9.fejezet

- 9 -

Sehun:

Mindig is visszahúzódó és félénk gyerek voltam. Oviban is csak egy barátom volt. Az egyetlen, aki képes volt felpörgetni és belevinni a hülyeségekbe. Ő pedig nem más, mint Kim Jong In. Az az Kai. A legjobb barátom.

Imádott táncolni, már oviban elkezdte tanulni. Eleinte én is vele mentem, de aztán abbahagytam, mivel Kait viszonylag gyorsan áthelyezték a haladókhoz. Még az általános iskolát is úgy választották ki neki, hogy tovább táncolhasson. Így kerültünk el egymástól. Hat évesen lettem elsős, így én voltam a legfiatalabb. Nagyon féltem, konkrétan meg se szólaltam az első napokban. Ennek a másik oka az volt, hogy pösze vagyok, amiért nem egyszer csúfoltak ki. Az évnyitón meghúztam magam hátul és próbáltam láthatatlanná válni. Nem érdekeltem az osztálytársaimat és ők sem engem. Gyakran voltam egyedül és próbáltam elfoglalni magam. Ahogy telt az idő, úgy oldódtam fel és sikerült beilleszkednem. Volt egy Tao nevű osztálytársam, akivel kifejezetten jóban lettünk. Már nem emlékszem melyik napon volt, amikor szokás szerint kimentünk a szünetben. Kellemes, meleg idő volt és Tao kitalálta, hogy bújócskázzunk. Én kezdtem a számolást és beálltam az egyik fa mögé. Amikor már úgy gondoltam, hogy elég időt hagytam Taónak elbújni, megfordultam és körbejártattam tekintetem az udvaron. Ekkor megakadt a szemem valakin. Azelőtt sosem láttam, nem is ismertem. Ott ült a padon és olvasott valamit. Én meg csak álltam és bámultam, mint egy szobor. Valószínűleg megérezte, hogy figyelem, mert felpillantott a könyvéből és egyenesen a szemeimbe meredt. A vér, pillanatok alatt az arcomba szökött és lassan felvette a paradicsom színét. A szívem egyre gyorsabb tempót diktált. Életemben nem láttam olyan szép szemeket, mint amilyen az övé volt. Nagyok, barna és csillogtak. Egy ideig csak kémleltük egymást, végigmértük a másikat, majd elmosolyodott és intett nekem. Először kicsit zavarban voltam, de visszaintegettem neki. A fiú végül visszamélyedt a könyvébe, én pedig megkerestem Taot. Az egyik fa mögött találtam meg.

- Tao...

- Jó lassú vagy. Azt hittem, már feladtad. - vágott a szavamba.

- Nem, csak... - gondolkodtam mit is kéne mondanom, de aztán rákérdeztem. - Nem ismered azt a fiút? - böktem fejemmel a padon ülő felé. Tao vizslatni kezdte.

- Aki úgy néz ki mint egy lány? - nézett rám. Bólintottam.

- Ja, ő Luhan. Kris haverja. Miért? - érdeklődött Tao. A pandára hasonlító fiú ugyanis majdnem mindenkit ismert az iskolában. Részben a suliban lévő wushu órák miatt, részben pedig, mert Kris és Tao szomszédok voltak és a családjaik jó viszonyt ápoltak egymással.

- Semmi, csak érdekelt. Mikor kerestelek, intettünk egymásnak. - vontam meg a vállam.

- Kris azt mesélte, hogy nagyon kedves és nyugodt. - nem reagáltam. Tekintetem ismét megakadt a fiún. Nem mondom, hogy már akkor beleszerette a kis őzikébe, de egészen más érzelmeket tápláltam iránta, mint eddig bárki más iránt. Ez amolyan rajongás volt részemről. Mivel ő akkor negyedikbe járt, esélytelennek találtam, hogy valaha is beszéljünk. Csak nagy ritkán futottunk össze a folyosókon. Ilyenkor kedvesen rám mosolygott, néha intett is. Én meg, mint valami nyomi, elvörösödtem és zavartan visszaintegettem. Mint egy szerelmes tini. Gáz! Egyik nap, épp kint voltam délután és a leckémet írtam. Szerettem az udvaron tanulni, mert jó levegő volt, ezáltal az anyag is jobban a fejembe ment. A matek házimat írtam, amikor valami nagy erővel az arcomnak csapódott. A könyvem és a füzetem a földre estek, az orromból pedig folyni kezdett a vér.

