20. Game in the hospital

Krystal:
Már akkor gyanús volt az egész, mikor reggel nem találtam sehol a nővérem. Köztudott, hogy nehezen kel fel reggelente, így furcsálltam, hogy hova ez a nagy sietség? Hiába próbáltam megtalálni, hirtelen mindenkinek sürgős dolga akadt, vagy nekem adtak egy csomó melót. Mintha terelni próbálták volna a figyelmem. Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy félholtan fogom újra látni. Egyszerűen nem tudtam felfogni. A nővérem... Xiumin próbált vigasztalni, de sikertelenül. A könnyek úgy törtek utat, mintha valami vízesés lenne. Csak ültem és nem bírtam felfogni, hogyan történhetett ez. Napoknak tűnő órák után, kinyílt a szobaajtó és Seulgi lépett a folyosóra. Krissel rögtön felpattantunk és odarohantunk.
- Hogy van? - kérdezte a vezető. Seulgi nem reagált. Állt mint a cövek, lehajtott fejjel. Rosszat sejtettem.
- Jessica...
- Mondd már Seulgi! Jobban van? - kiabált rá Kris. A lány elsírta magát.
- Annyira sajnálom! - zokogott fel. Éreztem, hogy egy világ dőlt össze bennem. A gyomrom görcsbe rándult, a szívem fájt, könnyek tódultak a szemembe.
- Ez... Nem lehet igaz! Seulgi! - meredtem rá.
- Bár ne lenne! - törölgette a szemeit és elrohant mellettem. Még ekkor sem akartam elhinni. Krissel az orvosi szobába rohantunk, ahol Lay állt a nővérem felett. Jessica bőre hófehér volt, szemeit lehunyva tartotta. A mellkasa nem mozgott. A szám elé kaptam a kezem.
- Rengeteg vért vesztett, a feje pedig betört! - magyarázta Lay nyugodtan. Kris a falhoz hátrált és a földre rogyott. Én álltam még egy ideig, majd elöntött a düh. Ökölbe szorultak a kezeim. Hirtelen sarkon fordultam és kirongyoltam.
- Krystal, hová mész? - kiabáltak utánam. Nem feleltem. Tudták, hogy kit keresek. A szemeim vörösek lehettek a sírástól, ráadásul be is duzzadtak, de nem érdekelt. Végigrohantam a folyosón, le a lépcsőn, éppen akkor, mikor Taeyeon fordult be az egyik szobából.

- Te hülye kurva! - üvöltöttem rá és úgy arcon csaptam, hogy hanyatt esett.
- Elment az eszed? - nézett rám dühösen.
- Nekem? NEKEM? Mégis ki küldte Jessicát terepre? Ki miatt halt meg?! Ez a te hibád! CSAKIS A TIÉD! - üvöltöttem rá. - GYŰLÖLLEK! MIATTAD HALT MEG! - azon nyomban ráugrottam és tépni kezdtem a haját, karmoltam, ütöttem ahol értem, még meg is haraptam. Taeyeon megpróbált védekezni, de annyira felment bennem a pumpa, hogy esélye sem volt. A legszebb az volt az egészben, hogy a sikoltásokra mindenki abbahagyta amit addig csinált és egy kisebb tömeg alakult ki körülöttünk. Ahogy hisztérikusan hadonásztam, két erős kart éreztem a derekam körül, melyek megragadtak és nagy nehezen elrángattak Taeyeontól.
- Engedj el! - kiabáltam. - Engedj el! - sírtam tovább, de a fiú rám sem hallgatott. Elvonszolt az egyik sarokba, miközben a többiek Taeyeont kaparták össze a földről.
- Miért szedtél le róla? - néztem dühösen Jonginra, aki még mindig erősen fogta a csuklóim.
- Hogy ne tépd szét! - felelte.
- Pedig megérdemelné! - sírtam. - Jessica miatta halt meg! - Jongin gyengéden magához húzott. Szorosan átölelt és simogatta a hajam, míg meg nem nyugodtam.
- Annyira hiányzik!
- Tudom! - súgta a fülembe. Halk köhögést hallottunk a hátunk mögött. Egyszerre fordultunk meg Jonginnal és Suhot láttuk velünk szemben.
- Ezt Kris asztalán találtam! - nyújtott át egy levelet, melyre gyöngybetűkkel volt írva: Húgomnak!
- Egyedül hagynátok? - kértem a két fiút, akik megértően bólintottak és elvonultak. Lecsúsztam a földre és felbontottam a borítékot. Kihúztam belőle egy félbehajtott lapot, amiből egy nyaklánc esett ki. Az ő nyaklánca. Szív alakú medál volt, amibe a közös képünk volt téve. Széthajtottam a lapot és elolvastam az utolsó üzenetet tőle.

"Drága kishúgom!
Most szólok hozzád utoljára. Amikor erre a helyre kerültünk, n agyon féltem, hogy mi lesz veled! Megpróbáltalak mindentől megvédeni, aztán rá kellett jönnöm, hogy erre semmi szükség! Érett, gyönyörű és erős nő vagy. Mivel én már nem élek, mikor ezt olvasod, el szeretném mondani, hogy nagyon szeretlek és mindig ott leszek veled! Figyelni fogok rád! Kérlek légy jó és ne haragudj Taeyeonra, sem a többiekre, hogy nem szóltak! Nem ő tehet róla, a többieket pedig én kértem meg, hogy ne mondják el merre járok! Azt akartam, hogy a munkára koncentrálj, ne pedig rám. Teayeon pedig csak egy feladatot teljesít és az emberek néha hoznak rossz döntéseket! Örökké szeretlek: Jessica!"

A szemeimbe ismét könnyek gyűltek. Eltettem a levelet és fejem a falnak döntöttem. Időre volt szükségem, hogy feldolgozzam ezt az egészet. Sosem fogok megbocsátani Taeyeonnak, de békét fogok vele kötni. Ha ez volt a kérése, teljesítem! Felálltam a földről és az alvóhelyek felé vettem az irányt. Megkerestem a cuccom és eltettem a levelet, majd visszaballagtam az emeletre.
- Hogy érzed magad? - kérdezte egy hang. Lay felé fordultam.
- Szarul! Elveszítettem a nővérem. - feleltem. Yixing közelebb lépett, letörölt egy könnycseppet az arcomról, majd megfogta a kezem, amelyben a nyakláncot szorongattam. Finoman elvette az ékszert, majd a nyakamba akasztotta.
- Ő mindig veled lesz! - simogatta meg az arcom.
- De azért nem ugyanolyan lesz, mintha látnám is. - húztam el a szám.
- Nem! Tényleg nem! De gondolj arra, hogy már egy jobb helyen van. - bólintottam.
- Majd megszokom! - vontam vállat.
- Ha gondolod, pihenhetsz pár napot! Majd beállítom Seulgit... - megráztam a fejem.
- A munka elvonja a figyelmem! Folytatom! - Lay megsimogatta a fejem, majd megbízott, hogy ellenőrizzem le Amber sérülését. Bementem a lányhoz, aki az ágyon feküdt és énekelgetett.
- Hogy vagy? - kérdeztem.
- Ezt én akartam mondani! Mi van veled? Hogy bírod?
- A munka segít! - feleltem. - Leköt! Na mutasd a lábad! - leültem a lány ágyára és feltűrtem a nadrágja szárát. A lába meg volt duzzadva.
- Mégis, hogy tudtad így megütni? - kérdeztem, ahogy levettem a kötést és bekentem a duzzadt részt.
- Hyoyeonnal kicsit durvábban edzettünk és ő volt az ügyesebb! - magyarázta. Ismét bekötöttem a lábát, majd visszahúztam a nadrágját.
- És akkor, hogy mész majd felderíteni?
- Én? Sehogy! Jongin megy helyettem. - megdermedtem.
- Ki?
- Jongin! Miért? - felpattantam a helyemről és kirobogtam a szobából. Amber értetlenül kiabált utánam, de nem érdekelt. Ebben a pillanatban nem. Fogalmam sincs miből gondoltam, hogy az étkezőben fogom megtalálni, de amint beléptem a helyiségbe, szinte nekimentem.
- Jó ég! Hova rohansz így? Történt valami? - kérdezte Jongin.
- Hogy történt-e? Miért kell eltitkolni előlem mindent? - kérdeztem mérgesen.
- Eltitkolni? Hogy érted ezt? - nézett rám. Látszott rajta, hogy lövése sincs, mi bajom.

- Te ugrasz be Amber helyett! Ezt is Taeyeon találta ki? Vagy önként mész? Miért mész? - tettem fel egymás után a kérdéseket. Jongin azzal állított le, hogy mutató és középső ujjait, a számra nyomta.
- Azért nem mondtam, mert nem találtam megfelelőnek az alkalmat. Viszont ezt nem Taeyeon találta ki, hanem Amber és Hyoyeon. Engedélyt kértek Kristől, aki csak akkor bólintott rá, mikor Dyo is igent mondott.
- De... Annyira aggódom! - fakadtam ki. Jongin szorosan átölelt.
- Megígérem, hogy nem fogok meghalni! - felnéztem a fiúra. Szemei csillogtak és határozottan meredtek az enyéimbe. Újra magához vont és a hátamat simogatva álltunk az étkező ajtajában. Talán csak másodpercek, percek voltak ezek, nekem mégis a nap legszebb pillanatai.

19. Game in the hospital

Xiumin:
Jessica és Kris sokáig búcsúzkodtak. Mi már kint vártuk a lányt Taoval, s közben beszélgettünk.
- Szerinted túléli? - kérdezte Tao.
- Az A épületbe megyünk, ahol a legveszélyesebb betegek vannak. - feleltem. A fiatalabb bólintott.
- Tehát nem!
- Nem tudom! Reméljük a legjobbakat! - sóhajtottam fel.
- Te is tudod, hogy amint belépünk az épületbe, végképp nem leszünk biztonságban és Jessica egyáltalán nem jó terepen.
- Muszáj erről beszélni? Én sem örülök, hogy így alakult, de bizonyára Taeyeonnak jó oka volt rá, hogy Jessicát választotta. - morogtam. Tao dühösen nézett rám. Nagyon kedvelte Krist, így bármi ami fájdalmat okozott a vezetőnek, arra ugrott.
- Jó oka? Maximum annyi, hogy nem kedvelte, de ezért megöletni valakit...
- Tao! Elég! - szóltam rá erélyesen. - Igen, Taeyeon egy enyhén szólva rossz döntést hozott, de mit tehetnénk? Próbáljunk meg kicsit pozitívan hozzáállni a dolgokhoz!
- Pozitívan, mi? Fogadok, ha Chen lenne velünk Jessica helyett, már őrjöngenél az idegtől!
- Cöh! - fintorodtam el. - Azért ne felejtsd el, hogy Chen is terepen van, így bármikor elveszíthetem. - világosítottam fel. Tao nem szólt többet, aminek örültem, tekintve, hogy Jessica épp ekkor lépett ki az épületből. A ködbe burkolózva, lassan és csendesen indultunk meg az A épület irányába.
Már messziről is hallottuk az őrült kiabálásokat, nyögéseket és egyéb hangokat. Lánccsörgés, rácsráncigálás. Jessicára néztem, aki megborzongott, de arca kifejezéstelen maradt. Legszívesebben azt mondtam volna, forduljon meg, menjen vissza, de nem tehettem. Nem küldhettem vissza, hiszen akkor megszegtem volna az ígéretem, miszerint mindig a vezetőre hallgatok és teljesítem a parancsát, bármi is legyen az. Ezen kívül, idekint sem volt sokkal biztonságosabb, így nagyot nyelve, Taoval közrefogtuk Jessicát és beléptünk a pokolba.
A hangok egyre erősebben hallatszottak. Már én is féltem.
- Menjünk a második emeletre! Hátha ott kevésbé vészes! - javasolta Tao halkan, ahogy elhaladtunk a folyosón. Két oldalt, ajtók sorakoztak, melyeken csak egy kis, téglalap alakú üvegablak foglalt helyet. Ez arra funkcionált, hogy az ápolók és orvosok, benézhessenek, hogy minden rendben van-e és felkészüljenek a beteg esetleges reakcióira. Nagyon nyomasztó volt. Minden ilyen kis ablakhoz, egy-egy beteg tapadt és értelmetlen mondatokat zagyváltak, kiabáltak, sőt, volt aki verte az ajtót. Felsiettünk a lépcsőkön.
- És most merre? - kérdezte Tao.
- Előre! Ha bármi, vagy bárki az utunkba áll, megöljük! - a fiú bólintott és elindultunk a folyosón. Zavaróan nagy volt a csönd.
- Kezdek félni! Túl nagy a csend! - jegyezte meg Tao. Bólintottam.
- Én is erre gondoltam! - alig mondtuk ki, Jessica éles sikolya töltötte meg a folyosót. Egyszerre fordultunk a lány irányába. Megtámadták. Egy magas, izmos férfi volt. Csak nadrágot viselt, kezében valami fűrésszerű valamit tartott. Épp sikerült elkapnom a lányt, mielőtt eleshetett volna. Megragadtam és magam után vonszolva rohantunk végig a folyosón. A férfi követett minket.
- És most? - kérdezte Tao. Mivel a folyosó lassan kezdett a végéhez közeledni, egyetlen megoldást láttam.
- Ugranunk kell! - mondtam. Tao értette a célzást.

