My psychiatrist 5

Bár azt a fogadalmat tettem, hogy kicsalok egy mosolyt Yixingből, fogalmam sem volt, hogy kéne csinálnom. Tekintve a jellemét, kizártnak tartottam, hogy egy vígjátékon elnevetné magát. Valószínűleg, csak vágna egy fintort és közölné, hogy semmi értelme. Eszembe jutott az is, hogy nincsenek barátai...

- Menjünk bulizni! - Yixing kérdőn nézett rám. A nappaliban ültem és az orvosom fura jellemén agyaltam, miközben ő, épp átrendezte a könyvespolcom.
Egy hét telt el azóta, hogy beszéltem Luhannal és azóta nem jelentkezett. Yixing persze folyton azzal jön, hogy "Beszélj vele megint!" meg "Telefonált már?"! A sírba kerget a kérdéseivel. Hiába magyarázom neki, hogy az embernek időre van szüksége, hogy eldöntsön számára nehéz dolgokat, nem érti.
- Minek? - fintorgott rám.
- Mert én szeretek és rég voltam. Hívhatjuk a többieket is. - mosolyodtam el.
- Nem akarok! - közölte és tovább pakolászott. Kivételesen, nem zavart, hogy turkál a holmimnál, mert közben le is takarította a könyveket.
- De miért? Lehet, hogy élveznéd! - erősködtem és a létrához léptem, amin éppen állt.
- Mit? Hogy egy csomó fiatallal legyek, akik vagy egymást eszik, vagy piálnak, vagy "táncolnak"? Nem kösz! - rázta a fejét.
- Jaj, ne már! - nyafogtam tovább. - És mi van, ha rohamom lesz? Nem adnál ennek egy lehetőséget? - kérdeztem. Yixing elgondolkodott. Mivel láttam, hogy félig-meddig belement, folytattam.
- Gondolj arra, hogy Luhant is meg tudnád ismerni és ha jól kijöttök egymással, elmondja mi bajom! - Yixing rám pillantott. Kiskutya szemekkel pislogtam rá, bár tudtam, ez a legkevésbé hatásos nála. Megforgatta a szemeit.

- Jól van! Menjünk, de most közlöm, hogy nem fogok inni! - bólintottam és magamban ujjongtam, hogy sikerült meggyőznöm. Épp készültem felhívni Luhant, amikor tekintetem ismét Yixingre esett. Egyedül rakosgatta a könyveket és törölgette a fedőlapjuk. Valahogy... Olyan rossz volt ezt látni. Tudom, hülyeség, hiszen őt ez abszolút nem érdekli, de ha én lennék a létra tetején, tuti áthívtam volna az egyik haveromat és megkértem volna, hogy segítsen nekem. Odaálltam a létra aljához, mire Yixing kérdőn pillantott rám.
- Mit szeretnél? - kérdezte.
- Segíteni. - mosolyodtam el.
- Kösz, de megy egyedül is. - elhúztam a számat.
- Akkor is szeretnék segíteni! Figyelj, én törölgetek, te meg rakod a könyveket. Na? Legalább hamarabb kész leszünk! - magyaráztam. Yixing hatalmasat sóhajtott és lenyújtotta nekem a törölgető rongyot.
- Jól van! Ha ennyire akarod! - vigyorogva vettem el a kendőt és nekiláttam a könyveim megtisztogatásának. Nem beszélgettünk, de rá-rá pillantottam az orvosomra, aki teljesen belemerült a könyvpakolásba. Talán, ha jobban megismerném, könnyebben el tudnám viselni... Tanakodtam.
- Kérdezhetek? - pislogtam fel rá, miközben tovább törölgettem a könyveim.
- Csak nyugodtan.
- Neked, van hobbid a munkádon kívül? - feladtam neki a következő könyvet és egy újabbat vettem a kezembe.
- Nem igazán. - nehezebb lesz vele szót érteni, mint gondoltam! Nagy levegőt vettem és megkíséreltem egy újabb kérdést.
- Jól van, akkor mit szoktál csinálni, ha hazaértél a kórházból? - Yixing vállat vont.
- Olvasok. - na végre, valami használható információ!
- Tényleg? És mit? - Yixing furán nézett rám.
- Könyvet! - megforgattam a szemeim.
- Úgy értem, hogy milyet?
- Régi klasszikusokat! - vont vállat. Bár nem szerettem a régi könyveket, mégis örültem, hogy legalább van valami, amin keresztül el tud indulni egy beszélgetés.
- Én inkább az újabb könyveket szeretem, de van pár klasszikus amit nem tudok megunni. - mosolyogtam rá.
- Például? - mintha kisebb érdeklődést láttam volna megcsillanni szemeiben, ami azon nyomban el is tűnt, mikor megadtam neki a választ.
- Például a Rómeó és Júlia. - fintorogva nézett rám.
- Rómeó és Júlia? Nem csodálom, hogy tudathasadásod lett! Attól a műtől szerintem, mindenkinek baja lesz!
- Most miért szólod le? - biggyesztettem le az ajkaimat.
- Mert az a mű borzalmas! Először is, Escalus herceg egy töketlen fazon! Nem képes két család között rendet fenntartani! Másodszor, a két főszereplő sem teljesen normális. Látszik, hogy sem a dadájuk, sem a szüleik nem képesek normálisan nevelni őket, ha észre sem veszik, hogy Júlia elszökött otthonról. Harmadszor, túl sok érzelmet akar átadni és ebből az lesz, hogy elég kinyitni a könyvet és csak ázott lapokat találsz benne.
- Ez egyáltalán nem igaz! - keltem ki magamból. - Igazán szép, hogy meghalnak egymásért! Az annyira...

- Beteg és önző! - vágott közbe Yixing.
- Hogy? - kezdett betelni a pohár.
- Gondolj bele! Ha Júlia igazán szerette volna Rómeót, nem ölte volna meg magát. A srác sem akarná halálba kergetni a szerelmét, nem? Csak az a baj, hogy nem is ismerték egymást. Hányszor is találkoztak? Ötször? Azalatt nem lehet megismerni egy embert! - csak álltam előtte, tátott szájjal és nem tudtam mit felelni. Tény, hogy nekem sem volt kedvencem ez a könyv, de akkor is értékelhetné a próbálkozást, hogy megpróbálok vele beszélgetni!
- Menj a fenébe! - csaptam le a rongyot és a szobámba vonultam. Nem tudom miért esett ennyire rosszul, pedig nem is engem szólt le, hanem egy könyvet. Talán inkább az fájt, hogy képtelen voltam vele beszélgetni, mert nem láttam rajta a törekvést. Úgy éreztem magam, mint egy hisztis tízéves, de nem érdekelt. Úgysem érdekli mi van velem, szóval duzzoghatok napestig. Mégis... Úgy egy órát gubbaszthattam a szobámban, mikor halk kopogást hallottam az ajtó felől. Kérdőn kaptam fel a fejem.
- Igen? - kiáltottam ki. - Gyere! - hívtam be, mivel semmi reakció nem jött az első kiáltásomra.
- Mi van? - nem hittem a szememnek. Yixing állt előttem, egy tálcával a kezében, amin egy bögre tea gőzölgött.
- Te... Csináltál nekem teát? - pislogtam kérdőn.
- Egyszer olvastam valahol, hogy ha valaki nincs jó passzban, meleg itallal szokás kínálni. - nyújtotta felém a tálcát. Elvettem és belekortyoltam a teámba. Mivel Yixing még mindig nem ment ki, kérdőn néztem rá.
- Akarsz... Beszélni az előbbiről? - kérdezte. Félrenyeltem a teám és egy ideig válasz helyett, csak köhögtem.
- Tényleg érdekel? - kérdeztem, miután sikerült nem megfulladnom.
- Őszinte választ vársz, vagy bólintsak? - tudtam, ha megkérem, legyen őszinte, közölni fogja, hogy nem.
- Bólints! - megtette amire kértem és leült mellém.
- Szóval?
- Zavar a hozzáállásod! - nem kerteltem, kimondtam, hogy mi zavar.
- Mihez? - kérdezte értetlenül.
- Hozzám! Én próbálok kedves lenni és közös témát találni, de te le se szarod! - mondtam neki megbántva. - Igazán megerőltethetnéd magad!
- Neked a barátkozás a lételemed? - forgatta meg a szemeit.
- Nem lételemem, de szeretek jóban lenni a környezetemmel! - Yixing felsóhajtott.
- Rendben, majd megpróbálok kicsit... Közvetlenebb lenni. Te meg törekedj arra, hogy minél hamarabb rohamot kapj! - ütögette meg a combom, majd kiment a szobámból. Egyszerre örültem a fejemnek és voltam rohadt dühös. Először is, mi az, hogy igyekezzek rohamot kapni? Mintha ez csak rajtam múlna! Viszont, végre rávettem, hogy legyen kicsit kedvesebb és ennek örültem. Előre örültem, hogy tényleg elmegyünk bulizni, mivel Sehun képes olyan koktélt kikeverni, amin nem érződik az alkohol, de rendesen beüt. Nem tudom, hogy csinálja, de Laynek épp meg fog felelni. Már előre röhögtem a markomba, mert kíváncsi voltam a részeg Yixingre.
Előhalásztam a mobilom és bepötyögtem a telefonszámot. Kis ideig búgott, majd végre felvették a telefont, a vonal túlsó végén.
- Hallo?
- Szia Sehun! - köszöntem. - Nincs kedvetek szórakozni kicsit?
- Kivel? - kérdezte, mire felnevettem.
- Velünk! Elmehetnénk bulizni! - javasoltam.
- Oké! Szólok Luhannak. És, mikor? - jött az újabb kérdés.
- A hétvége jó?
- Persze! - vágta rá egyből a fiatalabb.
- Akkor megbeszéltük! Majd még hívlak!
- Oké! - letettük, én pedig elégedetten nyúltam el az ágyamon. Már nagyon vártam azt a hétvégét!

My psychiatrist 4

Nem szoktam bevezetőt írni, de úgy érzem, most szükség van rá! Először is, szeretnék elnézést kérni, mivel többen jelezték, hogy kicsit gyorsra vettem a figurát és nem igazán jó, hogy sok a párbeszéd és kevés a leírás. Ezt leginkább azzal tudom magyarázni, hogy maga a karakter ilyen. Nem igazán vannak érzelmei és mindig a tényeket keresi. Nem terveztem, hogy sokáig írok Lay szemszögéből (pont ezért), mert ha végig ő lenne a középpontban, hét fejezetes lenne a sztori :) Azt meg, ugye nem akarjuk! Lehet, hogy ez a fejezet is kicsit gyors lesz, de innentől már főleg Suho szemszögéből fogok írni, így lassítani tudok a tempón is! :) Kellemes olvasást!

Suho:
Beköltözött. Csak úgy. Minden szó nélkül! Teljes sokkban álltam a dolgok előtt. Kétség sem fér hozzá, az eddigi orvosaim közül, Yixing volt a legfurcsább. Valami... Valami fura volt benne. Semmi érzelmet nem láttam a szemeiben. Olyan volt, mint egy robot. Végzi a munkáját, ez élteti, de különösebben nem érdekelte, hogy mi van velem. Ezt pedig nem értettem. Megígértem neki, hogy ráveszem Luhant arra, hogy beszéljen, de ez nem volt könnyű. Igaz, nagyon közel állunk egymáshoz, de Luhan makacs mint egy öszvér. A saját feje után megy és nem hallgat a kész tényekre. Vagyis Yixing totális ellentéte.
Miután hazaértünk, felhívtam Luhant, hogy találkozzunk valahol. Az egyik kedvenc teázójába beszéltük meg a találkozót. Én előbb odaértem, így kértem magamnak egy kávét és azt kortyolgatva vártam Luhanra, aki nem jött. Sokáig. Úgy negyed óra késéssel, végre beesett és szemeivel körbenézett a helyiségben. Mikor meglátott, mosolyogva intett nekem és odajött az asztalhoz.
- Szia! - köszönt és leült velem szembe. Intett a pincérnek és ő is kért magának egy csésze kávét. Miután a pincér kihozta, beleivott és mosolyogva fúrta tekintetét az enyémbe.
- Szóval? Hogy jössz ki a dokival?
- Mondjuk, hogy jól. Fura egy szerzet. - vontam vállat.
- Az biztos. Nem akarod leváltani? - kérdezte Luhan.
- Azt mondják, ő a legjobb. Lehet, hogy csak ő tud helyre tenni. Viszont, lenne egy kérésem. - Luhan pislogott párat. - Beszélj neki a betegségemről. - a fiú lefagyott. Mereven ült előttem és engem bámult.
- Nézd, fogalmam sincs, hogy miért nem mondtad az eddigi orvosaimnak, hogy mi bajom, de kérlek, nagyon kérlek, beszélj Yixingel! - szinte könyörögtem neki.
- Én... - nem tudott mást kinyögni.
- Luhan! Ha tényleg a barátom vagy, felhívod! - meredtem a szemeibe. Ő csak bólintott, de nem felelt. Mivel úgy gondoltam, hogy most magányra van szüksége, elhagytam a kávézót, közvetlenül a

