32. Sorry! I'm a journalist! +18 (Vége)

Chanyeol:
A koncert utáni időszakban, minden sokkal békésebb volt. Sehun nem akarta széttépni Xiumint, Chen és Xiu boldogok voltak, Sehun és Luhan össze voltak ragadva. Mindenki boldog volt. Én is az voltam, azt leszámítva, hogy mióta összejöttünk Baekhyunnal, nem történt köztünk semmi. Akárhányszor leadom a jeleket, hogy én most akarok valami olyat, ő elmenekül. Először azt hittem, hogy csak fél, de kezdem azt hinni, hogy valami más lehet a dologban. Mivel nem tudtam mit kezdeni a dologgal, felhívtam Xiut, hogy találkozzunk. Megbeszéltük, hogy beülünk egy kávézóba és elmondhatom mi bánt. El is készültem, majd elindultam. Mikor megérkeztem, leültem az egyik asztalhoz és kértem magamnak egy kávét. Xiumin nem sokkal utánam érkezett és kérdőn pillantott rám, miután leült.
- Érdekes fejet vágsz! Mi történt? - kérdezte. Leült és ő is rendelt magának egy csésze kávét.
- Hát ez az! Semmi! - fakadtam ki. Xiumin értetlenül meredt rám.
- Már jó ideje annak, hogy összejöttünk Baekhyunnal és még mindig nem történt semmi! - sóhajtottam idegesen. - Nem akarsz beszélni vele, vagy valami? Nem tudom mitől tart!
- Hát... Rákérdezhetek, ha szeretnéd, de te is megteheted! - mosolygott rám.
- Egyszerűbb, ha te csinálod! - húztam el a szám. Xiu bólintott és megígérte, hogy megtesz minden tőle telhetőt. Beszélgettünk még egy kicsit, de sietnie kellett haza, mert dupla randijuk volt, valami Suhoval, meg Yixinggel. Gondolataimba mélyedve értem haza. Épp a kulcsomat horgásztam elő a táskámból, mikor átestem valami, vagyis inkább valakin, az ajtóm előtt.
- Baekhyun? Te mit csinálsz itt? - kérdeztem meglepve, mivel a fiú, ott ült az ajtóm előtt.
- Téged várlak! - felelte, nagy szemeket meresztve rám. - Nem voltál itthon, szóval gondoltam leülök.
- Fel is hívhattál volna! - néztem rá.
- Hívtalak! De nem vetted fel! - a mobilomra néztem. Olyan hat nem fogadott hívásom volt, mind Baekhyuntól. Felálltam és felsegítettem az idősebbet. Kinyitottam a lakásom ajtaját és beengedtem az alacsonyabbat. A fiú felült a konyhapultra és figyelte, ahogy főzni kezdek.
- Szeretlek! - szólalt meg hirtelen. Felpillantottam és egy nagyon komoly arckifejezéssel találtam szemben magam.
- Mi ez így hirtelen? - kérdeztem mosolyogva. Baekhyun rezzenéstelen arccal nézett vissza rám.
- Szeretlek! - ismételte magát. Értetlenül meredtem az idősebbre, de elmosolyodtam.
- Én is! Kóstolót? - nyújtottam felé a kanalat. Baekhyun elkapta a karom, de ahelyett, hogy megkóstolta volna a felé nyújtott ételt, rántott rajtam egyet és az ajkaimra mart. Nem értettem ezt a heves reakciót, de élveztem. Az idősebb a nyakam köré fonta karjait, miközben én átöleltem a derekát.
- Baekhyun! - súgtam ajkaira. - Nagyon kívánlak! - a fiú eltolt magától.
- Odaég az ebéd! - kezdett elegem lenni. Baekhyun ki akart szabadulni az ölelésből, de erősen tartottam.
- Mi bajod velem? - kérdeztem.
- Hogy?
- Mi bajod van velem? - kérdeztem ingerültebben. - Amióta együtt vagyunk, próbálom a tudtodra adni, hogy szeretnék tőled olyasmit, de te elutasítasz! Miért? - szomorúan néztem rá.
- Én sajnálom... Ez nem ellened szól, csak...
- Csak mi? - vágtam a magyarázkodásába.
- Ez miattam van! Nem akarom, hogy úgy láss! - meredt a szemeimbe.
- Hogyan? - értetlenkedtem.
- Nem akarom, hogy úgy láss! - fakadt ki. Ellökött magától és el akart rohanni, de elkaptam a csuklóját és visszahúztam. Leszorítottam a földre és felemeltem a pólóját. Borzalmas látvány tárult a szemem elé. Sebhelyek, hegek mindenütt.
- Veled meg mi történt? - kérdeztem értetlenül. Baekhyun nem mert a szemeimbe nézni.
- Hát, miután elköltöztünk, nem volt senki aki megvédjen és a gimi alatt szereztem egy pár sérülést... - motyogta.
- Egy párat? Ez rengeteg! A szüleid nem szóltak érte? - értetlenkedtem.
- Folyton dolgoztak, így sosem látták. - vont vállat. Lehajoltam és megcsókoltam Baekhyunt.
- Ezért nem akartál lefeküdni velem? Féltél, hogy undorodni fogok? - Baekhyun bólintott. Végigsimítottam az arcán és puszit nyomtam a homlokára.
- Szeretlek! Nekem mindegy, hogy milyen sebhelyed van! Akkor is szeretnélek, ha az orrod a fejed tetején lenne! - vigyorodtam el. Baekhyun felkuncogott. Lehúztam róla a pólóját és végigsimítottam a felsőtestén. Mivel a konyhapadló hideg volt, felhúztam Baeket és bevittem a szobámba. Szó szerint, rádobtam az ágyamra, majd fölé másztam és hevesen megcsókoltam. Ajkaimmal célba vettem a nyakát és lágyan pusziltam az érzékeny bőrre. Ez megtette a hatását, mert Baekből hangos sóhajok szöktek fel. Ismét lejjebb másztam és nem hagytam olyan felületet a mellkasán, ahol ne jártak volna ajkaim. Baekhyun meg-megvonaglott, főleg, mikor leszedtem róla a nadrágot és rápusziltam nemesebbik testrészére. Mikor kiereztettem ajkaim fogságából, megragadta a vállam és magára húzott.
- Vetkőzz már le! - szólt rám durcásan. Nevetve kaptam le a pólómat, mire Baekhyun beharapta az alsó ajkát.
- Na mi az? Tetszik? - kérdeztem vigyorogva. Az idősebb végighúzta ujjait a hasamon és nagyot sóhajtott.
- Ezt igennek veszem! - könyveltem el elégedetten. Mielőtt bármit tehettem volna, lökött rajtam egyet és rám ült. Lehajolt és végigpuszilta a mellkasom. Úgy éreztem, mindjárt felrobban a szívem. A helyzetet az sem segítette, hogy benyúlt a nadrágomba és határozott mozdulatokkal, kényeztetni kezdett. Mikor már nagyon nem bírtam, leállt és leszedte rólam a nadrágot, majd mindenféle előzetes nélkül, ráült a merevedésemre.
- Hülye vagy? - kérdeztem nagyot nyögve. - Ez fáj neked!
- Tudom! - törölte le a könnyeit. - De már nem bírtam tovább várni! - nézett a szemeimbe. Felegyenesedtem és megcsókoltam.
- De nem akartam fájdalmat okozni! - meredtem rá.
- Te sosem tudnál! - vigyorodott el. Hirtelen löktem rajta egyet, amire felnyögött. Átölelte a nyakam és megcsókolt. Elmélyítettem a csókot és a nyelvem vad táncba kezdett az övével. Mivel kezdtem megunni ezt a pózt, eldőltem és Baekhyun került alulra. Tempósan kezdtem mozogni benne, mire az alacsonyabb teste, többször is megvonaglott és Baekhyun szájából kiáltások szöktek ki. Bele akart kapaszkodni a nyakamba, de nem hagytam. Ujjaimat az övéire kulcsoltam és a feje fölé emeltem őket, majd a nyakára hajoltam. Hirtelen éreztem, hogy eltaláltam benne egy olyan pontot, amire benne rekedt a levegő. Ráfogtam nemesebbik testrészére és ugyanoda kezdtem lökni magam. Baekhyun vergődött alattam, nekem pedig vigyor kúszott az ajkamra. Éreztem, hogy nem sokáig bírom, de ezzel az idősebb sem volt másképp. Nem sokkal azelőtt ment el, hogy én is elértem a gyönyört. Kifújtam magam és kihúzódtam belőle. Mellé feküdtem és zihálva húztam magamhoz.
- Na? Megérte várni? - kérdeztem.

- Abszolút! - vigyorodott el. - Bár még egy menetet nem vállalok be! Fáj a hátsóm!
- Én mondtam, hogy ne ülj rám felkészítés nélkül! - forgattam a szemem.
- Jól van! Majd a legközelebbi alkalommal megvárlak! - kacsintott rám. Épp meg akartam csókolni, mikor fura szagra lettünk figyelmesek.
- Basszus! Odaégett a kaja! - ugrottam ki az ágyból. A konyhába menet, felrángattam egy alsót, meg egy inget és berongyoltam a konyhába. Elzártam a tűzhelyet, de késő volt. Odaégett a főztöm. Nagy nehezen kisikáltam az edényből a kajamaradékot, bár azt én nem nevezném ételnek és csináltam két szendvicset. Mikor felmentem, láttam, hogy Baekhyun elaludt. Mosolyogva tettem le a tálcát és bebújtam az alacsonyabb mellé.
- Szeretlek! - pusziltam meg a fejét és magamhoz szorítottam az apró testet.

31. Sorry! I'm a jornalist.

Xiumin:
Egyszerűen képtelen voltam elérni Chent. Hónapokon keresztül, írogattam, hívtam, de semmi válasz nem érkezett. Még meg is látogattam az ügynökségen, amit azóta Sehun unokanővére vett át, aki elég normálisnak tűnt! De hiába, nem találkoztam vele. Mivel már nagyon hiányoltam a társaságot, felhívtam Baekhyunt, de ő épp Chanyeollal volt. Mivel más ember nem jutott az eszembe, felkerestem Yixinget. Bekopogtattam és mikor ajtót nyitott, kérdőn nézett rám.
- Hát te?
- Unatkozom! - húztam el a szám. Yixing beengedett és leültünk a kanapéra.
- Na? Hogy vagy? - kérdezte.
- Már jól!
- Olvastam az újságokban Seneul esetét. Durva! - meredt rám Yixing és kitöltött egy csésze teát.
- Fogalmad sincs, hogy ki lőhette le? - Yixing megrázta a fejét. Azon az éjjelen, a barátommal voltam. - magyarázta. Sokat beszélgettünk még, majd megkérdezte, mi van Chennel.
- Őszintén? Fogalmam sincs. Próbáltam elérni, de semmi válasz nem jött. - húztam a szám.
- Tudtad, hogy meg akarja tartani a koncertet, ugye? - bólintottam.
- Persze! Meg is vagyok hívva! Bár nem tudom, hogy fogok bejutni, ha Chen semmi belépőt nem ad! - sóhajtottam. - Te nem akarsz jönni? - kérdeztem.
- Nem kösz! Majd Sehunékkal nézem a tévéből! - mosolyodott el.
- A tévéből? - kérdeztem.
- Ja, hát Luhannak még nem igazán szabad kijárkálnia! Maximum a jövő hónapban! Szóval nem élőben fogják nézni. Én meg gondoltam belepofátlankodom a romantikus otthoni moziba, hogy tényleg nézzék Chent! - vigyorgott.
- És a barátod?
- Ő is jön! - válaszolta Yixing, mintha ez olyan természetes lenne. Mivel a barátja hamarosan megérkezett, én is hazaindultam. Nem akartam zavarni őket. Otthon benéztem a postaládába és meglepetten vettem ki, egy gyönyörű borítékot. Mikor kinyitotta, egy VIP belépőt és egy szórólapot találtam benne. "Kim Jong Dae: I love you! Koncert!" Elmosolyodtam. A koncert holnap este lesz. Otthon már előre elterveztem, hogy mit veszek fel, majd felhívtam Baekhyunt, hátha otthon van.
- Szia! - szólt a telefonba.
- Szia! Rég beszéltünk! - mosolyodtam el.
- Tuom... Csak gondoltam biztos szeretnéd emészteni a történteket...
- Már jobban vagyok... Vagyis, fogjuk rá. Nem jössz át? Az eset óta nem láttalak! - hirtelen kopogtattak. Az ajtóhoz léptem és kinyitottam.
- De! - vigyorgott rám Barkhyun.
- Hogy kerülsz ide? - kérdeztem.
- Ráéreztél mikor kell hívni! Gondoltam megleplek, meg minden, te meg felhívtál! Épp akkor érkeztem, mikor csörgött a mobilom! - vágott durcás fejet.
- Jaj, te! Na gyere! - engedtem be. Baekhyun egy tálca sütit nyomott a kezembe.
- Ezt neked hoztam! Chanyeol segített elkészíteni! - vigyorgott. A konyhában leültünk az asztalhoz és megkóstoltuk a süteményt. Ahhoz képest, hogy Baekhyun kezei közül került ki, nagyon jó lett, bár ez tuti, hogy az égimeszelő érdeme.
- Szóval... Kiderült, hogy ki lőtte le Seneult? - kérdezte.
- Fogalmunk sincs! Mintha szellem lett volna! - vontam vállat. - Chanyeol mit csinált azon az estén? - kérdeztem.
- Na, szép! Keverd gyanúba a pasim! Egyébként velem volt! El voltunk foglalva! - vörösödött el Baekhyun, mire felnevettem.
- Ezek szerint rád lőtt, nem Seneulra! - Baekhyun meglökött.
- Ne mondj ilyen zavarba ejtő dolgokat! Ha épp tudni akarod, AZ a dolog, még nem történt meg! - puffogott. Összeborzoltam a haját és vágtunk még egy szelet süteményt. Még beszélgettünk egy kicsit, de hamarosan be is fejeztük, mert Chanyeol megérkezett a motorjával és magával vitte Baekhyunt. Mosolyogva néztem utánuk, majd lefürödtem és befeküdtem az ágyba.
Elég későn keltem, amit nem bántam, hiszen így legalább sokáig bírni fogom este. Elrendeztem az otthoni dolgaim, kicsit pakolásztam, majd bementem a szerkesztőségbe. Végül meg kellett írnom az esetet a lapoknak és sokféle visszajelzés jött. A rajongók többsége, nem hitte el. Ezért is vagyok kíváncsi a mai estére, hogy mit fognak szólni, ha Chen elmondja az igazat. Amikor beléptem az épületbe, egyből Kris irodájába siettem.
- Szia! - mosolyogtam rá.
- Szia! Ülj csak le! - intett. Elhelyezkedtem az egyik széken és kíváncsian néztem fel rá.
- Hogy érzed magad? Rég beszéltünk. - mosolygott rám.
- Kicsit nyugtalan vagyok. Még mindig nem tudjuk ki lőtt! Semmi sejtésed? - kérdeztem.
- Fogalmam sincs. De talán ez nem is számít! A lényeg, hogy Seneul nem kínozza többé az idolokat! - bólintottam. - Jössz a mai koncertre? - kérdezte Kris.
- Persze! Miért? Ti is jöttök? - csodálkoztam el.
- Chen hálából meghívott minket! - mosolygott Kris. Ekkor lépett be Tao az irodába és nagyon mosolygott mikor megkérdeztem, hogy ő is jön-e? Mire hazaértem, már készülhettem is az estére. Lefürödtem, felvettem az este kikészített ruhám és belőttem a hajam. Befújtam magam egy kis kölnivel, majd elindultam a koncertre. Mikor elfoglaltam a helyem, szemeimmel Chent kezdtem keresni, de sehol sem láttam. Aztán elkezdődött a koncert.