- Xiumin, kicsit visszavehetnél az agressziódból! - hallottam egy hangot. elnéztem és két fiút pillantottam meg, ahogy odarohantak hozzám. Az egyik Luhan volt, a másikat nem ismertem.

- Jól vagy? Ne haragudj. Minseok kicsit durván focizik. - hajolt le hozzám Luhan. Naná, hogy egyből paradicsommá váltam. Nagyokat pislogva néztem Luhanra.

- Ne haragudj, hidd el, nem téged céloztalak. - szólalt meg a másik srác.

- Semmi baj. - motyogtam és tekintetem ismét Luhanra vezettem.

- Xiumin, menj vissza edzeni. Egy perc és én is jövök. - mosolygott Minseokra, aki bólintott, majd visszafutott a pályára. Közben Luhan előhalászott egy zsepit és elvette a kezemet az orrom elől.

- Hadd, nézzem. - a zsebkendővel letörölte a vért az orromról, majd odanyomta, hogy ami még esetleg jönne, azt a zsepi felszívja.

- Luhan, jössz már? - kérdezte a, gondolom, fociedző.

- Egy pillanat tanár úr! - kiáltott vissza az ideiglenes ápolóm, akiről képtelen voltam levenni a szemem. Kezemmel odafogtam a zsebkendőt jelezve, hogy nyugodtan menjen csak. Fölvette a cuccaimat, elhelyezte mellettem a padon és még egy utolsó pillantást vetett rám.

- Biztos, hogy jól vagy? - kérdezte aggódva. Bólintottam, képtelen voltam megszólalni. Luhan intett, majd visszaszaladt a többiekhez. Ezek után, nem tudtam tanulni. Végignéztem a fociedzésüket. Kétségtelen, Luhan volt az egyik legügyesebb. Ez volt az első alkalom, hogy Luhan beszélt velem. Mint később megtudtam, nem csak a focicsapat tagja volt, hanem a kosárcsapaté és a színjátszóköré is. Ezek után, minden meccsén és fellépésén ott voltam. Féltem, hogy észrevesz, ezért meghúztam magam a sarokban és onnan figyeltem őt. Harmadikos voltam, amikor rájöttem, hogy az iránta való rajongásom, szép lassan szerelemmé alakult. Az utolsó évben, mikor Luhan odajárt, nyelvet kellett választanunk. Angol, japán és mandarin voltak a lehetőségek. Mivel a sulinkba viszonylag sok kínai járt, főleg a mandarint preferálták. Én is ezt választottam és sokszor kértem Tao segítségét. Egy hideg, téli nap volt, mikor szegény lebetegedett és nem jött iskolába. Gondterhelt ábrázattal ültem a suli könyvtárában és a füzetem fölé görnyedve, idegesen rágtam a ceruzámat. Egyszerűen képtelen voltam megérteni az adott anyagot. Örültem volna, ha Tao segít nekem, mivel akkoriban, nehezen tanultam a kínait. Kínomban, szinte már üvöltöztem.

- Szia! - hallottam egy nagyon ismerős, nagyon kellemes és várt hangot magam mellől. Ledermedtem. Kezemből kiesett a ceruza és a füzeten landolt. Lassan emeltem fel a tekintetem, míg el nem értem azokat a hatalmas és csillogó szemeket, amelyektől a lélegzetem is elállt.

- Szia! - köszöntem vissza, de alig hallottam a saját hangom.

- Láttam, hogy elég szenvedősen megy. Segíthetek? - kérdezte. Percekig pislogtam rá, majd észbe kapva, levettem a táskám a mellettem álló székről.

- Azt megköszönném, igen. - Luhan leült mellém.

- Na, nézzük mit vesztek. - elvette a füzetem és átolvasta. Láttam rajta, hogy nehezen tudja visszatartani a nevetését.

- Ne röhögj ki, nem vicces. - fújtam fel az arcom. Rám nézett és azon nyomban kibukott belőle a röhögés.

- Ne haragudj, csak nagyon vicces. - szemei csillogtak, a megbánás legkisebb jele sem mutatkozott az arcán. - Belejavíthatok? - átnyújtottam neki a tollam, ő pedig, nem viccelek, mindenben talált hibát. Miután körülbelül az egész oldlt áthúzta, elmagyaráztam mit hol rontottam el és miért úgy van, ahogy ő mondja. Először lehetetlennek tűnt, hogy megértsem, de egy idő után, csodák csodájára, sikerült. Még diktált nekem pár mondatot gyakorlás képp, majd ellenőrite, hogy jók-e.