Begyorsított és lehagyott minket, majd a következő pillanatban eltűnt szem elől. A folyosó végén egy ablakot láttunk és furcsa mód, nem volt rajta rács. Tao nem vacakolt a kinyitással. Egy ugrással kitörte és az ég tudja hol végezte. Alig értünk oda a lánnyal, egyszerűen megfogtam és kilöktem rajta. Én is ugrani akartam, de a férfi elkapott. össze-vissza hadonászott a fűrészével, én pedig megpróbáltam, ha nem is megölni, de legalább megsebezni. Védül sikerült elkapnom a nyakát. Két hüvelykujjam rászorítottam az ádámcsutkájára és mélyen benyomtam. A férfi alig kapott levegőt, elengedett és hátrálni kezdett. Végignéztem, ahogy összerogy előttem, majd a többiek után ugrottam. Azt hittem, hogy nagyot fogok esni, de legnagyobb meglepetésemre, nem! Egy erkélyre érkeztem.
- Xiu! Gyere! - besiettem az ajtón a többiekhez. Jessica súlyosan megsérült. Az az állat, elvágta a felkarját és most ömlött belőle a vér. A furcsa viszont az volt, hogy a lány nem a karját szorongatta, hanem az oldalát.
- Jessica! Engedd el az oldalad! Látnom kell mi történt veled! - mondtam neki. A lány nagy nehezen elvette onnan a kezét.
- Jó ég! Leszúrták! - Tao a szája elé kapta a kezét. - Most mit csináljunk? - kérdezte.
- El kell kötnünk! Keressünk valamit amivel elköthetjük! - mondtam sietve. Tao körülnézett. A szoba olyan volt, mintha valaki lakott volna benne. A szekrényekben törülközőket, kötényeket találtunk. Tao megragadta az egyik kötényt, majd visszarohant hozzám. Én leszakítottam belőle egy darabot és jól megkötöttem Jessica derekán.
- Basszus! Rengeteg vért veszít! - nézett rám Tao idegesen. Jessica arca halott sápadt volt, oldalából ömlött a vér.
- Vissza kell vinnünk Layhez! Te vedd a hátadra, én majd ellenőrzöm, hogy tiszta-e a terep! - Tao tette amit mondok, míg én kilestem az ajtón.
- Bassza meg!
- Mi van? - kérdezte Tao és ő is kikukkantott. A folyosó tele volt őrölt betegekkel.
- Most mi legyen? - meredt rám.
- Mi lenne? Muszáj lesz köztük szlalomozni! - feleltem.
- És ha elkapnak? Meg fognak ölni! - súgta Tao.
- Tudom! Éppen ezért megyek én előre! - feleltem. Újra kilestem, majd mikor úgy láttam, hogy kevesebben vannak, megindultam előre. Amint a betegek észrevettek, rám ugrottak, ütöttek ahol értek, én meg próbáltam elterelni a figyelmüket, hogy Taoék biztonságosan átérjenek a lépcsőhöz. Ez nagyjából sikerült is nekik, de még így is volt, hogy Tao majdnem elejtette a lányt. Lerohantunk a földszintre, a kijárathoz akartunk sietni, de megtorpantam.
- Mi van? - kérdezte Tao, aki belém ütközött. Az ajtó irányába mutattam, ahol valami sötétkék füst szállingózott.
- Az mi a pokol? - hunyorgott Tao. Megráztam a fejem, jelezve, hogy ötletem sincs. A füst egyre tömörebb és sűrűbb lett, majd egy alakot véltem felfedezni benne. Mintha egy csontváz lenne... Vagy egy nagyon vékony valaki... Tanakodtam.
- Most mit csináljunk? - suttogta Tao.
- Nem tudom! De ha nem mozdulunk meg, talán nem ér baj... - alig mondtam ki, az a szellemszerű izé, egy szempillantás alatt lecsapott ránk. Nekem és Taonak sikerült kitérnünk az útjából, de Jessicát elkapta. A lány már amúgy is ájult volt, így nem tudott védekezni. A szellem megragadta, felemelte, majd ledobta a földre. Rémülten rohantunk oda. Jessica feje körül, vértócsa képződött. Mikor újra felnéztünk, a szellem eltűnt és szabad utunk volt kifelé. Ismét felkaptuk a lányt és kirobogtunk az épületből.
- Nézd meg a pulzusát! - parancsoltam a fiatalabbra, aki lehajolt és ujjait Jessica nyakára szorította.
- Még él! - mondta Tao.
- Akkor sietnünk kell! - Tao felkapta Jessicát és rohantunk vissza az E épületbe. Valahol a szívünk mélyén éreztük, hogy már felesleges, de nem adtuk fel a reményt. Mérföldeknek tűnő futás után, szinte berobbantunk a hallba.
- Lay! LAY! - kiabáltuk ahogy tudtuk. Az egész épületben a mi hangunk visszhangzott.
- Jó ég! Mi történt? - kérdezte Suho, mikor meglátott minket.
- Hol van Lay? - meredtem rá. Nem akartam ezt most megbeszélni.
- Itt vagyok! Hozzátok gyorsan! - intett a fiú a lépcső tetejéről. Mi megindultunk felé és rohantunk ahogy csak tudtunk. Pechünkre, Kris épp ekkor lépett ki az irodából és meglátta a félholt Jessicát.
- Jessica! - teljesen elfehéredett és odarohant a lányhoz, hogy megfogja a kezét. Mi szedtük a lépcsőfokokat, befordultunk a folyosón, majd egy éles sikolyt hallottunk. Krystal volt az. Minden, ami addig a kezében volt, leesett a földre. Csak nézte a testvérét és zokogott. Lay bevitette Jessicát az egyik szobába, majd magára zárta az ajtót. Egyedül Seulgit engedte be, hogy segítsen neki.
- Mi a franc történt? - nézett ránk Kris, szikrákat szóró szemekkel. Közben Krystal is odarohant, hogy hallja a történetet.
- Megtámadtak minket! - feleltem. Krystal nagyokat nyelt és próbált nem sírni, Kris pedig a földre rogyott.

18. Game in the hospital

Kris:

Idegesen járkáltam fel-alá. A Nap, csak nemrég bukkant fel a hegyek mögül. Az ablak párás volt, ami arra engedett következtetni, hogy odakinn hideg volt. Jessica pár percen belül indul és megígérte nekem, hogy előtte még beköszön. Szívem hevesen vert, ahogy arra gondoltam, hogy a lány hamarosan elhagyja az épületet. Óráknak tűnő percek múlva, léptek közeledtek, nyílt az ajtó és belépett a szobába. Odarohantam hozzá.

- Vigyázz magadra! - öleltem át szorosan. A lány összefonta derekam körül a karjait.

- Igyekszem. - felelte halkan. Elváltunk és végigsimítottam a lány arcán. Megpróbált határozottnak tűnni, de szemeiben láttam a félelmet.

- Biztosan ezt akarod? - kérdeztem.

- Biztosan! De mielőtt mennék, lenne egy kérésem... - mondta bizonytalanul.

- Mi az? - kérdeztem.

- Nem szóltam Krystalnak, hogy elmegyek. Csak aggodalmaskodott volna és nem akarta volna, hogy elmenjek. Nem akarom, hogy izguljon, szóval... Ne szólj neki kérlek! - kicsit elhúztam a számat.

- De ő a húgod!

- Éppen ezért! Kérlek Kris! Nem akarom, hogy a távozásom megakadályozza őt a munkában! Koncentrálnia kell, a betegekkel és a sérültekkel kell foglalkoznia, nem pedig velem! Viszont... Ha történne velem valami... - Jessica egy borítékot nyújtott át nekem. - De reméljük a legjobbakat! - elvettem a levelet és az asztalomra tettem.

- Nem muszáj menned! - mondtam neki, de Jessica megrázta a fejét.

- Nem vitatkozom! - nézett a szemeimbe. - Most mennem kell! - a lány egy puszit nyomott az arcomra. El akart menni, de elkaptam a csuklóját, visszahúztam és a homlokára nyomtam az ajkaim. Puszit nyomtam az említett testrészre, majd elengedtem a lányt.

- Sok sikert! - Jessica bólintott, majd elment. Fájó szívvel ültem le a székembe és magamban imádkoztam, hogy ne legyen semmi baj.

- Szarul nézel ki! - egy hang zökkentett ki gondolataimból. - Mi a helyzet? - Taeyeon lépett az irodába. Nem rég kelhetett, mert haja kissé kócos volt.

- Xiuminék most indultak! - feleltem neki.

- Tényleg? Melyik épületbe mennek? - kérdezte a lány, mire villámló tekintettel néztem rá.

- Amelyikbe küldted őket! - Taeyeon bólintott. Xiuminék ugyanis az A épület felé tartottak, ahol a legveszélyesebb betegek voltak. A lány dühösen nézett rám.

- Azt hittem ezt már megbeszéltük! Én csak jót akarok!

- Jót akarsz? - csattantam fel. - Kibaszottul szarul csinálod a dolgokat! Miért? Miért kellett kiküldeni Jessicát?

- Mert nem a jó harcosoknak kéne most meghalni! - felelte. Ennél a mondatnál telt be a pohár.

- Igazad van! Inkább haljon meg inkább Jessica! Tudod mit Taeyeon? Menj a picsába! Látni sem akarlak! Tudod mi az egyetlen oka annak, hogy nem verlek agyon? Az, hogy lány vagy! Tűnés! - kiáltottam rá. Taeyeon hatalmas szemekkel nézett rám. Még sosem beszéltem vele így, ezért most megdöbbenve hallgatott.

- Nem mondom még egyszer! Tűnj el innen! - mutattam az ajtó felé. Taeyeon szemei szikrákat szórtak. Dühösen elviharzott mellettem és rám vágta az ajtót. Rettenetesen dühös voltam. Ismét elgondolkodtam, hogy elővegyem-e a dugi rumom, de megint arra jutottam, hogy mint vezető, nem tehetem meg a többiekkel szemben, hogy lerészegedem. Azért vagyok leader, mert ha a többiek összeomlanak, nekem akkor is tartanom kell magam, a helyzet magaslatán kell állnom és nem veszíthetem el a fejem. A helyzet viszont az, hogy kezdtem megőrülni a helytől. Hirtelen kopogtattak.
- Gyere! - kiáltottam ki. Lay dugta be a fejét, majd közelebb jött.
- Hogy vagy? - kérdezte. Ránéztem, mire bólintott. A szemeimből kiolvasta, hogy szarul.
- Taeyeon elég zaklatottnak tűnt. Veszekedtetek? - kérdezte.
- Ne is mondd! Arra gondoltam, le kéne váltani a vezetőpozícióból. - fújtattam.
- Taeyeon csak jót akar! Az más kérdés, hogy nem mindig hoz jó döntéseket, de tévedni emberi dolog! - nyugtatott Lay.

- Most komolyan az ő pártjára állsz? - meredtem rá dühösen.
- Nem állok senki pártján! Csak tényeket közlök! Igazság szerint, próbáltam beszélni vele, de tudod milyen! Makacs mint egy öszvér! Ezen kívül, Jessica maga vállalta, hogy megy, nem kényszerítette senki!
- Most hol van? - kérdeztem a fiatalabb szavába vágva.
- Ki?
- Taeyeon!
- Baekhyunt keresi! - felelte Lay. - Bár azt hiszem, hogy ez nem az ő napja lesz! - kérdőn pillantottam Yixingre.
- Hogy értve?
- Hát... Belefutottam egy érdekes szituációba a folyosón. De szerintem hamarosan megérted! - Lay közelebb lépett, megveregette a vállam, majd távozott. Ismét egyedül maradtam. Nem értettem, hogy mire akart kilyukadni. Milyen érdekes szituáció lehetett? Úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom vele! Majd kiderül, ha annyira fontos! Felálltam és kimentem az ajtón. Gondoltam sétálok kicsit, kiszellőztetem a fejem. A folyosókon sétálgattam fel-alá, irdatlan üvöltözésre lettem figyelmes. Mindkét hangot felismertem. Egy hisztérikusan toporzékoló lány és egy annál is idegesebb fiú. Taeyeon és Baekhyun. Az egyik szobából jött a kiabálás.
- Mi az, hogy nem? Mi bajod van? - kérdezte Taeyeon.
- Melyik része nem érthető, magyarázd már el? Elméletileg egy nyelvet beszélünk, ennyire nem lehetsz hülye!
- Vigyázz a szádra! Attól, hogy te vagy a fiú, még én vagyok az idősebb és kérdeztem valamit! Elárulnád mi bajod lett hirtelen? Eddig sosem volt problémád! - a feleletet már nem hallottam, mivel egy lány tette a vállamra a kezét, mire ijedten fordultam meg.
- Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni! - mondta Krystal és kissé odébb húzott, hogy kevésbé legyen zavaró Baekhyunék kiabálása. - Nem találom a nővérem! Nem tudod hol lehet? - kérdezte. Kissé megijedtem a kérdéstől. Mivel Jessica nem akarta, hogy Krystal tudjon róla merre van, hazudnom kellett volna a lánynak, de azt nem akartam. Kedveltem Krystalt és nem akartam félrevezetni. Már épp elmondtam volna az igazat, mikor Lay lépett a lány háta mögé.
- Kérlek nézz rá Luhanra! - a lány bólintott, bár láttam, hogy nem szívesen távozik.
- Kösz! Már majdnem kitálaltam. - sóhajtottam megkönnyebbülten.
- Nincs mit! Amúgy Hyoyeon és Amber téged keresnek! Szóval jobb lenne, ha visszamennél az irodába. - elcsodálkoztam.
- Miért keresnek? - mielőtt Lay felelhetett volna, kivágódott az egyik szoba ajtaja és egy roppant ideges Taeyeon viharzott ki belőle, majd rögtön utána Baekhyun. Lay megcsóválta a fejét.
- És folytatódott. - mondta. Kérdőn néztem rá.
- Mi történt? - kérdeztem, mert már igazán érdekelt, hogy mi van a két hülyével.
- Valamelyik nap belefutottam egy igen intim helyzetbe. - magyarázta Lay.
- Kik...?
- Baekhyun és Chanyeol. Kihallatszott a folyosóra! Csodálkozom, hogy más nem hallotta. A lényeg, hogy Baek választott. És nem Taeyeon győzött. Gondolom ezt "beszélték meg. - mondta Lay.
- Inkább kiabálták. Hogy őszinte legyek, jobban örülök Baek ennek a döntésének, mintha Taeyeonnal lenne. - néztem a fiatalabbra.
- Kedves! - húzta el a száját Lay.
- Csak őszinte vagyok! Taeyeon mindenkivel kavar, tök felesleges, hogy Baekhyun teperjen utána, hisz úgysem lehet az övé. - Lay bólintott.
- Nekem mindegy! Csak ne zavarjanak a munkámban! Viszont azt javaslom, hogy menj le, mert a lányok már várnak! - elköszöntünk egymástól, majd Lay erre, én arra vonultunk. Visszavonszoltam magam az irodámba, ahol már ott vártak Amberék.
- Segíthetek? - kérdeztem, amint beléptem. Hyoyeon szólalt meg először.
- Igen! Igazság szerint Jonginról lenne szó! A közeljövőben felderítésre kellene mennünk, de van némi probléma! Amber megsérült edzésen és... Szóval be kéne tenni helyette Jongint! - intettem Ambernek, hogy lépjen közelebb.
- Hol fáj?
- A lábam! - magyarázta.
- Jó, menj Layhez, ő majd segít felépülni! Amennyiben Dyo is úgy látja majd, hogy Jongin mehet veletek, engedélyezem! - mondtam a lányoknak, akik bólintottak és távoztak. Lerogytam a székemre. Csak azt kívánom, Jessicának ne essen baja!

