23. Szövetség - Hol van Luhan?

Sehun:
A konyhaszéken ülve meredtem a földre. Luhan már elment, sok dolga volt még, ezért az összeroskadásomat követően lelépett, bár nagyon nem akart egyedül hagyni. Az időpont hetedikére esett. Vagyis a jövő hétvégére. Nagyon nem akartam ezt. Legszívesebben fellázadtam volna, de Luhan miatt nem tehettem meg. Közben el kellett járnom edzeni, hogy fel legyek készülve testileg a mérkőzésre. A viadal előtti este csak forgolódni tudtam. Nem jött álom a szememre, a pokolba kívántam az egész másnapot. Hirtelen kopogtatást hallottam az ajtómon.
- Bejöhetek? - kérdezte apa. Döbbenten hallottam a hangját. Még sosem volt ilyen... Szomorú?
- Gyere! - kiabáltam ki, mire nyílt az ajtó és belépett. Kérdőn néztem rá.
- Öhm... Csak arra gondoltam, hogy rég beszéltünk. - kezdett bele lehajtott fejjel.
- És úgy gondoltad, hogy most van rá a legjobb alkalom? - meredtem rá.
- Láttam, hogy nem alszol, így gondoltam bejövök. Tudom, hogy félsz a holnaptól, de... - elhallgatott. Leült az ágyam szélére és rám pillantott.
- Luhan rendes gyereknek tűnik...
- Mert az! - feleltem. Apa bólintott.
- De azt tudnod kell, hogy láttam ma reggel és... Az a helyzet, hogy erőfölényben vagy...
- Mit akarsz ezzel mondani? - hunyorítottam rá.
- Azt, hogy nagy részt azért vagy ennyire ideges, mert te is tudod, hogy te fogod megölni őt! - azt hittem felrobbanok az idegtől.
- Apa, ha ezzel akarsz megnyugtatni, közlöm, hogy sikertelen a próbálkozásod! - mondtam nagy levegőt véve.
- Nem megnyugtatni akarlak, csak tényeket közlök! Fiam, ezt te is tudod! Pontosan tudod, hogy te fogsz győzni, ezért vagy nyugtalan! Amikor Luhan legutóbb itt járt, nem láttam félelmet a szemeiben, inkább beletörődött a sorsába. Meg fogod őt ölni! - dühösen ugrottam apára. Kezeim közé fogtam a nyakát és a lehető legerősebben kezdtem el szorítani.
- Idefigyelj! Három másodpercet adok, hogy eltakarodj a szobámból, vagy Istenemre mondom megfojtalak! - meredtem dühösen apám szemeibe, akinek az arca már vörös volt. Még úgy tartottam egy ideig, majd elengedtem. Apa köhögött egy ideig, majd elhagyta a szobám. Idegesen rúgtam az éjjeliszekrényembe. Tudtam, hogy igaza van. Ennek ellenére mégis hittem benne, hogy Luhannak van valami terve és valahogy sikerül kikerülnünk a holnapi napot.
Hát nem sikerült. Engem másnap ugyanúgy elvittek az arénába, ahol az egész napomat töltöttem. A viadal késő délutánra esett. Fel-alá járkáltam az öltözőben, enni sem bírtam. Hirtelen ajtónyitódást észleltem. Azt hittem az őrmester lesz, de nem ő volt, hanem a falkavezér, Chungho.
- Na, hogy érzed magad? - kérdezte.
- Hogy érezném? Szarul! - feleltem.
- Ugye tudod, hogy te fogsz győzni? - nem feleltem. Mi értelme lett volna?
- Luhan okos gyerek! Tisztában van a dolgokkal! - folytatta beszédét.
- Minek jött ide? - kérdeztem végül.
- Csak úgy szólok, hogy nem mindig reménytelen a helyzet attól, hogy annak tűnik! - felelte, majd kiment. Nem értettem. Minek jött be?
Amikor ismét beléptek, akkor már tudtam, hogy nem látogatásról van szó. Elérkezett az idő. Mennem kellett. Az arénába lépve megláthattam a tömeget. Senki sem fütyült, senki sem kiabált, csak tapsoltak mikor Luhannal egymáshoz léptünk. A fiú szemeiben nem láttam sem félelmet, sem szomorúságot. Olyan volt, mintha üvegbe néztem volna. Semmi. Nem értettem. Hirtelen két férfi lépett hozzánk és egy-egy tőrt nyomtak a kezünkbe. Ezt furcsának találtam, eddig sosem használhattunk fegyvereket. Leüresedett a pálya, már csak mi maradtunk Luhannal.
- Nem akarom ezt! - súgtam neki. Luhan nem felelt. Hirtelen megindult felém. Megfogta a kezem és felemelte. Nem értettem mit akar. Végig a szemeiből próbáltam kiolvasni mit akar, de nem ment. Elzárta előlem a gondolatait és az érzéseit. Luhan felelmelte az egyik kezét és elkezdte simogatni az arcom, majd kedvesen elmosolyodott. Ezt nem értettem. Egyre közelebb lépett. Karjait a nyakam köré fonta és szorosan átölelt. Ekkor értettem csak meg, hogy mi történt. Kezem még mindig a levegőbe volt emelve, így mikor Luhan megölelt, a tőr belé hatolt. Ijedten löktem el magamtól a fiút.
- Mit tettél? - kérdeztem, majd odarohantam és megráztam. Luhan ajkain még mindig ugyanaz a kedves mosoly volt.
- Emlékszel, mikor azt mondtam, hogy csak egyetlen embernek hagyom, hogy megöljön? - kérdezte. - Miért tetted? - sírtam el magam.
- Mert tudtam, hogy magadtól úgysem ölnél meg! - felelte a fiú, majd lecsukódtak a szemei és a karjaimba rogyott. Kétségbeesetten ráztam meg és kezdtem el a nevét kiabálni, de nem reagált. Hirtelen ápolók rohantak a pályára és elvonszolták Luhan testét, miközben én kétségbeesetten próbáltam utána kapni. Ekkor a bíró a pályára lépett és bejelentette, hogy én győztem. A tömeg tapsolt, de nem ujjongtak. Körbepillantottam és a lelátón megláttam Taot, aki amikor észrevette, hogy nézem, elfordult. Összeszorult a gyomrom, a szívem a fülemben dobogott. Tehetetlennek éreztem magam. Megfordultam és abba az irányba loholtam, ahová Luhant is vitték.
- Mi történik vele, meg fog gyógyulni? - kérdeztem az egyik ápolót, aki épp sietett valahová.
- Kérem, távozzon innen!
- De látni akarom! - hiába minden erőlködésnek, lefogtak és elvonszoltak. Valaki egy injekciós tűvel szaladt felém, majd megragadta a karom és belém nyomta. Hirtelen az erőm kezdett elhagyni. Biztos valami nyugtató volt. Kapálóztam még egy darabig, de éreztem, hogy egyre jobban elnehezednek a végtagjaim. Lassan lecsukódott a szemem és már nem éreztem semmit...
- Sehun! - lágy hang keltett. Hol vagyok? Mennyit aludtam? Ki szólt? Hol van Luhan? Kérdések cikáztak az agyamban. Mikor kinyitottam a szemeim, édesanyámat láttam az ágyam szélén ülni. Arca könnyektől áztatott volt, nem értettem mi van.
- Luhan... Hol van Luhan? - nyögtem az első kérdést, ami eszembe jutott. Anya beharapta az alsó ajkát. Rosszat sejtettem. Heves szívveréssel ültem fel és nem törődtem a fejembe nyilalló fájdalommal.
- Anya... Hol van Luhan? - kérdeztem. Szülőm szemeibe meredtem, hallani akartam mi történt.
- Luhan... Meghalt kisfiam... - nyögte ki. Hirtelen úgy éreztem, mintha megállt volna az idő. Borzongás futott végig rajtam. Tehetetlennek és szomorúnak éreztem magam. Mint valami holdkóros másztam ki az ágyból és nem foglalkoztam anyával, aki utánam kiabált. Végigmentem a folyosókon, mint valami zombi nyitottam be a kórtermekbe. Kezdtem nagyon ideges lenni, mert Luhant sehol sem találtam, majd az utolsó szobába lépve, leblokkoltam. Ott volt. Arca hófehér, szemei lehunyva. Hirtelen a szám elé kaptam a kezem és lerogytam a földre.