- Látod? Mondtam, hogy nem olyan bonyolult. - veregette meg a vállam.

- Na persze. - vágtam egy grimaszt, mire felnevetett. - Hogy lehet, hogy te ilyen jól tudod? - kérdeztem.

- Én magam is kínai vagyok. - mosolygott.

- És hogyhogy itt élsz? - érdeklődtem.

- Volt egy ilyen lehetőségem. - vont vállat, majd szedelőzködni kezdett. - Sok sikert. Ha lenne még valami baj, csak szólj. - bólintottam.

- Luhan! - egyszerre kaptuk fel a fejünket a kiáltásra. - Gyere, edzés van. - jelent meg a keresett személy mögött Xiumin.

- Oké! - bólintott, majd visszafordult hozzám. - További jó tanulást.

- Köszi, a segítséget is! Jó edzést. - mosolyodtam el.

- Meglesz. - búcsúzott el, majd eltűnt az ajtó mögött. Aznap szinte ugrálva mentem haza. Egyedül Kainak mondtam el a különleges érzéseimet, amelyek Luhanhoz fűztek. Akkoriban még ő sem tudta mivel magyarázni, végül is, nem is ismertem. Abban az évben, Luhan elballagott. Azt hittem, ezzel együtt majd elfelejtem. De nem így történt. Az, hogy hiányzik, látni akarom és... Érezni, napról-napra nőtt. Nyolcadikos voltam, amikor végre beismertem, hogy meleg vagyok és belezúgtam Luhanba. Eljött az iskolaválasztás napja is. Tao sportgimit választott, de én tanácstalan voltam. Majd azon a napon, amikor le kellett volna adni a jelentkezést, drága barátom elmondta, hogy Kris és Luhan osztálytársak és, hogy melyik gimibe járnak. Később elejtett néhány mondatot a kollégiumról is, ahol laknak. Gondolkodás nélkül jelöltem meg a gimnáziumot és jelentkeztem a koliba. Minden nap görcsben volt a gyomrom, hiszen egyáltalán nem vehettem kész pénznek, hogy felvesznek. De sikerült. Bejutottam a gimibe is és a koleszba is. Nagy vigyorral az arcomon újságoltam szüleimnek a hírt. Ők is örültek, bár anya nem volt boldog, hogy ezentúl csak hétvégén találkozunk. Elérkezett a költözésem napja. Apa elvitt kocsival, majd kitett az új otthonom előtt. Estefelé járt az idő, mire megérkeztem. Két srác megfogta nekem a liftet, így nem kellett annyit cipekednem. Az egyik fiú, mint kiderült, a volt évfolyamtársam. Kedvesnek tűntek, reméltem még összefutok velük. Végül elfoglaltam a szobám, ahol összeismerkedtem a lakótársammal. Az illető szintén kínai volt, mint a legtöbb ismerősöm. Zhang Yi Xing-nek hívták. Magát csak Laynek becézte. Meg tudtam érteni miért. Olyan feje volt, mint aki folyamatosan be van szívva és mindjárt elalszik. Amint megérkeztem közölte, hogy nincs mitől tartanom.

- Ne aggódj. Nem beszélek sokat, azt is csendben, alig vagyok itthon és tudok gitározni. - ezekkel a szavakkal üdvözölt és búcsúzott is egyben. Lelépett és csak másnap reggel ért haza. Nyakán színes foltok éktelenkedtek.
Nem akartam rákérdezni kivel volt és mit csinált. Volt hozzá fantáziám. Az első héten gólyatábor volt, rengeteg programmal. Az évfolyamokat összevonták és csoportokra bontották. Minden ilyen csapatot egy végzős vezetett. Balszerencse, de én nem Luhanhoz kerültem, hanem Krishez. Nálunk főleg lányokból állt a csoport. Kris jófej volt, de meglehetősen rideg természetű. Az első napon csak ismerkedtünk, meg bizalomjátékok voltak. A másodikon bementünk a városba. Kris és Luhan csapata össze volt vonva, aminek örültem, hiszen így ismét találkozhattam Vele. Nem mertem rá nézni, állati zavarban voltam. Azt sem vettem észre, hogy az orrom alá dugta a feladatlapokat. Mikor megérintette a vállamat, ránéztem. Semmit sem változott. Épp csak annyit, hogy egy fél fejjel túlnőttem. Valahogy Chanyeolhoz csapódtam a nap folyamán, így ketten jártuk a várost.