17. Game in the hospital

Jongin:
- Dyo! Pihenjünk egy kicsit! - lihagtem. A víz csorgott rólam, úgy éreztem, bármelyik pillanatban összeeshetem.
- Nem pihenünk! Még egy órát bírj ki! - meredt rám hidegen. Fájdalmasan nyögtem fel. Mindenem sajgott. A helyzetet az mentette meg, hogy Kris lejött hozzánk beszélni, de Dyo gyorsan elküldte a vezetőt. Kimerülten néztem a fiúra és folytattuk a küzdőedzést. Lefuttatott velem vagy tíz kört pluszban és nem érdekelte, hogy már csillagokat láttam a fáradtságtól. Nem tudom mikor telt le az egy óra, mivel a "levezető" futás közben megszédültem. Hányingerem lett, a fülem sípolt és úgy éreztem a föld húz maga felé. Minden elsötétült.
- Jongin! Hé Jongin! - mikor ismét kinyitottam a szemeim, Dyot láttam magam előtt. Az arcom vizes volt és még szédültem. A fiú a lábaim fogta, melyek az égnek meredtek.
- Minden oké? - kérdezte mosolyogva... Mosolyogva? Nem hittem a szemeimnek. Miért mosolyog? Talán örömét leli, hogy így lát? De nem! A szája nem kárörvendve kanyarodott felfelé, sokkal inkább büszke volt.
- Mo... Mondjuk! - nyögtem. Dyo nagy nehezen felültetett, majd a kezembe nyomott egy üveggel teli vizet. Lassan, kortyonként ittam az üvegből.

- Büszke vagyok rád, ugye tudod? - kérdezte Dyo. Majdnem félrenyeltem. Kérdőn néztem az idősebbre, akinek a mosoly még mindig ott virított az arcán.
- Öhm... Miért? - kérdeztem zavartan. Ismét az üvegbe kortyoltam. Dyo felsóhajtott.
- Te vagy az egyetlen, aki ilyen sokáig bírta ezt az edzésprogramot! Sőt, több mint egy órával megelőzted a többieket! - mondta.
- Nem értem! - feleltem.
- Mindenkinek ugyanaz az edzésterve! Legalábbis azok közül, akik velem edzenek. Eddig senki sem tudta ilyen jól teljesíteni. Sokan már sokkal előbb összeestek, de a te kitartásod bámulatra méltó. Elismerésem! - veregette meg a vállaim. - Zuhanyozz le és feküdj le! Hosszú napod volt! - mondta, majd egyedül hagyott a teremben. Üldögéltem egy kicsit, iszogattam a vízből, majd a zuhanyzóba vonultam. Gyorsan megfürödtem. A langyos vízcseppek kellemesen felfrissítettek. Miután végeztem, megtörülköztem. Igaz, alig bírtam mozgatni a végtagjaim, de nagyjából sikerült a matracomhoz vergődni és lefeküdni rá. Amint letettem a fejem, álomba merültem.

"Egyedül voltam a szobában. Kezeimen szíj feszült. Kótyagos fejjel néztem körül. Valamiféle orvosi szobában lehettem. Minden fehér volt, körülöttem asztalok álltak, különféle orvosi felszerelésekkel. Injekciós tűk, fogók, kis üvegcsék, különféle folyadékokkal... Úgy éreztem a szoba forog velem. Megpróbáltam kiszabadulni, de annyira rám voltak szorítva a szíjak a csuklómra, hogy mozdulni is alig tudtam. Valami székben ültem. Mivel a lábam nem volt leszíjazva, meg tudtam fordulni a székkel, bár majdnem elestem. Senkinek még csak a hangját sem hallottam. Sem járkálást a folyosóról, sem beszélgetést, sem a köpenyek susogását, semmit! Ki kell szabadulnom! Határoztam el. De hogyan? Tanakodtam. Világossá vált számomra, hogy az engem fogva tartó szíjakat, le kell vágni, csakhogy nem tudtam mivel és hogyan. És ha kiszabadulok? Utána mi lesz? Lehet, hogy elkapnak! Ha pedig ez lesz, talán még rosszabb lesz, mint most! Tanakodtam mit is kellene tennem, de folyton arra jutottam, nekem innen el kell menekülnöm! Nagy nehezen az egyik asztalhoz vonszoltam magam, ahol mindenféle kések, meg egyebek sorakoztak. Már csak arra kellett rájönnöm, hogy szedjem le őket és hogy vágjam ki magam! Gondolkodtam. Odahajoltam, hogy valahogy a számmal elvehessem az egyik kést. Nagy nehezen sikerült is. Most, hogyan tovább? Agyaltam. Valahogy az ujjaim közé ügyeskedtem a kést és lassú, erőteljes mozdulatokkal, elkezdtem elvágni a bőrszíjat. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire az erős anyag megadta magát a kés élének és az immár szabad kezemmel, kiszabadíthattam a másikat. Felálltam, de meg kellett kapaszkodnom az asztalban, hogy ne essek hanyatt. Hirtelen megszédültem. Vártam kicsit, hogy a vérnyomásom rendbe jöjjön, majd ismét megpróbálkoztam a járással. Lassan az ajtóhoz lépkedtem és lenyomtam a kilincset. Kikukucskáltam. Sehol senki. Kezdett gyanús lenni. Kiléptem a helyiségből és megpróbáltam a lehető leghalkabbra venni a figurát. Lassan haladtam előre, bár nem tudtam hol lehetek. Hirtelen hangokat hallottam. Nagyon megijedtem.
- Nyugtatót kellett adni neki, túlságosan ellenkezett! - mondta egy mély hang.
- És most hol van?
- Kikötözve! - biztos voltam benne, hogy rólam beszélnek. Nem sokkal később ez bizonyossá vált.
- Picsába! Eltűnt! - rohanni kezdtem a folyosón. Nem tudtam merre, csak mentem. Rohanó léptek zaja ütötte meg a fülem. Benyitottam az egyik szobába és berohantam. De csak rosszabb lett minden. A teremben velem egykorú fiúkat és lányokat láttam. Mind csont sovány volt, arcuk megviselt. Kezük a fejük felett volt összekötve és a plafonról lelógó láncra voltak verve. Odaléptem egyikükhöz és a nyakára tettem a kezem. Nem éreztem a pulzusát.
- Te mit csinálsz itt? - egy gyenge, halk hang szólított meg. Kérdőn néztem körül.
- Ki volt az? - kérdeztem. Ekkor megpillantottam egy nagyon elgyengült fiút. Közelebb léptem.
- Te ki vagy? - kérdeztem.
- Az most nem számít! - felelte, de nagyon nehezére esett beszélni. - Figyelj rám! Rettenetes veszélyben vagy! El kell tűnnöd innen!
- De hová? - kérdeztem.
- Hallgass ide! Ha itt maradsz, úgy jársz, mint mi! Kísérleti egerekként bántak velünk és végül felakasztottak ide, mert azt hitték meghaltunk. De többségünk még élt, így kínok kínja között halunk meg! De neked még van esélyed!
- Hova menjek? - kérdeztem.
- Egy emelettel lejjebb, azokat a fiatalokat tartják, akiket bedobnak egy Insanis nevű kórházba. Engem is oda akartak vinni, de megváltoztatták a tervet és itt kötöttem ki. Menj le és rejtőzz el közöttük! Ha szerencséd van, talán kijuthatsz! - mondta halk, rekedt hangon.
- Mi a garancia arra, hogy ott nem bántanak?
- Semmi! De oda élve visznek embereket! Talán nem ölnek meg! - magyarázta.
- Köszönöm az információt! - néztem a szemeibe. A fiú fáradtan mosolyodott el.
- Kérnék valamit cserébe! - bólintottam. - Ölj meg!
- Tessék? - néztem rá hitetlenkedve.
- Kérlek! Te sem akarhatod nekem a kínhalált! Én segítettem! Most te jössz! - nagyon megsajnáltam.
- És... Hogy csináljam?
- Nekem mindegy! - közelebb léptem és megfogtam kétoldalt a fejét. Nagyot sóhajtottam és lehunytam a szemeim, majd rántottam egyet a srác fején. Csontok törése hallatszott, majd mikor elengedtem, a fiú feje előrebukott. Rettenetesen rosszul lettem. Sosem gondoltam volna, hogy éppen én fogok egyszer embert ölni, ráadásul úgy, hogy az áldozat kér meg rá. A fiú tanácsát követve, az ajtóhoz léptem és kiléptem a folyosóra..."

Verejtékben úszva ébredtem. Az álmom rettenetesen megviselt. Mikor körbenéztem, körülöttem már mindenki aludt. Felsóhajtottam és megfogtam a fejem. Nem! Ez nem lehet igaz! Felálltam és kimentem a folyosóra, majd benyitottam a fürdőbe. A Hold fénye beszűrődött a helyiségbe. Az egyik csaphoz léptem és megnyitottam a vizet. Megmostam az arcom, majd ittam pár korty vizet. Miután végeztem, belenéztem a tükörbe. Repedt volt már, itt-ott letört belőle pár darab és rettenetesen koszos volt. Megráztam a fejem. Nem! Én nem tehettem ilyesmit! Vagy mégis? Eszembe jutott a fiú elkeseredett és fáradt arca. Képes volnék ölni, ha megkérnek rá? Tanakodtam.
- Hát te mit csinálsz itt? - kérdezte Dyo. Megfordultam. A srác, egy szál törülközőben állt előttem.
- Csak rosszat álmodtam és kijöttem inni! - magyaráztam. Dyo bólintott.
- Miről szólt?
- Mi? - pislogtam értetlenül, mire a fiú megforgatta a szemeit.
- Az álmod! - összefont karokkal, szigorú tekintettel nézett rám. Meg sem kíséreltem, hogy nem mondom el neki, így belefogtam a mesélésbe. Dyo végighallgatott. Egyszer sem vágott közbe. Miután befejeztem a történetet, csak bólintott.
- Elég beteg álmaid vannak! Bár megértem! Valószínűleg a téged ért traumák miatt van ez így! De ne foglalkozz velük! Majd elmúlnak! - nem hittem a fülemnek.
- Ne foglalkozzam velük? Megöltem egy embert! Ráadásul be vagyunk zárva és fogalmunk sincs, mikor jutunk ki!
- Éppen ezért! A te álmod pitiáner probléma! Ezen kívül, jó lenne, ha felkészülnél lelkileg arra, hogy párszor még fogsz ölni! - meredt rám dühösen a fiú.
- És mi van, ha azt mondom, nekem nem fog menni? Én nem vagyok olyan mint te! Nekem nem mennek ilyen könnyen a dolgok! - Dyo közelebb jött és egy kurva nagyot bevert nekem.

- Mit tudsz te rólam!? Talán azt hiszed ismered a múltam? Szerinted nekem könnyű? Fogalmad sincs, hogy min mentem keresztül! - szemeiben düh csillogott. Nem várta meg, hogy feleljek, kiviharzott a helyiségből. Nagyot sóhajtottam. Nekidőltem a falnak és lecsúsztam a földre. Hirtelen nyílt az ajtó és Krystal lépett be rajta.
- Az egész folyosó tőletek zengett! Mi történt? - kérdezte és leült mellém.
- Összevesztünk.
- Azt hallottam! De min? - kérdezte a lány. Röviden elmeséltem neki is az álmom, majd az összetűzést. Krystal felsóhajtott.
- Megértem, hogy kiakadtál, viszont... Valamit neked is tudnod kell, hogy teljesen megértsd Dyo-t! - mondta csendesen. Nagy levegőt vett és belekezdett.
- Tudod, nem volt mindig ilyen! Amikor idekerült, nagyon is kedves volt. Aztán... Csapatvezető lett. Hárman voltak. Ő Yoonguk és egy másik srác. Hárman mentek felderítőútra, de megtámadták őket. Dyo megpróbálta menteni őket, de Yoonguk nem volt elég gyors! Dyo nem tudott segíteni rajta és látta meghalni! Akkor nagyon maga alatt volt, majd újabb csapatot kapott! De akkor is elveszítette egy társát! Ekkor keményedett meg! Két barátja veszett oda és ez nagyon megviselte. Azóta vezeti a mostani csapatot és nagyon jól dolgoznak együtt. - döbbenten hallgattam a történetet. - Ezért viselkedik így! Remélem megérted! - bólintottam.
- Annyira hülyén érzem magam! - fogtam a fejem.
- Ne érezd! Nem tudtad! Dyo senkinek sem nyílt meg! Csak kevesek tudják, hogy Dyo-t ez mennyire megviselte.
- Például te! - mosolyogtam a lányra.
- Például! És Lay! De ennyi! - ismét bólintottam.
- Azt hiszem bocsánatot kell kérnem tőle! - mondtam magam elé meredve. Krystal megsimította a karom.
- Rendben! De csak holnap! Most pihenned kellene! - megráztam a fejem.
- Nem tudok! Félek... - húztam el a szám. Krystal rám mosolygott.
- Ott maradok, míg elalszol! - kézen ragadott és visszahúzott a helyemre. Az ölébe hajtottam a fejem. Krystal a hajamat simogatta és őrködött felettem, míg újra el nem nyomott az álom.