Nem hittem el addig, míg a szemeimmel nem láttam. Mintha tőrt forgattak volna a szívemben, lelkem nehéz lett, szemeimből ömlött a könny.
- Te győztél fiam! - Chungho hangja a hátam mögül érkezett. Vállamra tette a kezét és megsimogatott. Hirtelen mérhetetlen düh lett úrrá rajtam. Felálltam és Chungho felé fordultam. Kezeimmel elkaptam a nyakát és a falnak taszítottam.
- Ez a te hibád! Miért kényszerítettél erre? - üvöltöttem el magam. Chungho azonban nem hiába a falkavezér, egy mozdulattal nyomott le a földre és lefogott.
- Hiszed vagy sem, nem akartam, hogy az ő falkájába csatlakozz be! Túl jó testőr vagy! Fiatal és még nem olyan képzett, de a legjobb lehetnél, ha nem kötelezted volna el magad olyan hamar! Én vagyok a falkavezér és az én parancsom kell, hogy kövesd! Érted? Most pedig nyugodj le szépen, beszédem van veled! - meredt rám. Felállt és tett pár lépést, majd megfordult. Nem akartam otthagyni Luhant, de az a helyzet, hogy kíváncsi voltam mit akar tőlem Chungho. Letöröltem a könnyeim, majd követtem a falkavezért.

22. Szövetség - Megvan az időpont!

Sehun:
Nem tudom mit beszéltek odabent, nem hallgatóztam, de mikor Luhan kijött az irodából, arca hófehér volt, mint aki a következő percben összeesik.
- Luhan, jól vagy? - kérdeztem ijedten. A fiú bólintott.
- Most visszahívjuk a falkákat, aztán beszélünk! - mondta kissé hűvösen, majd Chunghoval az oldalán elviharzottak. Én követtem őket, végig a nyomukban voltam. Felrohantak a tetőre, majd Chungho és Luhan farkassá változtak. Chungho hirtelen őrült vonyításba kezdett. Luhan egy ideig figyelte, majd becsatlakozott. Először nem értettem, de aztán rájöttem. Visszahívták a seregeiket. Csak hallgattam őket és a kapukat figyeltem. Hamarosan meg is jelentek az értetlen katonák, akik egyszerre voltak összezavarodva és megkönnyebbülve. Chungho és Luhan befejezték a vonyítást, majd emberré váltak és egymásra néztek. A falkavezér elmosolyodott, majd távozott. Luhanhoz szaladtam.

- Luhan, minden rendben? - kérdeztem, mire a fiú, fejét rázva válaszolt.
- Megegyeztünk Chunghoval. Volt egy feltétele annak, hogy visszahívja a csapatokat. - magyarázta elhaló hangon.
- És mi volt a feltétele? - kérdeztem félve. Luhan nyelt egyet, majd a szemeimbe meredt.
- Meg kell szakítanunk a szövetséget! - úgy éreztem magam, mint akit fejbe vertek.
- Ezt... Nem mondod komolyan... Ugye? - kérdeztem. Luhan lehajtotta a fejét.
- Annyira sajnálom! - sírta el magát. Nem akartam elhinni. Lerogytam a földre, úgy éreztem forog velem a világ.
A napok lassan vonszolták magukat. Luhannal jóformán alig találkoztam, mert folyamatosan Chunghoval tárgyalt. Bár szerencsére a két falka éppen elkerülte az összecsapást, halálesetek így is voltak. Luhan bizalmasa, Xiumin akkor vesztette életét, mikor Luhan apja megkínozta. Dyot, Jongin barátját pedig meggyilkolták, mikor minket segített át a falon. Jongin viszonylag gyorsan felépült testileg, de azóta nem önmaga, hogy elveszítette Dyo-t. Fel-alá járkál, nem beszél, olykor nyüszít. Miután eltemettük Kyungsoo-t, Jongin egy szó nélkül tűnt el és azóta nem találni. Valószínűleg már nem is fogjuk. Én teljesen befordultam emiatt. Jongin volt a legjobb barátom és elveszítettem. Chanyeol és Baekhyun ugyan nem békültek ki, de együtt próbáltak vigasztalni, ami nem ment nekik. Mivel a saját problémáikkal is alig bírtak el, nem tudtak teljesen rám összpontosítani, na nem mintha annyira akartam volna bárki társaságát is Luhanén kívül. Úgy éreztem, hogy egyedül ő tudná elfeledtetni velem a sok szörnyűséget, de ő annyira el volt foglalva, hogy hetekig nem láttam. Visszaadta Tao erejét, megpróbált beletanulni a falka irányításába, béketárgyalásokra járt Chunghoval... És viadalt szerveztek. Az utolsót, melynek keretei között meg kell ölnünk egymást. Én rettenetesen dühös és tehetetlen voltam emiatt. Bár az őrmester elmagyarázta, hogy erre azért van szükség, mert Luhan ezzel kell, hogy bizonyítsa, még erre is hajlandó, hogy a falkáját megvédje. Őket helyezi előtérbe, nem pedig engem. Ezt megértettem valahol, de fájt. Sokkal könnyebb lenne, ha nem lenne nemesi származású.
- Sehun! - lépett anya a szobámba, kezében egy tálcával. Elhúztam a szám. Az utóbbi időben semmi étvágyam sem volt és hiába raktak elém finomabbnál finomabb ételeket, csak fintorogtam és eltoltam a tányért.
- Nem kérek vacsorát! - jelentettem ki.
- Sehun enned kell valamit!
- Nem vagyok éhes! - nyögtem és a fejemre húztam a takarót. Hallottam, hogy anya mély lélegzetet vesz.
- Kisfiam, én megértem, hogy hiányzik Jongin és Luhan. Azt is megértem, hogy félsz a viadaltól, megértem, hogy borzalmas dolgokon mentél keresztül! Normális, ha most magad alatt vagy. De ha nem eszel, csak rosszabb lesz. Nem fognak javulni a dolgok ha koplalsz! - hallottam, hogy leteszi a tálcát az éjjeliszekrényre és leül az ágyam szélére. Apám nem tudja, hogy viselkedjen velem, így leginkább elvonul, ha én hazajövök. Szinte nem is beszélünk. Anya ellenben megpróbál javítani a kapcsolatunkon és ezért hálás vagyok neki, de akkor is fáj ami történt.
- Addig úgysem megyek el, míg legalább pár falatot nem ettél! - nagyot sóhajtottam és felültem az ágyban. Belekanalaztam a levesbe és kemény négy falat után arrébb toltam a tányért. A második fogásra rá sem néztem. Anya lemondóan sóhajtott, majd magamra hagyott a szobámban. A tálcát nem vitte ki, mondván, hátha megjön az étvágyam. A házra hamarosan síri csend telepedett. A tücskök zenéltek odakint, a csillagok fényesen világítottak. Összegömbölyödtem a takaróm alatt és próbáltam álmot erőltetni a szemeimre, de nem ment. Hirtelen, mintha motoszkálást hallottam volna. Felültem az ágyamban és a zaj irányába fordultam.
- Luhan? - nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, ő volt.

Egy szó nélkül lépett közelebb, majd a nyakamba csimpaszkodott és hevesen megcsókolt. Dereka köré fontam a karjaim és viszonoztam. Úgy éreztem, mintha évek óta nem találkoztunk volna. Hiányzott az ölelése, a csókjai, a hangja, mindene. Egy szó nélkül toltam az ágyhoz és döntöttem le rá, majd fölé másztam és puszikkal halmoztam el az arcát.
- Hiányoztál. - súgtam neki. A fiú elmosolyodott és a hajamba túrva csókolt meg. Úgy éreztem magam, mint mikor először voltunk együtt. Hiába éreztük, hogy veszély közeleg, az most nem számított. Csak mi voltunk és a vágyaink. Luhan ködös tekintettel meredt a szemeimbe, miközben lehúztam róla a ruháit. Szeretkezésünk lassú volt, mintha ezzel le lehetne lassítani az időt.
- Szeretlek! - mondta halkan, mikor mellé bújtam és betakartam magunkat.
- Én is! - súgta nekem. Szorosan öleltem magamhoz és az illatát beszívva aludtam el.
Másnap mikor felkeltem, Luhant nem találtam magam mellett. Először azt hittem, hogy csak álom volt a látogatása, de éreztem az illatát a párnámon. Talán visszament a falkájához? Tanakodtam, ám hirtelen beszélgetés szűrődött fel a szobámba. Gyorsan felöltöztem, majd halkan lépkedve mentem le a konyhába, majd benyitottam. Luhan és anya a tűzhelynél álltak és beszélgettek, míg apa csendben ült az asztalnál és figyelte őket.
- Felkeltél? - kérdezte anya mikor meglátott. - Épp reggelit készítünk. - nem feleltem, csak álltam az ajtóban és Luhant figyeltem, aki rám pillantott.
- Most magatokra hagyunk titeket! Remélem Luhan rá tud venni az evésre! - meredt rám anya, majd megragadta apa karját és kimentek a konyhából. Egy ideig szótlanul álltunk Luhannal a konyhában, majd a fiú egy tányérra tette a rántottát és hozzám lépett. Villát vett elő, melyre egy falat tojást helyezett, majd a szám felé nyújtotta. Bekaptam a falatot és a fiú szemeibe nézve nyeltem le. Luhan az egész tányér reggelit belém tukmálta, majd elkezdett mosogatni.
- Mi a baj? - kérdeztem. Luhan nem felelt.
- Úgysem tudod örökké titkolni! Látom, hogy agyalsz valamin! Mondd el! Ennél úgysem lehetünk rosszabb helyzetben! - Luhan továbbra sem felelt, csak felsóhajtott. Eltörölgette a tányérokat majd az evőeszközöket és a helyükre rakta őket.
- Megvan az időpont! - szólalt meg hirtelen. Nagyot nyeltem, a gyomrom görcsbe rándult.
- Minek az időpontja?
- Az utolsó viadalé!

