23. Game in the hospital

No, hát mielőtt elkezdenénk, szeretném elmondani, hogy elértük a 100.000 megtekintést! :D Nagyon hálás vagyok érte és nagyon örülök a fejemnek! :D Repes a kicsi szívem! Kellemes olvasást! ^^

Jongin:

Pár nappal a temetés után, Kris is nagyjából jó lélekállapotban ült az íróasztala mögé és megszervezett egy jó kis felderítést. Egyszerre indított több csapatot. Sehunékat visszaküldte a csatornába, egy lánycsapatot pedig valamelyik épületbe.
- A szabályok! - lépett elém Dyo. - Maradj a közelemben, nem hangoskodsz, figyelsz a lábad elé és én vagyok a vezető, így bármit mondok, az szent és sérthetetlen! Világos? - meredt rám szigorúan. Bólintottam.
- Remek! Menjünk! - idő közben Hyoyeon is megérkezett, így hármasban indultunk az A épület felé. Odakint köd volt. Megpróbáltam Dyo mögött maradni és nem elveszni, de csak nehezen sikerült. Alig láttam valamit. Mikor megérkeztünk, Dyo füléhez hajoltam és belesúgtam.
- Mit is keresünk pontosan? - kérdeztem.
- Semmit!
- Akkor minek jöttünk ide? - kérdeztem.
- Gyilkolni! - felelte Dyo.
- Mit? - döbbentem le.
- Bármit ami él és mozog! - hirtelen megálltam, ennek pedig az lett a következménye, hogy Hyoyeon belém ütközött. - Neked meg mi bajod? - kérdezte Dyo.
- Én... Én nem... - a fiú értetlenül meredt rám.
- Mit nem? - meredt rám szigorúan. - Mi bajod?
- Én nem tudok ölni! - mondtam ki.
- Hogy mi?! - kiáltott fel Dyo. - És csak most szólsz?
- Nem tudtam, hogy ölnöm is kell! - feleltem.
- Miért? Mit gondoltál? Pókerezni megyünk? - cseszett le az idősebb. - Már nem fordulhatunk vissza! Szóval szedd össze magad! - ennyit mondott, majd benyitott az ajtón.
- Ne aggódj! Majd megpróbállak fedezni! - kacsintott rám Hyoyeon. Bólintottam, majd szorosan Dyo mögött haladva, beléptem az épületbe. Odabenn dögszag terjengett, lánccsörgést hallottunk és kiabálásokat. Körbenéztem. Sehol senki. Akkor honnan jön a zaj? Mintha csak meghallotta volna a gondolataim, Dyo felém fordult.
- Alattunk vannak a betegek. Pár kiszabadult, de azok olyanok mint egy macska. Vigyázni kell velük. Gyorsak, halkak és könnyen ölnek! - nagyot nyelve bólintottam. A szívem a torkomban dobogott. Úgy éreztem, hogy bedobtak a mély vízbe, ráadásul nem adtak mentőmellényt. Ahogy a folyosón haladtunk, úgy éreztem, valami figyel minket.
- Dyo! - súgtam, de nem reagált. - Dyo! - próbálkoztam ismét, de megint semmi. - Dyo! - mondtam hangosabban, mire idegesen fordult felém.
- Mi van? - hirtelen kinyílt két ajtó, egy mögöttünk és egy előttünk, majd őrjöngő betegek vettek körbe minket. Egyszerre rántottunk bicskát, tőrt, kést, kinek mi volt és közelebb húzódtunk egymáshoz.
- Mi a terv? - kérdeztem.
- Én lecsapom a közelebbiket, Hyoyeon fedez, te meg próbálj meg nem meghalni! - felelte Dyo, majd nekiment a hozzá legközelebb eső betegnek. Hyoyeon megpróbálta fedezni, de a betegek túlerőben voltak. Nem tehettem mást. Be kellett szállnom a mészárlásba.