Egy hatalmas füstfelhőben jelent meg a fiú és az összes dalt elénekelte, amit írtam neki. Mikor az utolsó dal végére ért, a színpad felemelkedett.
- Mondanom kell valamit! - szólalt meg Chen. - A koncert el lett csúsztatva, amit sajnálok, de az ok, egy borzalmas történet! Az a történet, amit megírtak az újságok! Az az eset, tényleg megtörtént! És a barátomat, Luhant bántották! - Chen elsírta magát, mire a tömeg felsikoltott. Chen elmosolyodott. Letörölte a könnyeit és ismét megszólalt.
- Egy meglepetés dallal készültem nektek! Ezzel szeretném zárni a ma estét! Egy olyan dallal, amiről a neve is van a koncertnek! I love you! Ezt egy kedves barátom írta! Fogadjátok szeretettel. - amikor Chen elkezdett énekelni, először fel sem ismertem, majd mikor a dal folytatódott, felálltam a helyemről. Ezt a dalt, én még nagyon régen írtam. Egy srácról szól, akit átvertek, de megbocsát és visszafogadja a szerelmét. De, hogy jutott ehhez a kottához? Hiszen nem tudhatta, hogy hová rejtettem! Tanakodtam döbbenten. Mikor Chen elénekelte a dalt, meghajolt, elköszönt a rajongóitól, majd eltűnt a színpadról. Mint akit puskából lőttek, úgy rohantam, hogy megtaláljam Chent. Nem tudtam, hogy hol lehet, csak tippeltem, hogy merre kell mennem. Miután, nagyjából fél tucat embert félrelöktem, szinte berontottam az öltözőjébe. Kérdőn fordult felém, mire odarohantam, a karjaimba zártam és megcsókoltam.
- Annyira sajnálom! - súgtam neki. Chen a kezei közé fogta az arcom.
- Szeretlek! Érted? Bármit is teszel, szeretni foglak! Mint a dalban! - súgta nekem.
- Apropó, azt honnan szerezted? - kérdeztem. Chen sejtelmesen elvigyorodott.

- Baekhyuntól! Őket is hívtam, de otthon maradtak, gondolom, szeretnének ezt-azt csinálni! - kuncogott.
- És ő, hogy jutott hozzá? - kérdeztem.
- Amikor egyszer nálad volt, megtalálta és elvette, mert tudta, hogy te sosem fogod megmutatni senkinek. Amikor épp rosszban voltunk, becsöngetett hozzám és odaadta. Aztán elszaladt. Igazán aranyos volt! - vigyorgott. Miután Chen átöltözött és összepakolta a cuccait, úgy döntöttünk, hogy átmegyünk hozzám. Alig értünk be az ajtón, már löktem is a szobámba az ágyamra, majd fölé másztam.
- Nagyon szeretlek! - súgtam a fülébe, mire szorosan megölelt. Azon az estén, ismét érezhettem és soha nem voltam még olyan boldog, mint akkor. Az, hogy ki lőtte le Seneult, sohasem derült ki. A rendőrség nem találta, egy idő után pedig nem is keresték, mert elévült az ügye. Arról az éjszakáról, soha többé nem esett szó köztünk. Luhan és Sehun összenőttek, konkrétan hozzá sem lehetett érni az énekeshez, mert Sehun annyira védte. Sokszor találkoztunk hatosban, így Baekhyun lassan megnyílt a többiek előtt is és egyre felszabadultabb lett. Végre minden egyenesbe jött, én pedig boldog voltam, hogy Chen az enyém lett és senki másé!

Anonymus:
Csak a célpontra koncentrálok! Mondogattam magamban és bemértem a célszemélyt. A fegyverem elhelyeztem egy ágon és vártam. Vártam a megfelelő pillanatra, ahogy tanították. A férfi kiabált, de kizártam a hangját a fejemből. Csak várakoztam. Aztán, mikor eljött a megfelelő pillanat, elsütöttem a fegyvert. Telitalálat! A férfi holtteste összerogyott. Elmosolyodtam, ahogy a kesztyűs kezemmel végigsimítottam a fegyveremen. Soha többé! Gondoltam. Még azelőtt, hogy a rendőrök megérkeztek volna, hangtalanul lecsúsztam a fáról, amin eddig ültem és elosontam. Soha többé nem fogja bántani a beteg fasz! Elégedetten léptem beljebb az erdőbe, majd magam mögött hagyva az egész kócerájt, elillantam, mintha sohasem jártam volna ott. Úgysem fogtok megtalálni! Vigyorogtam magamban. Keressetek csak! De nem fogtok rám találni! Elővettem a telefonom és megnyitottam egy új üzenetet. "Hol vagy?" Megyek már! Sietek! Sóhajtottam, majd zsebre vágtam a telefont és elégedetten mentem tovább...

30. Sorry! I'm a journalist.

Xiumin:
Nem tudtuk sokáig vigasztalni Sehun, mert pár rendőr jött a kórházba és bevittek minket a rendőrségre.
- Mi történt? kérdeztük, mikor leültettek minket.
- Az este folyamán, rengeteg embert tartóztattunk le. A kihallgatások még folynak, de megtaláltuk azokat a személyeket, akik Seneulon kívül még megerőszakolták Luhant! - kérdőn néztünk a nyomozóra. - Azok a férfiak tették, akik elásták a fiút.
- És Seneul gyilkosa? - kérdeztem.
- Nem tudjuk ki tette. Megpróbáltuk a tarkójában talált golyót azonosítani, de mintha szellem lőtte volna agyon! Seneult most boncolják. Hamarosan kiderül, hogy az agyával volt-e gond, vagy merő kegyetlenségből tette-e amit tett! Addig kérem maradjanak itt! - bólintottunk.
- Sehunt, hogyhogy nem hozták be? - kérdezte Chen.
- Nem lett volna elég lélekjelenléte. Most Luhannal van elfoglalva! - bólintottunk Chennel. A rendőr kiment, így magunkra maradtunk.
- Meg akarom tartani a koncertet. - szólalt meg hirtelen Chen. Kérdőn néztem rá.
- Meg akarom tartani a koncertet! - ismételte magát. - Luhan nélkül, vagy vele, az mindegy! Azt akarom, hogy mindenki lássa, hogy mi történt, hogy mindenki tudjon róla! - Chen szemei vadul villantak.
- Ez egy jó elhatározás! - mosolyodtam el.
- Ugye eljössz? - kérdezte és reménykedve nézett rám.

- El! Nem hagynám ki! - Chen hálásan mosolyodott el. Több órát várakoztunk, mire visszajött a rendőrfőnök és elmondta, Seneul őrült volt. Nem tudom, honnan látták ezt a felboncolt agyból, nem értek hozzá, de ezek szerint nem volt nála tiszta valami. Mi összeszedtük a dolgaink és visszamentünk a kórházba, hogy tovább virrasszunk, vagy várakozzunk. Azt sem tudtam, hogy mennyi az idő. Valamikor délután környékén lehetett? Talán... Amikor visszaértünk a kórházba, Sehunt megint nem találtuk sehol. Luhan orvosa, épp akkor lépett ki a szobából, mikor megérkeztünk.
- Na? Hogy van? - kérdeztem izgatottan. Az orvos a fejét vakarta.
- Én komolyan nem értem, hogyan történhetett... - szavai nem sok jóval kecsegtettek. - De őszintén, nem is érdekel! A lényeg, hogy minden rendben. - hatalmas kő esett le a szívemről.
- Úgy érti, hogy...
- Luhan állapota javult és úgy néz ki, marad is! - mosolyodott el. Hatalmas vigyorra húzódott a szám.
- Még alszik és Sehun már bent van nála, de ha kijött, önök is bemehetnek! - Chen nem bírt magával és az orvos nyakába ugrott.
- Köszönöm! - sírta el magát. Megsimogattam az énekes hátát és leültünk a váróban. Több órába került, mire Sehun végre kijött Luhan szobájából és mi is bemehettünk, de megérte! Hiszen túlélte!

Sehun:
Miután Xiumin és Chen elmentek, egyedül maradtam. Nagyon rosszul éreztem magam. Féltem, fáradt voltam és éhes. Jó időbe került, mire Luhan orvosa megjelent és összeráncolt homlokkal lépett hozzám. Nagyon megijedtem.
- Mi... Mi történt? - kérdeztem. Az orvos rám pillantott.
- Jól van! Nem értem, hogyan, de jól van! - mosolyodott el. - Én mindig is hittem a csodákban, úgy tűnik, ez is olyan!
- Bemehetek? - kérdeztem.
- Ha nem ébreszti fel, igen. - bólintott az orvos. Megköszöntem és beléptem a szobába. Luhan az ágyában feküdt és aludt. Leültem az egyik székre és Luhant figyeltem. Megnyugodva nyúltam keze felé, hogy megérintsem. Alig értem el ujjait, az övéi már mozdultak is és erőtlenül, mégis határozottan, a kezemre kulcsolta őket.
- Sehun... - alig lehetett hallani a hangját, de a csönd miatt, mintha kiabált volna.
- Itt vagyok! - szorítottam meg a kezét. Halvány mosoly húzódott a fiú ajkára és egy pillanatra rám nézett, majd visszahunyta a szemeit.
- Akkor jó! Ne menj el! - súgta, majd ismét elhallgatott. Órákat ültem mellette, míg végül ébredezni kezdett.
- Szia! - mosolyogtam rá. Luhan ajkai felfelé görbültek, mikor meglátott.
- Szia!
- Jobban vagy? - kérdeztem aggódva.
- Azon túl, hogy mindenem fáj és mozdulni sem bírok, jobban! - bólintott aprót.
- Itt maradok veled! - simogattam meg a fejét. Hirtelen nagyot kordult a hasam.
- Éhes vagy? - nézett rám Luhan kérdőn.
- Nem! - tagadtam le, de a gyomrom megcáfolta. - Na jó! De csak egy kicsit. - füllentettem.
- Menj és egyél, majd visszajössz! - Luhan kimerült volt, de szigorúan meredt rám.
- Itt akarok maradni veled! - makacskodtam.
- Ne legyél hülye! El akarsz ájulni? Nem megyek sehová! Egyél és gyere vissza! Különben is, feltételezem Xiuminék is látni akarnak! Szóval menj! - kénytelen-kelletlen felálltam és kimentem a szobából. Addigra Chen és Xiumin is visszaértek.
- Hallottuk, hogy jobban van! - vigyorogtak rám. Bólintottam.
- Most megyek, eszem valamit! De sietek vissza! - köszönt el, majd elrobogott. Chennel bekopogtunk az orvosi szobába, majd bementünk.
- Sziasztok! - mosolygott ránk Luhan.
- Szia! Hogy érzed magad? - kérdeztük.
- Valamivel jobban. Hogy őszinte legyek, alig emlékszem rá, hogy mi történt. Bár... Talán jobb is így. Nem akarom tudni, hogy mit tettek velem. Bár ki tudja? Lehet, hogy vissza fognak térni az emlékeim. - mondta nekünk. Mi csak mosolyogtunk. Annyira örültünk, hogy jobban van, hogy beszélni is elfelejtettünk. Végül Chen volt, aki kettőnk közül, előbb megszólalt.
- Arra gondoltam, hogy megtartom a koncertet! Azt akarom, hogy mindenki tudja, hogy mi történt! Viszont szeretném tudni, hogy ez nem sért-e téged? - kérdezte Chen.
- Nem! Tudják csak, hogy mi történt! - Chen bólintott.
- Köszönöm! - nem sokkal később, Sehun visszatért, így magukra hagytuk őket. Chennel kimentünk a parkolóba és elbúcsúztunk. Mikor hazaértem, megkönnyebbülten dőltem az ágyamba és elaludtam.

