehet az ilyenkor? - kérdeztem mérgesen.
- Azt hiszem Xiumin. - válaszolta Luhan és visszavette a felsőjét.
- Ki? - pislogtam értetlenül.
- Csak egy barátom! - Luhan az ajtóhoz lépett és kinyitotta. Egy srác állt előttünk, lihegve, leizzadva.
- Bocs a késésért! Megkaptam az sms-t! Minden rendben? - kérdezte aggódva. Kérdőn néztem Luhanra, aki beengedte a fiút.
- Sms-t? - Luhan egy "Mindjárt elmagyarázom!" pillantást küldött felém, majd leültette Xiumint a kanapéra.
- Mielőtt elindultam volna apád irodájába, küldtem egy sms-t Minseoknak. - mondta Luhan. - Ő rajtad kívül az egyetlen, aki tudott a tervemről. - bólintottam. Xiumin kifújta magát és egy borítékot nyomott Luhan kezébe.
- Rohadt nehezen, de sikerült jegyet szereznem! A géped holnap reggel indul! - döbbenten néztem rájuk.
- Hogy érted, hogy a gépe? Hová?
- Kínába! - szólalt meg Xiumin. - Miért? Mit hittél, hogy emberölés után nem megy el? Ha itt marad, lecsukják! Ezt gondolom, te sem akarod! - Luhanra meredtem.
- Te... Komolyan itt hagysz? - az idősebb lehajtotta a fejét. - De... Azért visszajössz, ugye? - kezdtem kiakadni.
- Ha elévült az ügyem. - mondta Luhan bizonytalanul.
- Oké, de az mennyi idő? - le kellett ülnöm.
- Öt-tíz év.
- Mennyi?! - megszédültem. Csak néztem magam elé. Alighogy visszakaptam Luhant, már el is vesztem. Xiumin felállt a kanapéról.
- Ha nem haragszotok, én megyek. Gondolom, szeretnétek kettesben lenni! - megveregette a vállam és elment. Ketten maradtunk Luhannal.
- Szóval... Elmész? Már holnap? - akadtam ki.
- Nagyon sajnálom! - sírta el magát ismét.
- Mikor indul a géped? - kérdeztem hirtelen. Luhan megnézte az időpontot.
- Reggel nyolckor. - válaszolta szipogva. Hirtelen felálltam és ajkaira nyomtam az enyémeket. Luhan meglepetten csókolt vissza. Homlokom az övének döntöttem és kezeimbe fogtam az arcát.
- Elmehetsz, de búcsú nélkül, sehová sem engedlek! - csókoltam meg ismét. Luhan vágyakozva ölelte át a nyakam. Azon az estén, nem aludtunk. Minden egyes másodperc azt jelentette, hogy hamarosan vége. Szörnyen fájt, nem akartam elhinni. Minden olyan gyorsan történt, hogy fel sem fogtam.
Reggel Luhan gyorsan elcsomagolta a cuccait.
- Mi lesz a többivel? - kérdeztem.
- Xiumin utánam küldi a többit. - magyarázta. Bólintottam. Hirtelen az egyik fölsőn megakadt a tekintetem.
- Ezt megtarthatom? - kérdeztem és leakasztottam a fogasról. Luhan kérdőn pillantott rám, majd elmosolyodott.
- Persze! De, miért pont azt? - kérdezte.
- Ez volt rajtad, mikor először voltunk együtt! - válaszoltam. Luhan elvörösödött. Miközben pakolt, átöleltem hátulról.
- Szeretlek! - súgtam a fülébe.
- Én is! - bújt hozzám. Mikor végeztünk, természetesen kikísértem a repülőtérre.
- Hát akkor... Megyek! - sóhajtott szomorúan Luhan. Bólintottam. Szemeimbe könnyek szöktek.
- Ne! Ne sírj! - simogatta meg az arcom. Tenyerébe csókoltam és megöleltem.
- Itt leszek, mikor visszajössz! - Luhan eltolt magától és komolyan a szemeimbe nézett.
- Ne várj meg! - megrökönyödve néztem rá.
- Hogy mondhatsz ilyet? - kérdeztem.
- Túl fiatal vagy ahhoz, hogy rám várj! Ha csak egy-két évről lenne szó, nem mondanám azt amit. De lehet, hogy sosem jövök vissza! Nem kívánhatom, hogy várj. Találsz majd valakit, aki boldoggá tesz és nem vesz el tőled semmit. Boldog leszel és engem elfelejtesz! - megráztam a fejem.

- Nem! Nem akarok rajtad kívül senkit! - makacskodtam.
- Most ezt mondod, de még itt vagyok! - hirtelen egy női hang figyelmeztetett minket, hogy elég az enyelgésből, Luhan gépe mindjárt indul. Utolsó csókot leheltem ajkaira és elbúcsúztam. Luhan elfordult és eltűnt a szemeim elől. Lerogytam az egyik padra. Most mi lesz? Temettem arcom a tenyereimbe.
- Sehun? - egy idős hölgy hangja riasztott fel. A nénire néztem. Kedves arca volt és sajnálkozva mosolygott rám.
- Igen? - kérdeztem. - Miben segíthetek? - a néni megsimogatta a fejem és közelebb lépett.
- Gyere kis unokám! Hazamegyünk! - fogta meg a kezem. Meghökkenve néztem rá.
- U-unokám? - az idős hölgy elmosolyodott és leült mellém.
- Szóval neked még nem szóltak! Egy Xiumin nevű alak keresett fel azzal, hogy szükséged van rám!
- Nem értem! - néztem rá értetlenül.
- Gyere velem! Otthon mindent elmondok! - és vele mentem. Mint kiderült, apa eltitkolta előlem, hogy van még élő rokonom, azért mert ezzel is kibaszhatott velem. Miután a rendőrség rátalált apám holttestére, anya szülei vettek a szárnyuk alá, mivel az apai ágon, meghaltak a nagyszüleim. Többször is jártam kihallgatáson és folyton azt kérdezgették, milyen kapcsolatban álltam a gyilkossal és hol van. Én erre csak annyit feleltem, hogy nem tudom, nem ismertük egymást különösebben. Sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy túltegyem magam Luhanon. Éjszakákat sírtam végig, mert tudtam, hogy nem jön vissza. Az elutazása után pár héttel, elmentem a lakásába. Az üresen állt, mintha soha senki sem lakott volna ott. Bementem a hálóba és elterültem az ágyon. Eszembe jutott az első közös éjszakánk. Szemeimből könnyek csorogtak ki és a matracra hulltak. Elképzelésem sem volt, hogy mi lesz ezután. Összegömbölyödtem és lassacskán elaludtam. Álmomban ismét együtt voltunk és nevettünk, de mikor fölkeltem, rá kellett jönnöm, hogy mindez nem a valóság és Luhan talán sosem jön vissza.

