29. Sorry! I'm a journalist.

Xiumin:
Kérdőn néztünk össze a többiekkel.
- Ti lőttetek? - kérdeztem.
- Hogy lőttünk volna? Nincs is nálunk fegyver! Ráadásul tarkón lőtték. - magyarázta Chen. Valószínűleg a lövés hangjára, rendőrök jelentek meg és kérdőn néztek hol ránk, hol a holttestre. Azt mondták, azonnal menjünk vissza, főleg, hogy Luhannak ellátás kell. A mentősök rögtön kezelésbe vették és szélsebesen vitték kórházba, mi pedig visszaültünk az egyik kocsiba.
- Mi történt? - kérdezte Jongin.
- Valaki lelőtte Seneult! - magyaráztam. Jongin meglepetten fordult felénk.
- Ki?
- Én azt hittem, te voltál! - pislogtam.
- Én? Hogy lőttem volna? - döbbent le. - Nincs is fegyverem! - csodálkozva néztünk össze. Akkor, ki lőtt? Az egyik rendőr, bevitt minket a kórházba. Sehun a műtőszoba előtt ült és szorongatta a kezeit.
- Na? Van eredmény? - kérdeztem. Sehun a fejét rázta. Hamarosan, egy orvos jött ki a helyiségből és levette a maszkját.
- Jól van? - ugrott fel Sehun, ám az orvos arca, nem arról árulkodott, hogy minden rendben van.
- Minden tőlünk telhetőt megteszünk. - felelte. Hívott egy ápolónőt, hogy nézzenek rá Sehunra is, közben pedig hozzám lépett.
- Hozzátartozó vagy? - kérdezte.
- Egy barátjuk. - helyesbítettem. - Mi történt? - kérdeztem aggódva. Az orvos felsóhajtott.
- Nem tartom valószínűnek, hogy túléli az éjszakát! Túlságosan le van gyengülve a szervezete, ráadásul, mielőtt elásták volna, ketten megerőszakolták. - döbbenten hallgattam a tényeket. - Készüljenek fel a legrosszabbra! - bólintottam. Chen elsírta magát. Az orvos távozott, én meg döbbenten meredtem magam elé. Most, mi lesz? Átöleltem Chent, hogy vigasztalni tudjam, de nem segített. Chen keservesen zokogott. Miután Sehunt is kivizsgálták, csatlakozott hozzánk.
- Mi baja? - kérdezte Chenre nézve. Nagy levegőt vettem.
- Az a helyzet... Szóval... Izé... - makogtam.
- Nyögd ki! - szólt rám.
- Elég nagy az esélye annak, hogy Luhan meghal! - böktem ki. Sehun elfehéredett és a falig hátrált.
- Az nem lehet...
- Sajnálom!
- Nem fog meghalni! - mondogatta. - Az nem lehet! - szemeiből a könnyek folytak, én meg nem tudtam mit is tehetnék. Annyit tudtunk csak csinálni, hogy várunk. Sehun fel-alá mászkált, én meg Chent nyugtattam. Hosszú órák voltak ezek. Hosszúak és keservesek. Luhanról semmi hírünk nem volt. Gyakran láttuk, hogy ki-be rohangálnak az orvosok, ilyenkor Sehun ledermedt és rémülten figyelte az eseményeket. Én annyira fáradt voltam, hogy bealudtam a váróban, így csak akkor keltem fel, mikor a Nap besütött az ablakon. Körbepillantottam, de Sehunt sehol sem láttam.
- Felkeltél? - lépett hozzám Chen.
- Sehun, hol van? - kérdeztem.
- Luhannál... - bizonytalanul néztem a fiatalabbra.
- Luhannal, mi van? - Chen megcsóválta a fejét.
- Hát, az éjszakát túlélte, de nagyon bizonytalan az állapota. - szomorúan néztem Chenre.
- Sehun, hogy viseli? - az énekes megcsóválta a fejét.
- Még a gondolatát is elveti annak, hogy Luhan esetleg meghal. Felsóhajtottam. Nem akartam pesszimista lenni, de nagy volt az esélye annak, hogy Luhan nem éli túl.

Sehun:
Mikor Xiumin azt mondta, hogy Luhan meghalhat, egyszerűen nem tudtam mit reagálni. Nem tudtam elképzelni az életemet nélküle. A kórház folyosóján járkálva, összefutottam Kai-al.
- Szia! - néztem rá.
- Szia! Hogy vagy? - lépett közelebb.
- Szarul! - töröltem le a könnyeim. Jongin a vállaimra tette a kezeit.
- Nem fog meghalni! Érted? Erős fiú! - bíztatott.
- Az orvos azt mondta...
- Szard le mit mondott! Túl fogja élni! - ismét elsírtam magam és Kai nyakába borultam. Az éjszaka, kínzó lassúsággal ment el. Volt, hogy Luhant, újra kellett éleszteni. Végül eljött a reggel és Luhan túlélte. A probléma az volt, hogy az állapota egy kicsit sem javult. Amikor éppen nem volt rosszabbul, bent ültem vele.

- Luhan! Ha hallasz! Szeretném, ha tudnád, hogy azon az estén, én nem mondtam igazat! Szeretlek, de egyszerűen nem lehettem veled! Kérlek bocsáss meg nekem és ne hagyj el! - sírtam el magam ismét. Luhan természetesen nem válaszolt. Ujjaimat végighúztam az arcán. Nem veszíthetem el! Az képtelenség! De hiába. Az egyik ápoló megkért, hogy távozzak a szobából, így kimentem, de alig léptem ki a helyiségből, legalább három orvos rohant a helyemre, Luhan állapota ugyanis, megint romlott. A fejemet fogtam és a falba ütöttem. Lecsúsztam a földre és felhúztam a lábaim. Rettenetesen féltem.
- Sehun... Hallasz? Sehun? - mikor kinyitottam a szemeim, Xiumin és Chen támaszkodtak fölöttem.
- Mi van? - kérdeztem.
- Mi van? Elájultál! Ettél te már valamit? - húztak fel.
- Nem vagyok éhes! - ráztam a fejem.
- Tudjuk, hogy rossz, de enned kell! Ezzel nem segítesz Luhanon! - meredt rám Xiumin.
- Nincs étvágyam! És nem is lesz, amíg Luhan jobban nem lesz! - makacskodtam. Chen és Xiumin egyszerre sóhajtottak fel. Megcsóválták a fejüket és leültek mellém.
- Sehun... Mi veled vagyunk! Bármi legyen is! - mosolyogtak rám kedvesen. Bólintottam. Akkor sem vagyok hajlandó elfogadni, hogy elveszíthetem Luhant!