29. Sorry! I'm a journalist.

Xiumin:
Kérdőn néztünk össze a többiekkel.
- Ti lőttetek? - kérdeztem.
- Hogy lőttünk volna? Nincs is nálunk fegyver! Ráadásul tarkón lőtték. - magyarázta Chen. Valószínűleg a lövés hangjára, rendőrök jelentek meg és kérdőn néztek hol ránk, hol a holttestre. Azt mondták, azonnal menjünk vissza, főleg, hogy Luhannak ellátás kell. A mentősök rögtön kezelésbe vették és szélsebesen vitték kórházba, mi pedig visszaültünk az egyik kocsiba.
- Mi történt? - kérdezte Jongin.
- Valaki lelőtte Seneult! - magyaráztam. Jongin meglepetten fordult felénk.
- Ki?
- Én azt hittem, te voltál! - pislogtam.
- Én? Hogy lőttem volna? - döbbent le. - Nincs is fegyverem! - csodálkozva néztünk össze. Akkor, ki lőtt? Az egyik rendőr, bevitt minket a kórházba. Sehun a műtőszoba előtt ült és szorongatta a kezeit.
- Na? Van eredmény? - kérdeztem. Sehun a fejét rázta. Hamarosan, egy orvos jött ki a helyiségből és levette a maszkját.
- Jól van? - ugrott fel Sehun, ám az orvos arca, nem arról árulkodott, hogy minden rendben van.
- Minden tőlünk telhetőt megteszünk. - felelte. Hívott egy ápolónőt, hogy nézzenek rá Sehunra is, közben pedig hozzám lépett.
- Hozzátartozó vagy? - kérdezte.
- Egy barátjuk. - helyesbítettem. - Mi történt? - kérdeztem aggódva. Az orvos felsóhajtott.
- Nem tartom valószínűnek, hogy túléli az éjszakát! Túlságosan le van gyengülve a szervezete, ráadásul, mielőtt elásták volna, ketten megerőszakolták. - döbbenten hallgattam a tényeket. - Készüljenek fel a legrosszabbra! - bólintottam. Chen elsírta magát. Az orvos távozott, én meg döbbenten meredtem magam elé. Most, mi lesz? Átöleltem Chent, hogy vigasztalni tudjam, de nem segített. Chen keservesen zokogott. Miután Sehunt is kivizsgálták, csatlakozott hozzánk.
- Mi baja? - kérdezte Chenre nézve. Nagy levegőt vettem.
- Az a helyzet... Szóval... Izé... - makogtam.
- Nyögd ki! - szólt rám.
- Elég nagy az esélye annak, hogy Luhan meghal! - böktem ki. Sehun elfehéredett és a falig hátrált.
- Az nem lehet...
- Sajnálom!
- Nem fog meghalni! - mondogatta. - Az nem lehet! - szemeiből a könnyek folytak, én meg nem tudtam mit is tehetnék. Annyit tudtunk csak csinálni, hogy várunk. Sehun fel-alá mászkált, én meg Chent nyugtattam. Hosszú órák voltak ezek. Hosszúak és keservesek. Luhanról semmi hírünk nem volt. Gyakran láttuk, hogy ki-be rohangálnak az orvosok, ilyenkor Sehun ledermedt és rémülten figyelte az eseményeket. Én annyira fáradt voltam, hogy bealudtam a váróban, így csak akkor keltem fel, mikor a Nap besütött az ablakon. Körbepillantottam, de Sehunt sehol sem láttam.
- Felkeltél? - lépett hozzám Chen.
- Sehun, hol van? - kérdeztem.
- Luhannál... - bizonytalanul néztem a fiatalabbra.
- Luhannal, mi van? - Chen megcsóválta a fejét.
- Hát, az éjszakát túlélte, de nagyon bizonytalan az állapota. - szomorúan néztem Chenre.
- Sehun, hogy viseli? - az énekes megcsóválta a fejét.
- Még a gondolatát is elveti annak, hogy Luhan esetleg meghal. Felsóhajtottam. Nem akartam pesszimista lenni, de nagy volt az esélye annak, hogy Luhan nem éli túl.

Sehun:
Mikor Xiumin azt mondta, hogy Luhan meghalhat, egyszerűen nem tudtam mit reagálni. Nem tudtam elképzelni az életemet nélküle. A kórház folyosóján járkálva, összefutottam Kai-al.
- Szia! - néztem rá.
- Szia! Hogy vagy? - lépett közelebb.
- Szarul! - töröltem le a könnyeim. Jongin a vállaimra tette a kezeit.
- Nem fog meghalni! Érted? Erős fiú! - bíztatott.
- Az orvos azt mondta...
- Szard le mit mondott! Túl fogja élni! - ismét elsírtam magam és Kai nyakába borultam. Az éjszaka, kínzó lassúsággal ment el. Volt, hogy Luhant, újra kellett éleszteni. Végül eljött a reggel és Luhan túlélte. A probléma az volt, hogy az állapota egy kicsit sem javult. Amikor éppen nem volt rosszabbul, bent ültem vele.

- Luhan! Ha hallasz! Szeretném, ha tudnád, hogy azon az estén, én nem mondtam igazat! Szeretlek, de egyszerűen nem lehettem veled! Kérlek bocsáss meg nekem és ne hagyj el! - sírtam el magam ismét. Luhan természetesen nem válaszolt. Ujjaimat végighúztam az arcán. Nem veszíthetem el! Az képtelenség! De hiába. Az egyik ápoló megkért, hogy távozzak a szobából, így kimentem, de alig léptem ki a helyiségből, legalább három orvos rohant a helyemre, Luhan állapota ugyanis, megint romlott. A fejemet fogtam és a falba ütöttem. Lecsúsztam a földre és felhúztam a lábaim. Rettenetesen féltem.
- Sehun... Hallasz? Sehun? - mikor kinyitottam a szemeim, Xiumin és Chen támaszkodtak fölöttem.
- Mi van? - kérdeztem.
- Mi van? Elájultál! Ettél te már valamit? - húztak fel.
- Nem vagyok éhes! - ráztam a fejem.
- Tudjuk, hogy rossz, de enned kell! Ezzel nem segítesz Luhanon! - meredt rám Xiumin.
- Nincs étvágyam! És nem is lesz, amíg Luhan jobban nem lesz! - makacskodtam. Chen és Xiumin egyszerre sóhajtottak fel. Megcsóválták a fejüket és leültek mellém.
- Sehun... Mi veled vagyunk! Bármi legyen is! - mosolyogtak rám kedvesen. Bólintottam. Akkor sem vagyok hajlandó elfogadni, hogy elveszíthetem Luhant!

28. Sorry! I'm a journalist.

Sehun:
Amint kiértem a házból, össze-vissza forgolódva próbáltam Luhant keresni, de sehol sem láttam.

Korom sötét volt, így még nehezebb dolgom volt.
- Hé! Te! - mikor meghallottam magam mögül a kiáltást, rohanni kezdtem be az erdőbe. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, vagy, hogy merre tartok, csak mentem. A rohanó léptek, lassan halkultak mögöttem, én pedig lerogytam az egyik fa tövébe. Reménytelen! Sosem fogom megtalálni Luhant! Elsírtam magam, egyszerűen nem hittem el ezt az egészet! Elővettem a mobilom, hogy legalább azt lássam, merre vagyok. Bár sokat nem segített a telefonom fénye, hiszen mindenütt csak fákat láttam. Hirtelen zörgést hallottam oldalról. Elbújtam ez egyik fa mögé és kikapcsoltam a mobilom fényszóróját. Halk beszélgetést hallottam.
- Szerinted élt még?
- Kit érdekel? Előbb-utóbb úgyis meghal! - biztos voltam benne, hogy Luhanról beszéltek. Amint elhaladtak a rejtekhelyem előtt, előmásztam és arra kezdtem sietni, amerről a két férfi jött. A telefonommal folyton a földet világítottam, de nem láttam semmit. Kétségbeesetten forgolódtam, de sehol sem találtam Luhant. Kezdtem feladni, mikor kiértem egy olyan helyre, ahol a fák ritkábban álltak egymás mellett. A földet kezdtem világítani és észrevettem, hogy viszonylag frissen volt ásva. Gondolkodás nélkül kezdtem kaparni a talajt és egyre mélyebbre és mélyebbre jutottam. Mikor már ki sem látszottam a gödörből, nagyon megijedtem. Lehet, hogy rossz helyen keresem? Ám a következő pillanatban valami furához értek az ujjaim. Ahogy lekapartam a földet az anyagról, feltűnt, hogy az egy nejlonzsák. Szétszaggattam és Luhan keze tűnt fel belőle. Villámgyorsan szedtem le a földet a fiúról és kihúztam a gödörből.
- Luhan! Luhan, hallasz?! - kérdeztem és az ölembe vettem a fiút. Kicsit megráztam, de nem reagált. Nagyon féltem, hogy már késő.
- Sehun... - Luhan alig hallhatóan, de megszólalt.
- Itt vagyok! - sírtam. - Itt vagyok! - Luhan köhögött, majd résnyire nyitotta a szemeit és rám nézett.
- Szeretsz? - kérdezte, majd ismét köhögött.
- Igen! Nagyon! - zokogtam föl. - Ne hagyj itt! Könyörgöm Luhan...
- Sehun... - súgta ismét. Megfogtam a kezét és kérdőn néztem rá.
- Ha esetleg nem élném túl...
- Ezt fejezd be! Túléled! Hallod? Nem hallhatsz meg! - vágtam a szavába, de Luhan folytatta.
- Szeretném, ha tudnád, hogy az az este volt életem legszebb éjszakája... Veled! - könnyeim az arcára folytak. Luhan szemei lezáródtak és éreztem, hogy a teste elernyed.
- Luhan! Hallasz? Luhan! - hiába. Már nem felelt...

Xiumin:
Az út során, a mentősök is csatlakoztak hozzánk. Ahogy közeledtünk a cél felé, úgy lett Chen egyre nyugtalanabb.
- Mi a baj? - kérdeztem.
- Ismerem a helyet... - felelte elfehéredve.
- Honnan? - kérdeztem.
- Onnan... Onnan, hogy engem is idehoztak. - felelte. Teljesen ledöbbentem. Ám reagálni már nem maradt erőm, ugyanis Chenen pánikroham tört ki. Egyre jobban fészkelődött, majd kiugrott a kocsiból, azt kiabálva, hogy: "Nem!"! Teljesen összezavarodtam.
- Chen! Chen várj! - én is kiszálltam a kocsiból és az énekes után rohantam. Nehezen ugyan, de sikerült utolérnem. Megragadtam a csuklóját és magamhoz rántottam. A fiú remegése alábbhagyott, de nagyon félt, még így is. Ahogy ott öleltem, elgondolkodtam, hol lehetünk. Zajra lettem figyelmes és Chen ijedten bújt mögém.
- Ki van ott?! - kiáltottam.
- Xiumin?
- Sehun? - kérdeztem. Hogy került ide? A telefonom lámpájával a fák közé világítottam és alig hittem el, amit láttam. Sehun, könnyekben úszva lépkedett felénk, karjaiban Luhant tartva, akin Sehun pulcsija volt. Úgy tűnt, az énekes teljesen eszméletlen.
- Xiumin... Segítenetek kell! Azt hiszem... Azt hiszem Luhan haldoklik! - zokogott Sehun.
- Gyertek! Gyorsan! - intettem feléjük, hogy kövessenek, mivel nagyjából tudtam melyik irányba kell mennünk, hogy visszaérjünk. Ám alig fordultunk meg, Seneul vigyorgott a képünkbe, kezében egy pisztolyt tartva.
- Sehun! Tedd azt le! - mutatott Luhanra. Sehun szorosabban fogta Luhant.
- Miért teszed ezt? Mire jó ez? - kérdezte Chen hirtelen. Seneul elvigyorodott.
- Ó Chen! El sem tudod képzelni, milyen jó volt veled! - nevetett fel. - Elárulok egy titkot! Te voltál a kedvencem! - undorodva hallgattam.
- Már nem tehet semmit! Itt van a rendőrség... - próbáltam mondani, de Seneul a szavamba vágott.
- Téged meg ki kérdezett? - lépett közelebb. - Mindenbe bele kell ütnöd az orrod, igaz? - kérdezte kiabálva. - Mindenhol ott kell lenned, mindent tudnod kell, elegem van! Egyszer és mindenkorra végzek veled! - felém fordította a fegyvert, majd éles lövés hallatszott. Seneul összecsuklott. Értetlenül meredtünk a holttestre. Sehol egy rendőr, vagyis valaki más lőtt, de ki?