fizetés után. Csak remélni tudtam, hogy ezek után, tényleg beszél Yixingel.
Mikor hazaértem, egy nyugodt délutánt terveztem, de szinte rögtön rám jött az agyvérzés, mikor beléptem a konyhába.
- Te mit csinálsz? - kérdeztem az orvosom idegesen.
- Csak átrendezem a kajáid. - vont vállat és tovább rakosgatta a cuccaimat.
- Azt látom. De miért?
- Mert szerintem nincs logika a sorrendjükben.
- Hogy mi? - közelebb sétáltam és láttam, hogy ABC sorrendbe tette a fűszereimet, a teáimat és mindent, de tényleg mindent átrendezett. - Van esetleg még valami amihez hozzányúltál? - fontam össze a karjaimat.
- Igen. A DVD-idet és a CD-idet.
- Mi? De a CD-im a szobámban vannak! - akadtam ki.
- Tudom. - vont vállat. Betelt a pohár. Utáltam, ha a cuccaimhoz nyúlnak és a CD gyűjteményemre különösen érzékeny voltam.
- Oké, elég! Egy rohadt szó nélkül beköltöztél, kikészítetted a barátaimat és ha ez még nem lenne elég, rendezgeted a dolgaim! - kiabáltam rá. - Tudod, ezt nem illik és megkérnélek, hogy fejezd be.
- Úgy látom ideges vagy!
- Jól látod! Ne nyúlj a cuccaimhoz! Főleg a CDimhez ne! - néztem rá idegesen. Yixing vállat vont.
- Nem értem mi bajod! Sorba tettem őket, mert idegesített, hogy lehetetlen megtalálni bármit is azon a polcon.
- Neked tényleg fogalmad sincs, hogy miről beszélek? - döbbentem meg. - Nem szokás beköltözni máshoz egy rohadt szó nélkül. De ha már megtetted, lehetne benned annyi, hogy nem turkálsz a cuccaim közt. - magyaráztam. Megdöbbentett, hogy ennyire nincs tisztában ezekkel a dolgokkal.
- Azért költöztem be, mert ezt találtam ésszerűnek.
- De ez bunkósság! - Yixing elgondolkodott. Felsóhajtottam, mert kezdtem rájönni, hogy miért viselkedik így.
- Neked magas az IQ-d, ugye? - kérdeztem. Bólintott, jelezve, hogy eltaláltam.
- Akkor tudod, hogy mi az az EQ.
- Persze! Érzelmi intelligencia. - úgy mondta, mintha egyértelmű lett volna.
- Kérdezhetek valamit? Neked alacsony, ugye? Mármint az EQ-d. - pontosítottam.
- Igen! Nem érdekelnek az érzelmek. - anyám!
- Remek. Akkor már mindent értek! - lerogytam az egyik székre. Nagyon király!
- Mivel kapcsolatban? - pillantott rám Yixing.
- Hogy miért vagy ekkora tapló! Csak azt nem értem, hogy akkor miért foglalkozol emberekkel?
- Mert könnyen felvettek az orvosira. - már megint úgy beszél, mintha ez olyan egyértelmű lenne! Nem hiszem el!
- Költői kérdés volt! - fogtam a fejem.
- Jut eszembe! Luhan, mit mondott? - kérdezte hirtelen, ezzel lezárva korábbi témánkat.
- Semmit. Megpróbáltam a lelkére beszélni, aztán eljöttem. - Yixing döbbenten meredt rám. Nem értettem a reakcióját.
- Te eljöttél? De miért? Addig kell ütni a vasat, amíg meleg! - hitetlenkedve néztem rá. Addig kell ütni a vasat amíg meleg? Ez az ember nem egészen normális!
- Igen, szerinted! De Luhan az én barátom és tudom, hogy mikor van szüksége egyedüllétre. - magyaráztam. Láttam Yixing arcán a döbbenetet.
- Szóval... Akkor most, várunk?
- Igen! - bólintottam. Látszott rajta, hogy nem érti. Fejemet csóválva hagytam el a konyhát, hogy a cikkemmel foglalkozhassam. Jobb dolgom is volt, mint azt magyarázni neki, hogy türelmesnek kell lennie. Yixing annyira furcsa! Ami nekem alapvető és egyértelmű, az neki valahogy érthetetlen. Elhiszem, hogy ő a legjobb a szakmájában és éppen ezért, el is viselem, de nem fogom sokáig mosolyogva nyugtázni a hülyeségeit, ami szerinte "logikus". Vagy negyed órája írtam a cikkemet, mikor Yixing végre békén hagyta a konyhám és leült mellém. Kérdőn pillantottam rá.
- Igen? - pillantottam fel kérdőn.
- Mi az? - kérdezte. - Nem mondtam semmit.
- Tudom. De ideültél. Feltételezem, mert szeretnél valamit. Nem? - orvosom megrázta a fejét.
- Nem. Csak gondolkodom.
- Min? - pislogtam rá.
- Azon, hogy mi bajod lehet. - kezdett nagyon ingerelni, hogy folyamatosan méregetett. Mintha ki akarná szedni a lelkem és kivizsgálni.
- Máson nem is jár az eszed? Csak a munkádon? - kérdeztem.
- Mi máson kellene még? - meglepődtem a válaszán. Mi máson? Bármin!
- Nem is tudom. Nem szoktál a barátaiddal beszélgetni? - meredtem rá.
- Nekem nincsenek barátaim. - adta az egyszerű választ, amin én rettentően meglepődtem, bár valahol számítottam rá.
- Tessék?
- Minek? A barátság csak hátráltatna a munkámban. Eleget foglalkozom emberek érzéseivel és gondjaival, nincs szükségem arra, hogy még plusz munkát csináljak magamnak. - sokkoltan hallgattam végig.
- De... Mi van a te dolgaiddal? Nincs senki, akivel megoszthatnád a problémáidat? - kérdeztem.
- Minek? Ha bajom van, megoldom egyedül. - vonogatta a vállát. Arca továbbra is érzelemmentes maradt, így semmit sem tudtam kiolvasni tekintetéből. Annyira... Annyira üres volt, hogy az valami hihetetlen!
- Szóval, neked nem is hiányoznak az emberi kapcsolatok? - Yixing megrázta a fejét.
- Nem. Az életem tökéletes. - öhm, oké! Jó neki!
- Nem értelek! - sóhajtottam fel. - Mi van akkor, mikor... Tudod...
- Mikor? - nem hiszem el, hogy nem érti!
- Amikor a kis Yixing, esetleg magasabbról akarja figyelni a Világot. - írtam körül gondolataimat.
- Az erekcióra gondolsz? - remek! Én itt töröm magam, hogy szépen körbefoglaljam, erre tönkreteszi az egészet!
- Igen. Nem vágysz egy társra? Még egy estére sem? - pislogtam. Egyszerűen képtelen voltam elképzelni, hogy valaki így gondolkodjon.
- Nem, nem igazán. - rázta meg a fejét.
- De nem vagy impotens. Ugye? - tettem fel az eléggé kényes kérdést.
- Nem. De hamarosan, magad is tapasztalni fogod. - nézett rám.
- Tessék? - döbbentem meg. Ugye nem arra gondol amire én?
- Együtt élünk! Kizárt, hogy ne lássuk egymást legalább egyszer! - megkönnyebbülten sóhajtottam föl. Akkor nem úgy gondolta! Yixing a beszélgetés után felállt és elment, bár azt nem tudtam, hogy hová. Ő nem mondta, én pedig nem kérdeztem. Ahogy írtam tovább a cikkem, hirtelen elkalandoztak a gondolataim.
Tulajdonképpen, még sosem találkoztam olyan jellemmel, mint Yixing. Tudni akartam, mi jár a fejében, hogyan gondolkodik. Ez a kis beszélgetés, felkeltette az érdeklődésem. Kizártnak tartottam, hogy valakinek ne hiányoznának a barátok, vagy ennyire ne érdekeljék az érzelmek. Meg akartam ismerni és célommá vált, hogy kicsalok belőle egy őszinte mosolyt, bármi áron!

My psychiatrist 3

- Ahhoz, hogy jól tudjak dolgozni, ismernem kell téged! - közöltem Suhoval a reggeli után. - Mesélj magadról! - kicsit idegesnek tűnt, bár lehet azért, mert elég vallatós hangnemben beszéltem hozzá.

- Nem tudom mit mondjak...

- Kezd valami egyszerűvel. Szöulban születtél?

- Igen. - bólintott.

- Most, hol vannak a szüleid?

- Amikor egyetemista lettem, úgy döntöttek, hogy utazgatni fognak. Minden évben küldenek egy képeslapot, hogy épp hol állomásoznak. - magyarázta.

- És gyerekkorodban? Akkor is sokat voltak távol? - Suho bólintott.

- Mondhatni. Igen.

- Olyankor ki vigyázott rád? - kérdeztem. Suho zavarba jött.

- Öhm... A bébiszitterem. - köszörülte meg a torkát. Nem hittem neki.

- Tényleg? Hogy hívták? - pislogtam.

- Hát... Már halott. Öreg volt...

- Hogy hívták? - ismételtem meg a kérdést.

- Ööö... Kim Soo Yeon! - bólintottam.

- Miért hazudsz? - néztem rá kíváncsian. - Segíteni akarok, de úgy tűnik, hogy mindenki azt várja, varázslattal oldjam meg a problémát. - fontam össze a karjaim.

- Mindenki? - pillantott rám Suho.

- Igen. Például Luhan. Apropó Luhan. Nem tudod véletlenül, hogy mi baja?

- Mármint?

- Milyen a viszonyuk Sehunnal? - kérdeztem. Suho elgondolkodott.

- Hát, olyanok mintha testvérek lennének. Nagyon szeretik egymást. - ez érdekes!

- Nem mesélnél róluk kicsit? - kérdeztem. Suho bólintott.

- Ovis koruk óta ismerik egymást. Volt időszak, hogy Sehun Luhanékkal lakott, mert a szüleinek külföldre kellett utazniuk pár évre, a munkájuk miatt.

- És nem tudsz róluk mást? Volt bármelyiknek barátnője?

- Luhannak nem. Viszont Sehunnak sok.

- Luhan, hogy jött ki Sehun nőivel? - kérdeztem.

- Fogalmam sincs! Kérdezd meg tőlük.

- Nem rossz gondolat! Gyere! Átmegyünk! - kaptam el a karját. Suho értetlenül jött velem. Így kötöttünk ki ismét Luhanéknál. A kanapén ültünk és meglehetősen zavarban voltak a kedélyek. Talán még Sehun volt aki a legjobban tűrte a feszült légkört.

- Szóval... Mi járatban... Megint? - kérdezte Luhan.

- Csak gondoltuk benézünk és beszélgetünk kicsit. - vontam vállat.

- Marha jó témánk van! - húzta a száját a fiú. Suhora néztem, aki mintha csak kitalálta volna mit akarok, bedobott egy ötletet.

- Mi lenne, ha játszanánk valamit? Olyan rég ültünk így össze.

- Ahhoz nem kellenének a többiek is? - Luhan még mindig ideges volt.

- Ugyan! Jó lesz ez! Legalább csinálunk valamit! - állt föl Sehun. - Mit játszunk?

- Bármit, csak ne felelsz vagy merszet! - szólt közbe Luhan.

- Akkor kérdezz-felelek! - néztem a többiekre.

- Ne! Az a felelsz vagy mersz egy másik verziója! - rázta a fejét Luhan.

- És baj? Miért nem szereted ezt a játékot? Talán titkolsz valamit? - az utolsó kérdésemet, olyan halkan mondtam, hogy csak Luhan értette. Lehajtotta a fejét és a padlót bámulta.

- Mindenkinek vannak titkai. - motyogta.

- És nem lenne jó érzés, ha a magadba fojtás helyett elmondanád valakinek? Például Sehunnak. Úgy hallottam, hogy jó barátok vagytok. - Luhan nagy szemekkel meredt rám.

- Ti miről sutyorogtok? - kérdezte Suho.

- Semmiről! - Luhan egyszerre tűnt zavartnak és dühösnek. Elkezdtünk játszani. Első pár körben, direkt nem tettem föl provokáló kérdést, pedig tudtam volna szemétkedni. De amikor úgy láttam, hogy nagyjából mindenki lenyugodott, Sehunra néztem.

- Szóval, úgy hallottam volt pár barátnőd! - vigyorodtam el. Sehun bólintott.

- Meg tudnád mondani, hogy körülbelül mennyi? - Luhanra pillantottam, aki megfeszült és oldalra nézett.

- Öhm... - Sehun zavartan gondolkodott el. Észrevétlenül nézett Luhanra, majd újra rám.

- Olyan... Tizennyolc. - nyögte ki.

- Az nem semmi. És ezen a héten, vagy úgy összesen?

- Összesen. - motyogta.

- És most is van valakid? - Sehun bólintott és épp válaszolni készült, mikor Luhan közbevágott.

- Egyszerre csak egyet kérdezhetsz!

- Ezer bocs! - vigyorogtam Luhanra. Úgy tűnt, kezdett kikészülni.

- Kijönnél velem egy pillanatra? - kérdezte Suho. Választ azonban nem tudtam adni, mert megragadott és kihúzott a konyhába.

- Te mi a fenét csinálsz? - kérdezte dühösen.

- Mire gondolsz? Csak érdeklődöm. - vontam vállat.

- Nem igaz! Figyelj! Értem, hogy az orvosom vagy, de miért kell a többieket is szívatnod?