- Muszáj megcsinálni? Úgyse tölti ki senki. - húzta a száját.

- Én nem akarok senki lenni. - közöltem vele, nem törődve azzal, hogy valószínűleg neki szenvedés az egész. Mégis, sokat beszélgettünk a nap folyamán, majd valahogy Krisre és Luhanra terelődött a szó.

- Kris milyen vezető? - érdeklődött Chanyeol.

- Rideg. Nem olyan mint Luhan. - sóhajtottam. A colos kicsit furán nézett rám.

- Ennyire ismered?

- Nem... Vagyis... Kedvesebbnek tűnt. - makogtam. Furcsán méregetett, de végül nem mondott semmit. Mikor visszaértünk, Luhan elvette a lapot és átnézte.

- Ti kitöltöttétek? - arcára meglepetés ült ki, majd csillogó szemekkel nézett ránk. - Ti voltatok az egyetlenek, akik komolyan vették. - mosolygott. Elvörösödve viszonoztam a gesztust. A nap végén, visszamentünk a koleszba. Mivel Lay nem a mi sulinkba járt, neki nem volt programja a mai napon.

- Szia! Milyen napod volt? - illegette magát a tükör előtt.

- Te mit csinálnál, ha életed szerelmével külön csapatba lennétek beosztva? - kérdeztem. Lay elgondolkodott.

- Rávennék valakit, hogy cseréljen velem helyet. Na, hogy festek? - fordult felém. Végignéztem, majd bólintottam.

- Jól nézel ki.

- Csak jól? Nem döglesztően? - tette csípőre a kezeit.

- Nem tartozol azok közé akiktől elolvadok. - vontam vállat.

- Miért? Neked milyen az ízlésed? - kérdezte. Hát Luhan!

- Azt hiszem azokat szeretem, akiknek csillognak a szemei. - merengtem el.

- Sok sikert hozzá. - mosolyodott el. - Én leléptem. Jó éjt! - intettünk, majd Lay el is ment. Reggel korán keltem és megpróbáltam nem felkelteni mélyen alvó szobatársam. Azt terveztem, hogy beszélek Chanyeolékkal. Lay jó ötletet adott tegnap. Szerencsére pont beléjük botlottam a folyosón. Nehezen, de sikerült elrángatnom őket a büfébe. Először meg sem mertem szólalni, de aztán beszélni kezdtem. Chanyeol nem tűnt meglepettnek, viszont Baekhyun határozottan megdöbbent. Szegény akkor sokkolódott le a legjobban, amikor meggyanúsítottam, hogy titokban a colossal jár. Végül megígérték, hogy megpróbálnak segíteni. A mai nap, alig akart letelni. Izgatottan vártam, hogy végre hírt kapjak Baekhyunéktól. Fel-alá járkáltam a szobámban és a telefonomat bámultam.

- Ha tovább folytatod, elszédülök. - kutakodott Lay a szekrényében.

- Sajnálom. Csak megfogadtam a tanácsod és most várom, hogy Chanyeolék hívjanak. - ültem az ágyamra.

- Milyen tanácsom? - kérdezte rám nézve.

- Hát, hogy cseréljek valakivel. - emlékeztettem. Kicsit elgondolkodott.

- Ja, hogy azt. Hajrá. - fordult vissza, majd átöltözött.

- Dögös vagyok? - kérdezte, miután végzett.

- Az vagy. - mutattam fel a hüvelykujjam. - Te Lay! - állítottam meg. - Kinek csíped így ki magad? - érdeklődtem.

- Miért érdekel? - húzta fel a cipőjét az előszobában.

- Minden este elmész és csak este érsz vissza. Vagy akkorra se. Ki a szerencsés? Vagy mindig más? - mosolyogtam.

- Csak egy srác akit tavaly szedtem fel. - vont vállat.

- Név szerint? - vontam fel a szemöldököm.

- Nem hiszem, hogy ismered. Kim Joon Myun. Más néven Suho.