16. Game in the hospital

Sehun:
Értetlenül hagytam el a szobát. Luhan hangulata, egyik pillanatról a másikra változott meg. Nem igazán hittem el, hogy fáradt. Valami más baja volt, legalábbis úgy éreztem, hogy valamit nem mondott el. Gondolataimba merülve mentem végig a folyosón. Nem is néztem magam elé, így belementem valakibe.
- Ne haragudj! - felsegítettem Irene-t a földről, aki kedvesen elmosolyodott, majd leporolta magát.
- Semmi baj! Látom elmerengtél valamin! Mi történt? - kérdezte a lány.
- Luhanon agyaltam. Hirtelen komor lett. Azt mondta azért, mert szeretne pihenni, de úgy érzem, nem ez az oka. - mondtam. Irene bólintott.
- Lehet, hogy megrázta ami történt vele, csak későn reagál rá! Ez olyan, mint mikor Yeri eltörte a karját! Akkor nem érezte, de pár óra múlva, sírva fakadt a fájdalomtól.
- Lehet! - feleltem, bár nem győzött meg túlságosan.
- Most mennem kell, de később látlak? - kérdezte Irene és végigsimított a karomon. Kellemes meleg árasztotta el a mellkasom, mozdulatára.
- Persze! - kacsintottam rá, mire pirulva sétált el. Felsóhajtottam. Mióta idekerült, összejártunk és nagyon jól éreztük magunkat együtt. Mivel nem volt jobb dolgom, gondoltam megkeresem Baekhyunt, de sehol sem találtam, sem őt, sem a colos. Nagyot sóhajtva mentem az ebédlőbe, ahol összefutottam Yerivel.
- Szia! - mosolygott rám. - Te mit csinálsz itt? - kérdezte.
- Semmit! Épp nincs dolgom és nem tudom mit csinálhatnék! - feleltem vállat vonva. A vörös hajú lány megragadta a karom és csillogó szemekkel nézett rám.
- Esetleg segíthetnél nekem mosogatni! - válaszolni sem tudtam, már rángatott is magával. Beértünk a konyha mögötti kis helyiségbe, ahol a tányérokat szoktuk mosogatni. Mondjuk, nagyon nem volt mivel, de próbáltunk spórolni. Yeri egy jó adag tányért sózott rám, amit elkezdtem elmosni. Csendben dolgoztunk egy ideig, majd Yeri kíváncsian méregetni kezdett.
- Minden rendben? - kérdezte. A fiatalabbra pillantottam.
- Persze! Csak elgondolkodtam. - feleltem. A lány közelebb lépett és a képembe hajolt. Yeri egy csöppet hiperaktív volt.
- Min? - pislogott.
- Csak az egyik csapattársam jutott eszembe. - vontam vállat. Yeri nem adta fel.
- Kicsoda?
- Nem ismered! Új tag! Luhannak hívják...
- Mutass be neki! - visított hatalmasat és ugrálni kezdett. Mint már említettem, Yeri hiperaktív!
- Minek? - kérdeztem.
- Látni akarom! Kérleeeeek! - hatalmas, csillogó, kiskutyaszemekkel pislogott rám. Elhúztam a szám és felsóhajtottam.
- Jó, majd elviszlek hozzá...
- Most! - Yeri ellentmondást nem tűrő hangon vágott a szavamba.
- Tessék?
- Most vigyél oda! Látni akarom! - mielőtt bármit tehettem volna, már szaladt is kifelé, így követtem őt a folyosókon keresztül. Ahogy az emeletre értünk, Krystal elkapta a tizenöt éves kislányt és megállította.
- Hát te? Mit keresel itt? És miért nincs bekötve a karod? Hiszen eltört és még nem gyógyult meg! - Yeri vállat vont.
- De már nem fáj!
- Az nem számít! - Krystal megcsóválta a fejét. - Gyere! Megkeressük Lay-t!
- Előbb látni akarom Luhant! - Krystal csodálkozva nézett rám.
- Ne haragudj! Épp csak megemlítette és már el is szaladt! - mondtam mentegetőzve.
- Semmi baj! Viszont most nem zavarhatjuk Luhant! Pihennie kell! - Krystal megsimogatta a kislány fejét. Yeri elhúzta a száját. Krystal elkísérte a kislányt Layhez, így én egyedül maradtam. Nem tudtam mit is csinálhatnék. Későre járt már, de nem voltam fáradt. Fel-alá járkáltam, míg végül úgy döntöttem, inkább megfürdöm. Összeszedtem a cuccaim és levonultam a zuhanyzókhoz. Mikor benyitottam, nem láttam senkit. Beálltam az egyik tus alá és megengedtem a vizet. Nem sokáig szoktam a zuhany alatt állni, de most úgy éreztem, szükségem van rá. A hűs cseppek sűrűn hullottak hajamra. Miután egy jó fél órát álltam a zuhany alatt, kimentem és megtörülköztem. Felvettem a pizsamám és kiléptem a fürdőből. Épp abban a pillanatban, mikor valaki be akart jönni és nekem ütközött. Úgy tűnik, ma közveszélyes vagyok! Ha háromszor nem mentem neki valakinek a mai napon, akkor egyszer sem!
- Bocsánat! - kértem elnézést.
- Semmi gond! - a hang, amely felelt, ismerős volt.
- Luhan? Hát te? Nem alszol? - kérdeztem. A fiú megvonta a vállait.
- Nem tudtam! Szóval gondoltam megfürdöm, meg éhes is voltam és gondoltam lemegyek enni! - magyarázta. Hirtelen zavarba jöttem.
- Figyelj... Ha nem gond, megvárnálak és ehetünk együtt! - Luhan pislogott párat, majd bólintott.
- Rendben! - beengedtem, én meg addig leültem a folyosón egy székre. Bentről vízcsobogás zaja szűrődött ki, majd egy idő után, abbamaradt és Luhan lépett ki a fürdőből.
- Kész vagy? - ő bólintott, így felálltam a helyemről és elindultunk az étkező irányába. Mivel már elég késő volt, senki sem tartózkodott a konyhában.
- Itt van a maradék! Még nem tették el! Valószínűleg nemrég ettek utoljára! - mondtam inkább magamnak, mint Luhannak. Elosztottam az adagokat és kitettük egy-egy tányérba. Leültünk egy asztalhoz és csendben enni kezdtünk. Luhan nem nézett rám, csendben rágta a falatot és a rizsében turkált. Egyszer pillantott fel, de mikor észrevette, hogy nézem, elfordította a tekintetét. Csend volt. A lámpát nem kapcsoltuk fel, így csak a Hold világította meg az arcunkat. Azt mondják, ebben a fényben a legszebb az emberi arc! Most már értem miért. A félhomályban teljesen más egy ember arcszerkezete, mint teljes világosságban. Olyan vonásokat fedeztem fel a fiú amúgy is nőies arcán, amelyeket azelőtt nem.
- Miért bámulsz? - egy hang zökkentett ki gondolataimból.
- Hogy? - kérdeztem vissza.
- Miért bámulsz? - ismételte magát Luhan. - Már percek óta mást sem csinálsz! Van rajtam valami fura, vagy mi? - kérdezte. Elmosolyodtam.
- Nem... Csak azt néztem, hogy... - elakadtam. Mit is néztem? Az arcát! De erre mit mondjak? Hogy szép? Az elég furcsán jönne ki!
- Hogy? - meredt rám Luhan. Hatalmas szemei úgy csillogtak, hogy szinte bevilágították az egész helyiséget.
- A... A szemeid! - mondtam végül.
- Miért? Mi baj velük? - pislogott Luhan.
- Semmi! Csak szerintem nagyon szépek! - nyögtem ki és egy akkora falat rizst vettem a számba, hogy azt hittem megfulladok. Luhanban bennrekedt a szó. Percekig csak nézte ahogy azzal a kibaszott nagy adag rizzsel küzdök, majd felsóhajtott és felállt.
- Én visszamegyek a szobámba. Jó éjt! - mosolygott rám. Megfogta a már üres tányérját és hátra vitte. Kis idő után újra előbukkant, átvonult a termen és elhagyta az ebédlőt. Elgondolkodtam. Vajon mi rosszat mondhattam?

15. Game in the hospital +18

Baekhyun:

Miután Chanyeol kirángatott Luhantól, megragadta a karom és üres szoba után kutatva nyitogatott be, szinte mindenhová, majd mikor megtalálta azt a helyet, ahol épp senki sem tartózkodott, belökött az ajtón. Miután ő is a helyiségbe lépett, bezárta maga mögött az ajtót és felém fordult. Méregetett egy darabig, majd mélyen a szemeimbe lépett. Meg akartam kérdezni, hogy most mi a rák van? Miért hozott ide? Mit akar? Még mielőtt bármit is szólhattam volna, lehetetlenül közel lépett hozzám és felkent a falra. Hevesen falta ajkaimat, majd mikor megpróbáltam némi levegőhöz jutni, nyelvét átdugta a számba. Próbáltam ellenkezni, de nem nagyon ment, tekintve, hogy lefogta a karjaim. Mikor elfogyott a levegője, végre enyhített szorításán és mélyen a szemeimbe nézett.

- Hogy van az, hogy bármit teszek, az téged nem érdekel és sosem lehet elég jó, mint az amit más csinál? - kérdezte. Bevallom, kicsit megijedtem. Olyan komoly volt a tekintete, amilyet még nem láttam.

- Ho... Hogy érted ezt? - kérdeztem.

- Luhannál bent maradsz? Ha én sérültem volna meg, azt leszartad volna! - felelte.

- Beszélnem kellett vele! - próbáltam magyarázni.

- Te tényleg nem érted? - kérdezte dühösen. A szívem akkorákat vert, hogy a fülemben éreztem. Reszkettem, mint a nyárfalevél, pedig nem fáztam és nem is féltem, mégis olyanok voltak a térdeim, mint a kocsonya. Ahogy belebámultam azokba a sötét szemekbe, gyengének és törékenynek éreztem magam.

- Mit kellene értenem? - kérdeztem halkan. Chanyeol egy lágy csókkal felelt. Rég voltunk már együtt. Talán egy hónapja, hogy nem csináltunk ilyet. Amióta Taeyeon kimutatta, hogy tetszem neki, jóformán csak vele voltam. Csak nagyon ritkán feküdtem össze Chanyeollal. Viszont ha megtettem, olyankor minden más volt. A szívem majd felrobbant és az aktusok után elgondolkodtam, vajon jó ötlet volt-e? Hogy miért? Nem tudom! Talán féltem, de ebben nem voltam biztos. Chanyeol mindig is egy hatalmas kérdőjel volt a fejemben. Távol akartam tartani tőle magam, de nem tudtam. Ha sikerült is elkerülnöm, hiányérzetem támadt és fel kellett keresnem, hogy ne kapjak agyfaszt. Hirtelen hideg ujjakat éreztem magam körül és felnyögtem. Gondolataimból Chanyeol kézmozdulatai és puha ajkai szakítottak ki, melyek lecsúsztak a nyakamra.

- Benned akarok lenni! - súgta, ahogy finom puszikat adott a fülemre. Nem tudtam mit mondani. A testem már elárulta neki, hogy én is kívánom, így felesleges volt ellenkeznem. Felnyögtem, ezzel bátorítva a colost a további kényeztetésre. A fiú nem tökölt sokáig. Kihúzta kezét a nadrágomból, megragadta az ingemet és egy könnyed mozdulattal, kettétépte. A gombok szanaszét repültek, a szoba minden sarkába jutott legalább kettő. Használhatatlanná vált ingem, esetlenül lógott rajtam. Chan mélyen a szemeimbe nézett és egy finom mozdulattal, letolta vállaimról a ruhadarabot. Beharaptam az alsó ajkaim és vártam, de nem történt semmi. Yeol csak nézett rám, stírölt, mintha most látna először. Vártam, de semmi. Kezdtem azt hinni, hogy a magasabb lefagyott, amikor végre megszólalt.

- Meddig kell várnom, hogy leszedd rólam a felsőm? - kérdezte féloldalas mosollyal. Nagyot nyeltem. Remegő kezekkel fogtam meg a pólója alját és szép lassan lehúztam a magasabbról. Ahogy az anyagot egyre feljebb és feljebb húztam, kivillantak Chanyeol kockái, amiket mindig is irigyeltem. Mivel sokkal alacsonyabb voltam mint égimeszelő barátom, a pólót ő vette le, mert nem értem fel. Ujjaimat végighúztam hasán és miközben kockáit simogattam, ránéztem. Chanyeol elmosolyodott. Lehajolt hozzám és megcsókolt. Nem volt erőszakos, sokkal inkább ízlelgetett. Mintha valami édesség lennék. Közelebb léptem a magasabbhoz és átkaroltam a nyakát. Chanyeol megragadta a combjaim, felemelt és a legközelebbi ágyhoz vonszolt, majd óvatosan lerakott rá, s közben nem hagyta abba ajkaim kényeztetését. Nyelve egyre lejjebb haladt testemen, mígnem meg nem éreztem valahol a férfiasságom közelében. Először az jutott eszembe, mikor szedte le rólam a nadrágom, mivel erre a mozdulatsorra nem emlékeztem. Bár az is lehet, hogy annyira felhevültem, hogy figyelmen kívül hagytam, mikor lerángatta rólam a ruhadarabokat. Ismét nem tudtam sokat agyalni, mivel valami nedves ért hozzám. Felkiáltottam. Hátam ívbe feszült, lehunytam a szemeim és a lepedőt markolásztam. Kéjes hangok szöktek ki tüdőmből, ahogy Chanyeol egyre gyorsabban mozgatta a fejét tagomon. Fejemre kellett húznom a párnát, hogy meg ne halljanak a folyosón.

- Nana! Hallani akarlak! - közölte Chanyeol és elvette a párnát.

- De meghallhatnak! - lihegtem neki, mire széles vigyor terült el az arcán.

- Ne fogd vissza magad! - kacsintott rám és megpuszilta a számat. Ajkait most kezei váltották föl. Próbáltam! Én tényleg megpróbáltam halk lenni, de ez lehetetlen küldetésnek bizonyult. Nem bírtam sokáig és ismét felkiáltottam. Ezt kihasználva, Chanyeol a számba dugta két ujját. Tudtam mit akar. Benedvesítettem őket, majd ujjai után, nyelve került a számba, miközben nekiállt tágítani. Nem volt túl kellemes. Az első ujja még elment, de az a helyzet, hogy tényleg rég voltam már vele. A harmadik ujjánál fájdalmasan nyögtem föl. Chanyeol aggódva nézett rám.