27. Sorry! I'm a journalist.

Kai:
Nem tudok elképzelni rosszabbat, mint mikor azt hiszem minden rendben, végre boldog vagyok, jól mennek a dolgaim, aztán mint derült égből villámcsapás, rendőrök jelennek meg a szórakozóhelyen és közlik velem, életem két legfontosabb szereplője, eltűnt. Bevisznek a rendőrségre és arra kérnek, mondjak el mindent, ami velük kapcsolatos...

Luhant akkor ismertem meg, mikor anyuék a városba költöztek és szomszédok lettünk. Luhan mindig nagyon kedves volt velem, bátorított és segített. Részben, miatta is akartam testőr lenni. A helyzet ugyanis az, hogy beleszerettem. Ezt sosem mondtam el neki. Azt terveztem, majd ha úgy érzem, hogy eljött a megfelelő pillanat, mindent bevallok. A testőre akartam lenni. Ez a tervem azonban összedőlt, mikor Sehun is a képbe került. Sehun lett a legjobb barátom az egyetemen és elmondtam neki, hogy mennyire bele vagyok zúgva Luhanba. Egyik nap, meghívtam az énekest, hogy látogasson meg az egyetemen, de persze eltévedt. Aztán sikerült megtalálnia, Sehunnal az oldalán. Láttam, hogy a fiú, hogy néz Luhanra, de nem tettem szóvá. Azután a nap után, Sehun minden egyes találkozásunkkor megjelent és lekötötte Luhan figyelmét. Rettenetesen féltékeny voltam. Elkezdtem utálni Sehunt és nagyon haragudtam rá. Majd egyik nap végül elém állt és közölte velem a tényeket. Beleszeretett Luhanba. Először ellenségesen fogadtam a hírt. Elküldtem Sehunt, miután jól helyben hagytam és bezárkóztam. Gyűlöltem ezt az egész helyzetet. A történtek után, pár héttel, sétálni mentem. Ahogy elhaladtam az egyik kávézó mellett, Luhant és Sehunt pillantottam meg, ahogy nagyban beszélgetnek. Akkor döbbentem rá, hogy Luhan sosem lehet az enyém. Valahogy... Olyan máshogy viselkedett Sehunnal, ahogy szerettem volna, hogy velem viselkedjen. Gondolkodnom kellett. Sok időmbe telt, mire újra beszélni tudtam Sehunnal. Megmondtam neki, hogy lemondok Luhanról. Nem állok a fiatalabb útjába, ha tényleg úgy érzi, Luhan az igazi és a neki való, ám legyen! Rengeteg időmbe került, mire végre kiszerettem az idősebből. És mire ténylegesen sikerült, bejelentik, hogy eltűntek. Rögtön tudtam, hogy kinek a keze van a dologban. Seneul! Az ember, akit zsigerből utálok! Párszor találkoztam vele, mikor Sehun meghívott kempingezni és a bátyja is ott volt. Első dolga volt, hogy rám mászott! Rettenetesen undorodtam tőle. Egyszer Sehun mesélt róla, hogy van egy kis háza, valahol az erdő mélyén, de senki sem mehet oda. Mi viszont meglestük egyszer, hogy hol van. Sosem felejtem el, amit akkor láttam. Sehun épp nem volt ott, hívta a természet, de én láttam. Seneult és egy fiatal srácot. Az elmémbe égett a kép. Azután soha nem mentünk vissza. Nem érdekelt Seneul mocskos világa!
Mindent elmondtam a rendőrségen. Mivel címet nem tudtam mondani, magukkal kellett vigyenek. Nem akartam még egyszer elmenni oda, de tudtam, hogy muszáj lesz, különben ki tudja mi történik! Mikor kiléptünk a kis szobából, két srác is izgatottan nézett rám. Nem tudtam kik ők, mégis éreztem, hogy mellettem állnak. Ők is jönni akartak velem, amit nagy nehezen engedélyeztek. Koromsötét volt már, de tudtam merre kell menni. Sosem fogom elfelejteni az útvonalat. Soha!

Sehun:
Miután Xiumint elvitték, engem is megragadtak és beültettek egy fekete kocsiba. Megkötöztek és leragasztották a számat. Pár órát utazhattunk, majd megérkeztünk Seneul kéjbarlangjához. Kirángattak a kocsiból és a házba vittek. Bevezettek egy szobába, majd a padlóra dobtak. Seheul csak annyiban hazudott, hogy Luhan itt volt és nem a szállodában. A fiú ki volt kötözve az ágyhoz és aludt. Gondolom elkábították. Engem is kikötöztek, hogy meg se tudjak mozdulni. Csak néztem Luhant és tehetetlenül vergődtem. Hamarosan Seneul lépett a szobába és betartotta ígéretét. Felébresztette Luhant, aki nagyon megijedt. Szemeiből patakokban folytak a könnyek. Seneul nekiesett. Körmeit végighúzta az énekesen, majd kést vett elő és azzal kezdte ciógatni, majd összevagdosni. Luhan megpróbált kiszabadulni, de persze hiába. Nekem pedig végig kellett néznem. Luhan a szemeimbe meredt. Seneul mindenféle előkészítés nélkül vágódott belé, mire Luhan felkiáltott. Vagyis kiáltott volna, ha tudott volna, de a szája le volt kötözve. Feltörtek a könnyeim és zokogtam. Ez volt az, amitől mindig is meg akartam óvni, de nem tudtam. Hosszú órák voltak ezek. Seneul élvezettel nyögött, miközben Luhan a fájdalomtól vergődött a véres pamlagon. Engem a rosszullét kerülgetett. Hirtelen Luhan szemei lezáródtak. A fiú elájult. Seneul vigyorgott, majd lökött párat a fiún és lemászott Luhanról.

- Sehunt vigyétek a pincébe! Luhant meg ássátok el! - utasította Seneul az alárendeltjeit. Megpróbáltam küzdeni, de mind hiába. Pár férfi megfogta Luhant és elcipelték. Engem bedobtak a pincébe és egyedül hagytak. Ki kell szabadulnom! Nem hagyhatom, hogy Luhan meghaljon! Mondogattam magamban, de nem tudtam leszedni a köteleket a kezemről. Felálltam, hogy körbenézzek, de alig láttam valamit. Hirtelen borosüvegeket pillantottam meg. Odasiettem és valahogy megragadtam az egyiket. Ledobtam a földre, majd nekirúgtam a falnak. A borosüveg eltörött és a bor kifolyt a padlóra. Megragadtam az egyik éles üvegdarabot és megpróbáltam elvágni a kötelet. Végig csak egy gondolat zakatolt a fejemben. Nem hagyom Luhant meghalni. Az nem lehet! Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a kötél elszakadt. Letéptem a számról a ragtapaszt és már kezdtem örülni, hogy kiszabadultam, mikor hangokat hallottam.
- Zajt hallottam a pincéből! - és már be is törték az ajtót. Egyre közelebb értek hozzám, én meg nem tudtam mit tegyek. Hirtelen megragadtam a szekrényt és nagy nehezen. éppen akkor sikerült eldöntenem, mikor a két férfi rám akartak ugrani. Kirohantam a pincéből és az udvar felé vettem az irányt. Meg kell találnom Luhant!

26. Sorry! I'm journalist.

Xiumin:
Kris furán meredt rám.
- Tudod hol találjuk ezt a Kim Jong In-t? - kérdezte.
- Csak annyit tudok, hogy Luhan régi barátja és Sehunnal egy egyetemre jártak. - feleltem. Azért emlékeztem rá, mert azon az estén, mikor összefeküdtem Luhannal, sokat beszélgettünk és részletesen elmondta, hogy ismerte meg Sehunt. Kris bólintott. Ezután bejött pár rendőr, elvette a hangfelvevőt és azt mondták, megpróbálják előkeríteni Jongint. Ez persze nem volt túl könnyű feladat, mert nem tudták, hogy néz ki. Rettegtem, hogy nem találják meg időben. Kris hazaengedett, mondván, hogy én már elvégeztem a feladatom, de semmi kedvem nem volt hozzá. Beszélni akartam Chennel, de látni sem akart. Csak ültem az asztalomnál és fogalmam sem volt mit tegyek. Jobb ötlet híján, felálltam és Xixinghez mentem. Mikor kinyitotta az ajtót és meglátott, nagyon meglepődött.
- Hát te? - kérdezte csodálkozva.
- Beszélnem kell veled! - Yixing beengedett, majd egy tea mellett, elmondtam neki, hogy mi történt.
- Ne emészd magad! - veregetett vállon. - Jól tetted, hogy robbantottál!
- De miattam elrabolták Luhanékat! - néztem a csészémet.
- Igen! Valószínűleg most épp erőszakolják, de gondolj bele, ha nem teszed amit, másokkal is megteszi az a szemét! - a fejemet ráztam.
- Egy idióta vagyok!
- Ugyan-ugyan! Jól lesznek! Higgy nekem! Túl lesznek rajta! - elsírtam magam. Túl sok volt ez nekem. Yixing addig vigasztalt, míg el nem aludtam az ölében. Mikor estefelé felébredtem, nem találtam magam mellett a kanapén. Felültem és egy cetlit láttam a dohányzóasztalon. "Kimentem, majd jövök!" Kimentem a konyhába, ahol újabb üzenetet találtam a hűtőn. "Ha éhes vagy, válogass kedvedre, a hűtő tele van!" Mivel elég régóta nem ettem, éhség gyötört. Kinyitottam a hűtőt és kivettem belőle egy tálat. Szedtem magamnak egy kis kimchit. Ahhoz képest, mennyire éhes voltam, alig ment le a torkomon pár falat. Nagy nehezen legyűrtem egy kis adagot és a többit visszatettem a hűtőbe. Kimentem a fürdőbe, hogy megmossam az arcom, majd mikor kiléptem a helyiségből, nyílt az ajtó és Yixing lépett a lakásba.
- Felébredtél? - mosolygott rám.
- Igen! Köszi a kaját! - bólintottam.
- Nincs mit! Jobban vagy? - kérdezte.
- Hát... Voltam már jobban! - feleltem. - Minden esetre, azt hiszem visszamegyek a szerkesztőségbe. Remélem megtalálták Jongint! - Yixing kiengedett a lakásból, majd elköszönt én pedig visszamentem. Ám mikor beléptem, hiába kerestem Chent, sehol sem láttam.
- Jongdae hol van? - kérdeztem Taot.
- A rendőrségen. Benn kell maradnia, hogy védeni tudják. Kerestek téged, hogy menj vele, de nem találtak. Hol voltál? - kérdezte Tao.
- Yixingnél.
- Kinél? - nézett rám értetlenül.
- Egy ismerősömnél. - vontam vállat. Tao rám hagyta, nem érdekelte különösebben a dolog.
- Megtalálták Jongint? - kérdeztem.
- Nem. Vagyis igen, de mégsem. - magyarázta Tao.
- Mi? - meredtem rá értetlenül. - Hogy nem találnak valaki, aki megvan?
- Megnézték az egyetem nyilvántartásában és megtalálták, de nem találták otthon. Mondjuk megértem. Péntek este van! Biztos bulizik.
- És nem keresik? - kérdeztem dühösen.
- Dehogynem! Most járőröznek a környéken és minden szórakozóhelyet megnéznek, hátha megtalálják! - kicsit nyugodtabb lettem. Elköszöntem Tao-tól, majd a rendőrség felé vettem az irányt, hogy megtaláljam Chent. Mikor megérkeztem, megmondtam ki vagyok, így beengedtek és megmondták, hol találom Chent. Az énekes egy szobában ült és csak meredt maga elé.
- Szia! - köszöntem neki, mikor beléptem.
- Hagyj békén! - fordult el.
- Chen kérlek!
- Nem! Nem érdekelsz! - meredt rám dühösen. - Elárultál! Azt hittem kedvelsz, erre összefekszel Luhannal? Ráadásul, ha ez még nem lenne elég, kiderül, hogy újságíró vagy, aki csak azért jött, hogy mindenféle hülyeséget megtudjon rólam és publikálja! Menj a francba! Nem vagyok rád kíváncsi! - törölgette a könnyeit. Kimentem a szobából és magára hagytam Chent. Rettenetesen szégyelltem magam. Le kellett ülnöm egy székre és kezembe temettem az arcom. Hirtelen zajt hallottam. Felkaptam a fejem és a hang irányába fordultam. Egy nagyon helyes fiút hoztak be. A srác nem ellenkezett, mégis idegesen lépkedett. Úgy tűnt, nem azért hozzák be, mert rosszat tett, mivel bilincs nem volt rajta, sőt nem is fogták le. Ekkor eszméltem rá, hogy ki is ő. Jongin! Megtalálták! Chen szobájába rohantam.
- Megtalálták Jongint! - meséltem izgatottan. Chen felkapta a fejét éy együtt rohantunk keresztül a rendőrségi épületen, hogy megtaláljuk a fiút. A srác, egy üres szobában ült. Az üvegen keresztül láthattuk őt, ő viszont nem vett észre minket. Hamarosan pár férfi jelent meg és az egyik bement Jonginhoz.
- Jó estét! - Jongin meghajolt.
- Magának is!
- Tudja miért hoztuk be? - kérdezte a nyomozó.
- A kocsiban azt mondták azért, mert Sehun és Luhan eltűntek... - bólintott.
- Arra kérlek, mondj el mindent, amit tudsz Luhanról és Sehunról! - Jongin hirtelen kinézett az üvegen. Tudtam, hogy nem láthat, de mintha ráérzett volna, hol állok, egyenesen a szemeimbe meredt. Kérlek Jongin! Mondd el, hogy mit tudsz! Súgtam magam elé.