21. Szövetség - Szakítsd meg a szövetséget!

Sehun:
Tehetetlennek éreztem magam. Segíteni akartam, neki akartam ugrani a férfinak, de tudtam, hogy azzal csak olajat öntenék a tűzre. Ha megteszem, akár meg is ölheti Luhant, azt pedig képtelen lennék elviselni. A fiúra néztem. Luhan szemeiből könnyek folytak. Kétségbeesetten nézett rám, mégis, mintha azt üzente volna szemeivel: Menekülj! Ne maradj itt! De maradtam. Nélküle nem megyek sehová!
- Ne bántsd! - szólaltam meg végül. Luhan apja kérdőn nézett rám.
- Könyörgöm, hagyd békén! - próbálkoztam tovább.
- Mit adsz cserébe? - kérdezte a férfi. Szemeiből gyűlölet sütött rám.
- Bármit megteszek, csak hagyd őt! - könyörögtem tovább. A férfi úgy tűnt elgondolkodott a dolgon.
- Bármit? - éreztem, hogy ezzel csak magam alatt vágtam a fát. Éreztem, hogy valami nagyon rossz fog következni. A férfi gondolkodott pár percig, majd elvigyorodott.
- Tudod mit? Gyere ide! - már épp indultam volna, mikor Lay elkapta a csuklóm.
- Ne menj! - súgta, de nem hallgattam rá. Odaléptem a férfi elé, aki felpofozott, majd megragadta a csuklómat.
- Tudod mi a baj veled? Hogy tapasztalatlen vagy! Képtelen vagy arra, hogy megvédd! Ha rád bíznám a fiamat, egy nap se telne el és már halott lenne! - meredt a szemeimbe. Összeszorult a gyomrom. Borzasztó volt ezt hallani. Különösen, hogy minden szava igaz volt. Luhan szövetségese lettem és képtelen voltam megóvni őt. Egyedül hagytam és nem érkeztem időben a segítségére.
- Sehun, egy szavát se hidd el! - kiáltotta nekem Lay, mire Luhan apja rá kapta a tekintetét.
- Te inkább maradj csöndben! - mutatott Layre a férfi, mire a fiú fájdalmasan esett össze és keserves kiáltások szakadtak föl tüdejéből, miközben ide-oda vergődött. Luhan felsírt.

- Hagyd abba! - kiáltottam el magam, mire a férfi lökött rajtam egyet, én pedig hanyatt estem.
- Velem ilyen hangnemben, te nem beszélhetsz! - meredt rám idegesen, majd behúzott egyet. - Mit képzeltél? Hogy idejössz, megöltök és minden el van rendezve? Had világosítsalak fel! Nem olyan könnyű békét teremteni, mint azt hiszed! Luhan is álmokat kerget! Olyan mint az anyja! Nem jó semmire! - hirtelen a férfi, a kezei közé fogta az arcomat. Először nem értettem miért, aztán átkoztam a percet, mikor hagytam magam megérinteni...

Luhan:
Xiumin a szemem láttára halt meg. Hiába próbáltam segíteni rajtam, apám addig kínozta, míg meg nem halt. Ennél kegyetlenebb halált el sem tudnék képzelni. Miután Minseok kilehelte a lelkét, Apa hozzáfogott az én kínzásomnak is. Rettenetes volt. Nem hiába félnek tőle. Egyszerre éreztem fizikai és lelki fájdalmat, ide-oda vergődtem, kiabáltam, sikoltottam... Aztán megjelentek Sehunék... Figyelmeztetni akartam őket, hogy meneküljenek, de egy hang sem jött ki a torkomon. Sehun próbált közelebb férkőzni, de apa őt is a földre küldte. Aztán mondott valamit, amit nem hagyhattam reakció nélkül. Anyáról kezdett beszélni, hogy hasonlítok rá és, hogy semmire sem volt jó. Hirtelen, mintha új erőre kaptam volna. Apa épp Sehunt kezdte pofozni, így nem vette észre, hogy nagy nehezen felültem. Annyira lüktetett a fejem, hogy képtelen voltam az erőmet használni. Nagy nehezen sikerült elérnem Xiuminhoz és kihorgásztam a kabátja alól a bicskáját. Hirtelen meghallottam, hogy Sehun felkiált. Odakaptam a tekintetem. Hirtelen éreztem, hogy gyűlölet szökik a szívembe. Soha, de soha nem akartam gyűlöletet érezni senki iránt, még akkor sem, ha az a valaki rossz ember. Mégis, túl messzire ment az apám. Szájára veszi az édesanyám és bántja a barátaim. Ezt nem engedhettem. Az apám mögé álltam és a nyakába szúrtam a kést. Ettől abbahagyta a kínzást, de a következő pillanatban felém fordult és nekem esett. Pontosabban a nyakamnak. Alig kaptam levegőt. Még az utolsó mozdulatait is arra használta fel, hogy engem megöljön! Állapítottam meg fuldokolva. Azt hittem, hogy tényleg megöl, ám hirtelen a szemei kitágultak, keze elernyedt, majd eldőlt oldalra. Sehun állt mögötte. Kitörte a nyakát.
- Uramisten! Jól vagy? - rogyott össze és szorosan átölelt. Hirtelen erős fény villant valahonnan Xiumin teste felől. Az aranyfarkas volt. Hamarosan füst kezdett szivárogni a farkasból, mely kiszállt a faluba. Szóval így jelzi, hogy átvettem a vezetést? Tanakodtam, majd Yixingre pillantottam.
- Én igen, de Lay kevésbé! - Sehun segített felállni és odarohantunk a fiúhoz, aki zihálva feküdt a földön.
- Lay... Lay... - szólongattuk.
- Jól vagyok! - felelte elhaló hangon. - Csak vigyetek ki! - kérte. Sehun és én nagy nehezen felpakoltuk magunkra a fiút és elindultunk vele kifelé. Út közben összefutottunk Krissel és Taoval, akiknek sikerült ártalmatlanná tenniük apám követőit.
- Mi történt? - kérdezte a magasabb, majd átvette tőlünk Layt.
- Apa megkínozta. - feleltem.
- És Xiumin? - kérdezte Tao. Lehajtottam a fejem.
- Ő nem élte túl. - mondtam nagyon halkan. Tao megfeszült.
- Luhan! Sehunnal menjetek át és beszéljetek Chunghoval! - Krisre néztem. - Ne aggódj Lay miatt! Vigyázunk rá! - bólintottam, majd kirohantunk az épületből. Csettintettem az ujjammal, mire két kőszikla suhant felénk. Sehunnal rájuk ugrottunk és villámgyorsan szeltük át a völgyet. Miközben repültünk, borzalmas látvány tárult a szemünk elé. A két falka megkezdte a vonulást. Előbb mint amire számítottunk. Szinte már elérték egymást. Két, veszett falkasfalka rohan egymással szembe és még csak az indítékot sem tudják. Csak parancsot teljesítenek. Ezt nem hagyhattuk. Szélsebesen szálltam le Sehunék területén és rohantunk megkeresni a falkavezért. Gyanítottuk, hogy táborban lehet, csakhogy oda Sehun nem mehetett.
- Srácok! - halk, de határozott hang hallatszott a hátunk mögül. Megfordultunk és egy alacsony srácot vettük észre, amint az egyik ház mögül, nekünk int.
- Baekhyun? - kérdezte Sehun, mikor odarohantunk hozzá. - Nem mentél a többiekkel?
- Nem! - rázta meg a fejét. - Két blokkban támadunk és én a későbbiben vagyok, de Chanyeol már elment! Meg kell állítanotok őket! - sírta. - Beviszlek titeket a táborba! - meredt ránk kisírt szemekkel, majd karon ragadott és elkezdett maga után húzni. Mivel az első csoport már kiment harcolni, kevésbé figyeltek ránk, mert azzal voltak elfoglalva, milyen híreket szállítanak a harcmezőről.
- Utoljára az őrmesterrel láttam! Innen már nem mehetek veletek! Sok szerencsét! - pillantott ránk Bakehyun, mikor megálltunk az egyik épület előtt. Benyitottunk. Odabent síri csönd uralkodott. Sehun előre ment, én pedig követtem. Még sosem jártam náluk, legalábbis nem ennyire bent a táborban, így meglepett, hogy ahhoz képest, hogy itt kiképzik őket, tulajdonképpen egészen otthonos. Tudom, sietnünk kellett volna, én mégis volt, hogy elbámészkodtam és nem vettem észre, hogy Sehun hirtelen megállt, így sikerült nagyon ügyesen belemennem.
- Bocs! - súgtam neki, mire rám nézett és a szája elé húzta az ujját. Beszélgetés hallatszott az egyik ajtó mögül.
- Mikor indítsuk a második csapatot? - kérdezte egy idősebb, rekedt férfi hang.
- Az őrmester! - tátogta Sehun.
- Majd, ha úgy látom eljött az ideje. - felelte feltehetően Chungho.
- Most mit tegyünk? - kérdezte Sehun és szemeiben félelem csillant.
- Bemegyünk! - közöltem határozottan.
- Azt nem teheted! Luhan, ha bemész, megölnek! - Sehun kétségbeesésében még az utamat is elállta, nehogy a végén tényleg be tudjak nyitni, de éreztem, hogy ez lesz a helyes döntés.
- Bízol bennem? - kérdeztem. Sehun bólintott.
- Akkor engedj bemennem! - a fiú tétovázott, de végül ellépett az ajtó elől, én pedig benyitottam. Az őrmester és Chungho egyszerre kapták fel a fejüket. Rögtön felismertem a falkavezért. Magas volt és határozott kiállású. Szemeiben bölcsesség és szigor tükröződött és egyből elnyerte a tetszésem a férfi.
- Mit keresel itt te korcs? - üvöltött rám az őrmester. Már épp készült volna rám ugrani, mikor a falkavezér ráparancsolt.
- Maradj! Hadd beszéljen a fiú!
- Na de... - Chungho az őrmesterre meredt.
- Látszik, hogy kezdesz kiöregedni. A szaglásod sem a régi már. Különben érezted volna, hogy ott ácsorognak az ajtó mögött! - az őrmester és én, kissé meglepetten néztünk a vezérre.
- Maga tudta, hogy itt vagyunk?
- Persze, hogy tudtam! Éreztem! - felelte rám pillantva Chungho és mintha egy apró mosolyfélét is elejtett volna, amivel azt üzente: "Sokat kell még tanulnod!" - Őrmester, legyen szíves megnézni a második csapatot, mi addig elbeszélgetünk Luhannal! - az őrmester vonakodott. - Talán nem hallott, őrmester? - az idős férfi kényszeredetten, de megindult az ajtó irányába. Hallottam, hogy beleütközik valakibe, gondolom Sehunba. Chungho ekkor a mögöttem álló fiúra nézett.
- Sehun, hagyj kérlek magunkra Luhannal! Szeretnék négyszemközt tárgyalni vele! - Sehun rám pillantott, mire bólintottam. A fiú aggódva nézett a szemeimbe, de becsukta az ajtót és kettesben maradtam a falkavezérrel.
- Szóval? Mi szél hozott? - kérdezte Chungho és nekidőlt az íróasztalnak. Kicsit furcsa volt így beszélni vele. Mintha lazán kezelné az egészet, pedig ez nem játék.
- Én... Sajnálom! - Chongho először meglepődött, majd elmosolyodott. Kezeit összefonta maga előtt.
- Nem tettél semmi rosszat. Miért kérsz bocsánatot? - kérdezte.
- Uram... Nem tudom mi történt a falkáink között a múltban, de minden rosszért amit mi tettünk, minden gyalázatos mocsokért, szeretném a bocsánatát kérni! - hajoltam meg a vezér előtt. Hallottam, hogy közelebb lép, megfogja az államat és gyengéden felhúz.
- Megbocsátok Luhan! - mosolygott. - És ezennel megragadom az alkalmat, hogy én is bocsánatot kérjek mindenért! - bólintottam. Éreztem, hogy innentől már könnyű dolgom lesz. A múltat mintha eltörölték volna, egyenrangú felek lettünk és tiszta lappal kezdhettünk.
- Uram... Kérem, állítsa meg a falkáját! - fogtam könyörgőre. - Én még fiatal vagyok, nem tudom elérni, hogy az enyémek visszavonuljanak, de magának sikerülhet! - Chungho elmosolyodott és még közelebb lépett.
- Te vagy a falkavezér! Miért hiszed, hogy nem sikerülne? - elgondolkodtam.
- Azt hiszem még szoknom kell ezt az új helyzetet. - feleltem. A falkavezér bólintott, majd eltávolodott és ismét az asztalnak dőlt.
- Visszavonom a csapatokat és segítek, hogy te is meg tudd tenni, de lenne egy feltételem! - kicsit megijedtem.
- Mi lenne az?
- Ha mindenki visszavonult, meg kell szakítanod a szövetséget Sehunnal! - görcsbe rándult a gyomrom. Tudtam mit jelent ez. Hirtelen tétováztam. Választanom kellett Sehun és több száz ember között. Nagyot nyeltem mielőtt kimondtam.
- Rendben!