12. I kill your father

Sehun:
Hetek. Hetek teltek el ebben az állapotban. Megpróbáltam túltenni magam a történteken, de annyira hiányzott Luhan, hogy már fizikai fájdalmakat éreztem. Mindig abban reménykedtem, hogy felmászik hozzám, hogy ír nekem, hogy összefutunk, de tudtam, hogy ez nem fog megtörténni. Tiszteletben tartja amit kértem és békén hagy. Kiültem az ablakba és a Holdra meredtem. Luhan szemei jutottak eszembe. Még a sötétben is láttam, hogy csillog. De ennek már vége. Viszont nem tudtam elengedni a fülem mellett, amit mondott. Apám tényleg ennyire kegyetlen lenne? Az tény, hogy velem ilyen, de másokkal is? Hirtelen, nem is tudom milyen felindulásból, felmentem a padlásra. Valami motoszkálni kezdett a fejemben és tudtam, hogy itt megtalálom. A padlás poros volt és sötét. Felkapcsoltam a lámpát és kutatni kezdtem a dobozok között. Bekukkantottam mindbe. Főként a gyerekruháim, játékaim voltak bennük, de a padlás végében, volt pár doboz, ami tele volt pókhálókkal. Felnyitottam őket és újságokat találtam bennük. Mind ugyanarról szólt. Anyukám haláláról. Hirtelen, az egyik cikken megakadt a tekintetem. A szöveg apámról szólt. Nem is tudtam, hogy őt is gyanúsították. Bár igaz, hogy nekem alig mondtak valamit arról, hogy halt meg.
"- Autóbalesete volt! - közölte apám hidegen." Talán nem is ez az igazság? Lehet, hogy tényleg apám ölte meg? Csak nem derült ki utána. Tovább olvastam a cikket. Kiderült, hogy anya azért ment neki egy másik kocsinak, mert hallucinogént találtak a szervezetében. Anya nem magától jutott a droghoz, ugyanis az anyag, az italában volt. A testén, több olyan seb is volt, amit nem a baleset okozott. Ebből én arra következtettem, hogy apa őt is verte, majd megölte. De miért? Kezeimből kiesett az újság és a rosszullét kerülgetett. Ezt nem hiszem el! Hirtelen megszédültem. Ki akartam deríteni, hogy mi történt valójában. Meg akartam tudni, hogy tényleg apám keze van-e, édesanyám halálában. Egy dolgot tehettem csupán, megkérdezem a gyanúsítottat. Tudtam, ha ő is tette letagadná, de ismerem már annyira, hogy tudjam, mikor hazudik. Teljes sokkban mentem vissza a szobámba. Úgy döntöttem, hogy reggel mindenképp rákérdezek.
Este nem aludtam túl sokat. Elszántan lépkedtem apám szobájához és benyitottam, de csalódnom kellett. Apa nem volt otthon. Viszont ez azt jelentette, hogy nem jön haza. Akkor szokott nagyon korán lelépni, ha az irodájában marad két napig. Összepakoltam az iskolába és elmentem, de nem tudtam figyelni.
- Jobban vagy? - lépett hozzám Kai.
- Nem igazán. - ráztam meg a fejem.
- Nem tudjátok megbeszélni a dolgot? - kérdezte. Elmosolyodtam.
- Ez nem olyan egyszerű. - ráztam meg a fejem. Kai szomorú fejet vágott. Hát igen! A mi esetünk, elég bonyolult. Szeretek valakit, aki meg akarja ölni apámat, aki nem mellesleg, megölte anyut és a szerelmem szüleit. Igen! Ezt nem elég beszélgetni! Ezt az ügyet, egy adag jóravaló pszichológus sem tudná rendbe rakni. Délután megtanultam amit lehetett, de közben egy adag üzenetet is hagytam Luhannak, hogy szeretnék vele találkozni, de egyre sem válaszolt.
- Francba már! - kiabáltam, mikor kiléptem az ajtón. Végül hagytam neki egy üzenetet hangpostán és céltudatosan megindultam apa irodája felé.

Luhan:
Az utóbbi időben, csak a munkámnak éltem. Robotoltam, megpróbáltam kitörölni az emlékeimből Sehunt, de nem ment. Hiányzott! Hiányzott a hangja, a mosolya, hogy együtt voltunk, nevettünk... Minden! Nem is tudom, hány hét telhetett el így, de nagyon lefáradtam.

- Aludnod kellene! - nézett rám Xiumin aggódva.
- Jól vagyok! - ráztam a fejem.
- Ja, pont úgy nézel ki, mint aki jól van. - felelte gúnyosan.
- Csak fáradt vagyok! Ennyi! - vontam vállat.
- Tudod mire emlékeztetsz? - kérdőn pillantottam rá. - A felmosórongyomra. Csak azzal lehet mutatkozni emberek között! - elhúztam a szám.
- Tudod, mikor veled beszélek érzem, hogy szeretsz! - forgattam a szemeim.
- Komolyan Luhan! Átveszem a műszakod, csak pihenj kicsit! Menj haza, igyál egy teát, akármi! - tolt az ajtó felé. Nagyot sóhajtottam.
- Jó, megyek! És, kösz! - mosolyogtam rá. Az idősebb intett, én pedig hazamentem. Mikor beléptem a szobámba, konkrétan bedőltem az ágyamba és azon nyomban elaludtam. Mint akit kupán vágtak, semmire sem ébredtem fel, még arra sem, hogy Sehun többször is hívott. Pedig jobb lett volna, ha meghallom. Talán másképp alakul a sorsunk. De ezt, már sosem fogom megtudni.
Olyan kilenc körül ébredtem fel. Már sötét volt kint. Ránéztem a telefonomra és elkerekedtek a szemeim. Huszonnyolc nem fogadott hívás Sehuntól, tizenöt sms és egy hangüzenet. Végül ezt hallgattam meg először, kíváncsi voltam, mit akar.
"- Szia Luhan! Kérlek, ne haragudj! Igazad volt apámmal kapcsolatba. Szeretnék beszélni veled, de most apa irodájába megyek! Hívj vissza!" - megdöbbentem. Ez hülye! Miért megy az apjához? Ám hirtelen nagyon rossz érzésem támadt. Felkaptam a pisztolyom és beugrottam a kocsimba. Sejtettem, hogy valami nagyon rossz fog történni, de akkor még reménykedtem, hogy csak túlaggódtam a helyzetet.

Sehun:
A liftben, nagyon elkezdtem félni. Tudtam, hogy apából milyen reakciót fog kiváltani a kérdésem és éppen ezért, remegve kopogtattam be az ajtón.
- Ki az? - hallottam a hangját. Benyitottam, mire kérdőn nézett fel, de mikor meglátott, elfintorodott.
- Te mit akarsz itt? - kérdezte.
- Kérdezni akarok valamit. - válaszoltam. Apám felvonta a szemöldökét.
- Nem érdekel!
- Te ölted meg anyát? - kérdeztem. Apa meglepetten nézett rám.
- Hogy?
- Jól hallottad! Te voltál? - kérdeztem erélyesebben.
- És ha igen? - kérdezte gunyorosan.
- Miért? Miért tetted? - néztem rá.
- Mert túl sokat tudott!
- Hogy érted? - vetettem rá kérdő pillantásokat.
- Anyád rájött, hogy sokkal rosszabb ember vagyok, mint amilyennek hitt. - nevetett fel.
- Luhan szüleit is te ölted meg? - ha már válaszolós kedvében van, ezt is tudni akarom.
- Az ki? - kérdezte értetlenül.
- A konkurenciád volt! Megölted az apját és az anyját, miután megerőszakoltad! - apa elvigyorodott.
- Ja, hogy ő! Igen!
- Elmebeteg vagy! - vetettem oda. Apa kutatott valamit a fiókjában, majd közeledni kezdett. A falhoz szorított, így nem tudtam elfutni.
- Gondolom hiányzik anyád! Segítek, hogy találkozhass vele! - kést emelt a torkomhoz, de mielőtt végezni tudott volna velem, kivágódott az iroda ajtaja.
- Engedje el! - Luhan rontott a szobába, kezében a fegyverével, amit apára szegezett. - Engedje el! - ismételte meg szikrázó szemekkel. Apa elvigyorodott. Egy mozdulattal mögöttem termett és még jobban rászorította a nyakamra a kést.
- Tedd le a fegyvert, vagy megölöm a barátod! - Luhan hezitált. Ijedten meredt rám. "Mit tegyek?" Üzente szemeivel. Szememmel apa kezére fókuszáltam, majd Luhanra pillantottam, aki alig láthatóan bólintott. Hirtelen megharaptam apa kezét, aki fájdalmasan kiáltott fel. Kihasználva a pillanatot, gyomorszájon vágtam, de mivel még így sem engedett el, Luhan lőtt. A golyó apa fejébe fúródott és a férfi, holtan esett össze, halántékából vér folyt a padlóra. Megragadtam Luhan kezét és kihúztam az irodai szobából.

