2.8 I kill your father

Luhan:

Mikor reggel felkeltem, első gondolatom az volt, hogy kerültem a szobámba? Nyújtóztam egyet az ágyban, majd kimásztam és a konyha felé indultam, ahonnan palacsintaillat terjengett. Kómásan nyitottam a kis helyiségbe. Sehun állt a tűzhelynél és reggelit készített.
- Jó reggelt! - köszönt mosolyogva, mikor észrevette, hogy beléptem.
- Neked is! - intettem. - Te vittél be a szobámba este? - kérdeztem és töltöttem egy bögre kávét.
- Igen. - felelte a fiatalabb.
- És te hol aludtál? - pillantottam rá és beleittam a kávéba.
- Melletted! - még a kávém is kiköptem döbbenetemben.
- Ho... Hogy... Mellettem? - néztem rá kikerekedett szemekkel.
- Igen! - úgy mondta, mintha ez olyan egyértelmű lett volna. Csak néztem rá, de szólni nem tudtam. Miután Sehun elkészítette a reggelit, asztalhoz ültünk és elfogyasztottuk a palacsintákat. Egy ideig a tányérom bámultam, majd rákérdeztem.
- Miért vittél a szobámba?
- Mert folyton lerúgtad magadról a takarót és nem akartam, hogy megfázz. - mosolygott rám Sehun. Furán éreztem magam. Hirtelen minden olyan volt, mint régen. Mármint, majdnem. Ha nem tudtam volna, hogy Sehunnak van barátnője, olyan lett volna. Kellemetlen volt számomra a szituáció. Egyszerűen hiába próbáltam barátként szeretni Sehunt, nem ment.
Reggeli után, azt gondoltam, hogy elmegy, de nem tette. Azt mondta, segít pakolni. Én belementem, bár nem voltam túl boldog tőle.
- Hyung, ezt hova tegyem? - kérdezte, miközben kezében egy tubust tartott.
- A fürdőbe! - mondtam neki. Épp elrakta, mikor meghallottam, hogy cseng a telefonja. Elvettem az éjjeliszekrényről és megnéztem ki az. Yeri volt. Legszívesebben kinyomtam volna, de az gonosz dolog lett volna, így csak kikiabáltam a szobából.
- Sehun! Yeri hív! - mint a szélvész, csörtetett a szobába. Elvette a telefonját és beleszólt.
- Szia édes! - összeszorult a gyomrom. Kivonultam a szobából és inkább a fürdőbe folytattam a pakolást.
- Luhan! Én most elmennék, ha nem baj!
- Nem menj csak! - intettünk, majd Sehun el is ment. Egyedül folytattam a pakolást. Ez így nem mehet tovább! El kell mondanom neki, hogy nem tudom barátként szeretni! Határoztam el. Talán utána, majd nem kell megjátszanom magam és nem kerülnénk ilyen szituációkba. Felsóhajtottam és elrendeztem a maradék cuccom.

Sehun:
Miközben rakodtam a fürdőben, hallottam, hogy Luhan kiabál nekem. Beszaladtam a szobába és felvettem a telefonom. Yeri hívott, hogy menjünk el sétálni. Nem kellett könyörögnie. Gyorsan összeszedtem magam és elindultam a park felé. Az esti esőtől, még vizes volt az út, de nem volt zavaró.
- Szia! - Yeri a nyakamba ugrott, mikor meglátott.
- Szia! - csókoltam meg.
- Rég láttalak! - mosolygott rám. Kézen fogtam és sétálni kezdtünk.
- Tudom! Mostanában el vagyok halmozva mindenfélével. Vizsgák hegyén-hátán. - sóhajtottam.
- Tegnap kerestelek, de nem voltál otthon. - panaszkodott és szemei szomorúan csillantak meg.
- Tegnap Luhannál aludtam. Igazából, tőle jövök.
- Na mi az? Elcsábított tőlem? - nevetett a lány, Én is elmosolyodtam.
- Dehogy! Csak a tegnapi vihar miatt, ott ragadtam. - egy ideig csöndben sétálgattunk, majd megpillantottam azt a részét a parknak, ahol először csókoltam meg Luhant. Felkavaró érzés volt. Tulajdonképpen, minden olyan volt, mint akkor, csak Luhan helyett, Yeri van mellettem. Gondolataim elkalandoztak. Visszatértem a múltba és újra átéltem mindent.
"- Azért nem engedtem, mert annyira kívánlak! Attól féltem, ha megteszed, nem tudok majd uralkodni magamon! Hát ezért nem engedtem!" Mintha ott lettem volna, mikor Luhan suttogva, vágyakozó szemekkel mondja ki amire oly régóta áhítottam.
"- Csókolj meg!"
- Sehun! Itt vagy? - Yeri csettintett az orrom előtt és ez visszahozott a valóságba.
- Menjünk tovább! - szinte vonszoltam magam után a lányt.
- Mi lelt hirtelen? - kérdezte meglepetten, mivel látta rajtam, hogy zaklatott vagyok.
- Semmi! Csak inkább menjünk és együnk valamit együtt! - mosolyodtam el. Elsétáltunk egy közeli étteremhez és ott folytattuk a beszélgetést. A nap további része, kellemesen telt el. Mikor esteledni kezdett, hazakísértem Yerit, aki felhívott, de nemet mondtam.
- El kell intéznem valamit! Holnap találkozunk! - csókot adtam neki, majd visszasétáltam a parkba. Egyenesen ahhoz a helyhez mentem, ahol először csókolóztunk Luhannal. Az eső után, már majdnem felszáradt a föld. Az egyik fa mellett, volt egy pad, ahová leültem, majd elfeküdtem rajta. Egy ideig az eget bámultam és hevese verő szívemre helyeztem a kezem. Mi történt? Tanakodtam. Lehunytam a szemeimet és megpróbáltam nem arra a napra gondolni.
"- Van valakid? - kérdeztem. Az idősebb értetlenül pislogott párat.
- Tessék? - csodálkozva nézett rám. Én megismételtem a kérdést.
- Jól hallottad! Van valakid? - erre Luhan kissé idegesen kezdett veszekedni velem. Mondjuk megérdemeltem, de akkor sem értettem semmit. Aztán megcsókoltam. Boldog voltam. Úgy szorítottam magamhoz, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne. Érezni akartam! Szeretni akartam! Őt akartam! Akkor, még nem is tudtam, hogy elvesztem. Akkor még olyan egyszerű volt minden!"
- Sehun? - egy hangot hallottam, ami ismerős volt. - Sehun jól vagy? - kinyitottam a szemeimet. Ezek szerint elaludtam.