- Vigyázok rád! - puszilt meg.

- Tudom! - mosolyogtam rá és megcsókoltam. Ez volt a végszó. Chan megszabadult a nadrágjától és elhelyezkedett a lábaim közt. Megpróbálta úgy belém nyomni magát, hogy ne fájjon annyira, de még így is könnyek gyűltek a szemeimbe. Hirtelen megállt.

- Akarod? - kérdezte hirtelen. Kérdő pillantásokkal néztem vissza rá.

- Hogy érted?

- Akarod ezt az egészet? Akarsz engem? - nézett a szemeimbe. Félt a válaszomtól. Hirtelen elgondolkodtam. Akarom én ezt? Egy szavamba került volna és Chanyeol békén hagy! De akartam én ezt? Szemeim előtt megjelentek az együtt töltött idők. Különleges volt vele. Olyan... Más. Amikor Taeyeonnal voltam együtt, az nem volt ilyen. Valahogy... Onnan hiányzott valami. Nem tudtam pontosan, hogy mi, de Chanyeolnál nem volt ilyen. Nála sosem éreztem azt, hogy valami nincs meg. Kitöltötte az űrt, ami bennem volt és úgy éreztem, nem vagyok egyedül.

- Akarom! - feleltem határozottan. Chanyeol arcán olyan boldog mosoly terült szét, amilyet még sosem láttam. Ekkor lökött rajtam és éreztem, hogy teljesen bennem van. Jólesően kiáltottam föl. Chanyeolra néztem és... Nem hittem a szemeimnek. Könnyek folytak végig az arcán.

- Mi... Mi van? - kérdeztem kétségbeesetten. Chanyeol megrázta a fejét és szája elé kapta a kezeit. Sírt. Nem értettem. Mi baja?

- Szeretlek! - mondta ki végül. Megállt bennem az ütő. Ezt eddig sosem mondta nekem. Utalt rá, de sosem mondta ki közvetlenül. Nem tudtam mit mondani neki. Gondolkodni sem tudtam. Csak néztem rá és éreztem, ahogy a sós cseppek az arcomra hullanak. Végül összeszedtem magam és letöröltem könnyeit.

- És emiatt kell sírni? - mosolyogtam rá.

- Nem amiatt sírok! Nem akarlak elveszíteni! Tudod milyen érzés, hogy bármelyik pillanatban eltűnhetsz mellőlem? - kérdezte. A hajába markoltam és lehúztam magamhoz egy csókra.

- Nem fogok eltűnni! Mindig veled leszek, mert... - mert? Tanakodtam. Miért is? Nagy levegőt vettem.

- Mert szeretlek! - mondtam neki. Chanyeol hitetlenkedve meredt rám, de mikor látta, hogy nem hülyéskedem, ajkaimra mart és mozogni kezdett. Megfogta kezeimet, ujjait az enyéimre fonta és karjaim a fejem fölé emelte őket. Még sosem éleztem ennyire a szeretkezésünket. Teljesebb volt, mint azelőtt. A szívem majd felrobbant, elvesztettem az eszem és nem érdekelt, ha valaki meghallja. Úgy kiabáltam Chanyeol nevét, ahogy csak bírtam. A fiú egyre gyorsabban mozgott bennem és eltalált bennem egy pontot, amitől a hátam ívbe feszült. A fiúnak sikerült miden lökésnél eltalálnia bennem azt a bizonyos helyet, így én nem bírtam sokáig és egy hatalmas "Chanyeol!" kiáltás közepette, elmentem. Chanyeolnak még kellett egy kis idő, de hamarosan éreztem, hogy ő is elélvezett. Lihegve húzódott ki belőlem és átölelve feküdt mellém. Puszit nyomott a fülemre, majd belesúgott.

- Ugye komolyan gondoltad az előbbit? - kérdezte. Megfordultam, hogy szembe lehessünk.

- Halálosan komolyan Chanyeol! - a fiú megcsókolt és szorosan tartott karjai között. Szívverése gyors volt, ahogy az enyém is. Mosolyogva néztem, ahogy elalszik, majd puszit nyomtam a homlokára és behunytam a szemeimet.

14. Game in the hospital

Luhan:

Miután bevittek a gyengélkedőre, Lay segített leápolni a sebeim. Kötést tett szinte minden testrészemre, majd Baekhyunt is megvizsgálta. Miután kiment, a fiatalabb egy széket húzott az ágyamhoz és leült hozzám. Egy ideig nem szólt semmit, így csak a folyosóról beszűrődő hangokat hallgattuk. Cipőkoppanások, halk beszélgetéseket hallottunk az ajtó keresztül.

- Izé... - kezdett bele Baekhyun. - Szóval... Hálás vagyok! - vett mély levegőt. Elmosolyodtam.

- Nincs miért! Te is megtetted volna értem! - feleltem. Baekhyun a földre pillantott.

- Őszintén? Nem valószínű! - kissé megütközve hallgattam. - Ha rajtam múlt volna, lehet, hogy hagytalak volna meghalni. Mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül. - mivel láttam rajta, hogy nagyon maga alatt van, kinyújtottam a kezem és megfogtam az övét. Bűnbánóan pillantott rám.

- Tudod miért nem hiszem, hogy ez nem igaz? - Baek megrázta a fejét. - Mert utána nem hagytál ott! Ha komolyan gondoltad volna amit az előbb mondtál, nem próbáltál volna meg segíteni, hanem elfutottál volna! De nem ezt tetted és ezért hálás vagyok! - Baekhyun a szemeimbe meredt. Könnyek csorogtak le az arcán, majd a nyakamba ugrott. Szavak nélkül is megértettem, hogy számára ez az ölelés mit jelentett. Barátjává fogadott és ez nála hatalmas szó volt. Viszonoztam az ölelést, majd elváltunk egymástól. Beszélgettünk még egy ideig, majd nyílt az ajtó és Chanyeol, meg Sehun lépett a szobába. Elmeséltük... Illetve Baek elmesélte nekik, hogy mi történt, majd ők is értesítettek minket a legújabb hírekről. Én nem igazán tudtam, hogy miről van szó, szóval kicsit értetlenül néztem hármukra. Baekhyun be akart avatni a dologba, de Chanyeol kirángatta, mivel állítólag valami "nagyon fontos" megbeszélnivalója volt vele, így Sehunnal kettesben maradtunk.

- Szóóóval? Mi is van? - kérdeztem. Valamiért Sehun közelében kicsit zavarban éreztem magam, de ahogy láttam, ő sem volt másképp, annyi különbséggel, hogy Sehun megpróbálta leplezni és ez többnyire sikerült is neki. A fiú leült arra a székre, amin azelőtt Baekhyun üldögélt.

- Seohyun, Xiumin és Tao csapatában volt, de meghalt. Kell valakit a helyére keríteni és úgy tűnik, a két vezető rá is állt a témára, csakhogy úgy tűnik, más elképzeléseik vannak. - magyarázta a fiatalabb.

- És ki az a Jessica? - tettem fel a következő kérdést.

- Legjobban úgy tudnám megfogalmazni, hogy Kris lelki társa. - bólintottam.

- Ők... Szóval ők, úgy voltak? - az "úgy" szót, megnyomtam kicsit, hogy Sehun értse a célzást. A fiú először nem értette, majd hamarosan leesett neki, hogy mire akarok kilyukadni.

- Ó, nem! Nem, nem, nem! Jessica és Kris sosem éreztek többet egymás iránt, mint barátság, vagy testvéri szeretet. Nagyon kötődnek egymáshoz, de abszolút kizárt, hogy együtt lennének. - egy "o"-t formáltam ajkaimmal, jelezve, hogy megértettem.

- Mondjuk, megértem!

- Mit? - kérdezte Sehun.

- Tudod, ezen a helyen tényleg arra kell alapozni, hogy vagy te halsz meg, vagy az aki közel áll hozzád, így nagyon mély kapcsolatokat nem érdemes kialakítani! - Sehun elnevette magát.

- Az a meglátásom, hogy túl sok időt töltöttél Baekhyunnal! - elmosolyodtam.

- Baekhyun kedves srác! Csak meg kell érteni a gondolkodás módját! - mondtam.

- Azt hiszem, ez az, ami nekem soha nem fog menni! - nézett rám Sehun.

- Soha nem mondd, hogy soha! - egy kis csend telepedett ránk, majd újra megszólaltam. - Egyébként, köszönöm!

- Mit? - vonta fel a szemöldökét Sehun.

- Mindent! Először is azt, hogy megmentettél és nem akartál gondolkodás nélkül megölni! Aztán a pulcsid, meg úgy mindent! - mosolyogtam rá. Sehun közelebb hajolt és megsimogatta az arcom.

- Nem kell megköszönnöd! Örülök, hogy találkoztam veled! - mosolyogva néztünk egymásra, majd egyszerre akartunk megszólalni, de hirtelen nyílt az ajtó és egy veszettül szép lány lépett a szobába.

- Elnézést! Zavarok? - kérdezte kicsit meglepetten. Sehun riadtan nézett rá, majd úgy távolodott el tőlem, mintha áramot vezettek volna belé.

- Nem! Mit csinálsz itt? - kérdezte Sehun. A lány vállat vont.

- Most épp ráérek és gondoltam megkereslek! Nem akarsz beszélgetni? - Sehun rám pillantott, majd visszanézett a lányra, bólintott és felállt.

- Később még benézek! - búcsúzott Sehun, majd kiment a számomra ismeretlen lánnyal. Kissé megbántottan dőltem a hátamra. Jó! Akkor aludjunk! Gondoltam magamban és megpróbáltam pihenni, de nem jött álom a szemeimre. Ki lehetett az a lány? Tanakodtam. Úgy tűnt, közel áll Sehunhoz, vagy legalábbis nem közömbösek egymásnak! Nyugtalanul fordultam a másik oldalamra. Ugyan miért érdekel ez engem? Megráztam a fejem, hogy kiverjem a hülyeségeimet az agyamból, de elfelejtettem, hogy az is megsérült, így szisszenve kaptam a halántékomhoz. Az lesz a legjobb, ha most azonnal elalszom! Határoztam el. Egy bő órányi forgolódás után, sikerült álomba szenderülnöm és csak akkor ébredtem fel, mikor hallottam, hogy nyílik az ajtó és valaki belép rajta.
- Felébresztettelek? - kérdezte Baekhyun, mikor leült mellém.
- Igen! De semmi baj! Nem aludtam valami jól! - feleltem.
- Mi a baj? - kérdezte a fiú.
- Hát... Nem is tudom! Hülyeség! - legyintettem. Baekhyun azonban nem hagyta annyiban.
- Mondd el! Lehet tudok segíteni! - elhúztam a szám.
- Igazából, nem is tudom mi a baj! Egyszerűen csak... Áh, mindegy!
- Nem mindegy! Mi van? - kérdezte Baek és belehajolt a képembe.
- Hát... Igazából, csak annyi, hogy épp beszélgettünk Sehunnal és bejött egy lány, majd leléptek. Nem nagy ügy! Csak kicsit zavart, hogy itt hagyott ennyi! - feleltem. Baekhyun elgondolkodott.
- Egy lány? Hogy nézett ki?
- Hosszú, barna haja volt! Vékony és nagyon szép! - magyaráztam.
- Szerintem az Juhyeon, de mi csak Irene-nek becézzük! - kérdőn néztem a fiatalabbra.
- És ő ki?
- Sehun barátnője! - megütközve hallgattam.
- A... Barátnője?
- Jaj, hát nem hivatalosan vannak együtt, de mindenki tudja róluk, hogy összejárnak! - bólintottam. Hát ezért lett olyan fura a levegő! Állapítottam meg. Baekhyun hirtelen a kezemre rakta az övét.
- Esetleg... Ez volt az ami zavart? - nem feleltem. Nem tudtam, mit is mondhatnék.
- Szóval ez volt a bajod! - Baekhyun szemei úgy csillantak meg, mintha valami nagy dologra jött volna rá.
- Most mire akarsz kilyukadni? - kérdeztem.
- Neked tetszik Sehun! Igaz? - elvörösödtem, ahogy elképzeltem a fiút. Baekhyun elvigyorodott.
- Igazam van! - vigyorgott. - Szóljak neki?
- Ne! - kiáltottam fel, majd halkabban folytattam. - Vagyis, ne! Ha Irene-vel van, akkor mindegy, meg amúgy is, igazat kell adnom neked abban, hogy nem szabad túlságosan kötődnünk az emberekhez! - hárítottam zavartan.
- Igen, de azért nem árt, ha néha van kivel levezetni a feszültséget! - bökött oldalba, mire elvörösödtem. Épp mondani akartam valamit, de nyílt az ajtó és Sehun lépett a szobába. Haja kócos volt, inge félregombolva csüngött rajta. Baekhyun rám pillantott, majd a fiatalabbra.
- Akkor én megyek! Még jövök! - kacsintott rám. Mielőtt elhagyta volna a szobát, könyökkel úgy oldalba lökte Sehunt, hogy a fiú kissé meggörnyedt.
- Ennek mi baja? - kérdezte ahogy leült az ágyamra. Vállat vonva jeleztem, hogy nem tudom.
- És veled mi van? - kérdezte.
- Hát, a fájdalmaim elmúltak. Nem tudom mi volt abban a kenőcsben, de jót tett! - mosolyodtam el.
- Lay egy varázsló! Bárkinek bármi baja van, ő meg tudja gyógyítani! - vigyorgott Sehun is. - Sokszor azt hiszem, hogy gyógyító erővel van megáldva, csak titkolja! - felnevettem.
- Akárhogy is csinálja, ügyes! - beszélgettünk még egy kicsit, de aztán megjelent Yixing és leellenőrizte, hogy minden rendben van-e? Épp kitessékelte Sehunt az ajtón, mikor Xiumin rontott be hozzánk, rettenetesen feldúlt arccal. Ezt kihasználva, Sehun visszaült az ágyamra, mialatt Lay és Xiumin a folyosóra mentek. Én csak ültem, nem szóltam semmit.
- Minden rendben? Olyan komor lettél hirtelen! - meredt rám Sehun. Megráztam a fejem.
- Félre van gombolva az inged! - mutattam a ruhadarabra. Sehun zavartan igazította meg öltözékét.
- Akkor... Semmi baj? - kérdezte kissé elpirulva. Nemet intettem a fejemmel.
- Jól vagyok! Bár kicsit elfáradtam, szóval ha nem gond, alszom! - nyújtózkodtam. Sehun bólintott.
- Jól van! Akkor... Majd még jövök! - mosolyogva bólintottam, majd hátat fordítva a fiúnak, aki kicsit állt még fölöttem, majd kiment. Lehunytam a szemeim. Na, jó! Az oké, hogy azt mondtam pihenni szeretnék, de egyáltalán nem voltam fáradt. Nagy sóhajjal fordultam a hátamra és álmot erőszakoltam a szemeimre.