- Pont azért, mert az orvosod vagyok! - néztem a szemeibe.

- Nem látom az összefüggést a betegségem és a többiek szekálása között. - húzta össze a szemeit.

- Figyelj! Meg akarom tudni, hogy mi bajod van és erre csak Luhan adhat választ. Viszont ő nem hajlandó segíteni.

- Ezért piszkálod?

- Csak ingerlem!

- Az meg sem fordult abban az okos fejedben, hogy az én segítségemet kérd? Elvégre, én vagyok a

haverja és neked nem fog beszélni, akármennyire is szeretnéd! - elgondolkodtam.

- Nem mondasz hülyeséget.

- Tudom.

- Viszont ezzel az a probléma, hogy neked rendszeresen Luhannal volt rohamod és ha kettesben hagylak benneteket, talán megint rád jön az öt perc. Márpedig, ha ez megtörténik, te nem fogsz emlékezni, Luhan pedig ismét befogja a száját! - magyaráztam.

- Akkor mond meg, hogy mit csináljak! - meredt rám.

- Csak győzd meg, hogy nekem valljon. Ja, és még valami! Sehun ne legyen ott. Van egy olyan érzésem, hogy a hallgatása Sehunnal függ össze. - Suho bólintott.

- Srácok, akkor játszunk tovább? - lépett az említett a konyhába.

- Persze! - kiáltottuk egyszerre. Kimentünk és folytattuk tovább. Unalmas volt, viszont leálltam Luhan és Sehun zavarba hozásával. Délután elköszöntünk tőlük és visszaindultunk Suhohoz.

- Egyébként... Csak, hogy tudjam, mit gyanítasz? - kérdezte tőlem egy idő után.

- Luhanékról?

- Igen.

- Van egy olyan érzésem, hogy Luhan bele van zúgva Sehunba.

- Oh. - bólintott. - Na és Sehun?

- Fogalmam sincs! Talán kedveli Luhant, de ha így is van, jobban titkolja mint az őzszemű! - Suho ismét bólintott. Mikor hazaértünk, csináltunk vacsorát, majd én egyből fürdeni mentem és azt terveztem, hogy lefekszem aludni. De elfeledkeztem róla, hogy Suhoval élek és neki egészen más az életritmusa, mint az enyém.

- Te nem alszol? - kérdeztem, mikor láttam, hogy Suho még nagyban a gépe előtt ül.

- Minek? Még csak nyolc óra. - kérdezte csodálkozva.

- És megkérdezhetem, hogy mit csinálsz? - ültem le mellé.

- Persze! Épp egy cikket írok.

- Újságíró vagy?

- Olyasmi, Én szerkesztem az "Egészséges életmód" rovatot. - mosolygott rám.

- Érdekes. Viszont én fáradt vagyok! Megyek aludni! Jó éjt!

- Neked is! - intett mosolyogva. Ám ahelyett, hogy aludni mentem volna, az ő szobájába léptem. Körbepillantottam a helyiségben. Kutakodni kezdtem. Nem tudom mit kerestem, de tudtam, hogy fel fogom ismerni, ha megtalálom.

- Ez az! - egy fotót találtam a fiókja aljában. Egy fiatal fiúval pózolt valahol. Biztos voltam benne, hogy a rokona lehetett, mert nagyon hasonlítottak, bár a srác idősebbnek tűnt. Elraktam a képet, majd a szobámba mentem. Ha sikerül meggyőznie Luhant, rá fogok kérdezni.

My psychiatrist 2

Nem kellett sokáig kutakodnom, Luhan ugyanis, szinte ott lakott Joonmyun mellett. Tizenöt percet kellett sétálnom és megérkeztem. Becsöngettem, mire kinyílt az ajtó és egy fiú lépett ki a házból. Kíváncsian méregetett, miközben egyre közelebb ért hozzám.

- Igen? - pislogott kérdőn, mikor elért engem.

- Jó napot! Én Zhang Yixing vagyok. Joonmyun új orvosa. Beszélni szeretnék veled! - Luhan bólintott, majd kinyitotta a kaput és beengedett. Bevezetett a házba és leültetett a konyhában az egyik székre. Elhelyezkedett velem szemben, majd rám nézett.
- Mit szeretne tudni?
- Tegeződjünk! - szóltam rá.
- Oké, mit szeretnél tudni? - kérdezte Luhan.
- Mit csinál Joonmyun, mikor rohama van?
- Suho. - javított ki.
- Nekem mindegy. - vontam vállat. - Kérdeztem valamit. - Luhan elvörösödött.
- Elég kínos. - hajtotta le a fejét.
- Segíteni akarok. De, ha nem mondod el, nem tudok. - Luhan sóhajtott, majd épp belekezdett volna valamibe, de hirtelen kulcscsörgés hallatszott az ajtó felől.

- Hazajöttem! - hirtelen az egész légkör megváltozott. Tekintetem az illetőre emeltem, aki belépett hozzánk a konyhába.
- Sziasztok! Ki a vendéged? - kérdezte a fiú.
- Zhang Yixing. Suho legújabb orvosa. - magyarázta Luhan.
- Ez esetben, sok sikert! Én Sehun vagyok! - hajolt meg. Én is köszöntem neki. Sehun pakolászni kezdett a konyhába. Éreztem, hogy Luhan zárkózottabb lett, mint amilyen az elején volt. Tudtam, hogy sikertelen lesz a próbálkozásom, de megkérdeztem.
- Szóval? Elmondod mi baja Suhonak? - Luhan rám pillantott.
- Nem! Azért te vagy az orvos, mert neked kell neki segíteni nem? Old meg! - felállt az asztaltól és távozott. Kicsit meglepetten ültem tovább, majd Sehunra néztem.
- Úgy tűnik, te sem feleltél meg neki! - rázta meg a fejét.
- Aha, persze... - gondolkodtam el. - A többi orvost is így küldte el? - kérdeztem.
- Igen! Valamiért mindegyikkel valami baja volt! - bólintott Sehun.
- Kezdek kételkedni abban, hogy az orvosok voltak a probléma gyökerei! - tanakodtam.
- Hogy?
- Semmi! - sóhajtottam. - Üzenem Luhannak, hogy még keresni fogom! - felálltam az asztaltól és távoztam. Volt egy olyan érzésem, hogy Luhan titkol valamit. Nem tudtam, hogy mit, bár volt egy-két tippem. Úgy voltam vele, ha meg akarom tudni, hogy mi baja Suhonak, előbb Luhannal kell jóban lennem. Utáltam barátkozni, de nem láttam más módot arra, hogy végezhessem a munkám, csak ezt.
Otthon első dolgom volt, hogy összecsomagolok. Úgy határoztam, beköltözöm Suho-hoz. Ha nem sikerül kiszednem Luhanból, hogy mi baja a barátjának, napi huszonnégy órában meg kell majd figyelnem. Szokásosan hamar aludni mentem, hogy másnap időben fel tudjak kelni. Reggel buszra ültem és nyolcra már meg is érkeztem Luhanékhoz.
- Te mit keresel itt ilyen korán? - kérdezte a fiú álmosan, mikor kinyitotta nekem a kaput.
- Téged! - válaszoltam.
- Tessék?
- Azt mondtam, hogy téged. Beszélnünk kell! - Luhan nem felelt, csak hátrébb lépett, hogy bemehessek.
- Minek ez a csomag? - bökött a bőröndömre.
- Ez a "b" tervem! - válaszoltam, majd egyenesen a konyhába robogtam. Luhan kérdőn nézett rám.
- Ha megkérhetlek, kicsit légy halkabb. Sehun még alszik!
- Jó. Nem terveztem sokáig maradni. Csak pár kérdésem lenne.
- Mire vagy kíváncsi?
- Egy szobába alszotok Sehunnal? - Luhan meglepődött a kérdésem hallatán.
- Ez milyen kérdés?
- Eldöntendő.

- Hát... Néha igen. - arca olyan vörös lett, mint a paradicsom.
- Mióta ismeritek egymást?
- Régóta. De, hogy jön ez most Suhohoz? - kérdezte kissé felháborodva.
- Sehogy! Nem mondtam, hogy miatta jöttem ide. - feleltem. Luhan meghökkent.
- Hát?
- Én most rád vagyok kíváncsi!
- Miért? - pislogott.
- Mert érdekel, hogy miért nem mondtad meg az orvosoknak, hogy Suhonak mi baja. Először arra gondoltam, hogy annyira durva, hogy nem merted elmondani. De amikor tegnap itt jártam, rájöttem, hogy nem ez az oka.
- Ezért vagy kíváncsi, hogy mikor alszom együtt Sehunnal? - kérdezte értetlenül.
- Igen. - bólintottam. Hitetlenül meredt rám.
- Nem látom az összefüggést! - nézett rám dühösen.
- Nem is kell. Elég, ha én tudom.
- Én viszont nem értem!
- Én téged nem értelek! - néztem a szemeibe.
- Mi van?
- Idehallgass! Suho a barátod, igaz? - Luhan bólintott. - Akarod, hogy rendbe jöjjön? - ismét bólintott. - Akkor segítened kell! El kell mondanod, hogy mi történik Suhoval! - Luhan kissé ijedten meredt rám.
- Én... - felelni már nem tudott, mert kinyílt a konyha ajtaja és Sehun lépett a helyiségbe.
- Jó re... Ó, ismét te? - pislogott rám. Bólintottam, majd Luhanra néztem. Ismét éreztem, hogy bezárkózik.
- Nem fogsz beszélni igaz? - Luhan megrázta a fejét. Felsóhajtottam.
- Jó, nem erőltetem, de ne hidd, hogy végeztünk! - megfogtam a cuccom és kirobogtam a házból. Suho háza felé tartottam, majd becsöngettem, mikor megérkeztem.
- Ilyen korán? - kérdezte nagy szemekkel.
- Igen.
- És minek a bőrönd? - jött utánam.
- Beköltözöm.
- Ho... Hogy micsoda? - bementem a házba és lepakoltam a nappaliban. - Beköltözöl? De miért? Mikor... Mi? - teljesen összezavarodva állt előttem, így segítettem neki és a szájába rágtam a

dolgokat.
- Luhan nem segít, így huszonnégy órás megfigyelés alatt foglak tartani! Ehhez pedig az kell, hogy együtt legyünk. Ezért beköltözöm. - vázoltam neki a dolgokat.
- Öhm... Oké, végül is... - nézett rám tágra nyílt szemekkel.
- Remek! Hol a vendégszoba? - kérdeztem. Suho felébredve a sokkból, legalábbis nagyjából, felment a lépcsőn és kinyitotta az egyik ajtót.
- Köszönöm! - bőröndömet az ágyra dobtam és elkezdtem kipakolni a cuccom. Suho megállt az ajtóban és engem figyelt.
- Esetleg probléma van? - kérdeztem rá pillantva. Suho megrázta a fejét.
- Semmi... Csak próbálom felfogni, hogy mi történik. - nézett rám. Vállat vontam és pakolásztam tovább. Mikor végeztem, félretoltam Suhot és lementem a konyhába, hogy egyek valamit. Suho, mint egy holtkóros, jött utánam.
- Te mit csinálsz?
- Reggelit. Miért? Minek tűnik? - kérdeztem.
- Én kérek elnézést! - tartotta fel a kezeit. - Ha már így alakult, akár csinálhatnál nekem is.
- Jó, mit szeretnél? - pillantottam rá.
- Mindegy. Jó lesz amit te eszel! - legyintett. Bólintottam, majd nekiláttam, hogy készítsek valami ehetőt. Suho csak ült a helyén és a fejét fogta. Nem igazán tudott érdekelni, hogy most mi zajlik le benne. Egy célom volt, megtudni mi baja.