Rászorítottam a késre és nagy levegőt vettem. Dyora esett a pillantásom. Már meg is sebezték, nem is egy helyen, de őt nem érdekelte, harcolt tovább. Ekkor vettem észre, hogy az egyik beteg odalép a sráchoz és le akarja ütni egy hosszú, vascsővel. Az adrenalin elöntötte az egész testem. Idegesen léptem oda és mielőtt bármit tehetett volna, elvágtam a torkát. A beteg hanyatt vágódott, mire Dyo rám pillantott. A szemeibe néztem és elmosolyodtam. Ő nem reagált, hanem elfordult és megragadta Hyoyeon kezét.
- Futás! - sikerült utat törnünk és mindenféle gondolkodás nélkül rohantunk fel a lépcsőn és nyitottunk az egyik szobába, de majdnem megjártuk. Nem volt padló, helyette egy mély lyuk tátongott előttünk, ahová, ha beesünk, a nyakunkat szegjük.
- És most? - kérdezte Hyoyeon. Kénytelen leszünk a szélén menni! - magyarázta Dyo. A fal szélén, szerencsére volt némi padlómaradvány, ahol lehetett menni, de csak nagyon a falnak lapulva. Dyo volt az első, aztán Hyoyeon és végül én. Nagyon lassan haladtunk, közben azért imádkoztam, nehogy leszakadjunk. Mikor Dyo végre átért a terem túloldalára, ahol megmaradt a padló, kezdtem örülni, de túl korán ittam a medve bőrére. Amikor Hyoyeon akart ugrani, hirtelen leszakadt alatta a talaj. Épp sikerült elkapnom a csuklóját, viszont így én is kibillentem az egyensúlyomból és majdnem leestem.
- Jól vagytok? - hallottuk Dyo kiáltását.
- Nem egészen! Valahogy át kéne dobni Hyoyeont a túloldalra! - feleltem. Mondani könnyebb volt, mint megcsinálni. Ahhoz ugyanis, hogy ez menjen, egy hatalmasat kellett volna lendítenem a lányon, ami ment is volna, de akkor én lezuhanok.
- Hyung! Csinálj valamit! Nem bírom sokáig tartani! - kiáltottam át.
- Egy pillanat! - odapillantottam Dyora, aki a táskájában turkált és egy hosszú kötelet húzott elő. Csomót kötött a végére, majd előre dobta.
- Hyoyeon! Kapd el! - a lány kinyúlt érte és megragadta a kötelet. - Add át Jondinnak! - Hyoyeon feladta nekem. - Jongin! Figyelj rám! Olyan erősen kell tartanod, amilyen erősen csak tudod, hogy Hyoyeon átmászhasson rajta! - a lány riadtan nézett rám.
- Menni fog? - kérdezte, ijedten meredve a szemeimbe. Erősen a kötélre szorítottam.
- Megtartalak! - a lány elmosolyodott, majd rácsimpaszkodott a kötélre és átcsúszott rajta Dyohoz, aki a másik végét tartotta. Tekintetemmel végigkövettem a lány mozdulatait. Mikor átért, Dyo segített neki talajt érni, majd mindketten erősen tartották a kötelet.
- Jongin! Nagyon meg kell bíznod bennünk a következő mutatványhoz! - kiáltotta hyung.
- Miért? - kérdeztem.
- Fogd erősen a kötelet és engedd el a padkát!
- Hogy mi? - kiáltottam ijedten.
- Bízz bennünk! Megtartunk! Csak csináld! - nagy levegőt vettem és behunytam a szemeim. Nem akarom tudni, hogy mi lesz velem! Gondoltam, majd eleresztettem a padkát. Éreztem, hogy egyre lejjebb és lejjebb esem. A gyomrom a torkomba kúszott és mikor már azt hittem, hogy végem, hirtelen elakadtam. Mivel erősen tartottam a kötelet, nem zuhantam a végtelenbe, bár a kezemet kidörzsölte a durva anyag.