13. Game in the hospital

Yixing:

Rettenetesen fáradt voltam, de megpróbáltam tartani magam. Rajtam kívül, egy orvos sem volt. Kivéve Suhot, de őt is én tanítottam be. Suho... Felsóhajtottam és elmosolyodtam, ahogy beugrottak a fiú finom arcvonási, kedves mosolya, nyugodt hangja. Ahogy a lépcsőn ballagtam lefelé, alig értem le, már neki is mentem valakinek.
- Bocsánat! - mondtam.
- Rég láttalak! - tágra nyílt szemekkel néztem Suhora. Több hete nem láttam, csak híreket hallottam róla. Hajából most csöpögött a víz, kezében egy törülközőt szorongatott.
- Meg fogsz fázni! - mondtam mosolyogva és kivettem a törülközőt a kezéből, majd elkezdtem megtörülgetni a haját. Suho kuncogni kezdett.
- Meg sem kérdezed, hogy vagyok? Micsoda viselkedés ez? - kérdezte. Megforgattam a szemeim.
- Hol voltál?
- Mindenfelé. Felderítettük a kinti terepet. - mondta egy vállrántás kíséretében.
- És mi a helyzet?
- Körbe vagyunk kerítve. Hatalmas fal húzódik a birtok körül és a tetején szögesdrót van! - magyarázta.
- Akkor nincs esély sehol sem, hogy kijussunk? - kérdeztem.
- Nincs! Esetleg a csatornarendszer! Vagy robbantunk! - vigyorodott el.
- Mivel nincs robbanóanyagunk, kétlem, hogy az utóbbi ötletet hasznosítani tudjuk! - vigyorodtam el.
Suho közelebb lépett és megsimogatta az arcomat.
- Szeretlek! - megfogtam a kezét és ujjaimmal cirógatni kezdtem a bőrét.
- Én is! - karjaimat a dereka köré fontam és megöleltem. Fejét a nyakhajlatomba temette. Percekig álltunk így majd kissé eltávolodtam tőle. Mivel jobb nem jutott eszembe, gondoltam feldobok egy témát.
- Hallottad, hogy Seohyun meghalt? - kérdeztem. Suho lebiggyesztett ajkakkal felelt.
- Igen! Mindenki erről beszél. - felelte. - Tudod kit osztottak be a helyére? - bólintottam.
- Épp az előbb beszéltem az illetővel! Jessicát! - Suho meglepetten pislogott rám.
- Jessicát? Hogyhogy?
- Nem ismerem a részleteket! Nem sokkal ezelőtt jött oda hozzám és mondta, hogy őt tették Seohyun helyére! - mondtam.
- Értem! És nem akarsz tenni valamit ez ellen? - kérdezte Suho.
- Mit tehetnék? Nem az én dolgom a csapatokkal foglalkozni! Én a sebesülteken segítek! Most is épp Luhanhoz igyekszem! - mondtam Suhonak, aki kedves mosolyt villantott.
- Igen, de mindannyiunk közül, te vagy a legbölcsebb és legérettebb! Te vagy az egyedüli, aki tisztán látja a dolgokat és rád hallgatnak! Csak annyit kérek, hogy beszélj Krissel! - fogta meg a vállam.
- Nem hiszem, hogy Kris ötlete volt! - felsóhajtottam. - Rendben, meglátom mit tehetek! - suho megpuszilta az arcomat.
- Köszönöm! Most megyek! Kilyukad a gyomrom az éhségtől! További jó munkát! - kacsintott, majd elsietett mellettem. Utánafordultam és elmosolyodtam. Mindenki közül, Suho állt hozzám a legközelebb. Körülbelül egy héttel azután dobták be, hogy elfoglaltuk az E épületet. Szegény alig emlékezett valamire. Egyedül a nevében volt biztos. Természetesen, amint felépült, elkezdték a kiképzését. Elég jó volt, legalábbis ezt hallottam a többiektől. Aztán egyik nap megsérült valaki a csoportból és ő látta el amíg nem értem le. Annyira ügyes volt, hogy végül megkértem Krist, hadd tanítsam be és dolgozhatna mellettem, mint orvos. A vezető ezt engedélyezte is, tekintettel arra, hogy én voltam az egyetlen, aki a gyógyítással foglalkozott. Mialatt Suhonak magyaráztam mit, hogyan kell csinálni, remek barátra leltem benne, aki megértett engem. Ő volt az egyetlen, akinek igazán meg tudtam nyílni. Mindenki úgy tartja, hogy én közvetlen vagyok, ami igaz is, de Suho egy olyan oldalamat is látta, amit eddig senki sem. Ezekkel a gondolatokkal közeledtem Luhan szobája felé és ahogy az ajtó elé értem, halk beszélgetés szűrődött ki a szobából. Az egyik hang Sehuné volt, a másik Luhané. Csendben nyitottam be és belestem. Sehun Luhan ágyán ült, háttal nekem. Luhan Sehunnal szemben foglalt helyet, fejét és karjait kötések borították. Úgy tűnt, jó kedvük van. Úgy döntöttem, bemegyek.
- Na? Hogy vagyunk ma? - kérdeztem mosolyogva, mikor beléptem a szobába.

Luhan viszonozta mosolyom, Sehun viszont úgy ugrott le az ágyról, mintha nem is ült volna ott.
- Jobban! Legalábbis már nem fájnak annyira a végtagjaim... Meg a fejem... Meg mindenem! - sorolta Luhan. Közelebb léptem. Leszedtem a kötéseket, megvizsgáltam a sérüléseit, melyek egész szépen gyógyultak, majd bekentem őket egy kenőccsel és visszatettem a fiúra a fáslikat.
- Sok pihenést javaslok és három-négy nap múlva, csatlakozhatsz a többiekhez! - mondtam neki, majd Sehun felé fordultam.
- Ez neked is szól! Megértem, hogy aggódsz, de hagyd pihenni és neked sem ártana! - Sehun elhúzta a száját.
- Csak negyed órája vagyok bent! Eddig Baekhyunnal volt! - felvontam a szemöldököm.
- Baekhyunnal? Hm. Úgy tűnik nagyon megkedveltétek egymást! - állapítottam meg, Luhanra pillantva. A fiú bólintott. Elmosolyodtam.
- Ennek örülök, hogy őszinte legyek, aggódtam a törpe miatt. Féltem, hogy senkihez sem fog kötődni, de szerencsére tévedtem! - könnyebbültem meg. Már épp az ajtó felé akartam terelni Sehunt, mikor hangos robajjal vágódott ki a szoba ajtaja és Xiumin rontott be.
- Jessicát rakták hozzánk? - kérdezte feldúltan.
- Xiumin! Kifáradnál kérlek? - megragadtam a fiú karját és kivonszoltam a folyosóra.
- Mi ez az egész? - kérdezte.
- Kris Dyo javaslatára azt akarta, hogy Sunny legyen a ti csapatotokban. Viszont Taeyeon Jessicát akarta hozzátok tenni! Veszekedtek és végül Jessica önként vállalta, hogy beáll hozzátok. - mondtam el röviden. Xiumin idegesen szorította ökölbe a kezeit.
- Beszélj velük! - meredt rám.
- Fogok! De nem ígérek semmit! - Xiumin a falig hátrált, majd lerogyott a földre.
- Meddig kell még itt lennünk? Meddig kell még elviselnünk, hogy a barátaink meghalnak? Meddig kell ezt csinálnunk? - kérdezte maga elé meredve. Leültem mellé és megsimogattam a hátát.
- Nem tudom! De ki kell tartanunk!
- Meddig? - kérdezte Xiu.
- Figyelj rám! - a fiú a szemeimbe nézett. - Tudom, hogy nehéz. Elvesztetted egy barátod és most kilátástalannak érzed a helyzetet! De nem roskadhatsz össze! Nem adhatod fel, különben Seohyun hiába halt meg! - Xiumin szemeibe könnyek gyűltek.
- Tudom! - súgta. - De annyira nehéz! - zokogott föl. Átöleltem és magamhoz húztam.
- Tudom... - simogattam a fejét, vigasztaltam, míg meg nem nyugodott.

12. Game in the hospital

Xiumin:

Nem sokkal azután, hogy Taeyeon beszélt velem, Kris is felkeresett. Ugyanazt mondtam neki, amit Taeyeonnak. Seohyun meghalt és majd gondolkodom ki jöjjön a helyére. A helyzet viszont az volt, hogy nem akartam mást helyette. Régóta voltam egy csapatban a lánnyal és nagyon megszerettem. Könnyekben törtem ki és alig bírtam abbahagyni a zokogást. Szerencse, hogy most senki sem lát! Gondoltam, miközben a zuhanyzók felé mentem. Beálltam az egyik tus alá és megeresztettem a vizet. Mivel az egész épület ramaty volt, meleg víz, már régóta nem volt, de legalább némi langyos víz jött. Gyorsan megfürödtem és megtörülköztem. Fáradt voltam, levert és étvágytalan. Első utam az alvóhelyek felé vezetett. Beléptem és megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy senki sem volt benn. Megkerestem a saját matracom és lefeküdtem aludni. Legalábbis akartam.
- Minseok! - suttogta egy hang. Nem nyitottam ki a szemeim, hanem hátat fordítottam az illetőnek.
- Hagyj békén! - azt reméltem elmegy, de tudtam, hogy úgyis marad. Ismertem a hang gazdáját és a srác rettenetesen makacs volt.
- Minseok! - súgta ismét.
- Mit akarsz? - kérdeztem mérgesen.
- Ha kinyitod a szemed, meglátod! - hallottam hangján, hogy mosolyog. Felsóhajtottam.
- Chen, nem vagyok abban a passzban! - fordultam meg és a fiúra néztem, aki mellettem könyökölt a matracon.
- Tudom! De azt is, hogyan vidíthatnálak fel. - kérdő pillantásokat vetettem felé. A fiú pimasz mosolyra váltott és hevesen ajkaimra mart. Meg sem várta, hogy reagáljak, már mászott is a számba és nyomult előre a nyelvével. Hol felső ajkamat szívta meg, hol az alsót. Időbe telt, mire viszonozni tudtam ezt és akaratosan haraptam alsó ajkába, mire csak egy mosolyt kaptam válaszul, de a csókcsatát nem hagytuk abba.
- Na? Jobb már? - kérdezte, miután zsibbadtra smároltuk egymást.
- Nem! Nem érzem a szám! - feleltem. Chen felnevetett.
- Nem gond! Én érzem! Te csak lazulj el és élvezd! - vigyorgott és lerángatta rólam a gatyám. Mindig ezt csinálta. Alattomos módon kihasználta a helyzetet. Belopózott hozzám és letámadott. Védekezni sem tudtam ellene. Na nem mintha annyira elleneztem volna. Ezen a helyen, szinte csak ez az egy szórakozási lehetőségünk volt. A feszültséget is így vezettük le. Az érzéseinket nélkülözve, csak a gőzt akartuk kiengedni. Legalábbis sokan így csinálták. Köztük én is... Részben! Vagyis, abban rám is igaz, hogy érzelmeket a lehető legkevésbé vittem bele, legalábbis próbálkoztam, bár én kicsit máshogy rendeztem a dolgaim, mint a többiek.