- Szereted? - kérdésemre lefagyott egy percre, majd fölvette a kabátját.
- A szerelemnek ehhez semmi köze. - válaszolta. Nem hittem neki.
- Rajta kívül szoktad mással is csinálni? - faggattam.
- Nem.
- És ő?
- Nem tudok róla.
- Sem is szeretnétek? - bombáztam egy újabb kérdéssel.
- Nem. De ne fárassz le! Hosszú éjszakám lesz. Csá! - és elrohant. Mosolyogva csóváltam a fejem, majd visszaültem az ágyamra. Olyan negyed óra telhetett el, hogy Lay elment, mire Baekhyun felhívott.
- Szia! Sikerült meggyőznöm. Cseréltek. Taeyeon majd intézkedik. Te gyere holnap a főtérre. Jó éjt! - gyorsan eldarálta, majd elköszöntünk és letette. Táncra perdültem a szobámban. Egész este nem aludtam, annyira lázba jöttem. Azt hittem fent leszek mire Lay hazajön, de még akkor sem érkezett meg, mikor elindultam otthonról. Amikor megérkeztem, Luhan bemutatott a többieknek, majd elmondta a programot. Chanyeolék beálltak mellém és menet közben, konkrétan Luhan mellé nyomtak. Beszélgettünk, majd arra terelődött a téma, hogy ki hány métert akar mászni.
- Te melyiken mész? - kérdezte Baekhyun.
- Egyiken sem. - vágta rá Luhan.
- Miért? - döbbentünk meg mind a hárman.
- Azért... Mert... Tériszonyom van. - hajtotta le a fejét. De édes! Komolyan. Legszívesebben agyon ölelgetném! A srácok próbálták biztatni, de nem akart engedni. Chanyeol megbökte az oldalam, gondolom, hogy próbálkozzak én is.
- Kérlek hyung! - néztem hatalmas szemeibe, mire felsóhajtott.
- Legyen! De ajánlom, hogy tarts meg a falon.
- Ne félj hyung. Vigyázok rád! - csúszott ki a számon. Fülig vörösödve néztem a másik irányba, de biztos voltam benne, hogy Luhan észrevette a paradicsommá vált fejem. Mikor megérkeztünk, pár ember segített felszerelni minket, majd odaléptünk a falhoz.
- Nekem ez nem megy. Ez képtelenség. Én nem... - Luhan konkrétan a sírás határán állt. Halál sápadtan meredt a mászófalra.
- Luhan, ne félj! Nem lesz semmi baj. Itt vannak a kötelek, biztonságban vagy. - próbáltam nyugtatni.
- De... - nézett rám kétségbeesetten.
- Nincs de. Nyugi! Nem fogsz leesni. - fordítottam magam felé.
- Honnan tudod? - fakadt ki.
- Onnan, hogy nem hagyom! - mondtam olyan határozottsággal, hogy az még engem is meglepett. Végül nagy nehezen rávettem, hogy kezdjen el mászni. Elég lassan haladtunk, de nem érdekelt. Mikor felértünk, kimerülten fújta ki a levegőt.
- Vége van? - nyögte.
- Öhm... Nem egészen. Tudod, most le kéne mászni. - mutattam a mélybe. Luhan elsápadt.
- Nem mondod komolyan, hogy le is kéne másznom? - totál kiakadt. Szegény. Őszintén sajnáltam. Hisztizett még egy sort, de végül rávettem, hogy induljon el lefelé. Ezek után, nem kívántam, hogy másszunk még egyszer, ezért leültem vele az egyik asztalhoz.
- Sajnálom, hogy felrángattunk. - néztem rá bűnbánóan.
- Semmi baj. Bár legközelebb tuti be se jövök. - Luhan a mászófalra pillantott és megborzongott. Arca zöldes színben festett, látszott rajta, hogy nincs jól. Mivel állapota nem javult, kirohant a mosdóba és egy jó ideig ki sem jött onnan. Kezdtem aggódni. Amikor felálltam azzal a szándékkal, hogy utánamegyek, a többiek is megjelentek és közölték, hogy éhesek. Luhan után siettem. Benyitottam a mosdó ajtaján és megpillantottam, ahogy a csap fölött támaszkodik és a száját öblögeti.
- Jól vagy? - kérdeztem. Felnézett rám a tükörből és bólintott.
- A többiek? - kérdezte és felém fordult.
- Éhesek. - ismét bólintott. Kerestünk egy kisebb éttermet, ahol mindenki rendelt valamit, rajta kívül.
- Te nem eszel? - kérdeztem, mire megrázta a fejét. - Hyung, enned kell valamit.
- De nem kérek. - makacskodott tovább.
- Legalább az enyémből egyél kicsit. - toltam az orra alá a tányérom. Először vonakodott, de beadta a derekát és evett pár falatot. Ebéd után, visszamentünk a főtérre, ahol elbúcsúztunk egymástól és szétszéledtünk.
- Luhan! - kaptam el a csuklóját, mikor láttam, hogy ő is elindult. Kérdőn rám pillantott.
- Jobban vagy? - kérdeztem aggódva. Luhan elmosolyodott.
- Kicsit. - ekkor eszembe jutott valami.
- Tudod mi dobna fel? - mosolyogtam rá.
- Mi? - pillantott rám kíváncsian.
- A bubble tea! Gyere, megmutatom! - ragadtam meg a karját és elkezdtem magam után húzni. Nem ellenkezett. Nem kellett sokat sétálnunk, a teázó viszonylag közel volt. Útközben elmagyaráztam mi is ez. Kicsit furán nézett rám, de oda neki a pontot, hogy egy rossz megjegyzést sem tett. Kait nem tudtam rávenni, hogy jöjjön el velem.
- Egy csokis, tejeset kérek. - fordultam a kiszolgálóhoz. Luhan is vett magának, majd sétálgatni kezdtünk.
- Na milyen? - kérdeztem nagyokat kortyolva.
- Finom. Kifejezetten jó. A kedvenced? - kérdezte. Hevesen bólogatni kezdtem.
- A csokis a legjobb. - vigyorogtam rá. Felnevetett.
- Tényleg sokkal jobban vagyok. Köszönöm.
- Nem kell. Ez természetes. Főleg azok után, hogy gyakorlatilag miattam lettél rosszul. Erre a kijelentésemre Luhan szembe fordított magával és mélyen a szemeimbe nézett.
- Ugyan már! Nehogy magadra vedd a rosszullétem! - mondta komolyan. - Én választottam ezt a programot és számíthattam rá, hogy nem csak néző leszek. - mosolyodott el.
- De átjöttem és...
- Ugyan úgy másznom kellett volna. A létszám páratlan maradt. - vágott közbe. - Viszont tartozol egy magyarázattal. - mosolygott sejtelmesen. Bólintottam.
- Miért jöttél át? - kérdezte. Nem tudtam mit mondjak.
- Közel akartam lenni valakihez. - mélyen a tekintetébe fúrtam az enyémet.