Első díj! Köszönöm!

Sziasztok! :)
Egy díjjal érkeztem, amit nagyon-nagyon köszönök Nita-nak a Szétszakított nemzet írójának! ^^ Hogy őszinte legyek, nem számítottam rá, hogy bármelyik történetemre is díjat kapok, szóval meg vagyok illetődve rendesen, de jó érzés és még egyszer köszönöm! ^^

Szabályok:

1. Ismertesd a szabályokat!
2. Nevezd meg, és linkeld be, kitől kaptad a díjat és köszönd meg neki! (alapvető!)
3. Válaszolj az általa feltett 10 kérdésre!
4. Tegyél fel 10 kérdést!
5. Jelöld meg azokat a blogokat (10db), akiknek továbbadod a díjat!

Nita kérdései:

1. Sírtál már könyv/film/blog szereplő halálakor?
Nem, alapvetően nem vagyok az a sírós alkat és ha meghal egy szereplő akkor kíváncsi leszek és várom, hogy végezzek a könyvvel/filmmel/bloggal, hogy kiderüljön miért, ki ölte meg, vagy, hogy halt meg sbt. Ha a kedvenc szereplőm hal meg, akkor az inkább felbosszant.

2. Mit gondolsz, kik a valódi hősök?
Szerintem azok az egyének, akik nem a hírnévért, vagy a pénzért tesznek jót másokért, hanem azért, mert ez nekik öröm és itt nemcsak arra gondolok, hogy pl. a tűzoltós életét kockáztatja az áldozatokért, nekem az is hősnek számít, aki felsegíti egy idős hölgy nehéz táskáit a buszra.

3.Amerika Kapitány vagy Vasember?
Nem vagyok oda az akciófilmekért és egyik filmet sem láttam, így erre a kérdésre sajnos nem tudok választ adni.

4. Ha visszamehetnél az időben, hová szeretnél ellátogatni?
Egyértelműen az 1800-as évek közepe és vége felé! Hatalmas Erzsébet királyné rajongó vagyok, így bárhová megyek ahová ő is és szívesen beszélgetnék vele természetesen magyarul! Kíváncsi vagyok, hogy milyen lehetett valójában, bár meg vagyok róla győződve, hogy gyönyörű!

5. A történelem melyik negatív személyiségét utálod a legjobban?
Nem igazán tudom. Körülbelül ugyanannyira nem szeretem őket, mert a maguk korában, akkor ők tették a leggonoszabb/ocsmányabb/borzalmasabb dolgot és ez kihatott a civil lakosságra is, így azt felelem, nem tudom, körülbelül ugyanannyira utálom őket. Bár közben van bennem egy sajnálat is irántuk, hogy minden nap azoknak kellett lenniük, akik (még amikor éltek).

6. Mióta írsz?
Attól függ. Csak úgy történeteket, olyan 11 éves korom óta írok és yaoit 16 éves korom óta. Blogolni, ha jól tudom, 2015 decemberében kezdtem.

7. Romantikus történetek vagy az akció szerelmese vagy?
Egyik se. Horror, pszichothriller és vígjáték szerelmes vagyok! A romantikus történeteket nem szeretem, inkább írom őket de, hogy őszinte legyek a két kategória közül egyik sincs a szívemben.

8. Az okos éltanuló vagy a vakmerő rossz fiú?
Mármint, hogy melyik jön be? Attól függ, hogy milyen a kisugárzásuk és mennyire vagyunk egy hullámhosszon. Eddig mind a két kategóriával találkoztam már és az előbbivel nem tudtam mit kezdeni, mert más volt az érdeklődésünk, az utóbbival meg jó barátok vagyunk, de semmi több. Én inkább a sportolókat kedvelem, illetve a művészlelkeket.

9. Voltál már szerelmes egy-egy karakterbe?
Nem, bár mikor írni kezdtem akkor (és most) nagy HunHan megszállott voltam/vagyok és bár már nem vagyok szerelmes, ők a szívem csücskei és nagy rajongó vagyok. Egyéb karakterekbe (pl. könyv, film) nem voltam szerelmes.