25. Sorry! I'm a journalist.

Xiumin:
Körbenéztem a helyiségben. Az első tippem az volt, hogy talán valami pinceszerű helyen vagyunk. Minden poros volt, sötét és érezni lehetett az egerek miatt az ammóniaszagot. Az ajtót bezárták, így esélyünk sem volt azon kijutni, tehát másik kijáratot kellett találnunk, ha volt egyáltalán másik.
- Chen...
- Hagyj békén! - förmedt rám. Magam felé fordítottam és szigorú szemekkel meredtem rá.
- Nézd, én megértem, hogy utálsz, de össze kell fognunk. Luhanék hatalmas veszélyben vannak és segítenünk kell nekik! - Chen a fejét rázta.
- Nem érdekel! Hagyjál békén! - lökött el Chen.
- Nem mondhatod ezt! Ebben a pillanatban valami szörnyűség történik odafönn és ki tudja, velünk mi lesz? Kétlem, hogy Seneul megkegyelmez nekünk! - győzködtem tovább. Chen felém fordult és letörölte a könnyeit.
- Jó! Találjunk másik kiutat! - előszedtük a mobiljainkat és megvilágítottuk vele a térséget. A hely viszonylag nagy volt. Tele polcokkal, raklapokkal és mindenféle egyéb holmival. Körbejártuk a helyet, de kiutat nem találtunk.
- Lennie kell valaminek! - sóhajtottam fel idegesen. A telefonom ebben a pillanatban kezdett jelezni. Kérdőn vettem fel, fogalmam sem volt, hogy ki lehet az.
- Hallo? - kérdeztem.

- Xiu... Ott vagy? - a hang ismerős volt, de alig hallottam, mert rossz volt a térerő.
- Tao? Te vagy az? - kérdeztem. - Nagyon rosszul hallak!
- Figyelj rám! Rossz a vonal, de próbálj meg odafigyelni! Tőletek jobbra a falban, van egy szellőzőnyílás, amin keresztül kijuthattok! Gyertek egyenesen! Több elágazás is lesz, de ti csak a nyolcadiknál forduljatok le jobbra, majd balra és végül csak egyenesen gyertek! - többször is el kellett ismételnie az utasításait, mire teljesen megértettem mit akar. Chennel elkezdtük keresni a szellőzőnyílást, amit csak nagy nehezen, egy szekrény odébb húzása után sikerült megtalálnunk. Nagy nehezen, sikerült szabaddá tennünk a szellőzőnyílást, majd bemásztunk a járatba. Arrafelé mentünk, amerre Tao mondta és hamarosan kijutottunk egy hátsóudvar szerűségbe.
- Na csá! Hogy vagytok? - vigyorgott rán Tao. Hatalmas szemekkel fogtam meg, felém nyújtott kezét, mire a srác kirántott a szellőzőből.
- Te meg, hogy kerülsz ide? - csodálkoztam el. Tao elnevette magát.
- Látod mikre nem jó ez a kis szerkezet? - mutatott a mikrofonra, ami a ruhámra volt rögzítve. - Amióta rajtad van, mindent hallottunk és felvettük! Van bizonyítékunk Seneul ellen! Már csak az a baj, hogy nem találjuk őket! - húzta el a száját Tao. Nagyon megijedtem.
- Őket? Úgy érted...
- Bárhová is ment, Sehun és Luhan vele vannak! - elfehéredtem. Az egész az én hibám volt! Lerogytam a földre és a fejemet fogtam.
- Figyelj, mi minden tőlünk telhetőt megtettünk! Leadtuk a kazettát a rendőrségnek és már keresik Seneult! - próbált vigasztalni Tao, de nem sikerült neki.
- Tudod te, mit fog velük csinálni? - meredtem a fiatalabbra. Tao bólintott.
- Tudom! De nem tudom mit tehetnénk még! Gyertek inkább! Menjünk innen! - ragadott meg Tao és elvonszolt a kocsiig, majd bevágott minket a járműbe és elhajtott velünk.
- Hová megyünk? - kérdezte Chen.
- A szerkesztőségbe! Kris már vár! - magyarázta Tao. Az út feszült csendben telt. Egyikünk sem beszélt. Én azért, mert szégyelltem a pofám, Chen haragudott, mert elárultam, Tao pedig nem mert megszólalni. Miután megérkeztünk, a vezetőségbe mentünk, ahol Kris már várt minket.

- Foglaljatok helyet! - leültünk egy-egy székre, miközben Kris teát töltött nekünk. - Chen, remélem tudod, hogy mi melletted állunk! - fordult a fiatalabb felé. - Szeretnénk segíteni! El kell mondanod, hogy mikre kényszerített téged Seneul. A rendőrségről is vannak itt, de úgy gondoltuk, hogy egy családiasabb környezetben előbb beszélsz, szóval csak felvesszük amit mondasz! - Kris mélyen Chen szemeibe meredt. - Kérlek! Mondd el, hogy mit tesz veletek! - Chenből előtörtek a könnyek. Sokáig meg sem bírt szólalni, csak potyogtak a könnyei. Egy jó fél órába került, mire csillapodott a sírása és végre beszélni kezdett. Amit mondott, az sokkolt és undorral töltött el. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy valaki mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül képes ilyet tenni! Az egészben pedig az volt a legszörnyűbb, hogy most miattam, Luhannak is szenvednie kell, arról nem is beszélve, hogy Sehunnak ezt végig kell néznie! Mindent elcsesztem! Pedig csak jót akartam. Talán Yixingnek volt igaza, mikor azt mondta, lehet többet ártok, ha szólok. Ilyeneken emésztettem magam, mikor Kris kérdése zökkentett ki az önmarcangolásból.
- És nincs ötleted, hogy hol lehet Seneul rejtekhelye? - kérdezte Kris, miután Chen befejezte a vallomást. Az énekes megrázta a fejét.
- Fogalmam sincs...
- És nem ismersz valakit, aki tudhatja? Mondjuk aki közel állt Sehunhoz? - hirtelen felcsillantak a szemeim.
- Én tudok valakit! - csettintettem. Mindenki kérdőn nézett rám.
- Luhan és Sehun beszéltek egy közös jó barátjukról, aki lehet, hogy tudja! - magyaráztam.
- Hogy hívják? - kérdezte Kris.
- Kim Jong In! - feleltem.

24. Sorry! I'm a journalist.

Xiumin:

- Igazán mondhatnál már valamit! - bámultam ki az ablakon. - Már eléggé belekeveredtem a dolgokba, szeretném tudni mi folyik itt! - Sehunra néztem, aki gondterhelten bámulta az utat. - Sehun! - szóltam rá, mikor nem reagált.
- Jól van! Hallottam, csak szeretném összeszedni a gondolataim! - sóhajtott fel. Egy kicsit még csendben maradt, majd végre belekezdett a beszédbe.
- Kaptál fenyegető üzeneteket, igaz? - kérdezte.
- Igen! Honnan tudod? - kérdeztem.
- Jól ismerem azt az embert, aki ezeket küldözgeti! A helyzet az, hogy nem te vagy az egyetlen! - meredt előre a fiatalabb.
- Te is kaptál? - döbbentem meg, de Sehun a fejét rázta.
- Nem! Én nem üzenetet kaptam! Az a helyzet, hogy aki ezeket írogatja, az nem más, mint az ügynökség igazgatója. - kikerekedtek a szemeim.
- Nem értem! Minek küld ilyesmiket az igazgató?
- Mivel... Ha belenyúlsz a szultán háremébe, a fejedet veszik! - még értetlenebb lettem.
- Hárem? Te meg miről beszélsz? - egyre kíváncsibb lettem. Sehun nem nézett rám, láttam arcán, hogy tiszta ideg.
- Szerinted, hogy lettek ezek a srácok idolok? - hirtelen leesett és undor fogott el.
- Nem mondod, hogy...? - döbbentem le.
- De! - bólintott Sehun. - A debütálásuk előtt történik meg ez a dolog, amikor is nincs visszaút. Erről persze az elején semmit sem tudnak! Egyedül Luhan maradt tiszta.
- Ez, hogy lehet? - kérdeztem. - Nem mintha nem örülnék neki, vagy ilyesmi, de azért mégis! - Sehun bevett egy kanyart és rálépett a gázra.
- Onnan, hogy egyességet kötöttem az igazgatóval. - bökte ki a fiatalabb. - Amennyiben Luhant távol tartom a szexuális érintkezéstől, ő sem bántja! Tudod, ha az övé nem lehet, akkor senkié sem. - magyarázta Sehun.
- És erről Luhan semmit sem tudott? - Sehun megrázta a fejét.
- Azt tudja, hogy mitől mentettem meg, de azt, hogy milyen áron, nem! Nem mondhattam meg neki. Ez volt az én büntetésem! Ha Ő szenved, szenvedjek én is! Azt akartam, hogy Luhan szeressen ki belőlem, hogy ne fájjon neki, hogy nem vagyok vele. De nem tudtam eléggé eltaszítani. Talán azért, mert nem is akartam. De mindennél jobban meg akartam védeni az erőszaktól! - értetlenül ültem a kocsiba.
- Miért nem tettél feljelentést? - kérdeztem. - Ha bíróságra vitted volna az ügyet...
- Nem tudtam! Még mielőtt bármit tehettem volna, megfenyegetett, hogy bántja Luhant! Tudod te milyen érzés az, hogy veszélyben van a szerelmed? - kérdezte. Hangja egyre kétségbeesettebb lett.
- Ezért akartalak eltüntetni a képből! Mert féltem, hogy Luhannak baja esik.
- De ha ez így van... Chennek, hogy nem lett baja, hogy összefeküdt Luhannal? És neked, hogy Chennel voltál? - kérdeztem.
- Ezek még régi dolgok, amikor Ő még nem volt kihegyezve Luhanra. Viszont elkövettem egy hatalmas hibát. - vallotta be Sehun.
- Mit? - kérdeztem.
- Szeretkeztem Luhannal. Azon az éjszakán, mikor veled is összekerült. De ezt te is tudod! - nem tudtam válaszolni, mert egy hatalmas szállodához érkeztünk. Miközben a liftbe szálltunk és Sehun megnyomta a hetes gombot, végig az járt a fejemben, hogy ki lehet, az a titokzatos "Ő"? A lifteb a szokásos andalító zene szólt, amit utáltam. hamarosan megállt velünk a szerkezet és kinyílt az ajtó. Mivel nem tudtam merre kell menni, meg úgy egyáltalán, hogy hol vagyunk és miért itt, csak követtem Sehunt az egyik ajtóig, amin a 94-es szám virított.
- Engedj be! Hallod? - dörömbölt Sehun az ajtón. Kis ideig várakoznunk kellett, majd kinyílt az ajtó és beléptünk a hatalmas szobába. Odabent sötétség honolt. Hirtelen férfiak ugrottak ránk hátulról és lefogtak mind a kettőnket. Mozdulni sem bírtunk. Hirtelen felkapcsolódott az egyik asztali lámpa és így megfigyelhettem a férfi arcát. Valahogy... Nagyon ismerős volt.
- Hadd mutatkozzam be! - lépett elém. - Oh Se Neul vagyok! Sehun bátyja. - az állami is leesett. Szóval... Aki az üzeneteket küldözgeti, az ügynökség igazgatója és Sehun testvére?!?! MI A FASZOM!? A fiatalabbra néztem, aki dühösen meredt a rokonára.
- Hol van Luhan? - kérdezte.
- Ó, ne aggódj miatta! Kényelmesen kikötöztem, már csak rám vár! - vigyorgott Seneul és végigsimított öccse arcán. - Tudod, nem gondoltam volna, hogy éppen te leszel aki miatt Luhan bajba keveredik! De ez van!
- Engedd el! Tégy velem amit akarsz, nekem mindegy, csak őt hagyd békén! - könyörgött Sehun. Még soha nem láttam ilyen elesettnek.
- Sajnálom! Már nem védheted többé! Hisz kirúgott! - nevetett fel Seneul. - Hála neked! - vigyorgott rám. - El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok!
- Tönkreteszem magát! - fenyegettem meg. - Ne felejtse el, újságíró vagyok! - húztam össze a szemeim.
- Azt hiszed nem készültem fel rád? Ne feledd, Chen is nálam van! Bár most biztos nem túl boldog!
- Hogy érti ezt? - kérdeztem félve.
- Van egy jó kis felvételem múlt estéről. Ráadásul tuti hallotta amit az előbb kiabáltál, szóval duplán elárultad! Gratulálok! - vigyorgott. - Visszatérve rád! Luhan az enyém! - közölte Sehunnal a tényeket.
- Inkább büntess engem! De őt hagyd! - próbálkozott tovább Sehun.
- Ó, ne aggódj! Megbüntetlek, nem is akárhogyan! - nevetett Seneul.
- Mit akarsz? - kérdezte Sehun a könnyeivel küszködve.
- Végig kell nézned, ahogy magamévá teszem Luhan testét! - Sehun kiabálni kezdett, de a férfiak, akik lefogták, bevonszolták a hálóba.