Nem keféltem össze mindenkit, nekem csak Chen volt és más nem. Nem is akartam, hogy legyen. Jó volt ez így. Olyan szinten kielégítettük egymás vágyait, hogy nem kerestük más társaságát.
- Figyelnél? - csapta meg Chen a mellkasom játékosan. Kizökkenve gondolataimból, lerántottam magamhoz a fiatalabbat és magam alá fordítottam. Lassan haladva testén, először a nyakát csókoltam lágyan, majd a mellkasát, mellbimbóira külön figyelmet szenteltem, aminek kifejezetten örült, mivel hangosan nyögdécselve szorította fejem testrészéhez. Mikor végre a lényegre térhettem volna, hirtelen benyitottak.
- Faszom! - kiáltottam föl idegesen. - Ki az?
- Xiumin! Te vagy? - kérdezte egy hang. Pontosabban, Tao.
- Ki más lenne? Mit akarsz?
- Most mi bajod? - a pandaszemű, kissé sértettnek tűnt, ám mikor közelebb jött és meglátta az alattam fekvő Chent, rögtön levágta, hogy épp benne voltam a dolgok sűrűjében, ő pedig rendesen megzavart.
- Oh, bocsánat! Nem tudtam, hogy... - szabadkozott, de közbevágtam.
- Most már mindegy! Mondd inkább! Miért jöttél?
- Gondolkodtam.
- Te jó ég!
- Köcsög vagy! - vágott egy pofát a fiatalabb. - Szóval gondolkodtam Seohyun helyével kapcsolatban és szerintem Sunny-t kellene bevennünk!
- És ezt tényleg most akarod megvitatni? - kérdeztem kissé feszülten.
- Mikor máskor? Nos? Mit gondolsz? - kérdezte. Lemondóan sóhajtottam. Teljesen lelankadt eddigi izgatottságom, szóval lemásztam Chenről és a pandaszeműre meredtem.
- Miért gondolod, hogy jó lenne? - nem igazán ismertem a lányt, éppen csak látásból. Alacsony volt, szőke és úgy nézett ki, mint egy anime figura. Néha hallottam beszélni és ilyenkor mindig kedvesnek tűnt.
- Mindkettőnket Dyo tanított be és ő mindig csak jót mondott róla. Azt mondta, hogy az egyik legjobb tanítványa.
- Jó, akkor legyen ő! Most mehetsz! - feleltem.
- Légy már komolyabb! Ne legyints rá a dolgokra... - kezdte Tao, de megint belevágtam.
- Nem legyintek rá! De ha szerinted jó, akkor rábólintok! Megbízom a döntéseidben! - Tao mintha meglepődött volna és hirtelen nem is tudta, mit kéne reagálnia?
- Öhm... Oké, hát, köszi! - mosolygott zavartan. - Akkor, én most megyek. Nektek meg jó... Szóval... Hajrá! - vigyorodott el, majd elhagyta a termet. Sóhajtva dőltem hátra. Chenre néztem, aki mosolygott egy darabig, majd puszit nyomott a számra.
- Na? Folytatjuk? - kérdeztem. Chen elhúzta a száját.
- Máskor! Tao belerondított a dologba! Nincs kedvem! - elnevettem magam.
- Jó! Akkor aludjunk kicsit! Gyere! Bújj ide! - helyet csináltam magam mellett és Chen befeküdt mellém. Fejét a mellkasomra hajtotta és ujjaival rajzolgatni kezdett a hasamon.
- Xiu... - szólalt meg hirtelen.
- Hm? - kérdeztem lehunyt szemekkel. Félig már az álmok földjén suhantam át, így alig bírtam figyelni.
- Te... Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy szeretlek? - kipattantak a szemeim.
- Hogy mondod? - kérdeztem. Reméltem, hogy csak rosszul hallottam valamit. Chen végül megrázta a fejét és a lehető legközelebb bújt hozzám.
- Semmi! Szép álmokat! - nyomott puszit a mellkasomra, majd éreztem, hogy nem sokkal később elalszik. Nekem kellett egy kis idő, mire sikerült feldolgoznom az előbbit. Mit akart ezzel? Szeret! De, hogyan? Én is szerettem, mint barátom, talán kicsit többet éreztem iránta, hiszen összefeküdtünk, nem is egyszer! De azon túl, nem éreztem iránta semmit. Tanakodtam, de annyira le voltam merülve, hogy képtelen voltam tovább agyalni ezen. Lassan lecsukódtak a pilláim és mély álomba merültem.
Fogalmam sincs, hogy meddig aludhattam, de bizonyára sokáig, mert a Nap már lemenőben volt. A barna hajú fiú, nem volt mellettem, mikor felébredtem. Gondolkodtam hol lehet, végül úgy döntöttem, nem érdekel, majd megkeres ha akar. Feltápászkodtam a helyemről és gyorsan átöltöztem, majd kimentem a helyiségből. A folyosókon csak páran lézengtek. Lassan lépkedtem előre. Az ütött-kopott kőpadló, hangos koppanásokkal jelezte, hogy közeledem. benyitottam egy terembe, amit mi általában étkezőnek használtunk és odaléptem Yoona-hoz.
- Mi a mai menü? - kérdeztem.
- Ami tegnap is, meg ami azelőtt és azelőtt! - felelte a lány. Ezen mosolyognom kellett. Amióta itt vagyunk, rizst ettünk némi zöldséggel meg hallal. Egyszer találtunk egy kis raktárat, ami fel volt halmozva hallal, rizzsel meg zöldségekkel. Kris és Taeyeon rögtön Odaállított pár embert, hogy nézzék át a készletet és osszák be a talált élelmet. Erre a feladatra négy lányt küldtek ki. Yoona-t aki kétség kívül az egyik legjobb szakács volt, Sulli-t, Joy-t és Wendy-t. A többi lány vagy egy felderítőcsapatba volt beosztva, vagy ápolóként segédkeztek Laynek. Miután megkaptam az egy adag vacsorám, leültem egy asztalhoz és falatozni kezdtem. Nem voltam túl éhes, csak turkáltam a kajában.
- Edd meg ha már megkaptad! - kissé megriadtam a hirtelen hangtól. Felpillantottam és Suho mosolygott le rám. Kihúzta a velem szemben lévő széket és leült. Fekete hajából csöpögött a víz, így arra gondoltam, talán nemrég jött ki a fürdőből. Szemei melegen csillogtak, arcán kedves mosoly ült.
- Nem kívánom. - fintorogtam.
- Seohyun miatt? - kérdezte és elvette előlem a tányért, majd belekanalazott és egy jókora falatot vett a szájába.
- Ezek szerint hallottál róla? - Suho bólintott egy aprót, majd lenyelte a falatot.
- Igen! És arról is, hogy ki jön a helyére! - felelte.
- Már eldöntötték? Azt hittem veszekedni fognak! Kris és Taeyeon állandóan egymásnak esnek. - mondtam csodálkozva.
- Így is volt! De végül sikerült dűlőre jutniuk! - magyarázta Suho és egy répadarabot kezdett rágcsálni.
- Csodálkoztam volna ha nem! De akkor megvan az új tag! - dőltem hátra a székemen és összefontam a karjaim. - Azért, kicsit örülök, hogy Sunny lesz az új csapattárs! Sok jót hallottam róla! Állítólag Dyo legjobb tanítványai közé tartozik. - meredtem a fiúra, aki kérdőn nézett rám.
- Sunny? Nem őt kapjátok! - felelte nagy szemekkel.
- Hogy? Hát akkor kit? - kérdeztem.
- Jessicát! - majdnem leestem a székemről.
- Hogy? Miért? Ki döntötte ezt el? - kérdeztem. Ismertem Jessicát. Lay mellett dolgozott ápolóként. Ő is kapott kiképzést, de nem igazán ment neki a harc, így gyorsan átkerült Yixinghez.
- Nem ismerem az egész sztorit! Én Lay-től hallottam pár perce! - felelte Suho. Hirtelen felpattantam.
- Hol találom meg? - kérdeztem a fiatalabbat.
- A sérülteknél! Azt hiszem, most megy megnézni, hogy van az a Luhan vagy ki! Miért? - pislogott értetlenül.
- Most mennem kell! Majd találkozunk! Szia! - intettem, majd olyan gyorsan elrohantam, amilyen gyorsan csak tudtam.

11. Game in the hospital

Kris:

Mikor Tao azzal jött az irodába, hogy Seohyun meghalt, teljesen lesokkolódtam.
- Ho... Hogyan történt? - kérdeztem. Tao lehajtotta a fejét.
- Kérdeztem valamit! - kiabáltam rá.
- Jó, oké! Szóval épp a D épületben voltunk. Az valami orvosi szállás lehetett korábban, mert füdő volt, egy csomó ágy, de műtő meg hasonló, egy sem. Ezen kívül rengeteg halott doktor hevert szanaszét! Szóval épp az egyik teremben voltunk, mikor Zajt hallottunk a folyosóról. Szétszóródtunk, hogy elbújhassunk. Xiumin az ajtó mögé, én pedig egy sötét sarokba menekültem. Seohyun az ágy alá mászott. Nem volt szerencsés döntés! Egy idegen fazon jött be és benézett az ágyak alá, majd kirángatta Seohyunt és...
- Mi történt? - kérdeztem, mikor elakadt a beszédben.
- Ne kényszeríts, hogy elmondjam! - felelte Tao.
- Mi történt? - kérdeztem erélyesen. A pandaszemű srác felsóhajtott.
- Feldarabolta! Volt nála egy körfűrész vagy mi és vagy hét felé vágta Seohyunt! - le kellett ülnöm. Egyszerűen nem hittem el.
- Most menj el! - Tao halkan kilépett a szobából. Nem tudtam mit tegyek. Tanácstalan voltam. Még egy embert veszítettünk el, ráadásul Seohyun remekül tudott harcolni. A tenyerembe temettem az arcom. Jobb ötlet híján, kihúztam az asztalom fiókját és kivettem belőle egy üveg rumot. Azután találtam rá, hogy elfoglaltuk az E épületet és eltettem, mert gondoltam, egyszer szükség lehet rá. Egy ideig néztem, majd dühösen tettem el a fiókomba. Nem! Nem lehetek ennyire magam alatt! Erősnek kell lennem! Ezekkel a gondolatokkal álltam föl és mentem, hogy megkeressem Xiumint. A fiút az öltözőszekrényénél találtam.
- Szia! - köszöntem, mire rám nézett.
- Szia! Gondolom hallottad mi történt! - húzta el a száját. Szemeiből fájdalom tükröződött.
- Igen! - bólintottam. - Sajnálom!
- Én is! Remek lány volt!
- Tudom, hogy nehéz neked, nekem is az, de muszáj találnunk valakit a helyére! Viszont én nem tudom ki az aki megfelelő lenne erre a posztra! Ha eszedbe jut valaki, szólj rendben? - Xiumin bólintott.
- Rendben! - mivel úgy tűnt, nem akar tovább erről beszélni, hagytam is. Még frissek voltak az emlékei, így gondoltam, szeretne kicsit egyedül maradni. Inkább elindultam, hogy megkeressem Dyo-t. Mivel az ő feladata volt az újoncok kiképzése, gondoltam, talán tud tanáccsal szolgálni. Lementem az alagsorba, ahol meg is találtam. Megint Kai-t kínozta. Szegény srác elég fáradtnak tűnt.
- Dyo! Beszélhetnénk? - kérdeztem.
- Nem ér rá? - kérdezte és hideg pillantásokat küldött felém.
- Nem igazán. - a fiatalabb bólintott, majd odajött hozzám.
- Mi van?
- Seohyun meghalt! - mondtam, mire vállat vont.
- Mi közöm hozzá?
- Kell valaki a helyére! Te ismered a legjobban a többiek harcmodorát. Arra gondoltam, talán segíthetné...
- Sunny! - vágott közbe. Meglepetten pislogtam párat.
- Hogy?
- Sunny! Rá van szükségetek! Jól harcol, csendes és gyors. Taoék csapatába tökéletesen be fog illeni! - magyarázta. Nem tudtam mit feleljek. Csak bólintottam, majd elindultam az irodám felé. Nos igen. Dyo elég különc volt. Nem rendítették meg a halálesetek, bár ennek is meg volt a maga oka. Hideg volt, mint a jég, de ő volt a legjobb harcos közülünk. Minimum tízszer támadták már meg és mindig túlélte őket. Sokan tisztelték és csak nagyon keveseknek adatott meg, hogy közelebb kerüljenek hozzá. Talán két vagy három emberről tudok akinek sikerült. Az egyik Krystal volt, a másik pedig Lay. Bár Lay mindenkivel elég bizalmas volt. Amikor beléptem az irodába, meglepetten vettem észre, hogy Taeyeon is bent volt.
- Hát te? - kérdeztem. - Úgy tudtam, hogy Baekhyun visszaért. Azt hittem üdvözlöd!
- Ja, én is azt hittem, de kiderült, hogy most inkább Luhannal lenne! - mondta vállat vonva.
- Hallottad a hírt? - kérdeztem.
- Hogy Seohyun meghalt? Igen! Mindenki erről beszél. - felelte a lány. - Találnunk kell valakit a helyére.
- Lementem Dyo-hoz és ő Sunny-t javasolta. - mondtam. Taeyeon abbahagyta a pakolászását az asztalon.
- Sunny-t nem küldjük ki! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
- Miért? Dyo szerint nagyon jó és ő jobban tudja. - Taeyeon megrázta a fejét.
- Nem küldjük ki és kész!
- Legalább indokold meg, hogy miért? - kérdeztem.
- Mert nagyon jó! Szerintem nem most kellene kiküldeni, hanem később, mikor jobban megismertük a helyet! Nem most kellene az összes jó harcost kiküldeni! - felelte.
- Jó, akkor kit tegyünk Tao-ék csapatába? - kérdeztem.
- Jessicát. - megállt bennem az ütő. Jessica, Krystal nővére, az egyik legjobb barátom volt ezen a helyen. Azután került ide, hogy elfoglaltuk az E épületet. Sokat beszélgettünk és testvéremként szerettem a lányt. Amikor Taeyeon kimondta a nevét, egyszerűen felment bennem a pumpa. Pontosan tudja, hogy Jessica nem igazán ért a harchoz és ezért inkább Lay-nek segít.
- Te nem vagy normális! - közöltem a lánnyal a tényeket, mire idegesen rám förmedt, hogy a jó harcosokat, igenis később kellene bevetni. Elég éles veszekedés alakult ki az egészből, nem is vettük észre, hogy Chanyeol és Sehun beléptek hozzánk. Átadtak pár alaprajzot, meg egy dokumentumot, majd rohantak is Baekhyunékhoz.
- Azt hiszem most, hogy megvan minden alaprajz, könnyebb lesz! - tettem a lapokat az asztalomra.
- Jó, akkor beleegyezel, hogy Jessicát küldjük ki, ugye? - kérdezte Taeyeon.
- Nem! A döntésem végleges, Sunny-t küldjük! - förmedtem a lányra.
- Az enyém is! Egyébként, jó lenne ha belátnád, hogy nem óvhatod örökké Jessicát! - Taeyeon ideges arckifejezéssel robogott ki a szobából. Arcomat a tenyereimbe temettem. Elegem van! Sóhajtottam. Már kezdtem örülni, hogy végre egy kis csönd van, mikor bekopogtak.
- Mi van? - kérdeztem idegesen. Jessica kissé megijedt heves reakciómtól.
- Ne haragudj! Ez nem neked szólt, csak Taeyeon felbaszta az agyam. - magyaráztam, kicsit nyugodtabb hangvételen.

- Tudom... Hallottam! - felelte a lány. - Figyelj... Gondolkodtam! Taeyeonnak igaza van!
- Hogy? - nem hittem a fülemnek. Jessica nagy levegőt vett és kimondta.
- Vállalom, hogy kiküldjetek! - idegesen néztem a lányra.
- Azt nem!
- Kris! Tudom, hogy aggódsz! Őszintén szólva, pontosan tudom, hogy nagy az esély rá, hogy meghalok! De ha ezzel előrébb jutunk, ha lesz értelme, akkor vállalom! Taeyeonnak igaza volt! Nem védhetsz meg örökké! Ezen kívül, majdnem mindenki volt már terepen, csak én nem!
- Jessica...
- Ne mondj semmit! - mosolygott rám. - Tudom, mit akarsz, de ne tarts vissza! - könnyekben törtem ki és átöleltem a lányt. Szorosan voltam magamhoz, simogattam a haját. Jessica közelebb bújt és a nyakamba temette az arcát. Hirtelen, mintha nedvességet éreztem volna nyakamon. Talán sír?

