28. Sorry! I'm a journalist.

Sehun:
Amint kiértem a házból, össze-vissza forgolódva próbáltam Luhant keresni, de sehol sem láttam.

Korom sötét volt, így még nehezebb dolgom volt.
- Hé! Te! - mikor meghallottam magam mögül a kiáltást, rohanni kezdtem be az erdőbe. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, vagy, hogy merre tartok, csak mentem. A rohanó léptek, lassan halkultak mögöttem, én pedig lerogytam az egyik fa tövébe. Reménytelen! Sosem fogom megtalálni Luhant! Elsírtam magam, egyszerűen nem hittem el ezt az egészet! Elővettem a mobilom, hogy legalább azt lássam, merre vagyok. Bár sokat nem segített a telefonom fénye, hiszen mindenütt csak fákat láttam. Hirtelen zörgést hallottam oldalról. Elbújtam ez egyik fa mögé és kikapcsoltam a mobilom fényszóróját. Halk beszélgetést hallottam.
- Szerinted élt még?
- Kit érdekel? Előbb-utóbb úgyis meghal! - biztos voltam benne, hogy Luhanról beszéltek. Amint elhaladtak a rejtekhelyem előtt, előmásztam és arra kezdtem sietni, amerről a két férfi jött. A telefonommal folyton a földet világítottam, de nem láttam semmit. Kétségbeesetten forgolódtam, de sehol sem találtam Luhant. Kezdtem feladni, mikor kiértem egy olyan helyre, ahol a fák ritkábban álltak egymás mellett. A földet kezdtem világítani és észrevettem, hogy viszonylag frissen volt ásva. Gondolkodás nélkül kezdtem kaparni a talajt és egyre mélyebbre és mélyebbre jutottam. Mikor már ki sem látszottam a gödörből, nagyon megijedtem. Lehet, hogy rossz helyen keresem? Ám a következő pillanatban valami furához értek az ujjaim. Ahogy lekapartam a földet az anyagról, feltűnt, hogy az egy nejlonzsák. Szétszaggattam és Luhan keze tűnt fel belőle. Villámgyorsan szedtem le a földet a fiúról és kihúztam a gödörből.
- Luhan! Luhan, hallasz?! - kérdeztem és az ölembe vettem a fiút. Kicsit megráztam, de nem reagált. Nagyon féltem, hogy már késő.
- Sehun... - Luhan alig hallhatóan, de megszólalt.
- Itt vagyok! - sírtam. - Itt vagyok! - Luhan köhögött, majd résnyire nyitotta a szemeit és rám nézett.
- Szeretsz? - kérdezte, majd ismét köhögött.
- Igen! Nagyon! - zokogtam föl. - Ne hagyj itt! Könyörgöm Luhan...
- Sehun... - súgta ismét. Megfogtam a kezét és kérdőn néztem rá.
- Ha esetleg nem élném túl...
- Ezt fejezd be! Túléled! Hallod? Nem hallhatsz meg! - vágtam a szavába, de Luhan folytatta.
- Szeretném, ha tudnád, hogy az az este volt életem legszebb éjszakája... Veled! - könnyeim az arcára folytak. Luhan szemei lezáródtak és éreztem, hogy a teste elernyed.
- Luhan! Hallasz? Luhan! - hiába. Már nem felelt...

Xiumin:
Az út során, a mentősök is csatlakoztak hozzánk. Ahogy közeledtünk a cél felé, úgy lett Chen egyre nyugtalanabb.
- Mi a baj? - kérdeztem.
- Ismerem a helyet... - felelte elfehéredve.
- Honnan? - kérdeztem.
- Onnan... Onnan, hogy engem is idehoztak. - felelte. Teljesen ledöbbentem. Ám reagálni már nem maradt erőm, ugyanis Chenen pánikroham tört ki. Egyre jobban fészkelődött, majd kiugrott a kocsiból, azt kiabálva, hogy: "Nem!"! Teljesen összezavarodtam.
- Chen! Chen várj! - én is kiszálltam a kocsiból és az énekes után rohantam. Nehezen ugyan, de sikerült utolérnem. Megragadtam a csuklóját és magamhoz rántottam. A fiú remegése alábbhagyott, de nagyon félt, még így is. Ahogy ott öleltem, elgondolkodtam, hol lehetünk. Zajra lettem figyelmes és Chen ijedten bújt mögém.
- Ki van ott?! - kiáltottam.
- Xiumin?
- Sehun? - kérdeztem. Hogy került ide? A telefonom lámpájával a fák közé világítottam és alig hittem el, amit láttam. Sehun, könnyekben úszva lépkedett felénk, karjaiban Luhant tartva, akin Sehun pulcsija volt. Úgy tűnt, az énekes teljesen eszméletlen.
- Xiumin... Segítenetek kell! Azt hiszem... Azt hiszem Luhan haldoklik! - zokogott Sehun.
- Gyertek! Gyorsan! - intettem feléjük, hogy kövessenek, mivel nagyjából tudtam melyik irányba kell mennünk, hogy visszaérjünk. Ám alig fordultunk meg, Seneul vigyorgott a képünkbe, kezében egy pisztolyt tartva.
- Sehun! Tedd azt le! - mutatott Luhanra. Sehun szorosabban fogta Luhant.
- Miért teszed ezt? Mire jó ez? - kérdezte Chen hirtelen. Seneul elvigyorodott.
- Ó Chen! El sem tudod képzelni, milyen jó volt veled! - nevetett fel. - Elárulok egy titkot! Te voltál a kedvencem! - undorodva hallgattam.
- Már nem tehet semmit! Itt van a rendőrség... - próbáltam mondani, de Seneul a szavamba vágott.
- Téged meg ki kérdezett? - lépett közelebb. - Mindenbe bele kell ütnöd az orrod, igaz? - kérdezte kiabálva. - Mindenhol ott kell lenned, mindent tudnod kell, elegem van! Egyszer és mindenkorra végzek veled! - felém fordította a fegyvert, majd éles lövés hallatszott. Seneul összecsuklott. Értetlenül meredtünk a holttestre. Sehol egy rendőr, vagyis valaki más lőtt, de ki?