My psychiatrist 1

Lay:

- Yixing, kérem fáradjon az irodámba! - főnököm hangja szólt a telefonba. Sóhajtva tettel le a kagylót, majd fölálltam a székemről. Már megint, mit akarhat? Gondolkodtam. Tény, hogy főnököm ki nem állhat, de nem rúg ki, mivel profi vagyok a szakmámban. Bekopogtam az ajtón, majd egy hangos "Gyere!" után, benyitottam és beléptem.
- Ülj le! - mutatott főnököm, az asztala előtt elhelyezkedő székre. Tettem amit mond és összefont karokkal, hátradőltem.
- Szóval Yixing, bár ki nem állhatlak, be kell látnom, hogy te vagy a legjobb.
- Tudom. - bólintottam, mire főnököm felhúzta az egyik szemöldökét.
- És szerény.
- Csak tisztában vagyok a képességeimmel. - vontam vállat. - Miért hívott? - kérdeztem.
- Mert lenne számodra, egy tökéletes feladat. - húzott elő egy mappát és ledobta elém az asztalra.
- Mi lenne az? - vettem kezembe és felnyitottam.
- A fiú neve Kim Joon Myun. Skizofrén. Állítólag már három helyen is próbálták kezelni, de senkinek sem sikerült segítenie rajta.
- Mi van, mikor rohama van? - kérdeztem.
- Ezt sem sikerült kideríteni.
- Akkor honnan tudják, hogy beteg? - pislogtam föl az aktából.
- Csak párszor volt rohama és ilyenkor a barátja volt vele, nem az orvosa.
- És miért nem tudták megkérdezni ezt a bizonyos barátot? - tettem föl az újabb logikus kérdést.
- Kérdezték, de a fiú nem akarta elmondani.
- Miért nem? - csuktam össze a dokumentumokat.
- Nem tudni. Szóval? Elvállalod?
- Ez természetes. - bólintottam.
- Rendben. Holnap berendelem Joon Myunt.
- Ne! - szóltam a főnökömre, aki már nyúlt a telefonért. Kérdőn nézett rám.
- Miért?
- Elvállaltam, így innentől ez én betegem és én fogom kezelni, a saját módszerem szerint. Szóval csak mondják meg neki, hogy holnap megyek és megnézem. Az aktáját pedig elviszem. Szeretném tanulmányozni! - főnököm megforgatta a szemeit, de rám hagyta. Mindig ez volt. Utált, mert jó vagyok és a saját módszereimmel dolgozom, de kellettem neki, mert Korea egyik legjobb pszichiátere voltam sőt, meg merem kockáztatni, hogy a legjobb. Rengeteg beteggel volt már dolgom és a tapasztalatok azt mutatják, sokkal jobban megy a kezelés, ha én megyek hozzájuk és nem őket szakítjuk ki a természetes közegükből. Kicsit olyan, mintha állatokkal foglalkoznék, csak négy helyett két lábuk van és intelligensek. Fölálltam és egy gyors köszönés után, visszamentem a helyemre. Mivel épp szünetem volt, felcsaptam a mappát és elkezdtem olvasgatni.
"Kim Joon Myun. Született 1991. május 22-én, Szöulban." Olvastam. Ezek szerint, idősebb pár hónappal. Állapítottam meg. Szemeim megakadtak a fiú fotóján. Legalább tudom, hogy néz ki.
A szünetem lejártával, a betegeimhez mentem, majd egyenesen haza. Megfőztem magamnak a szokásos teámat, leültem a szokásos fotelomba és olvastam az egyik könyvem, ahogy szoktam. Igen. Az életem egy nagy mókuskerék, szokásokból és rutinokból áll, de sosem volt vele problémám. Nem éreztem szükségét barátoknak, mivel mindig is úgy gondoltam, az ilyen emberi kapcsolatok, csak hátráltatnak a munkámban. Karrierista vagyok? Talán. De boldog. Ez az egyik oka, hogy nem jövök ki a főnökömmel. Mivel nem érdekelnek az emberek érzései, nagyban teszek rá, hogy mit mondanak nekem. Egyedül dolgozom, a saját módszereimmel. Bár azért az kellőképpen ironikus, hogy emberekkel foglalkozom, de nem érdekelnek. Ez azzal magyarázandó, hogy a szüleim és a tanáraim szerint is, simán felvettek volna az orvosira, hiszen könnyen tanultam. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy engem a jogász pálya, jobban érdekelt. Végül mégis rávettek, hogy jelentkezzek az orvosi egyetemre, ahol a továbbképzésen a pszichiátriát választottam. Mivel elég racionálisan gondolkodom, nem csoda, hogy jó voltam a munkámban. Az érzelmeket félretettem és a tényekre támaszkodtam.
Miután elolvastam a könyvem, ágyba bújtam és elaludtam. Másnap ugyanolyan korán keltem, mintha a kórházba mentem volna, azzal a különbséggel, hogy most egy kis külváros felé tartottam. Leszálltam a buszról és keresgélni kezdtem a házak között. Hamarosan meg is találtam. Egy kis házikó, gondozott kerttel. Becsöngettem, mire nyílt az ajtó és JoonMyun kíváncsian kidugta a fejét a házból. A kapuhoz szaladt és mosolyogva köszönt.
- Jó reggelt! Zhang Yixing, ugye? - kérdezte.
- Igen! - bólintottam. A fiú beengedett, majd a házba léptünk. Levettük a cipőinket és a nappaliba

mentünk. Leültünk egy-egy fotelba, majd elővettem a mappáját.
- Szóval... Magát a kórházból küldték ugye? - pislogott rám.
- Honnan máshonnan küldtek volna? - kérdeztem fel sem nézve az aktájából.
- Azt tudja, hogy ez már a...
- Negyedik hely ahol jár? Igen. Felvilágosítottak.
- Mikor kell bemennem? - kérdezte. Felpillantottam Joon Myunra.
- Semmikor. Itthon fogok dolgozni magával. Az első amire megkérném, hogy ne magázódjunk. Hamarosan úgyis megismerjük egymást, igazán felesleges.
- Öhm... Oké. Ez esetben, kérsz egy csésze teát?
- Azt megköszönném! - bólintottam. Amíg elkészítette az italunkat, még átolvastam az aktáját, majd elraktam a táskámba. Joonmyun egy tálcával ért vissza, amiről leemeltem az egyik csészét.
- Szóval, lenne pár kérdésem. Először is, mikor vették észre, hogy skizofrén vagy? - kérdeztem. A fiú elgondolkodott, majd rám meredt.
- Igazából, már gyerekkoromban kezdődött, de akkor nem volt olyan feltűnő és sokáig nem is volt rohamom. Aztán pár éve, kiütközött és el kellett mennem a kórházba.
- Értem. - bólintottam. - Gondolom a szüleid tudnak a dologról. Rajtuk kívül még valaki?
- Van egy barátom. Luhannak hívják. Ő tudja, hogy milyenek a rohamaim. A szüleim viszont nem.
- Ők csak annyit tudnak, hogy skizofrén vagy? - lepődtem meg, mire bólintott.
- Rendben. Na és hol van ez a Luhan?
- Itt lakik a közelben, de nem fogja elmondani, hogy mi bajom. - sóhajtott Joonmyun.
- Hallottam róla. Megkérdezhetem, hogy miért?
- Nem tudom. Azt mondta az összes pszichiáterre akivel találkozott, hogy nem győzték meg.
- Érdekes. Azért add meg a címét, hátha kiszedek belőle valamit!
- Rendben! - a címén kívül, megadta a telefonszámát is, hogy telefonálni tudjak neki. Elhatároztam, hogy felkeresem és kiszedem belőle, hogy mi baja Joonmyunnak.
Miután befejeztük a kérdezz-felelek "játékot", első utam, Luhanhoz vezetett.

32. Marriage or love? (VÉGE)

2 év múlva...

- Nyugodj meg! Hamarosan megérkeznek! - vigyorgott Tao és lelökött a fotelba.
- Én teljesen nyugodt vagyok! - válaszoltam.
- Ja, látom! Ezért járkálsz föl-alá vagy egy fél órája? - nevetett. Oké, tény, hogy izgatott lettem, de miért ne lettem volna, mikor a Kwon család meglátogat és hozzák magukkal a babát. Mióta megszületett, gyakran látogattak meg, de ez az első alkalom, hogy egy egész nyáron át maradnak, ráadásul ugyanabban a házban bérelnek ki lakást, mint ahol én is lakom.

Két év telt el azóta az ominózus este óta és sok minden megváltozott. Luhan és én befejeztük az egyetemet. Én tolmácsként kezdtem el dolgozni, Luhan pedig ottmaradt, mint egyetemi professzor. Sokan dicsérik, hogy jó tanár és nagyon büszke vagyok rá. Összeköltözött Sehunnal, így éjjel-nappal együtt lehetnek. Lay most az apja mellett vezeti a... Maffiózó céget? Öhm... Oké, fogalmam sincs, hogy hivatalosan mit dolgozik, de valami nagyfőnök a Maffiában, ahogy Suho is. Xiumin és Jiali összeházasodtak és a lány épp babát vár. Taonak sikerült meggyőznie szüleit, hogy nem akar az angol nyelvvel foglalkozni, így átjelentkezhetett egy másik szakra, szóval sportolhat egész nap. Beköltözött hozzám, így nem voltam egyedül. Mindenki boldog volt és ez a lényeg. Tyler és Jessica összecsiszolódtak, nekem pedig sikerült túljutnom a lányon. Persze, még mindig szeretem, de már nem úgy mint Taot. Máshogy. Valahol a lelkem mélyén, még mindig tudom, hogy soha senkit nem fogok még egyszer úgy szeretni, mint őt. Kilenc év, az akkor is kilenc év marad, ha elválnak útjaink. Minden esetre, már nem fájt, mikor megláttam Tylerrel. Megszületett a kisbabánk, akit a Kris névre kereszteltek.
Merengésemből a csengő zökkentett ki. Az ajtóhoz léptem és kinyitottam.

- Sziasztok! - üdvözöltem őket. Kezet fogtam Tylerrel, Jessicáéknak pedig adtam egy-egy puszit.
- Hogy vagytok? - kérdeztem, mikor beljebb léptek.
- Jól! Bár nem alszunk semmit, azért jól. És ti? - pislogott rám Jessica, majd átadta Krist.
- Mi is.
- Mi van azzal a kényszerházassággal? A szüleid végül belátták, hogy nincs értelme? - kérdezte Tyler és üdvözölte Taot is.
- Hát, nem tudom, hogy belátták-e, de két éve, levelet kaptak, egy bizonyos Zhang Yixing-től, aki követelte, hogy az esküvőt mondják le. - vigyorogtam.
- Ebben is Lay keze volt? Gondoltam. - nevetett Jessica.
- Igen. - bólintottam. - Lay szeret csendben dolgozni. - kis csend telepedett ránk, de nem volt kellemetlen.
- Tudod, hogy nagyon hasonlít rád? - mosolygott rám Jessica.
- Igen? - Krisre néztem és elmosolyodtam. - De a te szemeidet örökölte. - Jessica megsimogatta a baba hátát. - Most itt hagyunk titeket, még szeretnénk kicsomagolni, de mindjárt visszajövünk. Rendben? - mosolygott rám. Bólintottam, majd bevittem a nappaliba Krist, miközben Tylerék elhagyták a lakást. Alig mentek ki, már nyílt is az ajtó és hat ember csődült a lakásba.
- Srácok! Hogy kerültök ide? - kérdeztem, ahogy megláttam a többieket.
- Csak köszönni akartunk nektek! Jessicáék?
- Kipakolnak, de jönnek vissza! Addig köszönjetek Krisnek! - a többiekből, Layt leszámítva, egy lányos sóhaj szökött fel. Luhan kezébe adtam a kicsit, aki csillogó szemekkel nézett rá.
- Mondtam, hogy a te hajadat örökölte! - mosolygott rám. Megforgattam a szemeim. Kris nagyon jól érezte magát Luhan karjaiban, folyton mosolygott, meg nevetgélt.
- Luhan, jó anya leszel! - vigyorgott rá Xiumin, mire rokonom, kiöltötte rá a nyelvét.
- Sehun, akarok egy gyereket! - fordult a fiatalabbhoz. Sehun kissé meghökkent a kérés hallatán.
- Hidd el, hogy ez most nem rajtam múlik!
- Tudom! Mi lenne, ha Krist ellopnánk?
- Ja, marhára fognak neki örülni! - kitört belőlünk a nevetés. Sokat beszélgettünk, miközben vártunk Jessicáékra, akik hamarosan megérkeztek és meglepődve tapasztalták, hogy többen lettünk a lakásban. Ők is leültek közénk és csatlakoztak a beszélgetéshez. Boldog voltam. A szeretteim ott voltak velem és jól éreztük magunkat. Szerettem volna, ha ez a pillanat örökké tart, de az óra ketyegett, az idő múlt. Sokat ökörködtünk azon az estén és sokat röhögtünk. Boldog voltam. Mérhetetlenül boldog.

31. Marriage or love? +18

- Miről akartál velem beszélni? - kérdezte Tao. Körülbelül három nappal azután, hogy hazajöttünk, tervezgettem, hogy mit fogok mondani, de semmire sem jutottam, ezért Lay a keze ügyébe vette a dolgokat. Közölte, hogy vagy felhívom, vagy telefonál a szüleimnek, hogy javasoljon egy időpontot a leendő esküvőmre, ami alól, még mindig szeretnék kibújni. Így kerültem az egyik közeli kávézóba, ahol találkoztam Taoval.
- Hát... Szóval... - hm, eddig jó!
- Igen?
- Én... Csak bocsánatot akarok kérni tőled. - Tao kérdő pillantásokat küldött felém.
- Azért, mert...? - hajolt közelebb.
- Mert szórakoztam veled, de tartozom egy vallomással! - Tao nem válaszolt, csak érdeklődve nézett rám. - Nem azért csókoltalak meg, mert szórakozni akartam veled, hanem mert... Tetszel nekem. Csak nagyon nehéz volt elvonatkoztatni attól, hogy közben Jessicát is szerettem és szeretem. Túl akartam lépni, de ez egészen az esküvőig nem ment. - kifújtam a levegőt és Taora pillantottam.
- És, már sikerült?
- Teljesen nem. Talán sosem fog menni. De már jobban vagyok. Idővel minden jobb lesz. Csak azt szeretném tudni, hogy van-e még esélyem egyáltalán, vagy ne is számítsak rá? - félve néztem Taora. A fiú nem válaszolt, percekig csak bámult rám, majd közelebb hajolt és puszit nyomott a számra.
- Van. De megkérnélek valamire! Csak akkor keress meg, ha úgy érzed, tényleg sikerült túllépned! - bólintottam, mire elmosolyodott. Felállt az asztaltól és elment. Nagyot sóhajtottam. Most, mi legyen?