11. I kill your father

Sehun:
Két hét telt el azóta, hogy ott voltam Luhannál. Azóta nem nagyon kerestük egymást, nem igazán volt időnk. Egyik este, épp ezen gondolkodtam és mivel nem tudtam aludni, lementem a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet. Mikor vissza akartam menni a szobámba, hirtelen zajt hallottam. Kíváncsian mentem a hang irányába és apa szobájánál kötöttem ki. Halkan benyitottam és nagyon megijedtem, mikor megláttam, hogy mi történik. Egy idegen állt a szobában, apámra egy pisztolyt szegezve. Ám mikor meglátott, az ablakhoz rohant és eltűnt a szemem elől. Odamentem, hogy lássam ki volt az, de addigra már elfutott. Az egyetlen, amit hátrahagyott, egy karkötő volt, rajta egy kis kereszttel. Elraktam, de nem tudtam, hogy kié lehet.
Másnap Luhan felhívott, hogy találkozzunk valamikor. Örömmel mondtam igent, de éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. Mikor találkoztunk, hideg idő volt. Magammal vittem a karkötőt is, de nem tudtam minek. Leültem a padra és nézegetni kezdtem. Valahonnan nagyon ismerős volt, de nem tudtam, hogy honnan. Már láttam valakin, ez biztos!
- Szia! - ült mellém Luhan.
- Szia! - mosolyogtam rá és elraktam a karkötőt. Bementünk ez kis étterembe, hogy megebédeljünk. Közben kérdeztem, hogy mit csinált, hogy van.
- Mindjárt jövök! - álltam fel a székemből. - Kimegyek a mosdóba.
- Oké! - mosolygott Luhan. Ekkor történ az, aminek nem szabadott volna kiderülnie. Nem figyeltem oda és a karkötő kicsúszott a zsebemből.
- Várj Sehun! - kiáltott utánam az idősebb. - Elhagytál valamit! - vette föl, majd megnézte. Megfordultam és el akartam venni, de Luhan nem adta.
- Jé! Tegnap este óta ezt kerestem! Hol találtad meg? - kérdezte mosolyogva. Teljesen elfehéredtem. Meg sem tudtam mukkanni, tágra nyílt szemekkel meredtem Luhanra. Szóval.... Akkor... Ő tört be hozzánk és ő akarta lelőni apámat! Magam elé meredtem, nem értettem már semmit.
- Sehun! Megijesztesz! Mi van? - Luhan hangja elveszett a távolban.
- Te... - nyögtem csak ennyit. Az idősebb értetlenül meredt rám. Hirtelen a szemeibe néztem. Percekig bámultuk így egymást, mire Luhan is rájött, hogy mi zajlik bennem. Idegesen emelte szájához a kezét.
- Sehun... Én... - nézett rám ijedten. Nem bírtam tovább. Felálltam és kimentem az étteremből. Nem sokkal később, hangos lépteket hallottam magam mögül. Luhan futott utánam.
- Sehun! Sehun! Állj meg! Kérlek! - mikor utolért, lihegve kapta el a csuklóm. Behúzott egy sötét mellékutcába és rám nézett.
- Luhan, mi folyik itt? Miért törtél be hozzánk? Miért akartad lelőni az apámat? - kérdeztem mérgesen. Az idősebb nem felelt, csak akkor rezzent össze, mikor rákiabáltam.
- Mert gyűlölöm őt! Tönkretett! Mindent tönkretett! - sírta el magát.
- Mi van? - kérdeztem értetlenül.

- Megölte a szüleimet! - nem hittem a fülemnek. - Apám egy nagy cégtulajdonos volt, apád konkurenciája. Ezért brutálisan megölte. Anyámat megerőszakolta és utána végzett vele! Meg akartam bosszulni! - törölgette a könnyeit.
- Ezt nem hiszem el Luhan! - förmedtem rá.
- Pedig ez az igazság! Nem tudtam, hogy kerülhetnék közel hozzá és akkor rájöttem, hogy van egy fia!
- Te voltál aki kukkolt engem? - vontam kérdőre. Luhan bólintott.
- Szóval... Neked csak egy eszköz voltam? - kezdett elborulni az agyam.
- Először igen. De nagyon megkedveltelek! - dühösen löktem Luhanon.
- Nem hiszek neked! Tudtam, hogy valami nem stimmel, de nem tudtam, hogy ennyire!
- Kérlek Sehun! - kapta el a csuklóm, de kirántottam a kezei közül. Luhan szemeiből, patakokban csorgott a könny.
- Nem érdekelsz! Soha többé nem akarlak látni! - förmedtem rá és otthagytam. Luhan zokogása, egyre távolabbról visszhangzott. Mikor hazaértem, a szobámba vonultam és lerogytam a földre. Miért is hittem neki? Nem tudtam megállítani a könnyeimet. Gyűlölöm! Gyűlölöm Luhant!
Napok teltek el így. Magam alatt voltam, az órákon nem figyeltem és ignoráltam mindenkit. Felmentem a tetőre, hogy egyedül egyek. Nem akartam beszélgetni
- Sehun! - hallottam magam mögött egy hangot. Jongin lépett mellém és a korlátnak támaszkodott.
- Nem mondhatod, hogy minden rendben, mert látom, hogy nincs. - nézett rám. Nem feleltem.
- Talán... Szakítottál a barátnőddel? - kérdezte. Ismét csönddel válaszoltam neki. Kai felsóhajtott. Ott akart hagyni, de hirtelen kibukott belőlem.
- Ő nem...
- Mi nem? - fordult meg.
- A barátnőm... Nem lány. - mondtam halkan, szipogva. Jongin értetlenül nézett rám.
- Ezt, hogy érted?
- A barátnőm. Ő... Ő egy fiú! - Kai szemei kikerekedtek.
- Meleg vagy? - bólintottam. - Öhm... Jó, hát... Akkor szakítottál a barátoddal? - Jonginra néztem.
- Téged meg sem lep? - kérdeztem.
- Mi? Hogy meleg vagy? - pislogott. - Félig sejtettem. Persze, elég fura volt ezt hallani, de ettől nem leszel más a szememben! - hirtelen elsírtam magam. - Naaa! Most mi bajod? Hallod? Nyugi! - Jongin minden tőle telhetőt megtett, de nem tudott megvigasztalni. Ráadásul, nem mondhattam el, hogy Luhan meg akarta ölni apámat, így tényleg magamra maradtam.
Amikor délután hazaértem, apa még nem volt otthon. Felbaktattam a szobámba, ahol volt valaki.
- Te mit keresel itt? - kérdeztem Luhant, aki az ablakban ült.
- Szeretnék veled beszélni! - mondta halkan.
- Nem vagyok rád kíváncsi! - válaszoltam hidegen.
- Sehun, kérlek! - hangja könyörgő volt. Nehezen vettem rá magam, hogy nemet mondjak, de megtettem. Nem akarom, hogy megint becsapjon.
- Menj el! - néztem rá dühösen. Luhan szemeibe könnyek gyűltek, de nem engedte, hogy sírni lássam. Talán jobb is volt így. Lehet, hogy akkor megbocsátok. Luhan hátat fordított nekem és elhagyta a házat.