- Megvagy? - kérdezte Hyoyeon.
- Igen! - feleltem. Éreztem, hogy elkezdtek felfelé húzni, majd felsegítettek.
- Kösz! - fújtam ki magam.
- Természetes! - vont vállat Dyo, majd eltette a kötelet. - Na, induljunk!
- Merre? - kérdezte Hyoyeon. Hyung ránézett.
- Én azt javasolom, hogy menjünk minél lejjebb és legyünk távol a betegektől... Legalábbis próbálkozzunk! - a lehető legnagyobb csendben indultunk neki a folyosóknak és a lépcsőknek. Ahogy haladtunk az alagsor irányába, a láncok csörgése és a kiabálások egyre csak erősödtek.
- Hyung, nem azt mondtad, hogy megpróbálunk távol maradni a betegektől? - kérdeztem, mivel igencsak be voltam fosva.
- Valamit meg akarok nézni és ahhoz le kell mennünk! Ne félj! Itt vagyunk! - veregette meg a vállam. Ezen meglepődtem. Egyszerre volt furcsa és megnyugtató. Nagy levegőt vettem és követtem őt a sötétbe.
Az alagsor valami hihetetlen nyomasztó volt. Cellák sora, vér és dögszag, láncok csörgése, nyögések és kiáltások, mindez pedig sötétséggel koronázva. Hyoyeon reszketve húzódott közelebb hozzánk.
- Megvagy? - súgtam neki, mire bólintott.
- Ja... Mondjuk...
- Megjöttünk! - állt meg Dyo az egyik cella előtt. A rács mögött nem volt senki. Kérdőn néztünk össze a lánnyal. Egy üres cellába hozott minket? Minek? A választ akkor kaptuk meg, mikor hyung bement, eltolta az ágyat, ami alatt egy csapóajtó állt. A fiú felnyitotta, majd lemutatott.
- Menjetek! - előbb én mentem, majd Hyoyeon és végül Dyo, aki becsukta maga felett az ajtót. Ahogy leértem, tapogatóznom kellett, mert nem láttam semmit.
- Hyung! Hol vagyunk? - kérdeztem, mikor hallottam, hogy két társam is leért. Kis matatást hallottam, majd egy zseblámpa fénye égette ki a retinám.
- Majd meglátjátok! Kövessetek! - Dyo ment elöl, mi pedig Hyoyeonnal követtük. A folyosón penészszag terjengett. Mikor már egy jó negyedórája mentünk, kezdtem kételkedni abban, hogy Dyo tudja merre kell menni.
- Hyung! Mikor érünk már oda? - kérdeztem.
- Körülbelül most! - meredt rám az idősebb, majd a lámpa fényét egy vas ajtóra vezette. Lenyomta a kilincset, majd rányitott egy világos, fehér folyosóra.
- Hova jöttünk? - kérdeztem, de Dyo nem felelt. Csak ment előre.
- Hyung! - ragadtam meg a karját és visszafordítottam. - Mondj már valamit! Mi ez a hely? Honnan tudsz róla?
- Valamelyik nap az alaprajzokat nézegettem és észrevettem rajta ezt az útvonalat. Gondoltam nézzük meg, hisz nincs vesztenivalónk! - kirántotta a kezét az ujjaim közül, majd ismét elindult. Hyoyeonra néztem, aki vállat vont. Követtük Dyot. Ez a helyiség teljesen más volt mint a többi. Tiszta volt és világos. Néha egy-egy üvegajtó tűnt fel, mögöttük pedig asztalok.
- Mi ez a hely? - kérdeztem inkább csak magamtól. Hirtelen nyögésre lettünk figyelmesek. A hang irányába siettünk. Az egyik ilyen szobából jött. Benéztünk és egy idős férfit láttunk, ahogy egy széken ül, kezében egy pisztolyt tartva.
- Maga meg kicsoda? - kérdeztem. A férfi felnézett ránk.