- Tüntessétek el a szemem elől! - utasította Seneul az engem tartó férfi egyedeket, akik bekötözték a szemem, így fogalmam sem volt, hogy hová megyünk. Nem sokat cipeltek, de mikor megérkeztünk, alig láttam valamit. Leszedték rólam a szemkötést és otthagytak. Körbe pillantottam és halvány fényt vettem észre a háttérben. Elkezdtem arrafelé sétálni és a szemem megakadt egy ismerős alakon.
- Chen? - nem felelt, csak meredt maga elé. - Chen... Figyelj...!
- Elárultál! - szipogta. - Megígérted, hogy nem árulsz el, mégis megtetted! - zokogott fel. Felugrott és egy hatalmasat kevert le nekem.
- Dögölj meg! - kiabálta le a fejem. Nem tehettem semmit. Ki kell jutnunk innen! De hogyan? Tanakodtam.

23. Sorry! I'm a journalist.

Xiumin:

Még soha életemben nem lepődtem meg annyira, mint mikor Luhan zokogva állított be hozzám. Jobb ötlet híján, megcsókoltam és egy kellemes estét töltöttünk el együtt. Reggel összebújva ébredtünk az ágyamban. Luhan fejét simogattam, miközben a fiatalabb a mellkasomon pihent.
- Miért tetted? - kérdezte halkan.
- Mert láttam, hogy mennyire rosszul vagy. - feleltem.
- Olyan vagy, mint Chen! - mosolyodott el az énekes.
- Ki bántott meg ennyire? - kérdeztem, bár sejtettem a választ.
- Sehun! - Luhan elmondta mi történt, én pedig nagyon mérges lettem.
- Rúgd ki! - Luhan a szemeimbe meredt.
- Nem tehetem! - rázta a fejét.
- De miért? - kérdeztem értetlenül. Luhan tekintete a takarón pihent.
- Mert egyedül ő tud megvédeni! - felültem és magam felé fordítottam.
- De így tönkre fogod tenni magad! Bárhol máshol, jobb testőrt találsz, mint Sehun! Ráadásul nem vagy egyedül! - Luhan szomorúan nézett a szemeimbe.
- Te megvédesz engem? - kérdezte halvány reménnyel az arcán.
- Persze! - bólintottam. Luhan átölelt és visszadőlt az ágyra. Kimásztam az ágyból, hogy csináljak reggelit, ám a konyhába menet, csipogott a telefonom. Megnyitottam az üzenetet, de kár volt. "Halott vagy!" Elfehéredve ejtettem le a telefonom, ami nagyot koppant a konyhakövön. Remegve hátráltam az ajtóig. Egyetlen ember van, aki tudhatta, hol van Luhan és az Sehun. Ki fog nyírni!
- Xiu, minden rendben? - jött ki Luhan is. - Jól vagy? - kérdezte, mikor meglátta halott sápadt képemet.
- Olyan hamar szabadulj meg a testőrödtől, amilyen gyorsan csak lehet! - meredtem Luhanra.
- Nem értelek! Mitől rémültél meg? - kérdezte a fiatalabb és vizslatni kezdett. Megmutattam neki az üzenetet, mire Luhan összeráncolta a homlokát.
- Sehun egy pöcs, de kétlem, hogy ő lett volna. - hevesen ráztam a fejem.
- Biztos vagyok benne, hogy ő volt! Gondolj bele, ki más tudhatná még, hogy itt vagy? - Luhan nagyon húzta a száját.
- Nem is tudom...
- Hinned kell nekem! Téged is átbaszott! - Luhan szomorúan nézett rám.
- Bár kétlem, hogy Sehun lenne a tettes, kirúgom! De meg kell ígérned, hogy megvédesz! - bólintottam. Luhan nagy levegőt vett, majd összeszedte a cuccait és egy szó nélkül elviharzott. Nem értettem ezt a hirtelen reakciót, de megnyugodtam. Sehun egy vadállat és egyáltalán nem szerencsés, hogy Luhan mellett van. Úgy döntöttem, hogy ma nem megyek be. Ha a testőr meglát, kettészed! Inkább szép nyugodtan rendezkedni kezdtem a lakásban. Közben azon kezdtem agyalni, miért is feküdtem le Luhannal. Annyira sajnáltam, hogy nem találtam jobb módszert a felvidítására. Már csak az volt a kérdés, Luhan miért hozzám jött? Hiszen ott van neki Yixing is. Vagy Chen. Miközben pakolásztam, megcsörrent a mobilom. A kijelzőn Chen neve virított.
- Hol vagy? - kérdezte szomorkás hangon.
- Itthon! Ne haragudj, de ma nem megyek be! - mondtam.
- Történt valami? - szegezte nekem a kérdést.
- Hát... Nem... - vakartam meg a tarkóm. A hangom nem volt túl meggyőző.
- Pár perc és érted megyek! - mielőtt bármit mondhattam volna, lerakta. Nagyot sóhajtottam és nekiálltam, hogy csináljak egy kis teát. Nem sokkal azután, hogy elkészült, kopogtattak. Chen? Lehetetlen, hogy ilyen gyorsan ideért! Állapítottam meg. Ajtót nyitottam, de majdnem visszacsaptam. Sehun állt előttem, vérben forgó szemekkel. Reagálni sem volt időm, akkorát bevert, hogy a padlón találtam magam.
- Normális vagy? - kiabált rám.
- Hogy én? - kérdeztem döbbenten. Ő tört rám, mint egy idióta és még tőlem kérdezi, hogy normális vagyok-e?
- Igen te! - rángatott fel a földről, de csak, hogy újra megüssön. Az orromból folyt a vér, a szám sarkából szintén.
- Hogy lehettél olyan hülye, hogy ilyesmikre veszed rá Luhant? Hát nem érted, hogy egyedül én tudom megvédeni? - vágott a gyomromba.
- Talán ha előbb beavattatok volna, nem osztanék rossz tanácsokat! Különben is, ha annyira odavagy érte, miért lököd el folyton? - kérdeztem dühösen.
- Mert meg akarom védeni te szerencsétlen! - meredt rám dühösen.
- Mi van? - egyre jobban összezavarodtam. Szóval azért pöcs Luhannal, mert így akarja megvédeni? Nehogy már, ezt nem hiszem el!
- Mennyit tudsz? - meredt rám.
- Nem túl sokat! - vontam vállat. - Tudom, hogy dugtad Chent és, hogy Luhan is lefeküdt vele! - mondtam.
- Sosem fogod feladni, igaz? - kérdezte Sehun. Nem feleltem neki, így felráncigált a földről és kihúzott a házból. Bevágott a kocsijába és miután ő is beült, a gázra taposott. A kocsi nyikorogva indult meg.
- Most hová megyünk? - kérdeztem.
- Megkeressük Luhant! - értetlenül meredtem Sehunra, aki előszedte a mobilját, pötyögött rajta egy üzenetet, majd a füléhez emelte a készüléket.
- Hol van, te állat? - kérdezte állati idegesen. Én csak néztem és pislogtam, de nem értettem semmit. Most akkor... Mi van? Mi az, hogy csak Sehun védheti meg Luhant, kivel telefonált, ki mozgatja a szálakat? Teljesen összezavarodva meredtem a srácra, akiről csorgott a veríték. Talán... Tényleg nem volt olyan jó ötlet, hogy Luhan kirúgta Sehunt...?

22. Sorry! I'm a journalist. +18

Luhan:
Az egész pár évvel ezelőtt kezdődött. Volt egy jó barátom, aki akkor kezdte az egyetemet, mikor én gyakornokként kezdtem működni. Ezt a valakit Kim Jong Innak hívták. Egy beképzelt, pofátlanul helyes, kreolbőrű idiótáról beszélünk, aki négy évvel fiatalabb volt, mint én. A szüleink jóban voltak
egymással, így ismertem meg, még gyerekként. Megkért valamelyik nap, hogy látogassam meg, így elmentem. Viszont az épület hatalmas volt, így rövid időn belül eltévedtem. Jaj már! Hol lehet? Sóhajtottam idegesen. Hirtelen nekimentem valakinek.
- Elnézést! - kértem bocsánatot. Az illető megfordult és elmosolyodott.
- Semmi baj! Segíthetek valamiben? - lépett közelebb.
- Igen! Az egyik barátomat keresem. Biztos ismered, mindenki ismeri! Jongin, a népszerűbb nevén Kai. - a fiú elmosolyodott.
- Persze! Ő a haverom! Gyere! - követtem a fiút az egyik teremig, ahová bementünk.
- Luhan! De jó, hogy eljöttél! - ugrott a nyakamba Jongin. - Már azt hittem, eltévedtél!
- Eltévedtem. - feleltem. - De aztán találkoztam... - elakadtam és a magasabbra pillantottam, aki mosolyogva figyelt engem.
- Sehun. - kedvesen meredt rám, ami jólesett. Ez után a nap után, akárhányszor találkoztam Jonginnal, Sehun is ott volt. Aztán annyira jóban lettünk, hogy már Kai sem kellett hozzá, hogy ketten elmenjünk valahová. Úgy éreztem, hogy kaptam egy kis öcsit magam mellé. A kapcsolatunk egyre mélyebb és mélyebb lett. Aztán Sehun egy nap azzal állt elém, hogy belém szeretett. Akkor még nem tudtam viszonozni az érzéseit és elutasítottam, de nem adta fel. Azt mondta, eléri, hogy belé szeressek. Máig nem tudom, hogy csinálta, de elérte. Olyan szerelmes voltam, mint még soha. A debütálásom után be is vallottam neki, de egy vállrándítással lerendezte a dolgokat. Minden kezdett egyre rosszabb lenni, én pedig egyre csak szenvedtem. Nem tudtam mit is tehetnék, hogy Sehun végre rám nézzen.
Miután beszéltem Xiuminnal, ott aludtam, de persze ennek megvolt a következménye. Sehun nagyon dühös lett és egész nap a nyomomban volt. Kivételesen korán hazamehettünk aznap. Én kifáradtan dőltem az ágyamba. Amint a párnához ért a fejem, álomba szenderültem és egészen este kilencig fel sem keltem. Akkor is csak azért, mert Sehun hatalmas csörömpölést csapott a konyhában.
- Mi történt? - kérdeztem nyűgösen. A fiatalabb rám pillantott.
- Bocs! Nem szándékosan keltettelek fel! Csak leejtettem két tányért. Feküdj vissza! - mondta halkan.
- Segítek! - hajoltam le, hogy felvegyek egy porcelándarabot, de Sehun megfogta a kezem.
- Megvágod magad! - a szemeibe meredtem, ahonnan aggodalom tükröződött.
- Nem vagyok olyan béna... - ilyen az élet! Hát nem akkor vágom el a kezem, mikor bizonygatom, hogy nem vagyok béna? Sehun megcsóválta a fejét és a fürdőbe vonszolt, hogy leöblítse a vért a kezemről.
- Mondtam, hogy vigyázz... - sóhajtotta.
- Sajnálom! - nem néztem a fiatalabbra, csak a vizet bámultam, amit vörösre festett a vérem. Sehun bekötözte a kezem, majd leültetett a kanapéra, hogy hoz nekem vacsorát, csak előbb eltakarít. Olyan fél órát várakoztam, mire Sehun újra felbukkant és egy tálcát rakott elém.
- Te nem eszel? - kérdeztem teli szájjal.
- Már vacsoráztam.
- Nélkülem? - furcsa volt. Most valahogy kivételesen jó volt a hangulat.
- Nem akartalak felkelteni. - vont vállat a fiatalabb.
- Ezzel elkéstél! - mosolyodtam el. - Legalább pár falatot egyél velem! - Sehun ellenkezett egy darabig, de valahogy sikerült beügyeskednem a szájába egy falat rizst.
- Most boldog vagy? - kérdezte Sehun, miközben rágta a falatot. Vigyorogva bólintottam. Sehun megforgatta a szemeit és megvárta, hogy befejezzem az evést, majd kivitte a tálcát és elmosogatott. Mivel úgy láttam, hogy nincs olyan rossz hangulatban, meg mertem kockáztatni, egy közös filmezést.
- Sehun! - kiáltottam ki neki a konyhába.
- Mondd!
- Nézünk filmet? - egy ideig csend volt, majd jött a válasz.
- Rakj be valamit! - vigyorogva kerestem elő a kedvenc filmjét, majd mikor megérkezett, elindítottam. Az viszont elég rosszul esett, hogy nem mellém ült, hanem az egyik fotelba. A film