Luhan:
Nem tudtam mihez kezdjek. Annyira fájt ez az egész. Én tényleg megkedveltem Sehunt! De, ha ő nem akarja, hogy megmagyarázzam, akkor békén kell hagynom. El kellett fogadnom, hogy elbasztam. Méghozzá nagyon. Zokogva mentem haza és bedőltem az ágyamba. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Annyira rossz lett minden! Otthon, mikor belenéztem a tükörbe, legszívesebben felpofoztam volna magam. Elveszettnek éreztem magam. Befeküdtem az ágyamba. A párnámnak Sehun illata volt még, így azt öleltem magamhoz, ha már az igazit nem tudtam.

10. I kill your father

Sehun:
Nem gondoltam volna, hogy apa ilyen hamar hazaér. Konkrétan, vasárnap délután, már otthon volt, mellette két borosüveg. Amint megláttuk egymást, már tudtam, hogy mi következik, de arra a, ami a nekem rontásom után következett, nem számítottam. Apa felkapta mindkét üveget és az egyiket eltörte a hátamon, majd a gyomromba rúgott.
- Megdugtad azt a pincért, mi? Igen? Keféltetek, te pöcs? - ráncigálta a hajam. Nem válaszoltam, ezért lekevert egy pofont.
- Szóval buzulsz? Akkor megtanítom, hogy dugni a lányokat kell, te beteg fasz! - üvöltötte. A másik üveg, már a fejemen csattant. Ez volt az utolsó emlékem, hogy apa dühöng, mielőtt minden elsötétült. Halk pittyegést hallottam. Mikor kinyitottam a szemeim, Luhan könnyes arcával találkoztam.
- Sehun! - borult rám. - Mi történt? Miért nem hívtál, hogy baj van? - zokogta. Megsimogattam a fejét.
- Jó, most már jól vagyok! - mosolyogtam rá. Luhan rám nézett.
- Ezt is apukád csinálta, ugye? - kérdezte idegesen. Nem feleltem.
- Sehun! - szólt rám. - Ez nem normális. Szólnunk kell a rendőrségnek!
- Nem kell! - mondtam halkan. Luhan értetlenül nézett rám.
- Apámon kívül, egy élő rokonom sincs. - mondtam. - Ha ő is elmegy, nem tudom mihez kezdek.
- De Sehun...
- Nem kell már sokat kibírnom vele! - mosolyogtam erőltetetten. - Éppen ezért, nem akarok szólni senkinek. - épp ekkor lépett be az orvosom.
- Felkelt? Hogy érzi magát? - kérdezte.
- Jobban. - bólintottam.
- Mi történt? - kérdezte. Luhanra néztem, aki mérgesen fordította el a fejét.
- Verekedtem az utcán. - hazudtam. Az orvosom kérdő pillantásokat küldött Luhan felé, aki a földet bámulta.
- Tényleg? - kérdezte gyanakodva a doktor. Bólintottam. Az orvos felsóhajtott.
- Nos, holnap hazaengedjük, de ápolásra van szüksége. Felhívom a szüleit, hogy holnap vigyék haza.
- Ne! - kiáltottuk egyszerre Luhannal. Meglepetten néztem a fiúra, aki észrevette és elpirult.
- A szüleim... Nincsenek itthon. - magyaráztam.
- Jó, akkor kihez megy? - kérdezte az orvosom.
- Majd hozzám! - mondta Luhan halkan. Az orvos bólintott. Egy gyors vizsgálat után kiment és ketten maradtunk Luhannal.

- Kösz! - mosolyogtam az idősebbre.
- Ne köszönd, hülye vagy! - förmedt rám. - Tudod, hogy mennyire féltelek hazaengedni? Nem! Nálam maradsz!
- Hogyne! Akkor apám nem csak engem nyírna ki, hanem téged is! - közöltem vele a tényeket.
- Nem érdekel! - Luhanból ismét előtört a zokogás. - Nem akarom, hogy megint bántson!
- De miért aggódsz értem ennyire? - kérdeztem.
- Annyira hülye vagy! Hogyne aggódnék? Kedvellek te utolsó idióta! - förmedt rám. Tágra nyílt szemekkel hallgattam. Ho... Hogy... MIIII? Lesokkoltan néztem rá. Mikor Luhan is észrevette az üveges tekintetem, leállt a hajtépésével, meg a hisztériázással és kérdőn meredt rám.
- Sehun! Hahó! Itt vagy? - bökött meg, de nem adtam életjelet. Kedvel? Mióta?
- Hé! Sehun! - feleszméltem és megragadtam a csuklóját. Megrántottam és mikor majdnem rám esett, szájára nyomtam az ajkaim.
- Ha nem lennénk a kórházban, most nagyon boldoggá tennélek! - közöltem vele, mikor elváltunk. Luhan fülig vörösödött.
- Már azzal boldoggá tettél, hogy nem haltál meg! - nyomott puszit az arcomra. Luhan ott maradt velem a kórházban. Mikor az orvos még utoljára megvizsgált, azt mondta, szerencsém volt. Luhan szinte azonnal hazavitt és nem engedett ki az ágyból, folyton kiszolgált.
- Sehun, kérsz enni? - kérdezte mosolyogva.
- Az előbb ettem. - nevettem túlbuzgóságán.
- És? Pasi vagy, nem? A gyomrunk végtelen! - megforgattam a szemeimet.
- Inkább gyere ide! - nyújtottam felé a karom. Luhan megfogta a kezem, én pedig behúztam magam mellé az ágyba és átöleltem.
- Tudod mit szeretnék? - súgtam a fülébe és puszilgatni kezdtem a nyakát. Luhan felnevetett.
- Ne már Sehun! Csikizel! - megfordult és a szemeimbe nézett.
- Annyira szépek a szemeid! - tűrtem el egy tincset az arcából.
- Csak a szemeim? - incselkedett.
- Mindened! De a szemeid különösen szeretem. - csókoltam meg. Luhant akartam. Mindennél jobban.
Mivel ő napközben dolgozott, én rettenetesen unatkoztam. Járkáltam a lakásban és a nap végét vártam, hogy ismét Luhannal lehessek. Mikor Luhan hazajött, folyton körülötte legyeskedtem.
- Na, nyugalom! Ne erőltesd meg magad! - nevetett, mikor felkaptam. - Inkább feküdj le.
- De folyton pihenek! Legalább hadd segítsek a vacsorakészítésben! - néztem rá.
- Jó! - sóhajtott fel. - Hozz magadnak egy kötényt! - vigyorogva rohantam a szobába. Kinyitottam a szekrényt és beletúrtam.
- Nem találok! - kiáltottam ki.
- Mindjárt megyek, addig keresd! - kinyitottam egy másik szekrényt, hogy keresgéljek ott is. Ám kötény helyett, valami mást találtam. Mit keres Luhannál egy pisztoly? Tanakodtam. Forgattam a fegyvert a kezemben, de nem jöttem rá, hogy miért van itt. Ekkor lépett be Luhan és kikapta a kezemből.
- Miért tartasz magadnál fegyvert? - kérdeztem gyanakodva.
- Ki tudja ki tör be a lakásba, jobb ha van nálam! - magyarázta, majd visszarakta a helyére és előszedett nekem egy kötényt. Nagyon gyanús lett valami. Valamiért nem hittem el az okot. Szinte biztos voltam benne, hogy nem betörés ellen vette. De akkor, miért?
- Jössz segíteni? - mosolygott rám az idősebb. Bólintottam. Elkezdtünk főzni, de agyam a pisztoly körül járt. Mi a fenének kell neki fegyver? Vacsora után lefeküdtünk aludni. Legalábbis, Luhan aludt. Én nem tudtam. Forgolódtam, de álom, nem jött a szememre.
Körülbelül egy hétig voltam Luhannál, aztán vissza kellett mennem apához. Luhan csak nehezen engedett el, de sikerült meggyőznöm. Mikor hazaértem, apám éppen a konyhából jött ki.
- Na? Kipihented magad, te kis buzi? - röhögött, majd a dolgozószobájába ment. Nagyot sóhajtottam. Hiába próbáltam elterelni a gondolataimat, folyton az járt a fejemben, hogy Luhan fegyvert tart magánál és nem tudom az okát.