Luhan hajolt le hozzám és aggódó tekintettel nézett rám.
- Igen csak... Elaludtam. - néztem Luhanra.
- De miért egy közterületi padon? Van ágyad! - ült le mellém. - Biztos jól vagy? - kérdezte.
- Igen! Teljesen! - bólintottam. - Te mit csinálsz itt? - kérdeztem Luhant.
- Sétálni akartam. - vont vállat. - Aztán megláttam, hogy itt fekszel és megijedtem, hogy rosszul vagy. - nézett rám. Elmosolyodtam.
- Köszönöm.
- Mit? - nézett rám értetlenül.
- Hogy aggódtál értem. - mélyen a szemeibe néztem. Egy ideig hallgatott, majd elfordult.
- Ez egy barát dolga. - vont vállat.
- Igen, de te sokkal többet jelentesz nekem. - hajoltam közelebb. - Olyan vagy nekem, mint a testvérem.

Luhan:
Megfeszültem. Mint... MINT A TESTVÉRE? Az agyfasz határán álltam. Az oké, ha ezt Jonginnak mondja, de miért? Miért pont nekem kell? Legszívesebben pofán nyomtam volna egy serpenyővel. Hogy lehet valaki ennyire hülye? Idegesen sóhajtottam föl.
- Mennem kell! - felálltam, de Sehun elkapta a csuklóm.
- Még ne! - olyan könyörgő szemekkel nézett rám, hogy végül visszaültem. - Beszélgessünk!
- Jó! Miről? - kérdeztem.
- Tudod mit álmodtam? - mosolyodott el.
- Mit? - néztem rá.
- Az első csókunk éltem át. - nem értettem.
- Yerivel? - néztem rá bizonytalanul.
- Veled! - oké, Sehun szándékosan szívatni akar? Nyeltem egyet.
- Erről ne beszélgessünk. - fordultam el.
- Miért? - éreztem, hogy közelebb csúszik.
- Szerinted? - idegesen meredtem rá. Mivel hirtelen fordultam meg, kicsit hátrább esett.
- Barátnőd van! Nem illik rólunk beszélni! Még akkor sem, ha ő nem hallja!
- Luhan, megint mi lelt? - nézett rám értetlenül. Elakadtam. Nem most és nem így akartam megmondani neki, hogy nekem nem megy a barátság.
- Hagyjuk! Elmegyek! - fújtam egyet és szinte elrohantam. Legalábbis akartam, de nem tudtam, mert Sehun gyorsabbnak viszonyult és elkapott.
- Elárulnád, hogy mi lelt hirtelen? - ragadta meg a karom és maga felé fordított.
- Nem akarok beszélni róla! - próbáltam elmenni, de Sehun sokkal erősebb volt.
- Miért? Nem bízol bennem? - vont magához. A sírás határán álltam.
- Nem erről van szó!
- Akkor? - lehajtottam a fejem. Könnyeim akaratlanul is utat törtek és nem akartam, hogy így lásson. Térdre rogytam. Sehun lehajolt hozzám és értetlenül nézett rám.
- Luhan tudod, hogy itt vagyok... - ekkor szakadt el a cérna. Nem bírtam tovább.
- Pont ez az! Te mindig itt vagy! Nem hagysz békén és nem látod, hogy mi folyik körülötted! - kiabáltam rá. Ha lehet, Sehun még jobban megdöbbent.
- Ezt, hogy érted? Nem értelek!
- Persze, hogy nem értesz, hiszen nem érzed amit én!
- Ho... Mi...?
- Szeretlek! - fakadtam ki. Sehun ledermedt.
- Még mindig szeretlek! Sajnálom, de nem tudok a barátod lenni! Én tényleg megpróbáltam, de nem megy! - törölgettem a könnyeim. - Na, hát ez a bajom! Remélem boldog vagy! Gondolom mondanom sem kell, hogy látni sem akarlak! - elfordultam és szinte elrohantam.