- Öljétek meg! - mondta.
- Hogy micsoda? Kit és miért? - kérdezte Hyoyeon.
- A fiamat! Öljétek meg a fiamat, vagy ő öl meg titeket! Napról napra erősebb! Öljétek meg! - magyarázta nekünk. Úgy tűnt, magánkívül van.
- Ki a fia? - kérdezte Dyo.
- Keressétek az erőműben! Ott van! Ott él! Öljétek meg! - mielőtt bármit kérdezhettünk volna tőle, a pisztoly elejét a szájába tette és meghúzta a ravaszt. Hyoyeon sikoltott egyet, majd hozzám bújt. Dyo csak állt és meredt a férfira. Arcizmai nem rándultak, csak bámulta.
- Menjünk innen! - szólalt meg hirtelen, majd elindult kifelé.

22. Game in the hospital

Krystal:

Miután megtudtam, hogy Krist mennyire megviselte Jessica halála, eldöntöttem, hogy kétszer olyan erős leszek. Elhatároztam, hogy segítek neki túltenni magát a dolgon. Jessicát két nap múlva temetjük el, addig össze kellett kaparnom magam valahogy. Elsőnek magamban kellett elrendeznem a dolgokat, majd úgy terveztem, hogy beszélek Taeyeonnal. Le kell rendeznem vele a dolgokat. Nem fogok száz százalékig megbocsátani neki, képtelen vagyok rá, de ettől függetlenül, meg kell próbálnom kibékülni vele, már csak azért is, mert Jessica ezt kérte tőlem. Az elkövetkezendő időben, rengeteget dolgoztam. Ha épp nem volt dolgom, takarítottam, pakoltam, de az elkövetkező időben Yerivel foglalkoztam sokat. Mindig velem volt és jó érzés volt, hogy vigyázhatok rá. Lefoglalt. Kezdtem nagyon kötődni hozzá. Az idő viszonylag gyorsan telt így.
- Elkészültél? - kérdezte Lay, mikor belépett a szobába. Bólintottam. Elérkezett a temetés ideje. Mindenki ott volt. Kris, Sehun, Tiffany, Sunny... Mindenki. Ott álltak egy mély gödör előtt és engem figyeltek, mikor megérkeztem. Tekintetem Jonginra esett. A fiú biztatóan biccentett felém. Pillantásom ekkor Taeyeonra esett. Önelégülten mosolyogtam, ahogy megláttam a monokliját. Kiálltam a többiek elé és belekezdtem egy rövid beszédbe. Megpróbáltam rövid lenni, mert kezdtem rosszul érezni magam. Túl akartam lenni a temetésen és kész! Mikor befejeztem a mondandóm, meghozták a koporsót, leeresztették a gödörbe és pár fiú elkezdte rádobálni a földet. Miután végeztek, még utoljára a sírra pillantottam és a többiekkel együtt bevonultunk.
- Taeyeon! - ragadtam meg a lányt, mikor megláttam.
- Mi van? - kérdezte. Nagy levegőt vettem.
- Még mindig téged hibáztatlak! És sosem fogom neked megbocsátani! Viszont... Jessica azt kérte tőlem, hogy ne haragudjak, ezért... - kinyújtottam felé a kezem. - Én hajlandó vagyok békét kötni veled! - Taeyeon bólintott. Megragadta a kezem és megrázta.
- Sajnálom ami történt! - nézett rám, mire elhúztam a számat.
- Hazudnod nem kell! - feleltem, majd otthagytam. Végigmentem a folyosón, hogy megkeressem Yerit. Hamarosan meg is találtam, Jongin társaságában. A kislány nagyon jól elszórakozott a fiúval, aki össze-vissza csikizte.
- Szia! - köszöntem a srácra.
- Szia! Hogy vagy? - kérdezte.
- Megvagyok! - vontam vállat. Jongin közelebb lépett és megsimogatta a hajam.