10. Ha egy szereplőnek meg kell halnia, akkor kiírjátok a történetből, vagy inkább a szálakat változtatjátok meg?
Én kegyetlenül kigyilkolom a szereplőimet! Jó, ez furin hangozhatott, de ha egy szereplőt meg akarok ölni a sztorimban, akkor szeretem a lehető legfájdalmasabban megtenni, hogy a történetben hozzá közel állók szenvedjenek, mert szerintem ez is ad egy hangulatot a történetnek. (Bár eddigi ficijeimben eddig csak egy fő karaktert csináltam ki, de ami késik, nem múlik)

Hát remélem senkire sem ijesztettem rá a válaszaimmal, azért még normális vagyok, csak megvan a sajátos stílusom! :)

Az én kérdéseim:

1. Mikor/hol/hogyan ismerkedtetek meg a yaoival és mi fogott meg benne?
2. Miért kezdtetek el írni?
3. Mi volt az első blog/fici amit olvastatok és kitől?
4. Lánybandák közül, melyikek azok akik igazán megfogtak titeket a kpop-ban?
5. Melyiket szeretitek jobban írni? A romantikus, iskola témát, vagy inkább ennél sötétebb témát választotok?
6. Melyiket szeretitek jobban olvasni? Krimisebb, kicsit horrorisztikusabb, vagy a könnyed, romantikus vígjátékot?
7. Hogy vagytok a szomorú befejezéssel? Élvezitek írni/olvasni? (sejtem a választ) Ha igen miért, ha nem, miért?
8. Írtatok/olvastatok valaha yuri történetet?
9. Mit gondoltok, mi az igaz barátság?
10. Mit szeretsz meg legelőször egy emberben?

És akiknek küldöm: (Bocsánat, de szinte egyáltalán nem szoktam ficit olvasni, vagy csak nagyon ritkán, ezért nem tudok tíz történetet megjelölni!)

Nika Chan: Promises, music, you (Hát csak sikerült kitenni a részeket és látod, milyen jól is tetted! Így tovább! ^^)

Neshi: Mesés áldozat (Nagyon imádtam ezt a történetet! Sajnáltam, hogy csak két részből állt, de legalább azok jó hosszúak voltak!)

Vienetta: Run Away! (Rettenetesen sajnálom, hogy nincs folytatva, pedig egy baromi jó történetről beszélünk és egy rettenetesen jó íróról!)

20. Szövetség - Mit tegyek?

Luhan:
Lay ismertette a tervet.
- Könnyű lesz bejutni az otthonotokba. Az őrök beengednek, de apád szobája más tészta. Ott az ő emberei vigyáznak rá és amint észrevesznek, széttépnek!
- Remek kilátások! - húztam el a szám.
- Ha én megyek, nem fognak gyanakodni. Azt mondom, hogy orvosi vizit. - kérdőn néztem Layre.
- Hogy érted? Apának soha semmi baja nem volt! - ráncoltam a szemöldököm. Lay kinézett az ablakon, mire úgy éreztem, összeszűkül a gyomrom.
- Yixing... Mi baja apámnak? - a fiú nem felelt. A csészéjébe bámult, meglötykölte kicsit a teát, majd kiitta a maradékot. Az apró porcelán, csilingelve koccant a tányérral, mikor Lay visszahelyezte rá a csészét.
- Apád beteg Luhan! Még nem fajult el a dolog, de terjed.
- Mi? Mi terjed? - kérdeztem idegesen.
- A méreg! - úgy éreztem rosszul leszek.
- Mi... Milyen méreg? - csuklott el a hangom.
- Apád mérgezi magát. Annyira félt attól, hogy valamit az ételébe vagy az italába kevernek, hogy tőlem kért receptet és mérgezni kezdte magát, hogy immúnissá váljon. Ez viszont egy nagyon lassú halált eredményez. Apád nincs olyan jó állapotban, mint ahogyan azt mutatja. - magyarázta az orvos.
- Miért adtál neki receptet? - kérdeztem könnyekben kitörve. - Miért hagytad, hogy mérgezze magát?
- Mit tehettem volna? Ő a falkavezér! Én elmondtam neki a következményeket, orvosként ez alap, de nem érdekelte. Kénytelen voltam azt tenni amit mond! - szédelegve ültem a helyemre. Mérgemben felpattantam, de úgy éreztem, egy pillanat alatt szívták le az energiám.
- És... És akkor most mi lesz? Csak úgy besétálsz oda és megölöd, vagy mi? - kérdeztem.
- Igen! - felelte Yixing úgy, mintha ez egyértelmű lenne. Elállt a szavam.
- Hogy mi? - meredtem rá.
- Nézd! Neked át kell venned a helyét. Ha bemegyek, megölöm és megállapítom, hogy meghalt, utána utat kapsz. Itt vagy, élsz, te vagy a törvény szerint az örökös. Ezt nem lehet megvétózni. Csak gyorsan kell cselekedni, különben kettészednek! Érted? - rázott meg.
- De, mi van, ha elkapnak téged? Mi van, ha nem sikerül? - kérdeztem. Aggódtam. Féltem, hogy valami baj lesz.
- Biztos nincs más megoldás? - kérdeztem. - Muszáj, hogy így legyen? - Lay bólintott.
- Muszáj! - elkeseredetten néztem a padlóra. Nagyot sóhajtottam. Még egy utolsó kérlelő pillantást vetettem Yixingre, aki megrázta a fejét.
- Jó. Azt teszem amit mondasz! - adtam meg magam.
Egy alagútrendszeren keresztül mentünk végig. Xiumin velem jött, míg Lay Krissel ment. Tudtam mit kell keresnünk. Ha a falkavezér meghal, akkor a fia, vagy a legközelebbi rokona örökli a vezér posztot. Ez viszont nem megy egyik pillanatról a másikra, így egy elbűvölt, aranyból készült farkasszobor jelzi az egész falkának, hogy ki vette át a vezetést. Hogy hogyan, arról csak hallottam, de sosem láttam igaziból. A probléma az volt, hogy ezt a szobrot el akarják majd tüntetni, hogy senki se tudja, én vagyok az örökös.
- Ne haragudj, de muszáj megkérdeznem. - szólalt meg Xiumin. - Hogy lehet, hogy te még nem vésődtél be Sehunba? - kérdőn néztem a fiúra. Nem éreztem alkalmasnak ezt megvitatni.
- Tényleg most kell erről beszélnünk? - kérdeztem.
- Te akartál vele szövetséget és nekem úgy tűnik, hogy igazán kedveled. Akkor meg, hogy-hogy nem? - felsóhajtottam.
- Honnan tudjam? Nem én irányítom ezt! - feleltem. Hangomba ingerültség keveredett.
- Tudom. Ne haragudj! - kért bocsánatot Xiumin. Utunkat szótlanul folytattuk tovább. Agyam kattogni kezdett. Tulajdonképpen, Sehun nagyon gyorsan bevésődött. Vajon nekem miért nem sikerül? Lehet nem ő a lelki társam? Ahogy ez végigfutott az agyamon, kellemetlen görcsbe rándult a gyomrom. Felsóhajtottam. Reménykedtem benne, hogy minden simán megy majd.