9. I kill your father +18

Sehun:
Meglepetten néztem Luhanra. Az idősebb pirulva nézte a földet.
- N-Nem azért, amiért gondolod... Persze az sem lenne rossz, de elsődlegesen, nem azért, csak...
- Jó! - vágtam a motyogásába. Csillogó szemekkel nézett rám és elmosolyodott. Felszedtük az ernyőmet és felmentünk Luhanhoz.
- Segítek megírni a leckét! - vigyorgott az idősebb és a táskámat letette az asztalra. Mosolyogva néztem, ahogy előszedi a cuccaimat és leül a székre. Helyet foglaltam mellette és elkezdtünk tanulni. Luhan teljesen felpörgött és mikor befejeztük, teát főzött és azt kortyolgatva magyarázott mindenféléről. Sokat nevettem, hogy milyen aranyos, de mikor az órára néztem, elhűltem.
- Már tíz óra? - kérdeztem döbbenten.
- Igen! Miért? Baj van? - kérdezte Luhan.
- Haza kell mennem! - pattantam fel a székemből.
- Elviszlek! - ajánlotta fel Luhan, amit elfogadtam. Így viszonylag gyorsan hazaértem, de már késő volt. Tudtam, hogy apám nekem fog esni.
Megpróbáltam halkan belépni, majd besurranni a szobámba, de apa ott várt. Alig értem be, már csattant is az öve a hátamon. Felpofozott, belém rúgott és csapkodott az övével. Mikor már felkelni sem bírtam, otthagyott a szobában, én pedig biztos voltam benne, hogy másnap nem megyek iskolába. Mindenem fájt.
A padlón töltöttem az éjszakát. Még másnap is annyira ki voltam, hogy nem mentem be. Nagy nehezen feltápászkodtam a földről és inkább megpróbáltam lekezelni a sebeimet. Délután kaptam csak egy hívást Kai-tól, hogy hol voltam.
- Elestem itthon és megütöttem magam. - hazudtam.
- De már jobban vagy? - kérdezte kicsit aggódva.
- Persze! - elkértem a leckét, de nem álltam neki. Fájt a fejem, minden végtagom, mindenem. Nagy nehezen elaludtam, de nagyon féltem.
Másnap elmentem az orvoshoz, hogy írjon fel valami kenőcsöt. Persze rögtön megkérdezte, hogy szereztem a sérüléseket. Neki is hazudtam, de ő nem hitte el. Viszont nem kérdezgetett tovább. Felírt valamit, én pedig kiváltottam őket és egész nap fájdalomcsillapítót zabáltam. A rákövetkező nap, bevonszoltam magam a suliba, de Kai nagyon megijedt, mikor meglátott. Ja, hát nem festettem túl jól. Luhannal a hét végéig nem találkoztunk, de nem akartam felhívni. Féltem, hogy apa rájön. Aztán kaptam hyungtól egy sms-t, hogy találkozzunk szombat este a parkban. Nem tudtam, hogy mit írjak neki, míg apa rám nem tört azzal, hogy a hétvégét nem tölti itthon. Ennek kifejezetten örültem. Miután apa kiment a szobámból, írtam Luhannak, hogy találkozhatunk. Nagyon vártam, mert rég láttam már és nagyon ideges voltam, Luhannak viszont mindig sikerült elfeledtetnie velem a gondokat.
Szombat reggel, apa elment, én pedig egyedül maradtam. Már kevésbé sajogtak a tagjaim, de azért még éreztem, hogy megütöttek. Az órák keservesen lassan teltek. Fel-alá járkáltam a házban. Mikor végre elkezdett esteledni, a szobámba siettem. Gyorsan magamra kaptam egy inget, farmert, beállítottam a hajam és elindultam. A parkba sötét volt, senki sem járt a környéken.
- Szia! - egy kar ölelte át a derekam. Elmosolyodtam.
- Szia! - megfordultam. - Mit csinálunk ma? - kérdeztem ránézve.
- Háát! - adott csókot. - Gyere fel! - kézen fogott és elsétáltunk a lakásához. Mikor beléptem, finom illat ütött meg.
- Csináltam vacsorát! - vezetett az asztalhoz. Nagyon meghatódtam. Átöleltem Luhant és puszit nyomtam a nyakára. Luhan vágytól csillogó szemekkel nézett rám. Ajkaira hajoltam és megcsókoltam. Luhan a hajamba markolt és lehetetlenül közel préselődött hozzám. Megragadtam a combjait és felültettem az asztalra. A tányérok leestek, de ez érdekelt a legkevésbé. Egyre vadabb csókokat váltottunk, Luhan bele-bele nyögött és elkezdte szétszedni az ingemet. Én közben benyúltam a pólója alá és ujjaimmal a hasát kezdtem cirógatni. Ez kisebb nyögéseket váltott ki belőle, de nem volt tétlen. Mikor szétnyílt a fölsőm, forró csókokat lehelt a mellkasomra és közben kikapcsolta az övem és hideg ujjait, merevedésemre fonta. Felnyögtem az érzésre. Luhan kuncogott rajtam, majd cirógatni, később ütemesen mozgatni kezdte a kezét. Mielőtt elmehettem volna, leállt és hagyta, hogy levegyem róla a felsőjét. Ismét felkaptam és bearaszoltam a szobájába. Hátát a falnak döntöttem és csókokkal halmoztam el a nyakát, amit nagyon élvezhetett, mert beletúrt a hajamba. Valahogy leügyeskedte rólam az ingem és végigsimított a hátamon.
- Mi a... Sehun! - tolt el magától. - Mi van a hátaddal?
- Semmi. - pillantottam el. Tudtam, hogy nem győztem meg. Luhan összeszűkült szemekkel lökött magán egyet, így véletlenül leejtettem. Az ágyához tolt és megfordított.
- Atya ég! - döbbent le. Megfordultam, hogy ne lássa.
- Sehun, ki csinálta ezeket? - kérdezte, de nem válaszoltam. Az idősebb, dühösen lökött az ágyra, hasamra ült és fölém támaszkodott.
- Azt kérdeztem, hogy ki csinálta?! - szólt rám erélyesebben.
- A... Apa. - nyögtem ki halkan. Luhan szemein, láttam, hogy nagyon megsajnált. Megsimította az arcom és csókot nyomott a számra.
- Sehun! - súgta. Kérdőn néztem rá.
- Fontos vagy nekem! - nézett a szemeimbe, mire elmosolyodtam.
- Te is nekem! - a szívem majd kiesett a helyéről. Boldog voltam. Felhőtlenül boldog. Luhan apró puszikat hintett a nyakamra, majd a mellkasomra. Megállt a mellbimbóimnál, amiket megszívott. Olyan nagyon régóta vártam erre a pillanatra, hogy szinte már ettől is el tudtam volna menni. Nagyokat sóhajtozva élveztem, amit velem tett. Elért a hasamhoz, amin végigsimított először ujjaival, majd nyelvével. Leszedte rólam a nadrágot és az alsóm alá nyúlt. Mikor megéreztem, hogy rám fog, egyszerre nyögtünk fel.
- Ezt nem nekem kéne? - kérdeztem, bár nagyon nehezemre esett a beszéd.
- Kívánlak! - nézett rám csillogó szemekkel. Leügyeskedte rólam az utolsó ruhadarabot is és egy ideig csak szemléltük egymást. Végül, nagyon lassan, nyelvével végigszántott tagomon. Tüdőmből, hangos nyögés szakadt fel. Mintha az álmomban lettem volna. Kóstolgatott, mint valami nyalókát, ezzel az őrületbe kergetve engem. A lepedőbe markoltam, hátam ívbe feszült, de az utolsó pillanatban leállt. Lihegve ültem föl és megcsókoltam. Hanyatt döntöttem és ajkaimmal bejártam ugyanazt az utat, amit ő is.
- Sehun! - nyögte, mikor számba vettem. Hangosan élvezkedett, majd eleresztettem ajkaim közül. Mintha porcelánból lenne, simítottam végig nyakától az alhasáig. Háta megfeszült és nagyot kiáltott. Újra birtokba vettem ajkait, közben elkezdtem tágítani. Meglepetésemre, mintha észre sem vette volna. Mikor elégnek éreztem, behatoltam. Luhan a karjaimba vájta a körmeit és felnyögött. Olyan volt, mintha önkívületi állapotba került volna. Miközben löktem, hangosan élvezkedett. Főleg az én nevemet kiabálta és meg-megvonaglott alattam. Én belekapaszkodtam az ágytámlába és rászorítottam. Soha nem éltem még át ennyi gyönyört egyszerre. Kéjtől és vágytól telített hangja, zene volt füleimnek. Megpróbáltam megtalálni azt a bizonyos pontot, amit rövid időn belül, sikerült is elérnem. Nagyot löktem az idősebben, mire felkiáltott.
- Ott!
- Erre magamtól is rájöttem, de köszi! - lihegtem és elkezdtem ugyanazt a helyet eltalálni. Luhanból érdekes hangok törtek föl. Valahol a sikoly és a kiabálás között, de semmi értelmes nem volt abban, amit mondani akart.
- Sehun! Még ne! - szólt rám. Értettem a célzást, lassítottam a tempón. Így viszont, szinte pengeélen táncoltam, mert a lassú mozgás miatt, kínzóan kellemes volt. Viszont úgy tűnt, ez Luhannak bejön, szóval folytattam, de nem tudtam meddig fogom bírni. Az idősebb megvonaglott és megfogta az egyik kezem. Merevedésére vezette, hogy tudassa velem, kényeztessem ott is. Megpróbáltam ugyanabban a tempóban mozgatni a kezem, mint a csípőm, így kicsalva Luhanból, már inkább sikoltásokat, mint nyögéseket. Hirtelen fordított helyzetünkön és én kerültem alulra.
- Ülj föl! - kérte ködös tekintettel. Tettem amit mond és felültem. Luhan tovább mozgott, ő diktálta a tempót. Én egyik kezemmel folytattam a tevékenységet elöl, míg a másikkal megöleltem. Luhan karjai, nyakam köré fonódtak. Miközben megcsókolt, egyre gyorsabban mozgatta a csípőjét. Végül már csókolni sem tudott, csak nyakamba temette arcát és úgy zihált tovább.
- Sehun.. El fogo... - végig sem tudta mondani, mert elélvezett a kezeim közt. Én ugyanakkor mentem el, mint ő, így én sem mozogtam tovább. Szorosan öleltük egymást, lihegtünk a fáradtságtól. Luhan ismét rám nézett és megcsókolt. Befeküdtünk egymás mellé és egy darabig csak szótlanul néztük egymást.
- Ölelj át! - kérte Luhan, így közelebb másztam és karjaimmal, átöleltem a fiút. Ő szembe fordult velem és elmosolyodott.
- Szép álmokat!
- Neked is! - nyomtam puszit a homlokára és elaludtam.
Reggel arra keltem, hogy valaki simogatja az arcom. Mikor kinyitottam a szemeim, Luhannal találtam szemben magam.
- Jó reggelt édes! - vigyorgott.
- Hát nem álmodtam? - mosolyodtam el.
- Nem! Tényleg együtt aludtunk! - bújt a nyakamba az idősebb. Magamhoz öleltem és megsimogattam a hátát.
- Feküdj a hasadra! - kérte Luhan. Megfordultam. Luhan végigsimított a hátamon, majd minden sebemen végighúzta az ujját. Hirtelen az éreztem, hogy ujjait ajkai váltják fel.
- Gyógypuszi! - vigyorgott, mikor visszafordultam. Magamhoz vontam, hogy megcsókoljam. Ismét magába engedett, testünk többször is összeforrt a nap folyamán. Az ágyat, csak néha hagytuk el, akkor is rövid időre. Luhan megetette a cicáját, ittunk vagy ettünk, de végül mindig ugyanott kötöttünk ki. Még a fürdőbe sem tudtunk bemenni anélkül, hogy ne a másik karjaiba kössünk ki. Beleszerettem, ez nem volt kérdés. Totál belezúgtam.