- Ha szeretnél beszélgetni valakivel, vagy ilyesmi...
- Te leszel az első akinek szólni fogok! - kacsintottam rá, mire elmosolyodott. Úgy tűnt, szeretne nekem még mondani valamit, de Dyo jelent meg a hátunk mögött és magával vitte a fiút. Yeri átölelte a derekam.
- Ugye tényleg nincs baj? - pislogott fel rám, mire mosolyogva simogattam meg a fejét.
- Emiatt ne fájjon a fejed! Jól vagyok! - öleltem vissza. - Gyere! Együnk valamit! - ragadtam meg a kezét és magam után húztam az étkezőbe.

Luhan:
Nem kicsit lepődtem meg, mikor Sehun a gatyámba nyúlt és lesmárolt. Viszont nagyon jólesett! Miután lecsúsztunk a földre, villámgyorsan kerültek le rólunk a ruhák. Sehun nem tökölt sokáig, rám vetette magát és szájával kezdett kényeztetni. Megpróbáltam visszafogni a nyögéseim, de nagyon nehezemre esett. Sehun hajába markoltam és összeszorítottam az ajkaim. Kis idő múlva, a fiatalabb eleresztett.
- Ne félj! Ide nem jönnek be és nem nagyon járnak erre! Nyugodtan ereszd el magad! - simogatta meg az arcom.
- Honnan tudod? - húztam el a szám. Sehun megforgatta a szemeit.
- Nyögjél! - parancsolt rám, majd ismét rám hajolt. Úgy voltam vele, hogy már csak azért sem fogok hangoskodni... Ja, ez így szép terv volt, csak kár, hogy nem tudtam megvalósítani. Nem tudom, hogy csinálta, de elérte, hogy hamar feladjam a küzdelmet és hatalmas sóhaj szökött fel a tüdőmből.
- Sehun... - szólítottam meg, mikor éreztem, hogy a hátsófelemnél matat.
- Hm?
- Nem akarom! - a fiú kérdőn nézett fel rám. - Még nem akarom! - ismételtem magam. Sehun felmászott hozzám és megpuszilta az arcom.
- Rendben! - súgta a fülembe, majd megcsókolt. Finoman kóstolgatni kezdett, majd elmélyítette a csókot. Kezeivel lent kényeztetett, így nem mindig tudtam viszonozni a puszijait, mivel bele-bele nyögtem. Amikor már nagyon a végén jártam, csak feküdtem és nyögtem, míg Sehun a nyakamra cuppant.
- Kívánlak! - súgta Sehun a fülembe, de olyan hangsúllyal, hogy végem lett. - Ennyi volt? Nagyon fel lehettél izgulva! - vigyorgott és megcsókolt.
- A te hibád! - nevettem. Még feküdtünk egy ideig, majd felöltöztünk. Épp indultunk volna kifelé, mikor a fiatalabb elkapta a csuklóm.
- Ugye tudod, hogy este együtt fürdünk? - súgta a fülembe.
- Hogy? - kérdeztem döbbenten. Mikor döntötte el és engem miért nem kérdezett?
- Hát, én kielégítettelek, de velem mi van? - vigyorgott telibe. - Most te jössz! - kacsintott rám, majd utolsó csókot nyomott az ajkaimra és elhagyta a helyiséget. Én csak álltam, meredtem magam elé és próbáltam felfogni, hogy mi a fene történt pontosan.
Nem gondoltam, hogy Sehun komolyan beszélt, de tévedtem. Este, mikor a fürdéshez készülődtem, egy cetlit találtam a cuccaim között. "Várok rád!" Elvörösödve tettem el a lapot és összeszedtem a holmim. A fürdőbe nem volt senki. Elég késő volt már, így nem csodálkoztam ezen. Hátra mentem és beálltam az egyik zuhany alá. Megengedtem a vizet.
- Meglepi! - ijedten fordultam hátra. Sehun állt velem szemben és vigyorogva meredt rám.
