11.fejezet

- 11 -

Sehun:

Másnap elég feszült volt a levegő Luhan és köztem. Annyira nem voltunk részegek, hogy másnap ne emlékezzünk arra, mi történt. Ez elég zavarba ejtő volt. Ráadásul Chanyeolék is rettentő kényelmetlen helyzetbe hoztak minket a kérdéseikkel. Az erdőben mindeni kapott egy térképek, meg egy listát, majd szétszóródtak a fák között. Ismét kettesben maradtunk Luhannal.

- Akarunk beszélni a tegnapiról? - szólalt meg kis csend után. Nem feleltem. Nem tudtam, mit is mondhatnék ezek után.

- Én élveztem. - törte meg az ismét beállt csendet Luhan. Rákaptam a tekintetem.

- Én is. - nyögtem ki, majd feltettem az első kérdést, ami az eszembe jutott. - Egyébként honnan tudtad, hogy utálom a kávét? - a fák között sétálgattunk, nem féltünk, hogy valaki meglát.

- Amikor Yoona otthagyott láttam, hogy megkínál kávéval, te meg fintorogtál. - nézett rám.

- Ott voltál? - döbbentem meg.

- Ott. - bólintott. - Végig követtelek. - vallotta be.
- Hogy-hogy? - teljes sokkal néztem rá. Luhan arca, egyre vörösebb árnyalatot vett fel.
- Mert érdekelsz! Mióta negyedikes koromban megláttalak, nem tudlak kiverni a fejemből. - fakadt ki. Megállt velem szemben és a tekintetét az enyémbe fúrta. Vegyes érzelmeket láttam csillogó íriszeiben. Megkönnyebbült, hogy végre kimondhatta, mégis félt. Valószínűleg attól tartott, hogy most mit fogok reagálni.
- Ezek szerint nem vagyok egyedül az érzéseimmel. - mosolyodtam el. Percekig csak egymás szemeit fürkésztük. Megpróbáltuk megemészteni az információkat, amelyek elhangzottak. Hogy őszinte legyek, el sem akartam hinni. Olyan volt, mint azokban a tipikus amerikai filmekben, amikor meglátja egymást a két főszereplő, egymásba esnek, majd évek múltán egymásra találnak és minden "happy end". Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy ez velem történik!
- A szüleid? - tettem fel a kérdést, mire értetlenül meredt rám. Na igen! Ebből látszik, hogy ez nem egy romantikus film. A főhős a helyemben, már javában falná Luhan ajkait. Erre én mit csinálok? Felteszek egy egyáltalán nem releváns kérdést és a szüleiről faggatom. Hát hülye vagyok én?
- Mi van velük? - pislogott nagyokat.
- Én is ezt kérdeztem.
- Kínában vannak. - vont vállat. - Dolgoznak.
- És nem is látogatnak meg? - csodálkoztam. Luhan megrázta a fejét.
- Nincs rá idejük. De megértem. Végül is, nem is egy országban élünk.
- Az iskolai előadásaidon sem voltak ott?
- Nem. - adott nemleges választ.
- A karácsonyin sem? - faggattam tovább.
- Mondom, hogy nem. De különben is, honnan tudod, hogy színjátszós voltam? - tette karba a kezeit. Kérdésére lehajtottam a fejem.
- Onnan... Hogy én ott voltam. - nyögtem ki. Luhan szemei szinte kiestek a helyükről.
- Mi... Mindegyiken? - dadogta meglepetten. Bólintottam.
- Te... Mióta? - nézett rám olyan lesokkolt ábrázattal, hogy már-már megijedtem.
- Amióta legelőször megláttalak. Először nem tudtam mi ez az érzés, de aztán rájöttem. - léptem a lehető legközelebb hozzá.
- Mond ki! - kérlelt halkan, közben tekintete a szám és szemeim közt ugrált.
- Szeretlek! - súgtam neki félig lehunyt szemmel. Több sem kellett neki, szó szerint nekem ugrott. Ajkaimra tapadt és a legközelebbi fához hátrált velem. Heves csókunk közben a hajamba túrt és belemarkolt.
- Én is! - nyögte két csók között. Teljesen megszűnt körülöttünk a Világ. Csak mi voltunk és semmi más. Kezem önálló útra kelt és megismerkedett Luhan minden porcikájával. Olyan helyekre tévedt, amelyekről soha nem gondoltam volna, hogy hozzáérhetek. Ez Luhannak sem volt ellenére, szinte folyamatosan kérlelt, hogy érintsem meg. Az idő rettenetesen gyorsan elrepült. Mindent elmeséltünk egymásnak attól a pillanattól kezdve, hogy először láttuk egymást, egészen odáig, hogy mi van most a fejünkben. Azt hiszem elmondhatom, hogy hiszek a szerelem első látásban. Kiderült, hogy nem csak én kísértem figyelemmel Luhant. Ő is ugyanezt tette velem. Beszélgetés közben, visszamentünk arra a kis rétre, ahonnan a többieket indítottuk. Ledőltünk a fűbe és folytattuk a mesélést egymásnak.
- Öhm... Luhan! Mi végeztünk. - Yoonna hangja hozott vissza minket a valóságba.
- Mindenki kész? - vette el a feladatlapokat Luhan és egy dossziéba helyezte őket. Körbenéztünk. Chanyeolékon kívül, mindenki visszaért.
- Várjuk meg Baekhyunékat. Majd csak jönnek. - javasolta Luhan. Körbeültünk a réten és várakozás közben csapatjátékokat játszottunk. Több óra is eltelhetett, de a két fiú, nem jelent meg. Kezdünk nagyon aggódni értük. A Nap már lemenőben volt, mikor végre felhívták Luhant.
- Baekhyun! Hol vagytok? Nincs semmi baj? - kérdezte aggódva az idősebb. - Milyen kilátó? Te jó ég! Hol az Istenben vagytok? - kérdezte kis szünet után. Kilátó? Kilátó! Hát persze! Az tudom hol van. Jutott eszembe.
- Tudom miről beszélnek. - tátogtam el Luhannak, mire ő bólintott.
- Oké, maradjatok ott ahol vagytok! Odamegyünk. - nyomta ki a telefont. - Srácok! Egy kis figyelmet! - kiáltotta el magát. A többiek elhallgattak és ránk emelték a tekintetüket.
- Akadt egy kis probléma, de nem kell aggódni. Ti menjetek vissza a kollégiumba, remélem tetszett a gólyatábor és sok sikert az iskolához, ami holnap kezdődik. A héten rendezett versenyek eredményhirdetéseinek az időpontját nem tudom, az igazgatóság még nem mondta meg mikor lesz, de még ebben a tanévben! Remélem jól éreztétek magatokat! Jó utat hazafelé! - a csoport elköszönt tőlünk, mi pedig elindultunk megkeresni a két elveszettet. Kezem lazán magam mellett lógott és néha hozzáért Luhanéhoz. Nem tudtam, hogy fogjam-e meg, vagy...
- Te figyi Sehunie. - ránéztem - A többiek már elég messze kerültek, szóval nyugodtan fogd meg a kezem. - vigyorgott rám.