elején, még nem tettem szóvá, de amint vége lett, Sehun felé fordultam.
- Miért nem mellettem ültél? - kérdeztem.
- Ne tegyél fel hülye kérdéseket! - Sehun hangja hideg volt. Eddig tartott a jókedv.
- Ennyire taszító vagyok? - kérdeztem nagyon szomorúan. Hátat fordítottam a fiatalabbnak és a könnyeimmel küszködtem. Lépéseket hallottam közeledni, majd Sehun megsimogatta az arcom.
- Tudod, hogy ez nem igaz! - súgta.
- Én már nem tudok semmit! - szipogtam. Sehun leguggolt és letörölte a könnyeim.
- Fejezd be a sírást! - ekkor mélyen a szemeibe meredtem és komoly hangon megszólaltam.
- Egyetlen alkalmat kérek tőled! Csak egyetlen egyet! - Sehun elkomorodott.
- Nem lehet!
- Miért nem? - Sehun nem felelt, csak a szemeimbe meredt. Közelebb hajoltam és végigsimítottam a nyakán, majd a mellkasán. A szíve őrült tempóban kalapált. Mielőtt lejjebb haladhattam volna, Sehun elkapta a csuklóm.
- Hagyd abba! - szólt rám.
- Miért?
- Mert nem tudom sokáig tartani magam... - a fiatalabb felállt és a szobájába vonult. Pislogtam párat. Percek teltek el, mire sikerült felfognom, mit is mondott. Halkan léptem a szobájába és az ágyára ültem.
- Menj innen! - szólt rám Sehun.
- Miért állsz ellen, mikor te is akarod? - kérdeztem. Sehun a hátára fordult és összekapcsolta a tekintetünk. Óvatosan nyúltam a keze felé és összefontam az ujjainkat.
- Szeretlek! - súgtam neki. A fiú nem felelt, csak nézte, hogy mit csinálok. Ujjaim végighúztam az ajkain, majd ráhajoltam és finom csókot nyomtam Sehun szájára. Azt hittem, el fog lökni, de legnagyobb meglepetésemre, mikor felegyenesedtem, Sehun felült és mélyen megcsókolt. Nyelve vadul tangózott az enyémmel, ezzel felkorbácsolva, eleve izgatott állapotom. Egyik kezét a nyakamra csúsztatta, mire felsóhajtottam. Minden érintése perzselte a bőröm, ahol csak hozzám ért. Eldöntött az ágyon és komolyan a szemeimbe nézett.
- Egyetlen alkalom! - mosolyogva bólintottam. Sehun a nyakamra hajolt és elkezdett puszilgatni. Ajkaival egyre lejjebb haladt, miközben leszedte rólam a pólómat. Miközben élvezkedésemnek adtam hangot, megragadtam a felsőjét és nemes egyszerűséggel, letéptem a tulajdonosról. Erre Sehun felnézett rám és elvigyorodott. Leráncigáltuk egymásról az utolsó ruhadarabokat is és Sehun nekiállt a tágításomnak. A kellemetlen érzést, megpróbálta finom csókokkal tompítani. Félig élvezetemben, félig fájdalmamban nyöszörögtem.
- Szólj, ha nem bírod! - nyomott puszit a homlokomra, majd elhelyezkedett a lábaim között és nagyon ügyelve rám, belém nyomta magát. Felkiáltottam a fájdalomtól.
- Nagyon rossz? - kérdezte Sehun aggodalmas hangon. Megráztam a fejem, jelezve, hogy elviselhető. A fiatalabb, lassan mozogni kezdett. Úgy éreztem, menten kettészakadok. Ám a fájdalom helyét, lassan átvette egy kellemes érzés. A kellemeset pedig valami elképesztő, észveszejtő érzés. Magamon kívül voltam az élvezettől. Sehun hátát többször is összekarmoltam, csurgott rólam a veríték. A hátam ívbe feszült, mikor Sehun megtalálta azt a helyet, ahol minden idegszálam idegszálam összpontosult.
- Sehun... - próbáltam neki mondani, hogy nem bírom, hogy végem van, de csak a nevét sikerült értelmesen kimondanom.
- Mindjárt! - jött a válasz. Egyszerre mentünk el. Én a kezei között, ő pedig bennem. Sehun kihúzódott belőlem és egy csókot nyomott az ajkaimra, majd mellém feküdt. Nem ölelt át, csak odaadta az egyik ingét, hogy vegyem fel. Órákba került, mire végre sikerült összeszednem magam. Sehun az ágy túlvégében feküdt és a falat bámulta.
- Sehun... - szólítottam meg halkan.
- Hm?
- Szeretsz? - kérdeztem és félve haraptam ajkaimra.
- Nem! - hirtelen, mintha pofán csaptak volna. A szívem fájt, a gyomrom összeszűkült. Kikászálódtam az ágyból és kimentem a fiatalabb szobájából. Gyorsan felöltöztem és kocsiba ültem. Nem gondolkodtam, hogy hová megyek, csak a gázpedált tapostam. Mikor megérkeztem a célhoz, bekopogtattam.
- Luhan? Mit csinálsz te itt? - csodálkozott Ő, mikor ajtót nyitott. Válasz helyett, elsírtam magam. A fiú állt egy darabig, majd közelebb lépett és megcsókolt. Nyaka köré fűztem a kezem és viszonoztam a csókot. A srác berántott a lakásba, majd az ágyába. Neki adtam azt az estét. Minden olyan mint régen! Állapítottam meg. Ismét másnál kerestem vigaszt, mert Sehun megint megbántott. Nem is kicsit...

21. Sorry! I'm a journalist.

Xiumin:
Mikor reggel fölkeltem, Luhan még javában aludt. Gyorsan csináltam reggelit, majd felébresztettem a fiatalabbat. Reggeli közben, Luhan a mobiljára nézett, megforgatta a szemeit, majd a mobilját az asztal túlsó végébe tette.
- Mi az? - kérdeztem.
- Nem mi, hanem ki! - javított ki Luhan. - Csak Sehun! Egész este hívogatott! Ezt nézd! - megmutatta a mobilját és valóban. Harminc sms és negyven nem fogadott hívás.
- Még szerencse, hogy le volt némítva a mobilom! Annyira elegem van! - sóhajtott a fiatalabb. Nem kérdeztem rá, hogy miért nem rúgja ki Sehunt. Többször kifejtette, hogy azt nem lehet, így nem tettem szóvá a dolgot. Gyorsan elkészültünk és elindultunk, ám már a ház előtt megtorpantunk.
- Sehun? - Luhan döbbenten meredt a fiúra, aki napszemüvegben állt a kocsijának dőlve és összefonta a karjait maga előtt. - Mit keresel itt? - kérdezte Luhan.
- Ezt én is kérdezhetném! - felelte a fiatalabb. - Nem veszed fel a telefonod, egy rohadt sms-t sem tudsz küldeni, hogy mi van? - akadt ki teljesen a testőr.
- Tegnap megmondtam, hogy nem megyek haza! Ez nem elég? - Sehunban felment a pumpa.
- NEM! Kurvára nem elég! Egész este téged kerestelek, mire rájöttem, hogy hol vagy! Tudod te milyen érzés volt? - toporzékolt.
- Fogalmam sincs! Milyen? - kérdezte Luhan. Ezzel betett Sehunnak. A fiatalabb megragadta Luhant és a kocsi felé kezdte vonszolni, majd szó szerint, bevágta a járműbe és elhajtottak, engem otthagyva a ház előtt. Pislogni is elfelejtettem. Sehunt sokszor láttam idegesnek, de ennyire még sosem akadt ki. Legalábbis én nem láttam. Talán ennyire féltette Luhant? Agyaltam, de nem tudtam rájönni, hogy mi van. Egyedül folytattam utamat az ügynökséghez. Amint megérkeztem, Chen már ugrott is a nyakamba és egy gyors ölelés után megnézte az új dalt.
- Nagyon bejönnek a dalszövegeid! - vigyorgott. - Jól döntöttek, mikor téged választottak! - kacsintott. - Most mennem kell, de ma kivételesen hamarabb végzem. Elmegyünk fagyizni? - elnevettem magam.
- Rendben! Menjünk! - Chen vigyorogva rohant el, én meg bementem a szobámba. Lepakoltam a cuccom, de szinte levegőt venni sem volt időm, Sehun törte rám az ajtót és egy hatalmasat kevert le nekem. Kibillentem az egyensúlyomból és a földre estem.
- Neked meg mi bajod van? - förmedt rám.
- Nekem? Te ütöttél le egy szó nélkül! - fogtam az arcom.
- Mert okom van rá! Mi az, hogy Luhan nálad alszik?
- Mit érdekel téged? Ha jól tudom, minden este Yixinggel van, akkor én miért zavarlak? - kérdeztem értetlenül.
- Mintha nem tudnád! Idehallgass! Utoljára mondom el! Még egyszer meglátom, hogy Luhannak teszed a szépet, megfojtalak! - fenyegetett meg, majd elhagyta a helyiséget. Döbbenten ültem a földön. Kezdett elegem lenni, hogy Sehun ennyire hirtelen haragú, főleg, ha Luhanról van szó. Igazán eldönthetné végre, hogy mit akar! Nagyon dühös lettem. Össze voltam zavarodva, feszült voltam és beszélnem kellett valakivel. Hirtelen ötlettől vezérelve, előhorgásztam a mobilom és felhívtam Chanyeolt.
- Hallo? - szólt a készülékbe.
- Szia! Ráérsz ma? Beszélnünk kell! - szinte láttam Chanyeol arcát magam előtt, ahogy elmosolyodik.
- Rá! Hol vagy most?
- Az ügynökségben, de találkozzunk a parkolóba! Nincs hangulatom ehhez a helyhez! - Chanyeol beleegyezett. Kimentem az épületből és megpróbáltam lenyugodni, hogy mire Chanyeollal találkozom, ne essek neki szegénynek. Nem sokat kellett várnom a colosra, pár percen belül, meg is érkezett.
- Veled, meg mi történt? - kérdezte döbbenten, mikor meglátott. Gondoltam az arcomon lévő, piros tenyérnyomra gondol, így megvontam a vállam.
- Csak Sehun.
- Ja, értem! - bólintott. Beültünk Chanyeol kocsijába, hogy bemehessünk a városba. Az út alatt, nem is beszélgettünk. Én néztem kifelé az ablakon. Az elsuhanó táj valamelyest lenyugtatott. Nem tudom hová mentünk, de egy elég eldugott helyre érkeztünk.
- Ez a kedvenc teázóm. - magyarázta Chanyeol. - Régen sokat jártam ide. - mosolyodott el. Beültünk a hangulatos kis helyiségbe és kértünk egy-egy teát.
- Szóval? Mik ezek az üzenetek? - kérdezte Chanyeol. Nagy levegőt vettem és belefogtam a mesélésbe.
- Az egész nem sokkal azután kezdődött, hogy Chen mellé kerültem. Egyik nap, Luhan rettentően szar passzban volt és csókolóztunk a parkban. Valaki lefotózott minket és elkezdett fenyegető üzeneteket küldeni nekem.
- Mikor volt ez? - kérdezte Chan.
- Úgy egy hónapja? - tanakodtam.
- Van gyanúsítottad? - meredt rám a magasabb.
- Sehun! - vágtam rá egyből, de Chanyeol elhúzta a száját.
- Nem is tudom... Sehun hülye, de sosem nézném ki belőle, hogy ilyeneket csináljon!
- Hát én igen! Nem egyszer előfordult, hogy megütött. - érveltem az álláspontom mellett. Yeol végül vállat vont.
- Tegyük fel, hogy igazad van! Nincs bizonyítékod! - grimaszoltam egyet.
- Sajnos...
- Nem igazán tudom, hogy mi folyik itt, hiszen anno kijelentették, hogy ne keveredjek az ügyeikbe. De azt megígérem, hogy itt leszek melletted és támogatlak! - mosolygott rám bátorítóan.
- Köszönöm! - nekem ennyi is elég volt. Végre nem voltam olyan elveszett ebben az egész ügyben. Bár még mindig féltem, örültem, hogy Chanyeol mellettem állt abban a szörnyű időszakban.
A teázás nagyon jól sikerült. Sokkal jobb hangulatban tértem vissza az ügynökség épületébe, mint ahogyan kijöttem onnan. Azt terveztem, a lehető legóvatosabb leszek, hogy a zaklatóm ne akarjon kinyírni, de persze ez nem jött össze és eléggé elbasztam a dolgokat... Szó szerint!