- Te... Te mit...?
- Megmondtam, nem? Ne zavartasd magad! Fürödj nyugodtan. - vigyorgott.
- Ha nézel, nem megy! - fintorogtam rá.
- Kivertem neked és még mindig szégyenlősködsz? - nevetett fel. - Cuki! Na gyere! - húzott magához és megcsókolt. Hagytam magam. Megint hagytam, hogy elcsábítson, közben pedig marcangolt a bűntudat. Mindig eszembe jutott Irene. Biztos voltam benne, hogy Sehun nem mondta el a történteket. Egy kis köcsögnek éreztem magam. De nem tudtam megtagadni magamtól a fiút. Miért? Nem tudtam a választ. Érzéseim voltak iránta, amiket még nem ismertem eléggé.
- Min agyalsz ennyire? - kérdezte Sehun, miután lecuppant a nyakamról.
- Csak azon, hogy mekkora egy szemét vagyok! - feleltem. Sehun kérdőn meredt rám.
- Mi baj?
- Irene tud erről? - kérdeztem.
- Ne gondolkodj ilyeneken! - sóhajtott fel a fiatalabb, mire ellöktem magamtól.
- Szóval kurvára a háta mögött csinálod! - kiabáltam Sehunnal, aki kicsit meglepődött a heves reakción.
- Most mi bajod? Nem járok vele!
- És ezt ő is tudja? - kérdeztem. - Nem kefélek foglalt egyénekkel! - fontam össze a karjaim.
- Úgy tűnik, el kell magyaráznom valamit! - lépett közelebb a fiú és fura tekintettel nézett a szemeimbe. - Ezen a helyen, nincs olyan, hogy járunk vagy nem! Itt túlélünk, vagy nem és éppen ezért, nincs olyan, hogy szerelmesek vagyunk, csak kefélünk! - elöntött a méreg.
- Rendben! Ez esetben, kefélj mással! - léptem el mellőle és elhagytam a helyiséget. A törülközővel a derekamon vonultam végig a folyosón, majd leültem az egyik székre. Fejem a falnak döntöttem és behunytam a szemeim.
- Jól vagy? - felpillantottam és egy lány ült le mellém.
- Nem igazán! - feleltem neki. A lány bólintott.
- Amúgy Seulgi vagyok! - mosolyodott el.

- Luhan!
- Elárulod, hogy mi történt? - kérdezte.
- Dióhéjban annyi, hogy történt köztem és valaki között egy-két dolog, de neki nem jelent semmit. - a lány megveregette a vállam.
- Sajnálom. De, tudod ezen a helyen ez így megy! Ne szerelmet keress, hanem barátokat. - a lányra pillantottam. - Mert a szerelem múlandó, míg a barátság erős kötelék.
- Tapasztalat? - kérdeztem, mire Seulgi a földre pillantott, majd vissza rám.
- Az. - a lány felállt a helyéről és egyedül hagyott a gondolataimmal. Barátságot keress! Tanakodtam. Seulgi hangja visszhangzott a fejemben. Rendben! Gondoltam magamban. Akkor azt fogok keresni! Határoztam el.

21. Game in the hospital

Sehun:
Amikor meghallottam, hogy Jessica meghalt, tudtam, hogy Krist nem szabad majd egyedül hagyni. Tudtam az elrejtett üvegeiről, egyszer véletlenül megláttam, hogy előveszi őket, majd visszarakja. Nem gondoltam, hogy bármikor is inni fog, de valahogy éreztem, ha mégis, akkor most lehúzza őket. Bementem az irodába, hogy megtaláljam, de nem volt ott. Bejártam az egész épületet, de sehol sem volt. Kezdtem megijedni. Remélem nem történt baja!
- Sehun! Mi baj? - megpördültem a hangra. Luhan meredt rám kérdőn.
- Nem találom Krist! - feleltem.
- Biztos egyedül akar lenni! Hallottam mi történt...