Lay:
Ahogy azt gondoltam, simán beengedtek minket a kastélyszerű épületbe. Folyosók hada szelte át az egészet. Emlékszem, egyszer Luhan szóvá is tette.
- Utálom! Annyira nagy! Jobban egyedül érzem magam benne, mintha csak egy kis házunk lenne. - mondta. Sajnáltam szegényt, ám volt bennem csodálat is iránta. Az apja gyűlölte őt, mégis képes volt tisztelni, megtalálni benne a jó tulajdonságokat és szeretni. Luhanból remek vezető lesz, semmi kétség. Viszont ez addig nem fog működni, míg nem talál maga mellé valakit, aki segít neki. Részben ezért is örültem, hogy Sehun bevésődött az őzszeműbe. Így Luhan nem marad teljesen egyedül.
- Mit akartok? - kérdezte egy őr, mikor Krissel megérkeztünk Luhan apjának ajtaja elé.
- Orvosi vizit! - feleltem közönyösen. Ekkor az őr Krissre pillantott.
- És ő?
- Betegjogi képviselő! Probléma? - vontam vállat. Az őr kénytelen-kelletlen eresztett be minket a szobába, bár úgy tűnt, gyanús neki a dolog.
- És most? - suttogta nekem Kris.
- Ti meg mit akartok itt? - kérdezte hirtelen egy éles hang. Luhan apja volt. Úgy tűnt, hogy nem szedi az altatókat amiket felírtam neki.
- Orvosi vizit! - feleltem nyugodtan.
- Tűnjetek el! Én nem kértem ilyesmit! - kiabált ránk.
- Sajnálom, de meg kell vizsgálnom! - feleltem.
- Minek? Jól vagyok! Hagyjatok békén! - közelebb léptem.
- Uram, meg kell vizsgálnom!
- Aludni akarok! - betelt a pohár. Megragadtam egy párnát és Luhan apjának az arcába nyomtam. A férfi kiabált, kapálózott.
- Kris, segíts már az ég szerelmére! - a fiú észbe kapott végre és megpróbálta lenyomni az idősebbet, de a kiabálásra hirtelen benyitottak.
- Hé! Mit műveltek? - kiáltotta két őr és felénk indultak, majd megragadtak minket és a földre taszítottak.
- Végezzétek ki őket! - kiabálta a falkavezér. Az egyik őr felemelte a kardját, hogy lecsapjon ránk, ám hirtelen egy erős fuvallat odébb taszította őket. Az ajtó felé néztünk. Sehun és Tao álltak ott, izzadságtól vizesen. Kapva az alkalmon, Tao egy ugrással mellettünk termett és rátámadt a két őrre. Az egyik pillanatokon belül fej nélkül maradt, míg a másiknak kitépte a szívét. Körbepillantottam.
- Várjatok! Hol van Luhan apja? - eltűnt. Hirtelen rájöttem merre mehetett.
- Kövessetek! - rohantam ki az ajtón. Nagyon reméltem, hogy nem azt tervezi az a férfi amire gondoltam. Ha esetleg még valaki nem tudná, Luhan apja kínozni tud. Méghozzá nagyon. Viszont csak akkor használja az erejét, ha nagyon muszáj. Ha a megérzésem nem csal, akkor rájött mit tervezünk és a fia nyomába eredt, hogy megölhesse, méghozzá a lehető legrosszabb módon. Farkassá változtam, hogy gyorsabb tempót vehessek föl, ám hirtelen több őr is utunkat állta. Lefékeztem. Most mi legyen? Pillantottam a többiekre. Tao felmordult és nekiugrott az egyik férfinak, utat nyitva nekünk. Nem foglalkoztam a többiekkel, így is tudtam, hogy Kris és Tao fedezni fognak, míg Sehun szorosan a nyomomba maradt. Szedtük a lépcsőfokokat lefelé, rohantunk, hiszen az életünk múlott rajta. Hamarosan keserves kiáltás hallatszott. Sehunra pillantottam, aki vérben forgó szemekkel gyorsított az amúgy is veszett tempón és lehagyott. Elértük azt az ajtót, amely mögül a kiáltás hallatszott. Lefékeztünk. Rémülten néztem először Xiuminra, aki eszméletlenül feküdt a padlón.
- Megállj! - kiáltotta a falkavezér. - Különben őt is megölöm! - Luhan a padlón feküdt, zihált és verejtékezett, miközben az apja gonoszul vicsorogva meredt ránk. Sehun kétségbeesetten pillantott a fiúra. A szívem hevesebben kezdett verni. Megijedtem.

- Uram! Hagyja abba! - változtam emberré és próbáltam megállítani a férfit.
- Meg akartatok ölni, igaz? - kiabálta. - Hogy a fiam vegye át a helyem, de közlöm, veszítettetek! - meredt ránk őrült szemekkel, majd Luhanra nézett, aki velőtrázóan sikoltott fel. Sehun teljesen bepánikolt. Nem tudta mit tehetne és láttam, hogy szinte ő is kínlódik. Elvesztette a józan eszét. Igen. Luhan apja kegyetlen. Rendkívül erős, és ki tudja nincs-e még rejtett ereje? Nem tudtam mit tehetnék. Csak néztem Luhant, aki a földön vergődött, kiabált, sírt és Sehunt, aki megőrült és akárhányszor közelebb akart menni, Luhan apja őt vette célba. Mit tegyek? Estem kétségbe...

19. Szövetség - Válassz!

Sehun:
Késő éjjel indultunk útnak. Ahogy megbeszéltük, Chen és Tao engem követtek vissza a falkámba, míg Luhanék visszatértek a hegyek közé. Halkan osontunk keresztül az erdőn. Tudtam, hogy ebben a helyzetben különösen sok őr fog lebzselni a fal körül, így nagyon óvatosnak kellett lennünk. Elosontunk a fal azon részéhez, ahol úgy láttam még biztonságos és megpróbáltunk észrevétlenül átmászni.
- Sehun! - hallottam egy hangot, mikor földet értem. Ijedten néztem a hang irányába. Dyo volt az.
- Ne félj tőlem! Nem foglak bántani! Jongint keresed igaz? Be van zárva a tömlöcbe! - magyarázta kétségbeesetten. - De azt őrök védik! Elterelem a figyelmüket, ti pedig hozzátok ki! - nagy megkönnyebbülés volt, hogy tudtam, mellettünk áll.
- De mit csinálsz idekint? - kérdeztem.

- Én vagyok az egyik őr! Kineveztek! Ennek mondjuk részben örülök! Így láthattam, hogy jöttök! Vigyétek ki Jongint! - előreengedtük Dyot, hogy beszéljen valamit az őrökkel, majd azok távoztak, a fiú pedig intett, hogy mehetünk. Addig ő kint maradt őrködni. Megkerestük Jongin celláját. Rémülten álltam meg. A fiú szinte félholtra volt verve. Csak feküdt ott a hideg földön, szemeit lecsukta. Chen odébb tolt.
- Majd én megoldom! - ujját végighúzta a rácson. Valami elektromos töltést vezethetett vele, vagy nem tudom, de kattant a zár és az ajtó kinyílt. Tao bement, felkapta Jongint és kilépett a cellából. Úgy vitte, mintha holmi papír lenne. Tao tényleg nagyon erős! néztem elismerősen.
- Siessetek! Az őr vissza fog térni! - sürgetett minket Dyo. Visszarohantunk a falhoz. Miközben Chen és Tao Jongint próbálták átlökdösni, én Dyo felé fordultam.
- Segítened kell! Emberek kellenek, akik a háború ellen vannak! - a fiú megrázta a fejét.
- Nézz körül! Itt mindenki ellene van! De a parancs, az parancs!
- Akkor próbáld meg késleltetni a falkavezért! Luhan meg akarja oldani ezt a helyzetet! - feleltem.
- Luhannal csak akkor lehetne tárgyalást tartani, ha ő lenne a falkavezér! - vagyis meg kellene ölnie az apját! Tettem hozzá gondolatban.
- Azért meglátom mit tehetek! Csak mentsétek ki Jongint! - nézett Dyo a szemeimbe.
- Mindent megteszek! - láttam, hogy Tao és Chen sikerrel jártak, így én is mászni kezdtem. Alig értem talajt a túloldalon, kiabálásokat hallottam, majd verekedést, de most nem tudtam foglalkozni vele. Átvágtunk az erdőn, majd a folyónál lefékeztünk.
- Chen, vidd biztonságba Jongint! Mi Taoval visszamegyünk Luhanhoz. - a fiú bólintott, majd otthagytuk a folyóparton a srácot. Villámgyorsan indultunk meg Luhanék falkája felé és reménykedtem benne, hogy a srác ura a helyzetnek...