- Szóval akkor... Ennyi? - kérdezte Luhan döbbenten. A konyhában ültünk, Sehun társaságában és épp mondandóm végére értem.
- Azt hiszem egy ideig igen. - bólintottam.
- Annyira hülyék vagytok! - sóhajtott Sehun.
- Tudod mi kéne nektek? Pia és buli. - nézett rám Luhan.
- Meg egy raktárszoba. Ne magatokból indulj ki kérlek! A HunHan-féle szex, nem az én stílusom! - forgattam meg a szemeimet.
- Először is, hidd el, hogy ha ott lettél volna, teljesen máshogy látnád, másodszor, mi az, hogy HunHan? - villogtak rokonom szemei.
- Először is, szerencsémre nem voltam ott és nem láttam a kis kufircolásotokat...

- Nem úgy értettem.
- Másodszor gondolkozz és rájössz. - fejeztem be a mondandóm.
- Te összevontad a neveinket? - fonta össze Luhan a karjait.
- Igazából Lay. - javítottam ki.
- Ez annyira...
- Cuki! - szólt közbe Sehun. Mindketten ránéztünk.
- Szerintem aranyos. Miért? Neked nem tetszik Bambi? - vigyorodott el a fiatalabb. Luhan elvörösödött a megnevezés hallatán.
- Nem arról van szó, hogy nem tetszik... - hajtotta le a fejét.
- Ne keménykedj, te! - Sehun az ölébe húzta Luhant. - Mutatod, hogy milyen egy jéghegy vagy, de közben folyamatosan cukizol! - Luhan arca olyan lett, mint a paradicsom. Nem szólt semmit, csak belebújt Sehun nyakába.
- Mi lenne, ha bulizni mennénk? Tudom, hogy ellene vagy, de abban semmi nincs, ha mindannyian elmegyünk. Meghívjuk a többieket is és szórakozunk egy jót! - nézett rám Sehun.
- Jó, végül is, nincs abban semmi rossz! - legyintettem. Miután rábólintottam, Luhanék már el is kezdtek szervezkedni. Abba, hogy hova menjünk és mikor, semmi beleszólásom nem volt. Az iszogatást végül a hétvégére tettük és addig még volt egy kis időm. Legalábbis ezt hittem. Az egyetemi tanárok viszont nem ezt gondolták. Egyik előadás a másik után, ZH-k, beadandók... Kimerültem. Nem vágytam másra, csak arra, hogy kiadhassam a feszültséget. Szerencsére HunHanék gondoskodtak róla, hogy a legjobb szórakozóhelyre vigyenek mindannyiunkat.
- Azta! Ez állati! - néztünk körül szájtátva. Hét táncterem, három karaoke bár és rengeteg bárpult.
- Honnan ismeritek a helyet? - kérdeztük.
- Sehun bácsikájáé a hely! - válaszolta Luhan. - Amióta megnyílt, ide járunk!
- Cuki. Na, igyunk valamit! - lépett Yixing a pulthoz és rendelt mindannyiunknak egy italt. Ahogy telt az este, természetesen mindenki a maga párjával ment valahova. HunHanék táncolni, Jiali és Xiumin az egyik asztalnál ették egymást. Suho és Lay pedig beszélgettek a bárpultnál. Csak mi maradtunk Taoval és egy halom pia, amit egyfolytában a gyomrunkba küldtünk. Mivel beszélgetés helyett is ittunk, olyan részegek lettünk, hogy szinte a saját nevünkre sem emlékeztünk.
- Itt a taxi! - lépett oda Lay.
- Milyen taxi? - pislogtam fel rá.
- Ami hazavisz titeket! Nem akarlak hányni látni, úgyhogy beülsz abba a szaros kocsiba és hazahúzol! Világos? - nézett a szemeimbe. Lay mindig is tudott hatni az emberekre, így minden kérdés nélkül, tettük amit mond. Beültünk a taxiba és meg sem álltunk hazáig. Otthon természetesen nem szóltunk egymáshoz, csak ültünk a kanapén és ki-be fújtuk a lebegőt.
- Ezentúl így lesz? - kérdeztem.
- Mi?
- Hogy nem szólunk egymáshoz. Ez neked jó?
- Mi mást tehetnénk? - nézett rám Tao.
- Nem tudom! Akármit! Minden jobb, mint ami most van! Idehallgass! Tudom, azt akarod, hogy legyek túl Jessicán, de ez nem megy egyedül! Idő kell hozzá és valaki, aki segít megfeledkezni róla!
- Nem akarok az lenni, aki...
- Aki mi? Pótlék? Egy második az életemben? Miért hiszed ezt? Elvesztettem őt! Nekem nincs már senkim, csak te és kedvellek! Egyre jobban! De ha nem engedsz közel magadhoz, te is eltűnsz az életemből és abba belehalnék! - keltem ki magamból.
- Most, mit vársz, mit mondjak?
- Hogy maradsz! - Tao meglepetten nézett rám. Annyira féltem, hogy elmegy, hogy tettem valamit, amiről először azt gondoltam, hülyeség lesz. Megcsókoltam. Ötven százalék volt az esély, hogy ellök és elmegy. De nem tette. Közelebb húzott magához, nekem pedig ekkor esett le, hogy Laynek ez volt

a terve. Ő tudta, hogy Tao így fog reagálni, így nem féltem. Bátrabb lettem. Elkezdtem leszedni Taoról a felsőjét, majd nyakát kezdtem puszilgatni. Erre volt most szükségem! Azok után a feszült és borzasztó hónapok után, ez kellett nekem. Ahogy egyre lejjebb és lejjebb haladtam, Tao éles nyögéseket hallatott. Amikor elértem a nadrágját, nem vesződtem sokat, nemes egyszerűséggel leszedtem a fölösleges ruhadarabokat és számba vettem éledező szervét. Tao egyre hangosabb lett, ami nekem nagyon tetszett. Mikor éreztem, hogy már nem sok van hátra, leváltam róla és magamról is leszedtem a ruhákat. Én már bevetésre kész voltam, hiszen régóta szerettem volna együtt lenni vele. Visszatértem szájára és közben tágítani kezdtem. Meglepően gyorsan megvoltam, így lassan belé hatolhattam.
- Fáj? - pusziltam meg a homlokát.
- Nem vészes. - mosolyodott el. Mozogni kezdtem és... El sem tudom mondani milyen csodálatos érzés volt. A nyögései a fülembe, az a szikra ami a szemeiben volt és... Az egész. Soha életemben nem voltam még ilyen boldog. Talán Jessicával. De ezen az estén attól el kellett vonatkoztatni. Úgy kellett rá tekintenem, mintha nem is lett volna.
- Kris... - tudtam mit akar. Egyre gyorsabban kezdtem mozogni, míg el nem értük a gyönyört. Kezemmel közben olyan ütemben próbáltam kényeztetni, mint amilyen gyors voltam alul. Nem sok kellett és elértük a beteljesülést. Kimerülten dőltünk egymás mellé.
- Szerencse, hogy nagy a kanapétok. - vigyorgott Tao.
- Nem nagy, csak rajtam fekszel. Te és a száz kilód! - nevettem.
- Az még mindig az izom! - vert fejbe picit. - Szóval? Mi volt ez? - kérdezte.
- A válaszod.
- Nem is tettél fel kérdést!
- Rendben. Akkor most. Maradsz? Segítesz túllépni? - Tao puszit nyomott a számra és elmosolyodott.
- Maradok!

30. Marriage or love?

Nem gondoltam, hogy ilyen hamar eljön ez a nap is! A buszon ültem a többiekkel és a tengerpart felé tartottunk. Tao nem volt ott és fájt is a szívem miatta. Amikor megérkeztünk a partra, elindultunk az egyik kis hotelhoz, ahol az esküvőt fogják tartani.
- Kris! Annyira örülök, hogy itt vagytok! - ugrott Jessica a nyakamba, mikor meglátott.
- Szia! Mi is örülünk! - mosolyogtam rá, mikor elengedtem.
- Gyertek, megmutatom, hol kell átöltöznötök. - fogta meg a kezem és átvezetett minket a folyosókon. Megállt az egyik ajtó mögött és kinyitotta nekünk.
- Hamarosan jövök és elmondom mikor mi lesz. Addig készüljetek el! - becsukta maga mögött az ajtót és magunkra hagyott. Nem csodálkozott, hogy Tao nincs velünk, mielőtt jöttünk volna, szóltam neki. Szomorú volt, hiszen kedvelték egymást, de mégsem rángathatjuk ide, ha nem akarja.
Átöltöztünk, majd Sehun és Luhan úgy döntöttek, hogy körbenéznek kicsit a helyszínen. Xiumin is lelépett, mert Jialival akart lenni, így hárman maradtunk a szobánkban.
- Keresd meg Jessicát! - mondta Lay és az ajtó felé kezdett tolni.
- Miért? - kérdeztem, de válasz helyett, csak egy ajtócsapódást kaptam. Annyira nem értem az ilyen kitöréseit! Elindultam hát a folyosón és gondolkodni kezdtem. Vajon, hol lehet Jessica? Sokáig keresgéltem, mire sikerült rábukkannom a magfelelő ajtóra. Halk éneklés szűrődött ki, így lenyomtam a kilincset és óvatosan benyitottam. Lélegzetelállító látvány volt. Jessica és a húga Krystal voltak a szobában. Mindketten felöltöztek már és a sminkjeiket rakták fel.

- Gyönyörű vagy! - mosolygott Jessica a húgára.
- Ugyan! Ma te leszel az est fénypontja! - Jessica elkomorodott.
- Igen. Tudom.
- Naa! Ne legyél ilyen! - Krystal átölelte nővérét, így pont kiszúrt engem az ajtóban. - Úgy látom vendéged van. - mosolygott rám.
- Tessék? - Jessica kérdőn fordult meg, így már teljesen megláthattam. Elakadt a lélegzetem.
- Magatokra hagylak benneteket. Kris, te pedig csukd be a szád! - veregetett vállon Krystal, majd távozott a szobából.
- Te mit keresel itt? - kérdezte csodálkozva.
- Én... Csak, látni akartam, hogy vagy. - magyaráztam és beljebb léptem.
- Hát... Fogjuk rá, hogy jól. - vont vállat Jessica. Elé léptem és végigmértem.
- Csodálatosan nézel ki. - mondtam.
- Jobban érezném magam, ha nem kellene itt lennem. - ölelte át magát. - Legszívesebben elrohannék, de tudom, hogy nem tehetem. Sem veled, sem a babával, sem Tylerrel és még magammal sem.
- Tyler rendes. Jó lesz vele! - fogtam meg a vállait. Biztatni próbáltam, de legszívesebben sírtam volna.
- Tudom. De nekem nem ő kell. Hanem te! - arcára vezettem kezeim és megcsókoltam. Fájdalmasan kapaszkodtunk egymásba, nem akartuk, hogy valóssággá váljon ez a rémálom. Mikor elváltunk, láttam, hogy sír. Letöröltem könnyeit, de hiába, mindannyiszor újabb cseppek folytak végig arcán.
- Szeretlek! - zokogta.
- Én is! - puszit nyomtam a homlokára. Hirtelen Krystal hangja, kizökkentett bennünket.

- Hamarosan kezdünk, szóval lassan gyertek ki!
- Rendben! - kiáltottuk egyszerre. Utolsó csókot nyomtam Jessica ajkaira, majd otthagytam, hogy össze tudja szedni magát. Megkerestem a többieket, akik már a templom felé tartottak. Mindenki a helyére állt és megszólalt az esküvői induló. Rettenetesen fájt azt látni, hogy Jessica valaki máshoz megy hozzá. Nem velem áll az oltár előtt, hanem Tylerrel. Nem én fogom boldoggá tenni, hanem Tyler. Egyetlen dolog van, ami az enyém és az a baba.
Kimondták az igent, én pedig összeroppantam. Amikor vége lett és mindenki visszavonult a hotel éttermi részébe, én a szobám felé vettem az irányt. Lerogytam az egyik székre és kitört belőlem a zokogás. Nem bírtam tovább. Éreztem, hogy ennyi volt. Vége! Végképp el kellett engednem. Hiába vérzett a szívem, nem tehettem mást, mint kiengedni a gőzt és elengedni, mint egy lufit.
Kezeket éreztem a hátamon, melyek kedvesen simogattak. Felnéztem az illetőre és legnagyobb döbbenetemre, Tao ült mellettem.
- Te... Hogy kerülsz ide? - pislogtam.
- Shh! Sírj csak. Hidd el, hogy jót fog tenni! - simogatott tovább. Ismét felzokogtam és a nyakába borultam.
- Annyira nehéz!
- Tudom! - suttogta a fülembe. - Tudom. - nem tudom meddig ülhettünk ebben a pózban, de valószínűleg sokáig, mert nem rövid ideig tartott, mire sikerült valahogy összeszednem magam. Elengedtük egymást és úgy döntöttünk, hogy lemegyünk a többiekhez. Épp kinyitottuk az ajtót, de kimenni már nem tudtunk, mert valaki állt előttünk.
- Tyler? - kérdeztem, mire bólintott.
- Beszélnünk kell. Kettesben. - Taoval egymásra néztünk. A fiú biztató mosolyt küldött felém, majd lelépett.
- Igen? - kérdeztem, mikor Tao már hallótávolságon kívül volt.
- Csak azt akartam mondani, hogy... Sajnálom! - nézett rám keserűen.
- Hogy te? Nekem kéne bocsánatot kérnem.
- Hallgass végig! - szólt rám. - Én nem akartam elvenni tőled, de ezt láttam a legésszerűbbnek. Különben elvetették volna a babát, de abba Jessica belerokkan. Viszont tudnod kell, hogy szeretem. Szerelmes vagyok Jessicába és mindent meg fogok tenni, hogy boldog legyen! - nézett a szemeimbe.
- Vigyázz rájuk! - súgtam. Tyler bólintott.
- Szeretném, ha a baba tudna rólad. Bár én fogom nevelni, szeretném, ha tudná, hogy ő egy nem akármilyen szerelemből született!
- Köszönöm! - mosolyodtam el hálásan. Tyler megölelt, majd elengedett és a vállaimra tette a kezeit.
- Megvédem őket és szeretni fogom mindkettejüket! Ezt megígérem!