- Nem! Te ezt nem érted! Nem szabad egyedül hagyni! - néztem a fiú szemeibe. Láttam rajta, hogy nem érti, de felfogja, hogy valami baj van.
- Segítek! - hálásan pillantottam a fiúra, majd újra bejártuk az egész épületet. - Mi van, ha nincs is idebenn? - kérdezte Luhan hirtelen. Megtorpantam. Tudtam, hogy az épületnek van egy hátsó udvara. Rohanni kezdtünk a kijárat felé és hamarosan meg is találtuk a vezetőt. Ájultan feküdt a füldön, körülötte üres üvegek hevertek.
- Szent ég! Ezt mind megitta? - szörnyedt el Luhan. Amilyen gyorsan csak tudtuk, felkapartuk Krist a földről.
- Szólnunk kell Laynek! - mondtam Luhannak, aki értette a célzást. Amint becipeltük a vezetőt az épületbe, már rohant is, hogy szóljon Yixingnek. Az orvos loholt hozzánk és bevitette Krist az egyik szobába, majd gyomormosást hajtott végre.
- Ennyire kedvelte azt a lányt? - sóhajtotta Luhan.
- Testvéreként szerette. - bólintottam. A folyosón álltunk, hátunkat a falnak döntöttük.
- Nem lehet könnyű neki! - ismét bólintottam. - Honnan tudtad, hogy csinálni fog valamit?
- Egyszer megtaláltam az üvegeit. Nem gondoltam, hogy bármikor is leissza magát, de úgy tűnik tévedtem. - Luhan nem felelt, csak felsóhajtott. Egy ideig álldogáltunk egymás mellett, majd a fiú ellökte magát a faltól.
- Remélem rendbe jön! - el akart haladni mellettem, de elkaptam a csuklóját.
- Elárulnád, hogy mi bajod velem? - kérdeztem és a fal felé fordítottam.
- Semmi! Miért? - meredt rám úgy, mint akinek fogalma sincs, hogy miről beszélek.
- Ne játszd a hülyét! Az elmúlt pár napban, tök hűvös vagy velem és nem értem miért! - magyaráztam neki, mire szemei megcsillantak. Valószínűleg rájött, hogy miről beszélek.
- Nem gondoltam, hogy ez ennyire zavarni fog! - pislogott rám. Összeráncoltam a szemöldököm.
- Mi?
- Hát... Sokat voltál velem, míg feküdnöm kellett, aminek gondolom Irene nem örült túlságosan.
- Tessék? - néztem rá összezavarodva.
- Gondoltam hagyok nektek teret! - vont vállat Luhan.
- De... Honnan tudsz Ireneről? - néztem rá csodálkozva.
- Baekhyuntól. - felelte Luhan. Nem hittem a fülemnek. Most... Most komolyan ezért lökött el magától?
- Annyira lökött vagy! - nevettem fel és szorosan átöleltem.
- Most mi van? - kérdezte Luhan értetlenül.
- Cuki vagy, az van! - mosolyogtam rá miután elváltunk. - Irenevel nincs köztünk semmi komoly, ezen kívül, ha annyira vele akartam volna lenni, megoldottam volna. De engem jobban érdekelt a te állapotod, mint az ő alsóneműje, szóval nem kellett volna így viselkedned! - vigyorogtam rá. Luhan elvörösödött.
- Kösz... - motyogta halkan.
- Nincs mit köszönnöd! Ez természetes! - hajoltam közelebb, mire nagyot nyelt. A mellkasomra nyomta a tenyerét és kicsit ellökött magától.
- Azt hiszem, hogy most megyek... - mondta alig hallhatóan és megpróbált eliszkolni, de nem hagytam neki.
- Miért menekülsz? - kérdeztem.
- Nem menekülök! - meredt rám.
- Igen? Akkor magyarázd meg, hogy ha közelebb hajolok, vagy valami kedveset mondok, miért rohansz el?