Több se kellett, ujjaimat az övéire kulcsoltam. Idő közben elővettem két zseblámpát a táskámból, ami őszintén nem tudom, hogy miért volt nálam, de nagy segítség volt a sötétben. Amikor közeledtünk a kilátóhoz, kiabálni kezdtünk Luhannal, hátha a két hülye meghallja.
- Chanyeol! - kiáltottam.
- Baekhyun! - szólongatta Luhan. Hirtelen meghallottuk őket.
- Héé! HunHan! - ez egyértelműen Chanyeol volt. Elvörösödtem a megnevezés hallatán. Luhan rászorított a kezemre, én pedig elmosolyodtam.
- Aú! Most miért? - kiáltott fel fájdalmasan Chanyeol. Úgy tűnik, megint egy házassági vitájukba kaptuk el őket!
- Hé, Baekyeol! Fenn vagytok? - kiáltottam fel nekik. Ha már ők nevet adtak nekünk, akkor én is. Nehezen, de leszedtük őket a kilátóból és hazamentünk. A koliban a két srác leköszönt tőlünk és eltűntek a szobájukban.
- Holnap látlak a suliban? - néztem Luhanra. Ő elmosolyodott és puszit nyomott a számra.
- Ez természetes! Jó éjt! - mi is elbúcsúztunk egymástól és a saját lakórészünkbe vonultunk.
- Na? - nézett rám kérdőn Lay.
- Sikerült! - ujjongtam.
- Na végre! - adott egy pacsit.
- Suhonak tetszett az ajándék? - kérdeztem rá én is. Lakótársam egy perverz mosollyal reagált.
- Hát persze! Én vagyok a legjobb! - vigyorgott.
- Nem úgy! Mi volt a csomagban? - érdeklődtem.
- Ja, abban? Egy fényképalbum, tele egy évnyi fotógyűjteménnyel. - ez romantikus. - Na megyek. És még egyszer gratulálok. - intett és már el is ment. Letörölhetetlen vigyorral mentem fürdeni és feküdtem ágyba, bár szinte egész éjjel le sem hunytam a szemeimet.