- Mérhetetlenül hálás vagyok neked! - utoljára még összemosolyogtunk, majd visszament a többiekhez. Nem sokkal később, Tao visszajött és mi is lementünk. Gyorsan megettük a vacsorát, majd Krystal felállt a kis színpadra.
- Egy kis figyelmek Kérnék! Felkérném az ifjú párt, hogy nyissák meg az estét egy közös tánccal! - mindenki tapsolt, majd Tyler és Jessica felállt és a tánctérre léptek. Elkezdtek táncolni, majd a többiek is csatlakoztak hozzájuk. Hirtelen odaléptek hozzám és kedvesen rám mosolyogtak.
- Ne csak ülj itt! Táncoltasd meg a feleségem! - kacsintott rám Tyler. Kézen fogtam Jessicát és átöleltem.
- Ennek nem így kellene lennie! - súgta nekem.
- Már nem csinálhatjuk vissza! - válaszoltam.
- Fáj!
- Tudom! De el fogsz felejteni! Tyler jó ember. Mellette boldogabb leszel, mint amilyen mellettem valaha lettél volna.
- Nem mondhatod ezt! - bújt hozzám.
- Nem mondhatok mást! - feleltem.
Az este sokáig tartott, legalábbis én úgy éreztem. Persze a többiek jól érezték magukat, hiszen azzal lehettek, akit szerettek. Mikor mindennek vége lett, a szobáink felé masíroztunk, hogy eltegyük magunkat másnapra.

- Tao! - fordultam felé, mire kérdő pillantásokat vetett felém. - Aludj velem! - a fiú elmosolyodott és bólintott. Mivel kettesével volt a szobabeosztás, nem volt gáz, hogy Tao minden előrejelzés nélkül megjelent. Befeküdtünk egymás mellé és próbáltunk aludni. Természetesen, ez mindkettőnknek nehezen ment, hiszen én fel-felzokogtam éjszaka, Tao pedig egyfolytában vigasztalt. Ebből kifolyólag, reggel hullafáradtan ébredtünk. Az ifjú pár már a kocsija előtt állt és a többiektől köszöntek el. Igen. Mentek nászútra. Jessica fájdalmas pillantást küldött felém, majd beült a kocsiba Tyler mellé és elmentek. Addig néztem utánuk, amíg teljesen el nem tűntek a szemem elől.
- Na? Hogy viseled? - kérdezte Luhan, mikor mellém lépett.
- Hát, nem volt könnyű, de elengedtem. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok szomorú, de biztos vagyok benne, hogy Tyler boldoggá fogja tenni. - mondtam.
- Ugye tudod, hogy rám bármikor számíthatsz? - Luhanra pillantottam, aki nem nézett rám. - Lehet, hogy nem úgy tűnik, de nagyon is szívemen viselem a dolgaid. Szigorú vagyok és nyers, de ez nem azt jelenti, hogy nem szeretlek. Szóval... Rám számíthatsz! - mosolygott fel rám. Őszintén meglepődtem. Sosem volt velem ilyen, hiszen az érzéseit mindig is magába fojtotta.
- Köszönöm! - mosolyogtam rá hálásan.
- A rokonod vagyok! Ez a minimum. - vont vállat. Lassan mi is készülődni kezdtünk. Összepakoltunk, buszt néztünk visszafelé, majd elindultunk haza. Én csöndben voltam az út alatt, leginkább kifelé bámultam az ablakon. Már sírni sem tudtam. Ennek így kell lennie! Tyler jó ember! Vigyázni fog rájuk! Mondogattam magamban. Nagyot sóhajtottam és Tao felé fordultam.
- Minden rendben? - kérdezte, mire megráztam a fejem.
- Nincs. De majd elmúlik. Egyébként, ha visszaértünk, szeretnék beszélni veled. - mosolyogtam féloldalasan. Tao kíváncsian bólintott, de nem kérdezte, hogy mit akarok. Tudta, ha visszaérünk, úgyis elmondom.

29. Marriage or love?

Hatalmas csörömpölésre ébredtem. Álmosan vonszoltam ki magam a konyhába, hogy megnézzem mi volt ez a zaj, de kiderült, hogy Suho okozta a lármát.
- Ne haragudj! - kért bocsánatot. - Feküdj vissza, ha még álmos vagy!
- Már mindegy, egyébként, mit csinálsz? - kérdeztem és közelebb léptem.
- Csak reggelit. Lay is mindjárt felébred és gondoltam, ehetnénk együtt is. - mosolygott.
- Remek gondolat! - szólalt meg Yixing a hátunk mögött. Leült a helyére és rám nézett.
- Szóval? - nézett rám kérdőm. - Gondolkodtál az este?
- Igen. - bólintottam.
- És mire jutottál?
- Hát... Nekem bejön Tao, de... Még nem vagyok túl Jessicán. - adtam meg a választ, miután én is leültem.
- Remek. Szóval, mit fogsz tenni?
- Megmondom Taonak, bemasírozok az esküvőre és végignézem, ahogy elveszítem az életem.
- Remek terv! Biztató. - bólintott. - Kezdem úgy érezni magam, mint azok az öreg bölcsek a hegyen. Mindenki csodát vár tőlük, pedig ha az emberek néha használnák az eszüket, egyedül is boldogulnának!

- Mit tehetnénk? Lay, van olyan, hogy rá kell vezetni az embereket, hogy gondolkozzanak és te ebben segítesz! - szólt közbe Suho.
- Mert én racionálisan gondolkodom és nem hagyom, hogy az érzelmeim befolyásoljanak. - magyarázta Lay és belekezdett az elé rakott reggelibe.
- Azért... Valamikor hagyod. - szólt közbe Suho halkan.
- Te más vagy! Téged szeretlek!
- Tessék? - kérdeztem hol Yixingre, hol Suhora pillantva. Úgy éreztem magam, mintha fejbe basztak volna egy serpenyővel. Először is, mert nem tudtam, hogy együtt vannak. Másodszor, mert Lay olyan érzelemmentes arccal közölte, mintha csak annyit mondott volna, esik az eső. Mégis, Suho arcán olyan vigyor terült el, hogy az ember azt hinné, fogas van a szájában.
- Ti együtt vagytok? - csodálkoztam el.
- Igen. - mosolygott Suho.
- Mióta? - döbbentem meg.
- Ugye milyen jól titkoltuk? Nem úgy, mint HunHanék! - nézett rám Lay is.
- HunHanék?
- Sehun és Luhan. - magyarázta Suho.
- Jaaa, de én náluk sem tudtam.
- Mert hülye vagy. - vont vállat Lay.
- Kösz. Én is bírlak!
- Mondtam én ilyet? - pislogott. Nem tudtam, hogy nevessek, vagy sírjak. Suho nem zavartatta magát, hangosan nevetgélt Lay beszólásain. Reggeli után, úgy döntöttem, hazamegyek. Megköszöntem az elszállásolást és megpróbáltam minél hamarabb hazaérni.
Otthon, nagy meglepetésemre, Luhan üldögélt a kanapén és még nagyobb meglepetésemre, Sehun nélkül.
- Mi történt? Összevesztetek? - kérdeztem rokonom, aki felnézett rám a könyvéből.
- Dehogy vesztünk! Miért gondolod?
- Mert nincs itt.
- Mert nem itt él. - vont vállat Luhan.
- Igen, de ti mindig együtt vagytok! - válaszoltam. Luhan fintorogva nézett vissza rám.
- Nem vagyunk összenőve, mint egy mágnes! Hidd el, nem dőlök kardomba, mert pár óráig nem vele vagyok! - Luhan visszatért!
- Jó, elnézést, hogy megszólaltam! - tartottam fel a kezeimet.
- És, mit beszéltél Layel? - kérdezte. Leültem mellé és hátra döntöttem a fejem.

- Hogy túl kell lépnem Jessicán.
- Ezt eddig is tudtuk. Most megerősítés miatt mentél oda, vagy volt valami más is? - pislogott rám.
- Volt... Valami más oka is. - meredtem magam elé.
- Mi?
- Én... Csókolóztam Taoval. Háromszor is. - Luhannak leesett az álla.
- Te meleg vagy? - csodálkozott el.
- Nem! Vagyis! Az a helyzet, hogy nem tudnék többé még egy lányt megszeretni. Jessica után nem. Viszont fiút lehet. És Tao mindig ott volt velem.
- Ezt, hogy mondod meg anyádéknak? - fogta a fejét Luhan.
- Te, hogy mondtad?
- Sehogy. Ők látták. Nem emlékszel? Sehunnal szerelmet vallottunk a templomban. Szerintem abból levágták! - bólintottam.
- Igaz.
- Na látod. Te, hogy tervezed? - nézett rám.
- Hát... Fogalmam sincs. Igazából, előbb Taoval szeretnék beszélni és túl akarok lenni az esküvőn is. - magyaráztam.
- Ez nem rossz gondolat! Mindent sorjába! De Tao érez irántad valamit?
- Igen. - bólintottam. - Bevallotta, hogy kedvel.
- Hát... Sok sikert. - mosolyodott el. Megveregette a vállam és felvette az épp csörgő telefonját. Miután beleszólt, szinte kivirágzott. Arca kipirult, ajkai mosolyra húzódtak. Miután letette, mint akit ágyúból lőttek, rohant a szobájába és villámgyorsan elkészült.
- Nem vagytok összenőve, mi? - nevettem rá.
- Kuss! - szólt rám. - Nem érdekel a véleményed! Egyébként, nem itthon alszom! Szia! - ezzel elviharzott. Vigyorogva néztem utána, bár meg kell valljam, kicsit irigyeltem. Neki minden összejött. Nem kellett megházasodnia, azzal lehet akit szeret és boldog. Xiumin is eszembe jutott, hiszen most ő is elvan Jialival. Csak én szenvedek és fogalmam sincs mit tegyek! Gyermekem lesz, a lány akit szeretek kimegy Amerikába és ott van Tao is, akivel nem tudok mit kezdeni. Annyira fasza mostanában az életem! Sóhajtottam fel. Fájdalmas mosollyal vonultam a szobámba és előkotortam a cigim. Nem szoktam dohányozni, de most úgy éreztem, szükségem van rá. Az erkélyre mentem és rágyújtottam. Lassan fújtam ki a füstöt és éreztem, hogy kicsit nyugodtabb vagyok. Kezd elegem lenni!

28. Marriage or love?

Jócskán délutánra járt az idő, mikor kopogtatást hallottam az ajtón. Kinyitottam a bejárót és

legnagyobb meglepetésemre Jessica állt előttem.
- Szia! Remélem nem zavarok! Csak ezt akartam odaadni! - nyújtott felém egy borítékot. - Személyesen akartam átadni. - kérdőn bontottam fel és egy meghívót véltem felfedezni.
- Köszönöm! - mosolyogtam rá.
- Nincs mit! Tényleg örülnék, ha eljönnétek! - a dátumra pillantottam és kissé meghökkentem.
- Hű! Jó előre hoztátok! - pislogtam.
- Csodálkozol?
- Jó, igazatok van, csak meglepett. - a meghívót az asztalra tettem, majd visszafordultam Jessicához.
- Megkaptad az ultrahangképet? - lépett közelebb.
- Meg! Luhan nem találta meg rajta a kicsit, de Sehun segített neki. - Jessica elmosolyodott. Mélyen a szemeibe néztem, ő pedig végigsimított arcomon. Nagyot sóhajtott, majd hátrább lépett.
- Mennem kell. Tyler lent vár a kocsiban.
- Miért nem hoztad föl? Megismerném! - jutott eszembe, de Jessica megrázta a fejét.
- Bejelentés nélkül nem hozok fel senkit! - elköszöntünk, majd Jessica lesietett a vőlegényéhez. Nagyot sóhajtva csuktam be utána az ajtót és lehuppantam a kanapéra. Az esküvő egy fél hónap múlva kerül megrendezésre. Jessica és Tyler végül úgy döntöttek, hogy itt házasodnak össze, de Amerikába fognak költözni. Akármennyire fáj is, tudom, hogy ez volt a legjobb döntés részükről. Ott nincs szülői parancs, a rokonok megvető pillantása és... Én sem. Én sem leszek ott és ő sem lesz nekem itt. Hiába lesz a csábítás, egyszerűen elérhetetlenek leszünk egymás számára. Karanténba kell különülnünk mind a kettőnknek. Tovább kell lépnünk.
Amíg ilyeneken gondolkodtam, valószínűleg elaludhattam, mert mikor felébredtem, már fél nyolc körül járhatott az idő.
- Nyitva! - nyögtem a szememet dörzsölve, ugyanis valaki kopogtatott az ajtón. Mikor felnéztem a kanapéból, Taot láttam, amint benyit.
- Tudod, ha alszol, veszélyes nyitva hagyni az ajtót! - mondta, majd belépett a lakásba.