20. Sorry! I'm a journalist.

Xiumin:
Épp készülődtem hazafelé, mikor kopogtattak az ajtómon.
- Gyere! - kiáltottam ki. Chen lépett a szobába. Kérdőn néztem rá. Lélekben mindenre fel voltam készülve.
- Ráérsz ma este? - kérdezte huncut mosollyal az arcán.
- Ne haragudj! Dolgom van! - biggyesztettem le a számat. Chen közelebb lépett.
- Kivel? - az agyam gondolkodás nélkül adta meg a választ.
- Baekhyunnal! - hazudtam. Chen felvonta a szemöldökét.
- Rég találkoztatok, mi? - mosolyodott el hirtelen. Kezdett gyanússá válni.
- Igen. Ki akarom kérdezni, hogy mi van vele és Chanyeollal. - vakartam meg a tarkóm.
- Értem. Hát, jó szórakozást! - mosolygott rám, majd kiment a szobából. Nem értettem a viselkedését. Olyan volt, mintha gyanítana valamit, de a következő percben, már nem is érdekelte. Összeszedtem a cuccom és gyorsan hazamentem. Miközben Luhanra várakoztam, megfőztem és csináltam teát. Pont akkor lettem kész, mikor kopogtattak az ajtómon.
- Szia! - vigyorgott rám Luhan. Beengedtem, majd megkérdeztem, akar-e vacsorázni.
- Az illatából ítélve, tuti finom lett, szóval igen! - bólintott. Miután megvacsoráztunk, leültünk a kanapéra és a teánkat kortyolgattuk.
- Szóval? Miről akartál beszélni velem? - kérdezte. Nagy levegőt vettem.
- Tudok rólad és Chenről! - Luhan riadtan nézett rám.
- Hogy...?
- Arról is tudok, hogy Sehun és Chen is voltak együtt! - Luhan arca egyre fehérebb lett és nagyon meg volt ijedve.
- Mit akarsz? - kérdezte.
- Luhan én nem akarlak bántani! De kérlek! Mondd el, hogy mi történt hármótok között! - meredtem rá.
- Miért kéne azt neked elmondanom? Semmi közöd hozzá! - feleselt, bár a hangja nem volt túl határozott.
- Mert a barátod vagyok! - hajoltam közelebb. - Luhan! Kérlek! - fogtam meg a kezét. Luhan rám nézett, majd nagy levegőt vett.
- Ki mondta el neked? - kérdezte halkan.
- Yixing... - feleltem. Luhan bólintott.
- Akkor elmondom, hogy mi van! - nézett mélyen a szemeimbe. - Sehunnal akkor találkoztam először, mikor ő elkezdte az egyetemet, én pedig már gyakornok voltam.
- Hogyan történt? - vágtam bele.
- Egy ismerősömet látogattam meg az egyetemen és kiderült, hogy Sehun a haverja. - válaszolta vállat vonva. - Szóval elég jóban lettünk, aztán Sehun elkezdett érdeklődni irántam. Én nem egyszer elutasítottam, mert nekem akkor még olyan volt, mintha az öcsém vallott volna szerelmet. Viszont Sehun hajthatatlan maradt és azt mondta, eléri, hogy beleszeressek. Miután kijárta az egyetemet, a testőröm lett. Én akkor debütáltam. Mivel amúgy is egy helyen dolgozunk, összeköltöztünk. Egyre jobban megismertük egymást, én pedig beleszerettem. Viszont Sehun kezdett egyre távolságtartóbb és hűvösebb lenni velem, amit nem értettem. A kapcsolatunk fokozatosan lett rosszabb és alig bírtuk elviselni egymást. Mivel Chennel jóban voltam, elmeséltem neki mi a helyzet és felajánlotta, hogy

segít. Összeültünk hárman, de Sehun semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy a kapcsolatunk jobb legyen. Még akkor is elutasító volt, mikor bevallottam neki, hogy szeretem. Aztán egyszer leültem Chennel beszélgetni. Iszogattunk és mivel Sehun nem volt otthon, hát felhívtam. Aztán megtörtént. Többször is abban az időszakban. Arról nem tudtam, hogy Sehun alá feküdt, csak sejtettem. - vont vállat. - Ennyi.
- Szóval... Sehun nem ilyen volt eredetileg? - csodálkoztam el.
- Egyáltalán nem! Teljesen kifordult magából! Régen folyton bújt, meg mosolygott, most soha nem látom nevetni! Maximum grimaszol! - nehezen tudtam elképzelni Sehunt, ahogy rózsaszín ködben úszva ölelgeti Luhant, de hittem neki.
- Azt nem értem, miért olyan nagy titok ez. - értetlenkedtem. Luhan elfordult.
- Nem akarok erről beszélni. Jobb, ha nem kevered bele magad...
- Nem tudom észrevetted-e, de már benne vagyok a szószban. - feleltem halkan.
- Tessék? - Luhan ismét ijedt arcot vágott.
- Semmi! - ráztam a fejem. - Itt alszol? - kérdeztem az órára nézve.
- Itt aludjak? - kérdezte Luhan.
- Nekem mindegy! Csak gondoltam kényelmesebb lenne, mintha hazamennél, nem? - a fiatalabb bólintott.
- Jó! Itt alszom. - Luhan fürdeni ment, én pedig megágyaztam neki a szobámban. Miután végzett, én is a fürdőbe vonultam. Gyorsan lezuhanyoztam, majd a szobámba akartam menni, de hangok szűrődtek ki.
- Megint, mi bajod? Talán zavar, hogy jól érzem magam? Nem, nem megyek haza ma este! Nem érdekelsz! - mikor Luhan már nem beszélt, benyitottam. A fiú az ágyamon ült és idegesen szorongatta a mobilját.
- Sehun volt? - a fiatalabb bólintott.
- Ja. De tudod milyen! - vont vállat, de szemei megteltek könnyel. Gyorsan letörölte őket és elfeküdt az ágyon.
- Jó éjt! - gömbölyödött össze.
- Neked is! - dőltem hanyatt én is. Luhan viszonylag hamar elaludt, de én ismét csak a plafont bámultam. Kimentem a nappaliba, hogy leüljek a kanapéra, hátha eszembe jut, mit csináljak alvás helyett. Hirtelen megszólalt a mobilom. A kijelzőn megláttam Chen nevét, mire elmosolyodtam.
- Megint nem alszol? - kérdezte, mikor felvettem.
- Ahogy hallom, te sem. Egyébként, honnan tudtad, hogy ébren vagyok? - kérdeztem.
- Megérzés. - elmosolyodtam. - És? Van új dal a füzetedben?
- Kíváncsi vagy, mi?
- Naná! Szóval?
- Majd holnap meglátod! Egyébként, mi lesz a terv jövő hónapban? - kérdeztem.
- Koncertek! Luhannal együtt lesz a koncert megtartva, szóval jönnek ők is! - bólintottam.
- Zsír! - kezdtem félni ettől az időszaktól. Sehun széttép, amint ketten maradunk! Még beszélgettünk egy kicsit Chennel, majd visszafeküdtem az ágyamba és megpróbáltam elaludni.

19. Sorry! I'm a journalist.

Xiumin:
Nem hiszem el! Hol lehetnek? Össze-vissza járkáltam a folyosókon, de Luhanékat sehol sem találtam. Megnéztem az öltözőt, a próbatermet, a büfét, mindent, még a mosdót is. Kezdtem feladni, hogy
megtalálom, mikor szó szerint, belefutottam Sehunba.
- Bocsánat! - kérdem elnézést.
- Te mit csinálsz itt? - kérdezte meglepetten.
- Luhant keresem! -feleltem.
- Dolga van! Hagyd békén! - nézett rám szúrósan a fiatalabb.
- De nagyon fontos ügyben keresem! - tudtam, hogy ha az élete múlna rajta, sem segítene nekem, de próbálkozni lehet. Sehun elállta az utam.
- Ha kérdésed van, tedd fel nekem! - lépett ijesztően közel.
- Kifejezetten hozzá van kérdésem! Te amúgy sem válaszolnál! - meredtem rá.
- Ha olyan a kérdés, valóban nem! De ne hidd, csak mert Luhan kedvel, rögtön elmond neked mindent! - hangja hideg volt, akárcsak a szemei.
- Ezt hadd döntse el ő! - meredtem rá.
- Xiumin? Hát te? - egyszerre fordultunk a hang irányába Sehunnal. Luhan állt előttünk és meglehetősen meglepődött fejet vágott.
- Hozzád jöttem! - mondtam.
- Tényleg? - Luhan arca felragyogott. - Akkor gyere! - közelebb lépett és megragadta a csuklóm, hogy elhúzzon Sehuntól, de a fiatalabb elkapta Luhant.
- Nem mehetsz el! - meredt az énekesre. Luhan kérdőn fordult felé.
- Ugyan miért? Mert te azt mondtad? - a szemei szikrákat szórtak. Kirántotta magát Sehun szorításából és bevonszolt egy terembe, ami tömve volt ruhákkal.
- Hűha! - néztem körbe.
- Ez a hely, a stylistom temploma! - furán néztem Luhanra. - Nem viccelek! Imádja megbeszélni, hogy mit adjon rám és folyton itt lóg, hogy kitalálja, mi legyen rajtam a klipekben, meg a koncerteken! - vigyorgott a fiatalabb. - Szóval, miről akartál beszélni velem? - mosolygott. Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Tényleg rákérdezzek? De aztán eszembe jutott az üzenet.
- Találkozzunk ma este. Nem akarom itt megbeszélni! - mondtam halkan.
- Komoly dologról lehet szó! - meredt rám Luhan. - Rendben! Akkor este átmegyek hozzád! - mosolygott rám Luhan. Bólintottam, majd el akartam menni, de Luhan a falnak passzírozott és megcsókolt. Mikor elvált tőlem, mélyen a szemeimbe meredt, majd kiment a szobából. Zakatoló szívvel álltam a teremben. Bár nem volt nálam a mobilom, tudtam, hogy sms-t kaptam. Visszamentem a szobámba, hogy ránézzek a telefonomra, viszont arra nem számítottam, hogy valaki megelőzött.
- Xiumin! Ez itt mi? - meredt rám Chanyeol. Kezében a mobilom tartotta és sokkolt fejjel nézett rám, felém mutatva a képernyőt. Egy ideig szólni sem tudtam, csak a szám elé kaptam a kezem. Hát

kiderült! Kiderült a titkom, ráadásul nem is akárki tudta meg. Kikaptam Chanyeol kezéből a telefonom és zsebre vágtam.
- Semmi! - feleltem.
- Xiumin, láttam amit láttam! Ki küldte? Van több is? - kérdezte Yeol. Hangja aggodalmas volt.
- Nézd, fogalmam sincs, de ez nem is rád tartozik! - meredtem rá. Chanyeol közelebb lépett.
- Segíteni akarok neked! - nézett rám komolyan. Meglepetten pillantottam vissza.
- Nem kell! Megoldom egyedül is! - léptem hátrébb. Nem akartam Chanyeolt belekeverni. Először is azért, mert nem tudtam mennyit tud ténylegesen, másodszor azért, mert ha tényleg semmiről fogalma sincs, csak megszívná.
- Xiumin! - hangja mély volt és nagyon komoly. - Segítettél nekem, hogy ismét együtt lehessek azzal az emberrel, aki a Világot jelenti számomra. Most rajtam a sor! - a szemeibe pillantottam. Őszintének tűnt minden egyes szava. Mégis vonakodtam.
- Ha meggondolnád magad, csak szólj! - veregetett vállon és elindult kifelé.
- Mit írtak? - fordultam utána. Chanyeol rám nézett az ajtóból.
- Hogy egy lövésed maradt! - bólintottam. Ezek szerint, valaki látta, hogy Luhan megcsókolt. Csakhogy senki sem volt rajtunk kívül a szobában. A székemre rogytam. Ki kell derítenem mi folyik itt, különben ki tudja mi lesz? Felsóhajtottam. Friss levegőre volt szükségem. Kimentem az épületből, hogy sétáljak kicsit, ám a parkolóban két alakot vettem észre. Nagyon ismerős volt mind a kettő. Közelebb osontam, hogy halljam miről beszélgetnek.
- Le kell állítanod, különben baj lesz! - Sehun Chen felé fordult.
- Tudom, de mégis mit vársz? Mit tegyek?
- Kedveled, nem? - a fiatalabb hangja idegesen csengett. Szinte láttam, hogy remeg a keze.
- De... - motyogta Chen. Erre nagyot dobbant a szívem. Tudtam eddig is, de valahogy most olyan kellemes érzés fogott el, ettől az egyszerű szótól.
- Akkor használd ki! - Chen lehajtotta a fejét, Sehun pedig beült a kocsijába.
- Várj! Most hová mész? - futott utána Chen.
- Hová szoktam?
- És mi lesz Luhannal? - a fiatalabbra pillantottam, akinek a tekintete pillanatok alatt változott meg. Ennyi fájdalmat, rég láttam rajta. Talán soha.
- Most amúgy sem ér rá, nem veszi észre, ha eljövök.
- Tudod, hogy ez nem igaz! - csóválta a fejét Chen.
- Eddig is túlélte! - Sehun gázt adott és elhagyta a területet. Gyorsan lebuktam, hogy Chen ne láthasson meg. Lehajtott fejjel, bizonytalan léptekkel ment vissza az épületbe, én pedig csak arra tudtam gondolni: MI A FASZOM VAN MÁR?!