Nem tudom mennyire vágta le, hogy róla beszéltem, de elvörösödött és elfordította a fejét.
- Értem. Szabad tudnom ki az? - kíváncsiskodott tovább.
- Valaki még régebbről. - mosolyodtam el. Ez után nem firtatta a témát. Beszélgettünk míg visszaértünk a koliba, majd elbúcsúztam tőle a liftben. Egészen addig néztük a másikat, amíg a felvonó ajtaja, teljesen el nem takart minket egymás elől. Nagyot sóhajtva mentem a szobámba, ahol Lay, szokás szerint, épp az aznapi randijára készült.
- Felszedted már a szerencsést? - kérdezte. Azt hiszem ez köszönés akart lenni.
- Dehogy. Még csak teázni voltunk. - adtam nemleges választ, amire egy elég hülye fejjel válaszolt.
- És? Egy nap éppen elegendő. - értetlenkedett és meglazította a nyakkendőjét.
- Oké, de én nem vagyok ilyen. Egyébként te, hogy szedted fel Suhot? - kérdeztem, mivel már fúrta az oldalamat ez a dolog.
- Elmentem egy buliba, ahol történetesen ő is ott volt. Egy éjszakás kalandnak indult, de túl jól sikerült. - vázolta röviden.
- Ahha. - bólintottam. - Szóval jártok.
- Nem járunk! - vágta rá.
- Ezért vettél neki ajándékot amire az van írva, hogy "Boldog egy évet!"? - mutattam az asztalon heverő csomagra.
- Az nem neki lesz. - Lay feje egyre vörösebbé vált.
- Persze. - forgattam a szemeimet. - Pontosan mikor is történt ez a dolog? - fontam össze a karjaimat.
- A hétvégén lesz egy éve. - sóhajtott fel, én pedig önelégült fejjel néztem vissza rá.
- Ne is tagadd! Szereted! - mosolyogtam rá. Lay csak vágott egy grimaszt. Még utoljára a tükörbe pillantott, majd szólásra nyitotta a száját, de megelőztem a válasszal.
- Dögös vagy!
- Kösz. Majd reggel jövök. - búcsúzott és már rohant is. Felnevettem és bezártam utána az ajtót. Fáradtan dőltem az ágyamba és elaludtam.