- És mit vinnének el? Engem? Ugyan!
- Ennyire ne bízz az emberekben! - mosolygott rám, majd leült mellém.
- Egyébként, meglep, hogy meglátogatsz! - fordultam felé kérdőn.
- Igen... Azt hiszem beszélnünk kell. - ez már rosszul kezdődött.
- Miről? - bizonytalanodtam el.
- Miért csókoltál meg? - vágott a közepébe. Hirtelen nem tudtam mit is mondhatnék. Belém akadt a szó, csak bámultam Taora, mintha valami csoda lenne.
- Szóval? - kérdezte ismét.
- Hát... Nem tudom. - tekintetemet leemeltem róla és a földet bámultam.
- Remek! - bólintott. Nem volt sem ideges, sem szomorú, csak elgondolkodott.
- Szóval, ha a következő pillanatban úgy gondolnád, hogy kirúgsz a lakásból megtennéd?
- Nem! Nézd, ne haragudj, csak... Nagyon nem vagyok most stabil érzelmileg! - néztem rá bűnbánóan.
- Szeretném, na nem csinálnád megint! - mondta alig hallhatóan, rám sem nézve. - Ne játsz az érzelmeimmel. - először nem értettem mire gondol, de mikor rám nézett, egyből leesett.
- Te... Te kedvelsz engem? - pislogtam nagyokat. Tao nem válaszolt, de tekintetében egy határozott "Igen!" tükröződött. Végképp belém fagyott a szó. Tao kedvel engem!
- Nem akarok pótlék lenni! Ha te is kedvelsz, keress meg, de ne Jessica helyett akard, hogy melletted legyek! Tao vagyok! - hangjában még mindig semmi ingerültség nem volt, sokkal inkább komolynak tűnt. Nem feleltem, csak néztem a szemeibe.
- És éppen ezért... Nem megyek az esküvőre. Sajnálom! - felállt a kanapéról, majd az ajtó felé vette az irányt.
- Tao! - szóltam utána. Kérdőn fordult meg és nézett rám.
- Ne haragudj! - álltam föl és odamentem hozzá. - Viszont tévedsz, ha azt hiszed, hogy azért csókoltalak meg, mert pótolni akartam Jessicát. Nem azért tettem. Magam sem tudom, hogy miért. Viszont megértem, hogy ezek után, nem akarsz eljönni. De remélem, hogy meggondolod magad!
- Szia Kris! - mosolyodott el halványan, majd kilépett az ajtón. Becsuktam utána és a hajamba túrva dőltem az ajtónak. Egy ember volt, aki tényleg mindig mellettem állt és őt is elüldöztem! Már csak egyvalaki volt, akiről tudtam, hogy segíthet felborult lelkivilágomon. Felemeltem a mobilom és tárcsáztam.
- Hallo? - szóltam bele.
- Minek hívsz ilyenkor? - kérdezte dühösen?
- Annyira nincs késő és kérlek ne tégy úgy, mintha nem tudtad volna, hogy hívni foglak!
- Mindig elfelejted, hogy nem vagyok látnok! Mit akarsz?
- Átmehetnék ma este? - kérdeztem. Hallottam, hogy Lay sóhajt a vonal túlsó végén, majd megszólal.
- Tőlem aztán! - nem vesződött az elköszönéssel, rögtön lerakta. Összecsomagoltam magamnak éjszakára és írtam egy cetlit Luhanéknak, ha esetleg előbb érnének haza mint én, tudják, hol vagyok. Az egész buszút alatt, kifele bámultam az ablakon. Az elsuhanó tájat fürkésztem. Amikor leszálltam a járműről, vagy fél órát kellett sétálnom, mire eljutottam Suhoék lakásához.
- Megjöttem! - szóltam a kaputelefonba, mikor felcsengettem. Válasz helyett, csak búgást hallottam, ami azt jelezte, hogy kinyílt a kapu. Felbaktattam a lépcsőn és bekopogtam az ajtón. Hamarosan Suho ki is nyitotta a bejárót, egy hatalmas mosoly kíséretében.
- Szia Kris! Örülök, hogy itt vagy! Gyere be! - szélesre tárta az ajtót, hogy be tudjak menni a lakásba. Levettem a cipőm és a kabátom, majd bementem a nappaliba. Lay éppen egy bögre teát ivott és olvasott valamit.
- Szia Yixing! - köszöntem rá. Lay felemelte a kezét és intett, ezzel tudomásomra juttatva, hogy észrevett.
- Foglalj helyet. Nem vagy éhes? - kérdezte Suho.
- Nem köszi! - válaszoltam, ám a következő percben, gyomrom ellentmondásba keveredett, kiejtett szavaimmal. Suho elmosolyodott.
- Hozok enni! Egy pillanat! Addig beszélgessetek! - vigyorgott, majd eltűnt a konyhában. Beültem az egyik fotelba és megvártam, míg Lay végre méltóztatik rám figyelni.
- Szóval? - kérdezte egy kis idő után. - Megint, mire vagy kíváncsi?
- Csókolóztam Taoval. - vallottam be. Kissé úgy éreztem magam, mintha pszichológusnál ülnék.
- Gondoltam. Kitalálom. Azt mondta, nem akar pótlék lenni az életedben és ezért tartani akarja a távolságot.
- Igen. - bólintottam.
- Most mit vársz tőlem? - dőlt hátra.
- Nem is tudom... Mit csináljak?
- Honnan tudjam? Nem én cseszem el az életem, hanem te. - kösz! - Komolyan Kris! Előbb magaddal számolj el! Ha ez megvan, beszélhetünk! Este lesz időd gondolkodni!
- De miről?! - fakadtam ki.
- Hogy mit akarsz! - Lay felállt és a szobába masírozott. Közben Suho is megjelent egy tálca vacsival, amit szép komótosan elfogyasztottam. Felajánlottam, hogy elmosogatok magam után, így Suho is hamarabb le tudott feküdni aludni. Én a kanapén forgolódtam és nem jött álom a szememre. Magammal kell elszámolnom? Mit akarok? Tao jutott eszembe. Mit akarok? Tény, hogy még nem jutottam túl Jessicán és ez valószínűleg így is marad, egészen az esküvő napjáig. Soha, senkit sem fogok úgy szeretni, mint őt, de máshogy, még lehet. Ott van például Tao. Bejön, miért ne jönne, mikor helyes, kedves és nagyon érett.
- Jaj, mááár! - nyögtem fel és a másik oldalamra fordultam. Kezdett nagyon elegem lenni.

27. Marriage or love?

Reggel úgy ébredtünk, ahogy lefeküdtünk. Tao és én az ágyamon, rajtam nincs takaró, mert Tao kisajátította magának az egészet. Az órámra pillantottam, ami reggel tízet mutatott. Mivel Tao még nem ébredt fel, kibattyogtam a szobámból. Rögtön meg is bántam tettem, mert Luhanék szobájából elég... Perverz hangok szűrődtek ki. Visszahátráltam a szobámba és becsuktam az ajtót.
- Jó reggelt! - pislogott Tao álmosan.
- Neked is! - vigyorodtam el. Mikor láttam, hogy Tao kikel az ágyból és az ajtó felé veszi az irányt, gyorsan megragadtam a csuklóját és visszarántottam.
- Ne! - kérdőn pislogott rám, miközben szinte nekilapult az ajtónak.
- Ha nem akarod Sehunékat hallgatni, a helyedben várnék még egy fél órát. - Tao bólintott, én meg visszahátráltam a székemhez és leültem. Tao az ágyamon foglalt helyet. Egy kis csönd telepedett ránt, de ez nem tartott sokáig, mert Tao megszólalt.
- Neked nem fura? - kérdezte.
- Mármint?
- Hát... Hogy Luhan meleg. Lehet, hogy fura kérdés, de érdekel. - elgondolkodtam.
- Igazából... Nem. Azt látom, hogy boldog. Amióta Sehunnal van, mintha kicserélték volna.
- Ez Sehunnál is így van. Sokat változott mindkettő. - mosolyodott el Tao.
- És te? Neked nem fura? - kérdeztem.
- Nem. Sosem voltam homofób. Nem értem miért ne lenne a melegeknek ugyanannyi joguk boldognak lenni, mint a heteroknak. - rám nézett.
- Igazad van. - bólogattam. - Sokan nem ezt a nézetet vallják és ez elég szomorú. - ismét egy kis csönd, majd Tao telefonja megrezzent.
- Anyum az. Azt mondta elment megsétáltatni Sárkányt.
- Gondolom ő a kutyád! - mosolyodtam el.
- Igen. Akarod látni? - kérdezte.
- Persze! Miért ne?
- Akkor, ha majd sikerül kiszabadulnunk a szobádból, akár át is mehetünk hozzám. Legalább Luhanék is kettesben lehetnek kicsit. - elmosolyodtam ezen. Végül is, miért ne? Olyan háromnegyed óra múlva, kimerészkedtünk a szobából. Szerencsénkre addigra Sehunék is befejezték... Vagy csak szünetet tartottak, nem tudom, a lényeg, hogy éppen nem keféltek. Mindketten a konyhában ültek és mintha misem történt volna, iszogatták a reggeli kávéjukat.
- Jó reggelt! - vigyorogtak ránk, mikor megláttak. Hm... Ezek szerint jó volt az együttlétük.
- Nektek is! - intettünk Taoval.
- Mit akart tegnap Jessica? Azt mondtad, ma elmondod! - kíváncsiskodott Luhan. Összenéztünk