10. Game in the hospital

Sehun:

- Szerinted, hová vezet ez a létra? - kérdezte Chanyeol.
- Csak egyféleképpen tudhatjuk meg! - vontam vállat. Felmásztunk a létrán és egy fura, börtön szerű helyen találtuk magunkat. Sötét volt, a betegek csapkodták a celláikat, ráadásul az egész hely bűzlött és omladozott.
- Te jó ég! Milyen hely ez? - nézett körbe Chan.
- Fogalmam sincs! - mondtam teljes döbbenettel.
- Egyáltalán, ezek, hogy éltek túl ennyi időt? - kérdezte, mikor elhaladtunk a cellák között.
- Gondolom őket is génkezelték és kísérleteztek rajtuk! - feleltem. - Talán így.
- Talán. - az egész hely, rettenetesen nyomasztó volt, ezen pedig az sem segített, hogy az egyik terem mellett elhaladva, hangos nyögéseket hallottunk és mikor odaértünk, láthattuk, ahogy pár beteg, nagyon beleélte magát a dolgokba. Nem zavartatták magukat. Akinek pedig nem volt párja, az olyasvalakivel elégítette ki vágyait, aki már halott volt.
- Azt hiszem hányni fogok! - közölte Chanyeol, mikor elhaladtunk a cellák között.
- Felőlem! Csak gyorsan csináld, mert ki akarok jutni! - feleltem.
- Remélem, hogy Baekhyunék nem egy ilyen helyen kötöttek ki! - sóhajtott Yeol.
- Luhan tudja merre kell menni, szerintem nincs bajuk! - feleltem.
- Nem értelek! - rázta a fejét Chanyeol. - Hogy tudsz így megbízni benne, annak ellenére, hogy maximum három napja ismered?
- Figyelj! Ez egy veszélyes hely és minden segítségre szükség van! Egyedül akkor tudunk kijutni innen, ha összetartunk! Sokan nincsenek ezen a véleményen, tudom, viszont belegondolhatnál abba, hogy hányszor mentettük meg a segged és te hányszor segítettél! Ha nem tartunk össze, maximum pár hónapig húzzuk, aztán elfogynak az étkészletek és itt fogunk megrohadni! - feleltem.
- Ettől függetlenül, nem hiszem, hogy ennyire bíznod kellene benne! - fonta össze a karjait.
- Tudod mit hiszek? Azért vagy ilyen, mert Baekhyun ezt várja el tőled! - mondtam neki mérgesen. Chanyeol meglepődött.
- Te meg miről beszélsz?
- Arról, hogy bele vagy zúgva! - Chanyeol a lehető legnagyobb szemeket meresztette rám.
- Mi bajod?
- Igen! Jól hallottad! Folyton a kedvére akarsz tenni, a fontos döntésekben is hamar megadod magad, függetlenül attól, hogy esetleg teljesen más az álláspontod! Tiszta papucs vagy! De hadd ábrándítsalak ki! Pontosan emiatt utasít el és választja mindig Taeyeont! Tudod hányszor akarták már megölni egymást?
- Ezt pont te mondod? - vágott vissza. - Te tudhatnád a legjobban, hogy állandóan veszekedünk!
- Igen, jelentéktelen dolgokon, meg csak úgy, szórakozásból, de nem tudtok egy csapatként működni! Ha így folytatod és nem mondod meg neki mi a helyzet, továbbra is dugogatni fog Taeyeonnal, te meg vitázhatsz vele megint! - fújtam ki magam. A colos nem válaszolt, inkább elfordult és tovább haladt. Én hátulról követtem. Ismertem ezt az arckifejezését. Akkor használta, mikor senkit sam akart látni. Ahogy mentünk előre, egy ajtót találtunk, ami mögött, hosszú lépcsősor vezetett felfelé. Remélhetőleg ez kivezet innét! Gondoltam, miközben felfelé caplattunk a lépcsőn. Hamarosan az emeleten találtuk magunkat.
- Ez melyik épület? - kérdeztem.
- Passz! - vont vállat Chanyeol. Mivel még nem ismertük a terepet, gondoltuk körbenézünk. Rengeteg folyosó keresztezte egymást és temérdek ajtó sorakozott egymás mellett.
- Nézd! Dokumentumok! - olvastam az ajtón lévő táblácskát. Chanyeol és én beléptünk.
- A kijáratot kéne keresnünk! Minek jöttünk be? - kérdezte a colos.
- Itt tárolnak minden aktát a betegekről és a kórházról! Talán többet tudunk meg, ha belenézünk egy-kettőbe. - magyaráztam. Chanyeol sóhajtott és becsukta maga mögött az ajtót. Én egyből nekiestem a fiókoknak, míg Chanyeol a falra akasztott papírokat nézegette.
- Te jó ég! Mennyi betegük volt ezeknek? - döbbentem meg. - A nagy részük ráadásul halott! Nézd! Ez a dokumentum az 1800-as évekből való.  - Chanyeol rám pillantott.
- Kutakodj 1900-ban! - felelte. Bólintottam, majd egy másik fiókhoz léptem. Random előszedtem egy dokumentumot, hogy beleolvassak, de amint kinyitottam, döbbenten esett le az állam.
- Ó, te jó ég! - kiáltottam fel.
- Mi az? Mi van? - lépett mögém Chanyeol.
- Azt írja: Kenny Corodle, született 1927-ben és 1945 óta kezelik itt! A háború után súlyos elmezavarral hozták be, miután kiszabadult a hadifogságból. Döbbenet! El tudod képzelni, hogy tizenöt évesen, már kimenjünk a frontra? - fordultam a colos felé, aki megrázta a fejét. Tovább olvastam.
- 1948-ban kísérletek alá vetették Kenny-t. Különleges génkezelést kapott. Azt mondja, egy hüllő génjeit ültették belé és ettől teljesen eltorzult a külseje, arról nem is beszélve, hogy egyre agresszívabbá vált, majd megölte a kezelőorvosát. Hüllő? Nem ismerős neked valahonnan? - tettem fel a kérdést Channak, aki elgondolkodott.
- Nem igazán! Annyi itt a fura lény, hogy megkülönböztetni is alig tudom őket! - felelte.
- Arra gondolok, aki a csatornarendszerben támadott meg minket.
- Ugyan! Kizárt, hogy ő legyen! Már vagy halottnak kellene lennie, vagy nagyon öregnek! - hitetlenkedett Chanyeol.
- Pedig szerintem lehetséges! Gondolj bele! Annyi kezelést, meg génmanipulációt kapott, hogy teljesen megváltozott a felépítése. Simán lehet, hogy ő az és úgy tűnik, nagyon is ereje teljében van! - magyaráztam.
- Fasza! Szóval egy félig ember, félig hüllő akármi őrzi a csatornát! Nagyon jó! - tapsolt az idősebb gúnyosan.
- Állj le! Inkább örüljünk, hogy ennyit tudunk. Te találtál valamit? - kérdeztem.
- A hely alaprajzát. - bólintott. - Illetve, alaprajzait.- helyesbített. Elraktam a dokumentumot, majd odaléptem a falra tűzött alaprajzokhoz.
- Az A és az E épületé hiányzik! - állapítottam meg.
- Azok Krisnél vannak! - mondta Chan. Mielőtt leszedtük volna az alaprajzokat, hogy a többit is elvigyük Krisnek, alaposan áttanulmányoztuk őket. Azt tudtuk, hogy az A épületben kezelték az idegbetegeket, de ahogy az alaprajzot néztük, rá kellett jönnünk, hogy a legveszélyesebb betegeket is az A épületben kezelték. Valószínűleg onnan szökött meg Kenny is. Állapítottam meg magamban.
- Mi melyik épületben lehetünk? - kérdezte Chanyeol.
- Szerintem az G-ben! Azt írja, itt vannak a génkezeltek, illetve itt voltak a kísérletezések is. Gondolom Kenny is innen került el a veszélyesekhez, majd lelépett. - Chanyeol bólintott.
- Lehet. És a többi épület? - tovább nézegettük az alaprajzokat, Kiderült, hogy a C épület nemcsak a gyógyszerek tárolására szolgált, hanem ott folytak a gyógyszerfejlesztési munkálatok is. Eltettük a papírokat, majd elindultunk kifelé. Mivel nem tudtuk, hogy ezt a helyet ki, vagy mi őrzi, csendben haladtunk előre. Ahogy a kijárat felé közeledtünk, azt vettük észre, hogy egyre több holttest hever mindenfelé.
- Borzasztó szag van! - fogta be az orrát Chanyeol.
- Hozzászokhattál volna. - feleltem. Hirtelen valami elsuhant mögöttünk. Hideg borzongás futott végig a hátamon. Megfordultam, de nem láttam semmit.
- Mi az? - kérdezte Chan.
- Nem tudom! Olyan érzésem van, hogy valaki van itt! - feleltem.
- Akkor igyekezzünk! - a kijárathoz rohantunk és kimentünk az épületből. Nem láttunk semmit az épületben.
- Na jó, tiplizzünk! - nézett rám Chanyeol, mire bólintottam.
Addig rohantunk, míg az E épülethez értünk és kifulladva léptünk az irodába, ahol Kris és Taeyeon épp veszekedtek.

- Nem érdekel a véleményed! A csapatfelosztással én foglalkozom, nem pedig te! - kiabálta Kris.
- De muszáj a helyére tennünk valakit és más nem jöhet szóba! - észre sem vették, hogy beléptünk.
- Majd megoldom, de őt hagyd ki ebből! Ha annyira ki akarsz küldeni valakit, menjél te! - Kris ökölbe szorított keze, arról árulkodott, hogy legszívesebben behúzna Taeyeonnak, egyedül az tartja vissza, hogy lány.
- Tudod jól, hogy nem vagyok jó terepen! - Chanyeol megunhatta a veszekedést, így köhögött párat, hogy felhívja ránk a figyelmet. Taeyeon és Kris meglepetten fordultak felénk.
- Chanyeol? Mikor jöttetek? - kérdezte Taeyeon.
- Pár perce! - felelte a colos. - Rábukkantunk pár dokumentumra és elhoztuk a többi épület alaprajzát! - magyarázta, majd átnyújtotta őket Krisnek. - Amúgy Baekhyunék visszaértek már? Elvesztettük őket az alagútrendszerben. - Kris és Taeyeon bólintottak.
- Pár órája jöttek vissza. Luhant azonnal be is vitték a gyengélkedőre, mivel úgy nézett ki, mint akit összevertek. - felelte Kris.
- Mi? Mi történt? - kérdeztem. A két vezető vállat vont.
- Nem tudjuk! De Layt kérdezzétek! - felelte Kris.
- És Baekhyun? - meredt az idősebbre Chanyeol, látható aggodalommal az arcán.
- Vele ment! - felelte Taeyeon. Nem kérdeztünk többet, kirongyoltunk az irodából és a kórházi szobák felé vettük az irányt.
- Krystal! Nem láttad Layt? - kérdeztem, miután szó szerint, belerohantunk a lányba.
- Egy ideje nem! Miért keresitek? - kérdezte a lány, miután felébredt az apró sokkból.
- Mert behoztátok Luhant és szeretnénk tudni mi baja! - mondtam. Krystal egy "Ja, értem!" fejvágás után, elmondta, hogy Luhant a kettes szobában találjuk és, hogy Baekhyun vele van. Megköszöntük az információt, majd mentünk is megkeresni Luhanék szobáját. Nem kellett sokáig mennünk, a kettes szoba a folyosó elején helyezkedett el. Csendben nyomtuk le a kilincset, majd benyitottunk.
- Sziasztok! - mosolyodtam el, mikor megláttam a két srácot. Luhan az ágyban feküdt, karjai be voltak kötözve, Baekhyun pedig ott ült mellette. Ezt furcsálltam, mivel az idősebb, soha senkinél sem maradt bent, még Chanyeolnál sem.
- Hát itt vagytok? Hova keveredtetek el? - kérdezte Baekhyun.
- Hosszú sztori. Majd elmesélem, de előbb meséljetek! Veletek mi van? - kérdezte Chanyeol közelebb lépve.
- Nem fogjátok elhinni, hogy mi történt! Épp mentünk a folyosón, erre valami szellem izé, meg akart támadni és majdnem meg is tette, de Luhan megmentett! - magyarázta Baekhyun.
- Ez igaz? - fordultam az idősebb felé döbbenten. Luhan zavartan fordította el a tekintetét.
- Igaz hát! Láttam! Az a valami megszállta és Luhan ide-oda vergődött! - folytatta a történetet Baek.
- És most, hogy vagy? - kérdezte Chanyeol.
- Jobban! Lay azt mondta, nem tört el semmim, de elég sok zúzódásom van! - magyarázta Luhan.
- És nektek van valami híretek? - kérdezte Baek.
- Találtunk egy csomó dokumentumot! Ráadásul azt is megtudtuk, hogy az a valami, ami a csatornában megtámadott minket, egy génkezelt fickó, akinek Kenny a neve. - mondta Chanyeol.
- Durva! - csóválta a fejét Baekhyun. Hirtelen eszembe jutott, hogy Kris és Taeyeon veszekedtek.
- Apropó! Tudjátok min vitáztak a vezetők? Zengett tőlük az épület! - néztem Baekhyunra, aki elkomorodott.
- Ti nem is hallottátok? Seohyun meghalt. Tao és Xiumin mondták, mikor megtaláltak minket odakint! Most a csaj helyére kell állítani valakit, de Taeyeon és Kris nem tudnak megegyezni! - mondta Baekhyun.
- Miért? Taeyeon kit akar beállítani? - fonta össze a karjait Chanyeol.
- Jessicát!