Luhan:
Apám még sosem volt olyan dühös, mint akkor, mikor kiderült, Sehunnal aludtam.
- Ő egy közönséges katona! Ilyennel mocskolod a nemesi vért?! - üvöltözte. Annyi gyűlöletet láttam a szemeiben, hogy megijedtem tőle.
Miután elváltunk Sehunéktól, Krissel és Xiuminnal elindultunk, hogy megkeressük apámat. Jól tudtam, hogy őt nem fogjuk tudni lebeszélni arról, hogy diplomatikusan oldjuk meg a dolgokat, mégis reméltem, hogy jobb belátásra tudom bírni. Ő volt az egyetlen, aki tárgyalhatott Sehunék falkavezérével, kivéve, ha én kerülnék trónra, de nem tudtam elképzelni, hogy valaha is ártsak az apámnak. Vagy, hogy bárki ártson neki. Tudom, nehéz elhinni, de jól vezette a falkát, csak volt pár dolog amiben elég maradi volt, ezért nem tudtunk rendesen fejlődni. Ezért nem tudtunk soha megegyezni. Nem tudta elfogadni, hogy én mennyire más vagyok. Nem hibáztatom érte. A változásokat nem mindenki viseli jól. Elértünk a hátsó kapuhoz. Ránéztem az őrre. Tudtam, hogy érzi a szagom. Tekintetével körbepillantott, majd szemei megakadtak rajtunk. Magamban azért imádkoztam, hogy beengedjen. Hirtelen egy hang szólalt meg a túloldalról.
- Engedd be őket! Jót akarnak! - hálásan néztem Lay-re. A világos hajú srác még mindig az őrt bámulta.
- Hallottad amit mondtam? Engedd be őket! - az őr végül kaput nyitott, mi pedig Layhez mentünk.
- Nem lesz ebből baj? - kérdeztem.
- Nem! Egy szót se szólnak rólad! Szeretnek, csak félnek az apádtól! Ezért elkövetnek bármit, hogy te kerülj hatalomra! - magyarázta Lay.
- Azért apát sem kell félteni. Neki is megvannak az emberei.
- Az lehet, de míg ő félelemben tart másokat, te meggyőzöd őket! Neked nagyobb hatalom van a kezedben mint neki és retteg tőled! Ezért akart megöletni. Ez volt a valódi ok! De most már ne beszéljünk! Gyertek velem egy biztonságosabb helyre! Idekint veszélyes! - bólintottunk és Lay után mentünk, aki a kis háza felé irányított minket. Ajtót nyitott és előreengedett minket.
- Helyezzétek kényelembe magatokat! Készítek egy kis teát. Hideg van odakint! Száraz ruhát is kaptok! Csurom víz mindegyikőtök! - Lay úgy sürgött-forgott körülöttünk, mint egy anya a hosszú utazástól fáradt gyermeke körül. Feltette a vizet forrni, addig mindenkinek adott új ruhákat. Rám jók voltak, bár Xiumin és Kris elég viccesen festettek bennük. Krisre kicsik voltak, Xiuminra meg nagyok. Miután a víz felforrt, Lay leöntötte a teát és csészéket hozott, majd kis tányérokat rakott ki és teasüteményeket szolgált fel. Tisztára úgy éreztem magam, mintha vendégségbe jöttem volna. Minden tiszta volt, elegáns, mégis visszafogott. Végül Lay is leült egy fotelba és teát töltött mindenkinek.
- Senki sem akarja ezt a helyzetet! - kezdett bele Yixing. Úgy mondta, mintha holmi kis csevejbe kezdett volna bele.
- Beszéltem a katonákkal és a gyakornokokkal! A vezetők is ugyanazt mondták. Nem akarják. Belefáradtak, hogy feszült a helyzet. Nem akarják. De félnek az apádtól! - magyarázta a fiú. Lay főorvos volt és rendszeresen járta a tábort és beszélt mindenkivel.
- Vagyis, ha Luhan apja nem lenne, átállnának? - kérdezte Kris. Lay bólintott.
- A probléma továbbra is inkább az apád követőivel van! - meredt rám Yixing. - Ha apád meghal, téged el akarnak tüntetni, hogy ők kerüljenek hatalomra.
- Mennyien vannak? - kérdezte Xiumin. Lay a teájába kortyolt.
- Meglepően sokan. És veszélyesek! Luhannak segítségre lesz szüksége. Szerencsére a falka nagy része mellette áll. Higgy nekem! Érzik, hogy született vezető vagy, de neked is kell valaki, ai támaszt nyújt! Szükséged van Sehunra! - meredt a szemeimbe Yixing. Tudott Sehunról. Lay előtt nem voltak titkaim. Igaz, Xiumin volt a bizalmasom, ennek ellenére Lay volt az, aki tényleg mindent tudott. Ennek pedig egyszerű oka volt. gyakorlatilag vele nőttem fel. Az apja egykor apámnak szolgált és sok időt töltöttem a társaságában. Anya vigyázott mindkettőnkre. Szinte a testvérem volt.
- Mit tegyünk most? - tette fel a legfontosabb kérdést Kris.
- Luhannak át kell vennie a falka vezetését és tárgyalnia Chunghoval! - Chunho volt Sehunék falkavezére. Lay bekapott egy falat kekszet, majd miután lenyelte, folytatta.
- Ez pedig azt jelenti, hogy valakinek meg kell ölnie az apját...
- Nem! Azt nem lehet! - csattantam fel. - Ő az apám! Nem akarom, hogy bántsák!
- Válassz! Vagy ő, vagy több száz? Melyik? - meredt rám Lay. Úgy éreztem, kegyetlen döntést kellett meghoznom. Lerogytam a fotelra, amelyről felpattantam.
- Mikor kell rajtaütnünk? - kérdeztem. Lay nem felelt, csak egy gonosz vigyort villantott, amiből rájöttem, hogy most azonnal...

18. Szövetség - Pengeélen

Sehun:
Nem tudtam merre megyünk, nem láttam semmit. A kezeimet leláncolták, a szemeimet bekötötték. Tudtam miben ülök. Egy vasketrecben, amelyet két megtermett, fekete pegazus húzott. Az ok egyszerű volt. Száműztek. A tettem a falkavezér fülébe jutott. Azt mondta, megbocsáthatatlan amit tettem és meg kellene öljön engem, de hála a "jó szívének" inkább száműz. A halálnak jobban örültem volna. Senki sem tudja hová viszik a száműzötteket, így esélyem sem lesz arra, hogy bárkit újra láthassak. Sem Jongint, sem az anyámat, Sem Chanyeolékat és ami a legborzalmasabb, hogy Luhant se fogom soha többé látni.
Jó ideje utaztunk, amikor éreztem, hogy földet értünk, majd megragadták mindkét karom és elindultunk lefelé egy lépcsőn. Csak mentünk és mentünk. Mikor leszedték a szemkötőmet és körbenéztem, megrémültem. A föld alatt voltunk, egy börtönben. Bezártak az egyik cellába, majd otthagytak. Leültem a kemény, felfüggesztett deszkára, ami ágyként funkcionált. A tenyereimbe temettem az arcom. Éreztem, hogy a bőröm benedvesedik. Most már örökké itt leszek. Senki sem lesz aki segítene rajtam...
Alighanem álomba bőgtem magam, mert amikor kinyitottam a szemeim, a deszkán kuporogtam. Valaki épp a zárbál bíbelődött, ez ébresztett fel. Egy kocsit toltak maguk előtt, gondoltam, a vacsorát hozták... Vagy ebédet? Reggelit? Fogalmam sem volt mennyi az idő. Idelent csak a fáklyák fénye világított. Enyhe fényük épp annyira volt elég, hogy a cellasorok között elhelyezkedő folyosót épp megvilágították. Gondolataim csak és kizárólag Luhan körül forogtak. Mi lesz most vele? Mi van most vele? Mivel nálam kiderült ez a dolog, biztos voltam benne, hogy ha nem ma, akkor holnap, de kiderül, hogy mit tettünk. Sőt! Lehet, hogy már kiderült. Viszont akkor őt is megbüntetik és náluk nem biztos, hogy az apja van annyira "jószívű", mint nálunk a falkavezér. Ki akartam jutni innen, de nem tudtam, hogy. Aki ide bekerül, elveszíti az erejét. Ezek a cellarácsok kifejezetten arra valók, hogy ne tudjam használni az erőm.
Az idegen, aki a rácsomnál zörgött, végül belépett. Párnát és takarót vágott hozzám, meg egy tányér valamit rakott le a földre, majd tovább ment. Nem voltam éhes. Elfordultam. Az idő rettenetesen lassan telt idelent. Csak forgolódtam. Cellám egyik végéből a másikba sétáltam. Ebből állt minden percem, órám, talán napom... Nem tudtam mennyit lehettem itt, talán egy-két napot? Teljesen elveszítettem az időérzékem, de már az ötödik tányér ételt hozták nekem, egy meghatározott időn belül, szóval csak tippelni tudtam. Hirtelen éreztem, hogy megremeg alattam a talaj. Mi történik? Gondoltam riadtan, majd a következő pillanatban, hatalmas robajjal, leomlott cellám egyetlen kőből épült fala, hatalmas porfelhőt kerítve. Hátraestem és köhögtem, majd megpróbáltam felismerni az alakokat, akik előttem álltak. Kis idő múlva, rájöttem az egyik kilétére.