Taoval, majd egy hatalmas sóhaj kíséretében belefogtam a mesélésbe. A két fiú döbbenten hallgatott végig.
- Hát... Őszintén nem tudom mit mondjak! - pislogott Sehun.
- Én boldog vagyok! - mosolyodtam el.
- Az a lényeg! Akkor én is örülök! Meg gratulálok! - vigyorodott el Luhan. A reggeli után, mi elindultunk Taoval, Luhanék, meg... Hát, csináltak amit csináltak. Út közben megeredt az eső, így nagyon siettünk odafele. Szerencsére Tao nem lakott olyan messze. A szülei épp nem voltak otthon, így csak a kutyus üdvözölt minket. Hát, nem tudom milyen fajta volt, de jó nagyra nőtt.
- Keverék! - magyarázta Tao és megsimogatta a kutyát. Sárkány hanyatt vágta magát és élvezte, ahogy a gazdija a hasát simogatja. Én is lehajoltam és játszani kezdtem az állattal.
- Tetszel neki! - nevetett Tao, mikor látta, hogy elvagyok Sárkánnyal.
- Jó fej kutya! - mosolyogtam. Tao kiment a konyhába, hogy megtölthesse Sárkány edényét. A kutya rögtön falni kezdett, mi pedig a kanapéba ültünk.
- Sajnálom, hogy így elromlott az idő. Kimehettünk volna játszani. Mármint a kutyával. - húzta a száját Tao.
- Nem baj! Majd legközelebb. - mosolyodtam el. Végül abban egyeztünk meg, hogy filmet nézünk. Bekapcsoltuk a TV-t és betettünk egy DVD-t.
- VÁÁÁ! - kiáltottunk föl egyszerre. Na igen, most tanultuk meg, hogy nem nézünk olyan filmet, amin nincs címke. Kiderült ugyanis, hogy valami elmebeteg horrort tettünk be és úgy néz ki, nem csak én nem bírom az ilyet.
- Kapcsold ki! Kapcsold ki! - kiabálta Tao.
- Mégis, hogy? Nem az én lejátszóm? - kérdeztem és nem mozdultam a kanapé biztonságot nyújtó menedékéből. A probléma az volt, hogy Tao is ugyanezt tette, így a film ment tovább. Összekapaszkodva ültünk, nem mertünk a TV-re nézni, így látni nem láttuk, de hallani annál jobban hallottuk. A helyzetet az mentette meg, hogy hamarosan Sárkány ügetett a szobába. Felkapta a távirányítót és odahozta hozzánk. Tao és én rögtön utánanyúltunk és kinyomtuk a televíziót.
- Jó kutya! - sóhajtottuk. Simogatni, meg dicsérni kezdtük a kutyát és kitört belőlünk a nevetés. Két ekkora szerencsétlent mint mi!
- Az lesz a legjobb, ha ráírom, hogy ezt soha többé ne nézzem meg! - vette elő a kazettás dobozt Tao. - Egyáltalán, miért tartunk mi ilyeneket itthon?
- Fenyítőeszköznek! - válaszoltam, mire vigyorogva nézett rám.
- Nem vagyok mazochista, szóval szerintem ez anyuéké.
- Vagy titokban az vagy és csak azért hívtál át, hogy kiélhesd a hajlamaidat. - Tao szemei, huncutul megcsillantak.
- Na, basszus! Lebuktam! - hülyéskedett.
- Látod? Mondom én!
- Igen! Végig az volt a célom, hogy idehozlak, megnézünk egy horrort, ami jól feltüzel aztán hatalmas kéjek közt, összeforr a testünk és megduglak! - egyre közelebb és közelebb hajolt. Végül pár centire tőlem, megállt és a szemeimbe meredt.
- Azt hiszed te lennél felül? - vigyorogtam.
- Nem hiszem, tudom!
- Álmodik a nyomor! - percekig bámultunk egymás szemeibe, majd ismét kitört belőlünk a röhögés. Tao elhajolt tőlem és fölállt.
- Na, ha már nem kefélünk, csináljunk valami értelmeset is! - vigyorgott rám. Körbevezetett a házukban és megmutatta a szobáját. Elámultam, mikor beléptem. Díjak hada sorakozott a polcokon, szekrények tetején.
- Azta! Ezeket te nyerted? - csodálkoztam szájtátva.
- Ki más? - vigyorgott Tao.
- Hihetetlen!
- Ugyan! - legyintett.
- Komolyan! - néztem rá.
- Komolyan! Én nem a díjaknak örülök, hanem a tapasztalatoknak, amiket gyűjtöttem. Az sokkal fontosabb. Az edzőm is mindig ezt mondta.
- Igazán bölcs! - állapítottam meg. Tao bólintott és közelebb jött. Ekkor megpillantottam egy képet, amin hárman vannak a tengerparton.
- Ez hol készült? - kérdeztem.
- Japánban. Az első nagy versenyem napján. Kilenc éves voltam.
- És győztél?
- Helyezett nélküli lettem! - magyarázta. - De rengeteg tapasztalattal tértem haza. Mikor megint kimentem, másodikként jöttem haza.
- Ez nagyon szép. - sóhajtottam.
- A kép? - kérdezte Tao.
- Nem. Hogy ennyire éretten fogod föl. Én tuti elvesztettem volna a lelkesedésem!
- Tudod... Ha elesel, kizárólag te dönthetsz arról, hogy felállsz-e. - nézett rám. A tekintetébe meredtem és bólintottam. Igaza volt. Közelebb hajoltam, majd számat az övére nyomtam. Először felső, majd alsó ajkaiba kóstoltam, majd elváltam tőle. Csillogó szemekkel meredt rám, de tekintetében ott bujkált az értetlenség.
- Khm... Azt hiszem... Azt hiszem, jobb lesz, ha hazamegyek! - indultam meg az ajtó felé. Tao lekísért, majd kinyitotta nekem a kaput. Mielőtt elmentem volna, még nyomtam egy puszit ajkaira és elrobogtam. Én magam sem értem miért smárolom le mostanság, ráadásul tök random, de még nem emelt szót ellene, szóval annyira nem gáz.
Mikor hazaértem, Sehun még otthon volt, de már készülődtek elmenni.
- Jó, hogy jössz! Levelet kaptál! - nyomott a kezembe Luhan egy borítékot. Kíváncsian nyitottam ki és elállt a lélegzetem.
- Mit kaptál?
- A baba ultrahangképét! - vigyorogtam. Sehun és Luhan is körém nyomultak, majd megnézték a
fotót.
- Ne haragudj, de nem látok semmit. - forgatta a fejét rokonom.
- Belőled sem lesz jó anya! - vigyorgott Sehun, mire Luhan mosolyogva ütötte meg picit. - Nézd! Az a babszemnyi valami a baba! - mutatta meg Sehun.
- Jaaaa! Már látom! - bólintott Luhan. - Nézd már Kris! A te hajadat örökölte. - mindhárman felnevettünk, majd Sehunék nemsokára elmentek. Ismét egyedül maradtam, de nem bántam. A képet nézegettem, forgattam és a szívem egyre hevesebben dobogott. Alig várom, hogy megszülessen!

26. Marriage or love?

A szám is tátva maradt. Hogy... MIIIIII?
- Kris! Hahó! Kris! - Jessica integetett a szemeim előtt, de csak percek után tudtam realizálni, hogy mi is történt.
- Szo... Szóval... Te... Te terhes vagy?! - fakadtam ki.
- Igen! - bólintott.
- De... Hogy, mikor? Biztos, hogy én? És... Mi van?
- Emlékszel az utolsó esténkre együtt? - kérdezte Jessica, mire bólintottam. - Nem védekeztünk.
- Na jó, de... Esemény utánit nem vettél be? - láttam, hogy a kérdésem rosszul esett neki. - Ne haragudj, nem úgy értettem. Csak... Elég megdöbbentő!
- Tudom! - mosolyodott el halványan. - Egyébként, nem volt nálam fogamzásgátló. Ráadásul a patika sem volt nyitva és nem tudtam venni.
- És... Meg akarod tartani? - kérdeztem. Jessica bólintott.
- Igen...
- A vőlegényed tudja? - vágtam a szavába.
- Kris hallgass végig! - szólt rám. - Éppen ezért akartam veled beszélni! Ne hidd, hogy már nem szeretlek! Mert szeretlek! Nagyon! De nekünk nincs jövőnk és ezt te is tudod! Mikor hazaértem, nagyon ki voltam borulva. Egy régi barátom volt aki folyton ott volt velem és segített nagyjából helyre rakni engem. - magyarázta.
- Mi a neve?
- Tyler Kwon. Gyerekkorom óta ismerjük egymást. Nagyon kedves volt velem. Aztán észrevettem, hogy már egy hetet késett és vettem terhességi tesztet. Pozitív volt. Tyler azt mondta, hogy nézessem meg nőgyógyásszal is, mert lehet, hogy csak a stressz miatt produkálok ilyen eredményt. Elmentem, de azt mondták, hogy babám lesz. Sokat beszélgettünk erről Tylerrel és arra jutottam, hogy szeretném megtartani. Mivel tudott a köztünk lévő dolgokról, felajánlotta, hogy mindenben segít. Elmondtam a szüleimnek, akik majdnem kitagadtak, mert házasság előtt vagyok várandós. Tyler mentette meg a helyzetet, mert azt mondta, hogy elvesz és övé a baba. Amikor később magunk közt lehettünk, azt mondta, hogy szeretné felnevelni velem a babát és szeretne tényleg elvenni. Annyira kétségbe voltam esve, hogy belementem. Nem bántam meg. Tyler rendes fiú. Ő szorgalmazta azt is, hogy mindenképp mondjam meg neked. Szeretné, ha a kicsi tudná, hogy te vagy a papája. Azt pedig, hogy te vagy az apa, onnan tudom, hogy rajtad kívül, senkim sem volt. - miközben beszélt, elkezdtek folyni a könnyei. Mellé sétáltam és szorosan magamhoz öleltem.
- Szeretlek Jessica.
- Én is Kris! Nagyon! - az én könnyeim is megeredtek. Ott sírtunk vagy egy órát, majd lassan sikerült megnyugodnunk.
- Ugye tudod, hogy számíthatsz rám? Bármi kell is? - kérdeztem.
- Tudom! Lenne is valami! - kérdőn pillantottam rá, mire letörölte könnyeit. - Gyere el az esküvőre! Hívd el a barátaidat! Persze, nem kötelező, csak ha szeretnéd. Bár én örülnék...
- Ott leszek! - mosolyodtam el. Jessica csillogó szemekkel ölelt meg. Elváltunk, majd elvesztünk egymás tekintetében. Közelebb hajoltam és megcsókoltam. Nagyon hiányzott már. Rövid csók volt, de mindent beletettem.
- Meddig maradsz? - kérdeztem, mikor elváltunk.
- Csak a hét végéig. Aztán hazamegyek. Meg kell szerveznünk az esküvőt, mielőtt megnőne a hasam. - bólintottam. Sokat beszélgettünk még. Megkérdeztem mi a baba neme, de Jessica azt válaszolta, hogy nem tudja és szeretné, ha meglepetés lenne még maga számára is.
- És mi a helyzet a nevével? - kérdeztem.
- Ha lány lesz, szeretném a húgom után elnevezni, Soojungnak. Ha pedig fiú... Akkor szeretném, ha... Ha Kris lenne a neve. - nagyon meghatódtam. Ismét összeborultunk, majd mivel már későre járt, hazakísértem. Elköszöntünk egymástól és hazasiettem. Legnagyobb meglepetésemre, Tao a kanapéban ült.
- Hát te? - csodálkoztam.
- Aggódtam miattad! Annyira össze-vissza vagy mostanában érzelmileg, hogy úgy gondoltam átjövök. Minden oké? - bólintottam, majd leültem mellé.
- Nem fogod elhinni!
- Mit?
- Apa leszek! - válaszoltam. Még mindig le voltam sokkolódva, de most, hogy így kimondtam, a tudatomig is eljutott.
- Tessék?
- Apa leszek! Én... Apa leszek! - Tao tágra nyílt szemekkel meredt rám.
- Biztos? - pislogott.
- Igen. Utolsó este nem védekeztünk és Jessica nem  vett be gyógyszert. - Tao szájtátva hallgatta végig a történetet. Nem vágott közbe, csak bólogatott a mondókám közben.
- Szóval... Most ünneplünk? - kérdezte bizonytalanul, mikor befejeztem. Elnevettem magam és vállat vontam.
- Valami olyasmi! - bólintottam. Tao elvigyorodott, majd elővett egy üveg pezsgőt a hűtőből és megbontotta. Kicsit meglepve néztem Taora, aki csak megvonta a vállát.
- Azt hiszed nem csekkoltam az alkoholtartományotokat? - vigyorgott. Elfogyasztottuk a pezsgőt, bár tudtam, ha Luhan ezt megtudja, ki fog csinálni.
- Apa leszeeeek! - énekeltem hangosan. - Erről jut eszembe, eljössz velem az esküvőre?
- Persze! - bólogatott Tao. - Szeretném látni Jessica vőlegényét! Biztos kedves lehet, ha így bevállalta az exed! - eszembe jutott amit Jessica mondott. Tyler tényleg nagyon kedves fiú lehet. Nem sokan tennék ezt.
- Azért te sem vagy semmi! - mosolygott rám Tao. Kérdőn pillantottam rá.
- Mert?
- Mert nem tűnik úgy, hogy ki lennél borulva. Sőt... Örülsz neki. Ez pedig annyira... Nem is tudom, kedves tőled! - csodálkozva pislogtam Taora.
- Azt mondod?
- Azt. Tudod, én is véletlen gyerek vagyok. Apám annyira kiborult, hogy elhagyott minket és nem is hallottam felőle. Anya a nagyimékhoz költözött velem. Szerencsére ő is talált egy férfit, aki végül elvette és szereti. Ő a nevelőapám, de a sajátomnak érzem, mert mindig nagyon kedves velem. Szigorú, de kedves. - hirtelen furán kezdtem érezni magam. Szóval... Taonak valójában sosem volt igazi apja. Nagyon-nagyon fura érzés kerített hatalmába.
- Most nehogy sajnálni kezdj! - vigyorodott el. - Amíg én nem érzem magam rosszul miatta, te se tedd! Már értelme sem lenne! - vont vállat. Mégis... Furán éreztem magam. Nem tudom milyen megfontolásból, de megragadtam az inge gallérját és a szó szoros értelmében, lesmároltam. Másodszor is. Hát normális vagyok én? Érdekes volt Taoval csókolózni. Más volt mint Jessica. Nem mondom, hogy rosszabb vagy jobb, egyszerűen csak... Más. Valószínűleg a túlcsorduló érzelmeim miatt voltam ilyen. Mostanság eléggé labilis vagyok és Tao mindig is egy biztos pont volt, akire támaszkodhattam. Azt hittem, hogy ellök, de legnagyobb meglepetésemre, visszacsókolt. Mikor elváltunk, csak csöndben ültünk egymás mellett.  Ránézni sem mertem, nemhogy beszélni! Nem tudom meddig ültünk így egymás mellett, de sokáig, mert Luhan és Sehun lépett be a lakásba, kissé spicces állapotban.

- Hát ti? - kérdezteék csodálkozva.
- Mi? Hát mi... - dadogtam.
- Jó, mindegy, majd reggel elmondod. Ha nem haragszol, mi most megyünk szobára! - kezdte el Luhan maga után húzni Sehunt. Mielőtt becsukták volna az ajtót, még kiszóltak.
- Egyébként éjfél múlt! - közölték és eltűntek az ajtó mögött.
- Gyere! Jobb ha a szobámba megyünk! Oda nem hallatszik át, hogy dugnak. - fogtam meg Tao csuklóját és bevonszoltam a saját szobámba. - Tekintettel arra, hogy éjfél múlt, jobb lesz, ha itt alszol! - Tao bólintott.
- Azt megköszönném! - mosolyodott el.
- Oké... Öhm, akarsz előbb menni fürdeni? - kérdeztem.
- Menj csak. - rázta meg a fejét. Bólintottam, majd elsiettem zuhanyozni. Miután végeztem, visszamentem a szobámba, hogy szólhassak Taonak is, de legnagyobb meglepetésemre, elaludt. Sóhajtva takargattam be, majd befeküdtem mellé. Hogy fogom én elengedni Jessicát ezek után? Tanakodtam. Pedig meg kellett tennem. El kellett engednem, mert nem tehettem mást.