8. I kill your father

Sehun:

- Naaa haver! Most aztán beszélj! - vigyorgott rám Kai. Kérdőn néztem rá.
- Miről is?
- Egész múlt héten a nőddel találkozgattál! Mit csináltatok? - húzogatta a szemöldökét.
- Hát... Semmit! - néztem oldalra.
- Ezt úgysem veszem be! - fonta össze a karjait Jongin. - Szóval? Volt valami?
- Attól függ, mit értesz "valami" alatt! - zavarba jöttem, amit sajnos ő is észrevett.
- Te jó ég! Volt valami! Totál elvörösödtél! Mesélj! - vigyorgott rám.
- Lehetne, hogy nem viselkedsz úgy, mint egy nő? - fintorogtam rá.
- Csak, ha mesélsz is valamit! - ült elém, mire felsóhajtottam. Nem akartam, hogy kiderüljön a "barátnőmről", hogy fiú és nem a "barátnőm".
- Szóval? Mit csináltatok? - kérdezte.
- Hát... Lementünk a tópartra.
- És? - pislogott.
- Sétáltunk...
- És? - gondolkodtam, hogy mitől nyugodna le, aztán eszembe jutott.
- Hát... Csókolóztunk és ennyi! - hazudtam. Tényleg! Ha jobban meggondolom, még soha nem csókolóztam Luhannal, ennek ellenére kielégítettem a tónál. Vajon, miért csinálja ezt?
- Csak ennyi? Igazán azt hittem, hogy valami izgi is történt. - nézett rám csalódottan.
- Pedig nem. - ráztam a fejem. Azért vicces, hogy így is többet mondtam, mint ami valójában történt.
- Nyomi! - nevetett Kai.
- Ha már itt tartunk, ti csináltok valamit Krystallal? - kérdeztem. Kai fülig vörösödve nézett rám.
- Hát... Lépésről lépésre haladunk! - aha. Szóval náluk is volt valami! Nem kérdeztem rá, nem úgy tűnt, mintha mondani akarná.
Délután szépen hazamentem és nekiálltam a leckémnek, ahogy szoktam. Olyan kilenc körül kész is lettem vele és mivel apa már aludt, kilopóztam a házból, hogy sétálhassak kicsit. Az eső közben eleredt, ezért ernyőt tartottam a fejem fölé. Most nem a park felé mentem, hanem csak úgy, a csendesebb utcácskákon keresztül barangoltam. Hirtelen kisebb zajt hallottam. Kíváncsian fordultam a hang irányába. A távolban, egy ismerős alakot vettem észre, aki valami kockaszerű dologhoz guggol és megsimogat valamit. Halkan mentem közelebb. Ahogy sejtettem, Luhan volt az a valaki és a kockaszerű dolog pedig egy doboz.
- Szia! - köszöntem neki, mire meglepetten rám nézett.
- Szia! Nincs kicsit késő a sétához? - kérdezte mosolyogva.
- Ezt én is kérdezhetném! - válaszoltam.
- Én már nem vagyok gimis! - állt föl velem szemben. Mivel Luhannál nem volt esernyő, fölé tartottam az enyémet.
- Kösz! - mosolygott rám.
- Amúgy, mit csinálsz? - kérdeztem. Luhan szétnyitotta a tenyerét, ahol egy pici kiscica feküdt dideregve.
- Erre jártam és mikor megláttam, nem volt szívem itt hagyni. - vont vállat.