- Tao?! - kiáltottam el magam döbbenten. A fiú nem felelt, csak megragadta a karom és elkezdett maga után rángatni. Hallottuk, hogy mögöttünk a cellaőrök áttörik a rácsokat és utánunk iramodnak, így egyre gyorsabb tempóban menekültünk.
- Álljatok meg! - kiabálták az őrök. Hangjuk vészesen közelről jött. Tudtam, hogy riasztották egymást, így hamarosan csak többen lesznek.
- Chen! Vidd ki Sehunt! Én feltartom az őröket! - az alacsonyabb fiú elbizonytalanodott.
- Biztos megleszel? - kérdezte. Tao bólintott.
- Menjetek! - a Chen nevezetű srác biztatóan nézett rám.
- Gyere utánam! Ne félj! Segíteni akarunk! - bólintottam és tovább loholtam a fiú után. Egy alagútrendszeren keresztül mentünk, ahonnan hallottuk, hogy kiabálnak utánunk. Egy létrához értünk.
- Menj előre! - utasított Chen. Sietve indultam felfelé, de le-le pillantgattam, hogy megmenőm követ-e. Mikor a felszínre értünk, kérdőn néztem a srácra. És most? Kitalálhatta mire gondolok, mert intett, hogy kövessem. Most láttam először milyen helyen vagyok. Az egész egy kietlen síkság. Sehol egy fa, egy bokor, csak sziklák, kövek. Azt tudtam, hogy a pegazusok őrületes sebességgel képesek repülni, na de ne mondja nekem senki, hogy komolyan ennyire távol repítettek engem hazulról! Chen egy nagy szikla mögé bújt és behúzott engem is.
- Mit kerestek itt? - kérdeztem.
- Figyelj! Elmondom mi történt! De nem szabad közbevágnod, mert minden másodperc számít! Felfogtad? - nagyot nyelve bólintottam. Éreztem, hogy valami borzalmasat fogok hallani.
- A vihar után, Luhan hazatért, de megéreztük rajta a szagod. Az apja nagyon dühös lett rá és bezáratta. Hallottam, hogy kiabál vele és olyanokat mond neki, mint: "Egy közönséges katonával? Szégyene vagy a családunknak!" és hasonlókat. Én akkor még nem tudtam mi történt, ezért megkerestem a bizalmasát, hogy valamennyire képben legyek. Xiumin elmondta, hogy mi történt és, hogy Luhan szövetséget kötött veled. Azt mondta, hogy hamarosan őt is bezárják és ki fogják vallatni, ezért gyorsan keresselek meg és hozzalak vissza! Értsd meg! Szükség van rád! Ha nem érünk vissza időben, Luhant és Xiumint is kivégzik!
- A saját apja? - döbbentem le. Bár ha jobban belegondolunk, talán az enyém is képes lenne megölni engem...
- Az apja utálja Luhant! Nem is őt akarja utódjának, hanem valaki mást! De még nincs konkrét örökös, szóval... Meg kell ölnünk őt! A legjobb viszont az lenne, ha te tennéd! Érted? Nem hagyhatjuk Luhant meghalni! - Chen kétségbeesetten nézett rám.
- De, hogy menjünk vissza? - kérdeztem. Közvetlenül a kérdésem után, egy nagyon magas srác szállt le mellém.
- Tao? - kérdezte.
- Még lent! - válaszolta Chen. - Menj vissza érte! Én Sehunnal megyek. - a magas fiú bólintott, majd elindult Taohoz.
- Xiumin mondta, hogy a szelet kaptad erőnek! Használd! Én mutatom az utat! - bólintottam. Felálltam, kicsit eltartottam a kezeim, mire szél kerekedett, mely egyre erősebb és erősebb lett, majd felkapott minket Chennel és felemelkedtünk. A fiú vezetésével, gyorsan haladtunk. Miközben siettünk a falkájukhoz, muszáj volt rákérdeznem.
- Honnan tudtátok, hogy itt vagyok? - Chen rám pillantott.
- Van egy barátom, aki ismeri a helyet! - felelte.
- És Tao? Azt hittem utál!
- Utál is! De Luhant szereti. Ráadásul... Ő az egyetlen aki visszaadhatja az erejét és Luhan nem veti el a gondolatot. - bólintottam. Egyértelművé vált számomra, hogy Luhan hatalmas befolyással bír. Nem csoda, hogy az első pillanattól kezdve képtelen voltam bántani, sőt, engedelmeskedtem neki! Ő mindenkire nagy hatással van, még az apjára is, csak ő ezt ellenségesen fogja fel. Luhan tényleg képes lenne békét teremteni, pusztán azzal, hogy él! A falkájában sikerült elérnie, hogy Tao az életét kockáztassa értem. Luhannak élnie kell! Különben kitör a háború...
- Úristen! - Chen kiáltására lettem figyelmes. Mikor lenéztem, teljesen kétségbeestem a látványtól. Hát nem tököltek sokáig! Luhant és Xiumint láttam egy emelvényen, a szemük be volt kötve, hogy semmit se lássanak. Nagy tömeg állt körülöttük, az emelvényen pedig a két fiún kívül egy férfi állt. Magas, erős, tipikus kétajtós szekrény. Mellette egy hóhér állt. Chen könnyes szemmel meredt rám. Gondolkodás nélkül kezdtem zuhanórepülésbe. Luhan mellett landoltam, mire a közönség döbbenten meredt rám. Luhan apja idegesen indult meg felénk. Láttam a szemében a gyűlöletet. Dühös lettem. Olyan széllökést küldtem felé, hogy hátraesett és a hóhéron landolt, de ezzel csak felhergeltem. Átváltozott és nekem ugrott. Megharapta a karom, vicsorgott... Chen egy ugrással termett mellettem és egy elektromos lökéssel tántorította el tőlem a férfit, majd karon ragadott és maga után kezdett húzni. Xiuminról és Luhanról idő közben lekerült a szemkötő és mellettünk rohantak tovább. Tudtuk, hogy követnek minket, így gondolkodás nélkül törtük át a falat és vetettük magunkat az erdőbe. Chent követtem, aki a folyóhoz vezetett minket, majd beugrott és farkassá válva küzdött az árral. Mindannyian utána mentünk és átvergődtünk a folyón. Bár rettenetesen fájt a hely, ahol Luhan apja megmart, nem foglalkoztam vele. Egyetlen dolog járt a fejemben, mégpedig, hogy Luhan biztonságban legyen. Miután átértünk, tovább loholtunk, míg egy fához nem értünk, melynek a törzsénél egy kis lyuk tátongott.
- Menjetek le! - utasított minket Chen. - Mi Xiuminnal kicsit tovább megyünk, hogy eltereljük azokat akik követnek! - bólintottam, majd Luhan után én is bemásztam a barlangszerű helyre. Emberré változtunk, hiszen elég hely volt odalent. Luhan felém fordult és a nyakamba ugrott. Kitört belőle a zokogás, majd a következő másodpercben ajkaimra mart. Úgy faltuk egymást, mintha ez lenne az utolsó amit tehetnénk. Bár, a körülményeket elnézve, ez akár így is lehet. Miután elváltunk, Luhan hozzám bújt.
- Szeretlek! - nagyot ütött a szívem. Szorosabban fontam karjaim a fiú köré és megpusziltam. Ezt most hallottam tőle először.
- Én is! Ugye jól vagy? - kérdeztem. Luhan kicsit elhúzódott tőlem.
- Xiumint megkínozták!
- Tényleg? - döbbentem le.
- Igen! Igaz, nem látszik, de megtették. Hallottam a kiabálását. - bólintott Luhan. - Figyelj rám! A falkád megindult az enyém ellen! - úgy éreztem le kell ülnöm.
- Hogy...?
- Igen! Hallottam, mikor az apám erről konzultált. Támadtok! Tennünk kell valamit!
- Igen, de mit? - kérdeztem. - Hányan vagyunk százak ellen? Négyen? - Luhan megrázta a fejét.
- Ismerem a falkám! Tudom, hogy sokan mellénk állnának! Csak megfelelő hang kell hozzá! Viszont meg kell kérdeznem... Tőletek, van aki tudott rólunk Jonginon kívül? - kérdezte Luhan.
- Nem. - feleltem. Tudom mire gondolnak. De Nem éreztem úgy, hogy Chanyeol és Baekhyun veszélyben lennének miattam. Ha mindenkit kivallatnának akikkel jóban voltam, az a falkán belül nem vetne jó fényt az őrmesterékre és azt ők sem akarják.
- Ki kell hozni tőletek! - magyarázta Luhan. - Valószínűleg már belefogtak a vallatásába és ha jó barátod, inkább meghal, minthogy neked bajod essen. - hirtelen elkapott a hányinger. Elképzeltem, hogy Jongin ott fekszik a tömlöcben, miközben különböző eszközökkel próbálják szóra bírni.
- Ma este... Ki kell hoznunk onnan! - hamarosan Chen és Xiumin is visszatért, majd legnagyobb meglepetésemre, a magas srác, akiről később kiderült, hogy Krisnek hívják és Tao is hozzánk jöttek.
- Hogy vagytok? - kérdezte Tao. Furcsa volt, hogy aggódást mutatott. Eddig csak a kegyetlen énjét láttam.
- Sehun és Xiumin megsérült! - felelte Luhan.
- És te? - meredt rá Kris.
- Miattam ne aggódj! - legyintett a fiú. Kris a zsebéből egy fertőtlenítőt és gézt vett elő, majd nagyjából leápolt engem is és Xiumint is.
- Figyeljetek srácok! Ha jól tudom, az igazi összecsapás, csak holnap este lesz, addig még csak felállnak a seregek. Sehunéknál van pár srác, akiket mindenképpen ki kell mentenünk, különben meghalnak! Mivel nem ismerem ott a járást, azt mondom, Tao és Chen menjen Sehunnal és ha lehet, próbáljanak mellénk állítani embereket. Nem tudom, hogy, csak próbáljátok! Kris és Xiumin, ti velem jöttök és megpróbáljuk megfékezni apámat! Ő az egyetlen akadályunk! - osztotta ki a feladatokat Luhan.
- Na és Sehunék falkavezére? - kérdezte Kris.
- Életben hagyta Sehunt! Nekem ez épp elég! Nem hiszem, hogy annyira háborúzni akar, inkább csak kötelességből teszi! Legalábbis én így látom! Szóval vele meg lehet oldani a dolgokat diplomatikusan is! - bólintottunk. Reménykedtem benne, hogy igaza van. Úgy éreztem, mintha pengeélen táncolnánk, a penge pedig az idő volt.