- Nem rohanok! Csak szeretném hasznossá tenni magam! - vitatkozott felfújt arccal. Elvigyorodtam.
- Jó! Akkor megyek veled és csináljunk együtt valamit! - kacsintottam rá. Luhan elvörösödve fordult el és a lépcső felé vette az irányt. Ha teljesen őszinte akarok lenni, az az igazság, hogy nagyon bejött a srác. Nem csak testileg vonzott, hanem a személyisége is bejött, ez pedig nagy szó, mert eddig senki sem fogott meg igazán. Talán Irene, de őt már elég régóta ismerem. Luhannal megkerestük Taeyeont, aki épp a bal szemét jegelte. A lány elküldött minket, hogy ellenőrizzük le, minden rendben van-e a gyógyszerekkel és készítsünk leltárt. Ez eredetileg Krystal és Lay feladata lenne, de mindkettejüknek dolguk akadt, így elvégezhettük mi a feladatot. Bementünk az egyik raktárnak átalakított szobába, ahol gyógyszeres dobozok és üvegek álltak egymás hegyén hátán.
- Hol kezdjük? - kérdeztem, mire Luhan elvett egy lapot.
- Szerintem először írjuk össze, hogy miből mennyi van és aztán tegyük rendbe őket, mert itt hatalmas a kupi! - javasolta. Bólintottam. Mivel nemrég lettek feltöltve a készletek, szerencsére mindenből volt bőven, így a leltározással hamar végeztünk. Belekezdtünk a pakolásba. Mondanom sem kell, ehhez volt a legkevésbé kedvem, de már megígértem, hogy segítek. A gyógyszereket bedobozoltuk, azokat pedig felcímkéztük.
- Sehun! Segíts feltenni ezt a dobozt! - mikor Luhanra pillantottam, láttam, hogy a fiú épp az egyik polcra akarja feltenni az egyik dobozt, csakhogy nem érte fel. Mosolyogva léptem mögé és segítettem neki.
- Köszi! - mosolyodott el.
- Nincs mit! - Luhan el akart lépni mellőlem, de jobb kezem a falhoz nyomtam, így akadályozva meg, hogy kiosonjon előlem.
- Mi az? - kérdezte kissé zavartan. Mélyen a szemeibe néztem. Már akkor is csodálattal töltött el, hogy milyen gyönyörű íriszei vannak, de most valahogy még inkább vonzott. Félhomály uralkodott a helyiségben és a fiú szemei valahogy különösen szépen csillogtak.
- Csak nézlek! - feleltem.
- Azt látom, de miért? - kérdezte.
- Miért ne? - hajoltam közelebb. Luhan a falnak lapult.
- Há... Hát... Mert egy kicsit zavar! - motyogta.
- Csak egy kicsit? Akkor semmi gond! - vigyorogtam. Kell nekem ez az ember!
- Nagyon zavar!

- Most kicsit vagy nagyon? - Luhan el akart lökni, de elkaptam a kezét. - Megint kezded? Amint kicsit közelebb megyek hozzád, te már el is löksz! Engem meg ez zavar! És nem kicsit! - meredtem rá.
- Szörnyű lehet neked! - húzta el a száját az idősebb. Gunyoros megjegyzésére elnevettem magam.
- El sem tudod képzelni! - a fiú nem felelt, csak megpróbált szabadulni, de nem hagytam.
- Mikor óhajtasz elengedni? - kérdezte.
- Leginkább semmikor! - vigyorogtam.
- Sehun, engedj el!
- Nem!
- Sehun! Eressz má... - nem tudta befejezni, mert egy váratlan pillanatban, a nadrágjába nyúltam.
- Tetszik mi? - vigyorodtam el. Mielőtt reagálhatott volna, ajkaira martam és nyelvem a szájába csúsztattam. Nem kellett neki sok és megadta magát. Karjait a nyakam köré fonta és lecsúsztunk a földre.