- Ez kedves! - mosolyodtam el. Luhan felnézett rám. Haja kicsit vizes volt, szemei csillogtak. Nem bírtam! Egyszerűen nem bírtam tovább. Közeledni kezdtem felé. Az idősebb, félig lehunyt szemekkel várt, de megint eljátszotta ugyanazt, amit a múltkor. Már épp elértem volna ajkait, mikor az egész helyzetet tönkretette.
- Menjünk haza Sehunie! - súgta, majd elindult előre. Kezdett elegem lenni ebből, de nem tettem szóvá. Csak mentem utána és tartottam az ernyőt. Amikor ahhoz a részéhez értünk az útnak, ahol szétválunk, Luhan kezébe nyomtam az esernyőmet.
- Én közel lakom. Vidd csak! Majd odaadod később. - mosolyogtam rá. Luhan tágra nyílt szemekkel nézett rám.
- Köszönöm! - mosolyodott el, majd hazaindult. Egy ideig néztem utána és mikor eltűnt a szemem elől, megfordultam és én is hazamentem.
Másnap apa, kivételesen korán lépett le, így nyugodtan tudtam készülődni. Az eső sajnos továbbra sem állt el, ráadásul az előrejelzések szerint, egész héten zuhogni fog. Mivel esernyőm nem volt, rendesen megáztam.
- Haver, jó csapzott vagy! - röhögött Kai mikor meglátott.
- Kösz, hogy szólsz, magamtól nem vettem volna észre! - fintorogtam.
- Jaj már, miért vagy ilyen ideges? - biggyesztette le az ajkait Jongin.
- Bocs. Csak fáradt vagyok!
- Nem aludtál? - vigyorgott perverzen.
- Na húzás innen! - förmedtem rá, mire röhögve elrohant. Az igazság az, hogy tényleg feszült voltam, jobban mint általában és ennek az az oka, hogy Luhan úgy szórakozik velem, ahogy akar.
Délután a parkba mentem, bár az eső zuhogott. Beálltam az egyik fa alá, hogy kevésbé ázzak meg, de úgy zuhogott, hogy kábé semmit sem segített.
- Tudtam, hogy itt leszel! - egy kedves hang szólalt meg a hátam mögül és fölém tartotta az esernyőm.
- Én is. - mosolyogtam Luhanra. A fiú viszonozta a gesztust, majd el akart indulni, de elkaptam a csuklóját.
- Van valakid? - kérdeztem. Az idősebb, csodálkozva nézett rám.
- Tessék?
- Jól hallottad! Van valakid? - ismételtem meg a kérdést. Luhan kissé mérges arckifejezést vágott. Kisebb pofont kevert le nekem, majd ideges hangon megszólalt.
- Ilyennek látszom? Szerinted csinálnék veled olyan dolgokat, ha lenne valakim? Ilyenek képzelsz rólam? - nem kiabált, de hangján érződött a düh.
- Nem tudom. Semmit sem tudok! Olyan furcsa vagy! Nem tudom, hogy mit, miért teszel és nem tudok rajtad kiigazodni! Bármikor, mikor meg akartalak csókolni, te ellöktél! Ilyenkor nem tudom, hogy mit is higgyek! - válaszoltam neki. Luhan bólintott.
- Azért nem engedtem, mert annyira kívánlak! - na erre a válaszra, pont nem számítottam! - Attól féltem, ha megteszed, nem tudok majd uralkodni magamon! - vallotta be nagyot sóhajtva. Tágra nyílt szemekkel néztem rá.
- Hát ezért nem engedtem! - hirtelen rántottam rajta egyet és beszorítottam magam és a fa közé. Nyelt egyet, mire még közelebb léptem. Végigsimítottam arcán, ő pedig félig lehunyta a szemeit. Arra várt, hogy megcsókoljam, de csak azért sem.
- Ugye milyen szar érzés? - vigyorodtam el. Ott akartam hagyni, de nem engedte. Mivel még mindig fogtuk egymás kezét, visszarántott. Kezei közé fogta az arcom és kérlelő, már-már könyörgő arckifejezéssel nézett a szemeimbe.
- Csókolj meg! - nem válaszoltam. Szájára hajoltam és finoman megszívtam ajkait. Tényleg nagyon fel lehetett tüzelve, mert bele-bele sóhajtott a csókunkba. Én komolyan nem hittem volna, hogy lehet valami ennyire kellemes. Átöleltem a derekát és a lehetetlennél is közelebb húztam magamhoz. Az a legkevésbé sem érdekelt, hogy közben az esernyőm a földre esett. Kicsit elváltunk egymástól, hogy levegőhöz is jussunk, de szinte azonnal egymásnak estünk. Nyelvemmel végigszántottam Luhan ajkain, aki értette a célzást és beengedett a szájába. Karjaival a nyakamat ölelte és megpróbált közelebb vonni magához.
- Ne engedj el! - nyögte két csók között. Kezdtem kicsit szédülni, így a fa törzséhez araszoltunk, hogy nekinyomhassam. Órákig bírtam volna csókolni, de levegőt azért kellett vennünk. Zihálva váltunk el egymástól, de nem bírtuk sokáig. A csókcsatának végül az vetett véget, hogy mindkettőnk szája elzsibbadt. Homlokomat Luhanénak döntöttem és elmosolyodtam.
- Sehun... - Luhanra néztem. - Leejtettem az ernyőd. - elnevettem magam.
- Neked érzéked van tönkretenni az ilyen pillanatokat! - az idősebb, játékosan lökött rajtam egyet.
- Ne szekálj! - megcsóváltam a fejem és nyomtam egy puszit az ajkaira.
- Mindegy! Ha már így alakult, akkor menjünk haza! - javasoltam.
- Sehun... - fogta meg a kezem az idősebb. Kérdőn néztem rá.
- Nem akarsz... Feljönni hozzám? - kérdezte félve.

7. I kill your father +16

Sehun:

Madárcsicsergésre keltem. Mikor kinyitottam a szemeim, valami eszméletlenül szép látvány fogadott. A fák levelein átszűrődött a hajnali nap fénye és a tó vizén csillantak meg. Fel akartam kelni, hogy közelebb mehessek, de Luhan még mindig aludt. Ráadásul rajtam. Megsimogattam az arcát, mire összerezzent és jobban bújt hozzám. Megremegtek a szempillái és álmosan nézett fel rám.
- Jó reggelt! - mosolyogtam rá. Ő csak bólintott.
- Nézd! - mutattam a tájra. Luhan arra fordította a fejét.
- Nagyon szép! - mosolyodott el, majd rám nézett. - Éhes vagyok! - panaszkodott. Mivel kaja nem volt nálunk, összeszedtük a cuccainkat és hazaindultunk. Mivel szombat volt, nem kellett attól félnem, hogy apa kiakad, mivel maximum vasárnap este jön haza. Átmentünk Luhan lakásába, ahol elkezdtünk reggelit készíteni. Valahonnan a hűtőből, előkerült egy befőttesüveg, tele olívabogyóval. Luhan kihorgászott egyet és felém tartotta.
- Kérsz? - bólintottam. Ám ahelyett, hogy Luhan az én számba tette volna, a sajátjába helyezte és elvigyorodott.
- Ha kéred, akkor elveszed! - közelebb léptem. Luhan nekipréselődött a falnak, így nem tudott menekülni. Szemeivel az enyémekbe meredt. Egyre közelebb hajoltam hozzá. Éreztem, hogy mindketten szaporábban vesszük a levegőt. Milliméterek sem voltak köztünk. Éreztem a leheletét. Szemeit félig lecsukta. Ám mielőtt megcsókolhattam volna, ugyanazt játszotta el, mint a múltkor.
- Elkéstél! - súgta, majd ellépett és folytatta a főzést. Nem értettem, hogy miért csinálja ezt. Miért játszik velem? Ettől eltekintve egyébként, jó hangulatban telt a nap többi része. Sokat beszélgettünk, meg filmet néztünk. Este volt már, mikor Luha kitalálta, hogy aludjak nála. Igent mondtam, végül is, miért ne?
"Este, ahogy feküdtünk egymás mellett és próbáltam elaludni, éreztem, hogy valaki végigsimít az arcomon. Kinyitottam a szemem, de Luhan rám szólt.
- Pihenj! Hunyd le a szemed! - azt tettem amit mond. Kezei lejjebb vándoroltak és benyúltak a pólóm alá. Ujjaival kirajzolta a hasamon a kockákat, majd feljebb tűrte a pólóm. Nagyokat sóhajtoztam, mikor éreztem, hogy ujjait, ajkai váltják fel és puszikkal halmozza el a mellkasom, majd a hasam.
- Én megmondtam, hogy meg akarlak érinteni. - suttogta.
- Akkor csináld! - nyögtem neki. Több sem kellett, ujjait az alsómba akasztotta és lehúzta rólam. Először csak cirógatott, majd határozottan rám fogott és ütemesen mozgatni kezdte a kezét. Mikor megelégelte, ismét végigpuszilt hasamon, majd végignyalt merevedésemen. Hátam ívbe feszült az érzésre.
- Jesszus Sehun! Ha ennyitől majdnem elmész, akkor inkább a kezeimet használom! - nevetett fel Luhan. Vágytól ködös tekintettel figyeltem.
- Nem megmondtam, hogy csukd be a szemed? - vigyorodott el. Lehunytam a pilláim és hagytam, hogy folytassa. Úgy viselkedett, mintha valami nyalóka lennék, amit most kóstolgat először. Nem tudtam, hogy mibe kapaszkodjak, miközben kínlódtam. Ráadásul, még nagyon nem is csinált semmit. Az igazi szenvedés ott kezdődött, mikor egész hosszom a szájába került.
- Luhan... - nyögtem a nevét, mikor már harmadjára éreztem, hogy mindjárt elmegyek, de az idősebb nem engedte.
- Mondjad! - éreztem hangján, hogy vigyorog. - Mit szeretnél?
- Ne kínozz! - szóltam rá és kinyitottam a szemeim.
- Nem vagy valami edzett, ha ennyitől már így szenvedsz! - nevetett.
- Mi vagy te? Valami szadista? - megpróbáltam viccelődve mondani, de nehezemre esett a beszéd.
- Valami olyasmi! - hajolt közel. - Na jó! Legyen neked gyereknap! - forgatta meg a szemeit. Ismét rám hajolt, de már nem kínzott többet. Ütemesen mozgatta a fejét, megszívta a makkom, közben kezével is ingerelt. Mikor már nem bírtam, hátam ívbe feszült és elmentem. Lihegve néztem az idősebbre.
- Csak azért voltam most ilyen jószívű, mert a tóparton köcsög voltam! - nyomott puszit az arcomra, majd mellém feküdt és hamarosan el is aludt."
Ébredés után, szinte rögtön a fürdőbe rohantam. Így jár az ember, ha nincs olyasvalakije, aki megoldaná helyette a problémát! Sóhajtottam fel idegesen. Miután lezuhanyoztam, kimentem a fürdőből és átöltöztem. Megreggeliztünk, majd Luhan hazadobott. Én tanultam, ő pedig ment dolgozni. Ha jobban belegondolok, hihetetlenül felnézek rá. Nagyon sokat dolgozik, ráadásul emellett még tanul is. Ahogy sejtettem, apa csak estefelé jött haza. Ami viszont meglepett, hogy részeg volt. Már nagyon régen láttam ilyen állapotban, de tudtam, hogy ha iszik, kiszámíthatatlanabb, mint normális esetben. Bár ez is attól függ, hogy mit veszünk normálisnak. Amikor meglátott, közelebb lépett és behúzott egyet, majd a szobájába vonult. Hirtelen megéreztem azt a jellegzetes fémes ízt a számban. Tudtam, hogy a szám felszakadt, csak azt nem, hogy mennyire. A fürdőbe mentem, hogy megnézzem. Annyira nem volt durva, de nem fog egyhamar elmúlni. Mikor visszamentem a szobámba, nekiálltam a matekleckémnek. Megpróbáltam tanulni több, inkább kevesebb sikerrel. Amikor utoljára az órára néztem, már tíz elmúlt. Nagyot sóhajtottam.
- Na mi van? Nem megy a koncentrálás? - ijedten kaptam tekintetem a hang irányába. Luhan ült az ablakomban és vigyorogva nézett rám. Ööö... Oké! Hogy a francba mászott fel? Döbbenten léptem hozzá.
- Te mit keresel itt? - kérdeztem tágra nyílt szemekkel.
- Téged! - vont vállat az idősebb. - Már hozzászoktam, hogy esténként együtt vagyunk! - kacsintott rám. Elmosolyodtam.
- De... Hogy jutottál fel? - néztem ki az ablakon, de létrát nem találtam.
- Titok! - helyezte mutatóujját a szája elé.
- Kezdem úgy érezni magam, mintha az Alkonyatban lennék! - sóhajtottam fel.
- Nyugi! Nem vagyok sem vámpír, sem vérfarkas! - ugrott a szobámba és leült a székemre. - És, mit

tanulsz? Matekot? - nézegette a füzeteimet. Mellé léptem.
- Igen. - Luhan elkezdte nézegetni a feladatokat.
- Ezt itt elrontottad. Meg ezt is! Sőt, ezt is! Jézus! Mi van veled? Nem tudsz koncentrálni? - kérdezte, miközben sorra mutatta meg, hogy mit, hol és miért rontottam el. Végül az ő segítségével, újrakezdtem az egészet és immár hibátlanul sikerült megírnom a leckét. Mikor végeztünk, ránéztem.
- Kösz, hogy segítettél. De... Elmondanád, hogy miért jöttél? - kérdeztem ismét, mivel tényleges választ, nem kaptam.
- Már mondtam. Hozzád jöttem. Viszont, pihenned kéne! Lassan éjfél! - állt föl velem szembe és elkezdett az ágyam felé tolni. Hanyatt döntött és betakargatott.
- Szép álmokat Sehunie! - mosolygott rám, majd az ablakomhoz lépett és szép lassan, eltűnt a szemem elől.
Mikor reggel fölkeltem, sokáig tanakodtam, vajon álmodtam-e, vagy Luhan tényleg ott volt a szobámban? Ám mikor a matekleckémre pillantottam, megbizonyosodtam róla, hogy Luhan tényleg nálam járt. Kezdtem úgy érezni, hogy beleestem. De azt még mindig nem tudtam, ő, hogy érez. Folyton olyan jeleket küld, mintha tetszenék neki, de mégsem látom rajta olyan biztosan. Lehet, hogy csak kihasználja a lehetőséget? Kezdtem becsavarodni. Lassan sétáltam a suli felé, közben mindenféle lehetőségen agyalva, hogy vajon mi lehet Luhan és köztem?