2. Sorry! I'm a journalist.

Xiumin:
Az, hogy én időbe odaérek Jongdae-hoz, akkor megdőlt, mikor kinyitottam a szemem és láttam, hogy már rég el kellett volna indulnom. Minden reggeli teendőt mellőzve, rohantam a céghez, ami Jongdaet foglalkoztatja. Teljesen kifulladva nyitottam abba a szobába, ahol találkoznunk kellett volna, az óra szerint, már másfél órája.
- Elnézést a késésért! - rontottam be lihegve. A térdemre támaszkodtam, majd felpillantottam. Legnagyobb meglepetésemre, Jongdae sehol sem volt. Egyvalaki ült az asztalnál, méghozzá Luhan és meglehetősen meglepődött arcot vágott.
- Chenhez jöttél, ugye? - kérdezte mosolyogva, miután feldolgozta, hogy mindenféle előzetes nélkül rontottam rá.
- Igen. - bólintottam.
- Ülj le nyugodtan. Mindjárt visszajön. - intett nekem. Leültem mellé egy székre és kíváncsian néztem rá.
- Ismerős az arcod! - meredt rám Luhan. - Találkoztunk már?
- Nem hiszem! - ráztam meg a fejem. Még csak az kéne, hogy kiderüljön, újságíró vagyok! Luhan tovább gondolkodott, de végül feladta. Ekkor nyitott be Jongdae.
- Oh! Helló! - köszönt mosolyogva. - Te vagy az új dalszövegíróm? - mosolygott rám. Bólintottam.
- Másfél órát késtél. - jegyezte meg.
- Tudom! Sajnálom! - kértem elnézést.

- Semmi probléma! Én is nehezen kelek reggel! - legyintett mosolyogva. - Látom összeismerkedtél Luhannal!
- Igen. - bólintottam.
- Helyes! Sokszor fogtok még találkozni, szóval jó, ha jóban vagytok! - Chen intett, hogy kövessem. Felálltam a székből és Luhanra pillantottam, aki engem figyelt. Elvörösödve fordultam el, majd követtem Chent.
- Itt szoktuk felvenni a dalokat! - nyitott be az egyik szobába, majd miután kigyönyörködtem magam, becsukta és továbbindult. - Itt van az öltözőm! - mutatta be a másik szobát. Bejártuk az egész épületet és elmondta, mit hol találok.
- Szeretném, ha folyton mellettem maradnál! - nézett a szemeimbe. - Szeretném, ha látnád, hogy mennek itt a dolgok. Ha jól tudom, még nem dolgoztál ilyen helyen. - bólintottam, hogy jól tudja. Miután nagyjából körbejártunk, bevezetett egy szépen berendezett szobába.
- Ez pedig a te helyed lesz napközben, ha épp nem velem vagy. Itt nyugodtan dolgozhatsz! - mosolygott rám. - Nyugodtan rendezkedj be. Egyébként, most csináljuk az egyik klipet az új dalomhoz, majd gyere le és mond el a véleményed! - bólintottam. Chen mosolyogva hagyta el a helyiséget, engem egyedül hagyva. Körbenéztem. Mindennel fel volt szerelve a szoba. Leültem egy székre és arcomat a tenyereimbe temettem. Hirtelen kopogtattak.
- Tessék? - kiáltottam ki.
- Bejöhetek? - kérdezte Luhan. Döbbenten meredtem rá. Mindenkire számítottam, csak Luhanra nem. Zavarba jöttem a látogatásától. Ezt ő is észrevehette, mert elvigyorodott.
- Minden rendben veled? - kérdezte közelebb sétálva. - Olyan megilletődöttnek tűntél.
- Jól vagyok! - mosolyogtam. - Csak még szoknom kell a környezetet.
- Megértem! Ez normális, de ne aggódj! Hamarosan megszokod! Ráadásul Chen is jó fej, segíteni fog! - jött egyre közelebb. - De ha nagyon nehéznek éreznéd, szólj nekem! - hajolt a képembe. Elvörösödve bámultam hatalmas szemeibe. Hirtelen kopogtatást hallottunk, majd valaki benyitott. Luhan olyan hirtelen hajolt el tőlem, hogy csak lestem.
- Mindenhol kerestelek! Mennünk kell! - egy nálam magasabb srác nyitott ajtót, meglehetősen rideg tekintettel illetve engem. Nyeltem egy hatalmasat.
- Így elment az idő? - kérdezte Luhan sóhajtva. - Hát jó! Akkor menjünk! Szia...
- Xiumin! - néztem Luhanra, aki mosolyogva intett, majd távozott a magasabbal, aki nagyon csúnyán nézett rám. Felismertem a srácot. Folyton Luhan nyakában csüngött. A nevét nem tudtam, csak azt, hogy Luhan testőre volt. Valamiért folyton úgy nézett rám, mintha legalább gyilkoltam volna. Nem tudom, hogy másokkal is ilyen-e, vagy csak velem, de elég kellemetlen légkört varázsolt maga körül. Egyedül akkor láttam mosolyogni, mikor Luhan beszélt hozzá. Na de akkor levakarhatatlan volt a vigyora. Még egy ideig üldögéltem magamban, aztán felszereltem magamra egy alig látható kis kamerát, amit Kris adott. Azt mondta, vegyek fel mindent. Elmentem oda, ahol Chen klipjét vették föl. A koncepció az volt, hogy Chen bele van zúgva egy pincérlányba és folyton udvarolnia kell. Ez a száma nem tetszett túlságosan, nem értettem Baekhyun miért rajong érte annyira. Megpróbáltam elvonatkoztatni az érzéseimet, mivel attól függetlenül, hogy nem bírom a fazont, megpróbálhatok neki jó dalokat írni. Azért csődbe nem akarom vinni. Egy egész napot eltöltöttem azzal, hogy Chent bámultam. Mikor végzett, mosolyogva lépett hozzám.
- Na? Hogy tetszett? - kérdezte. Nem akartam megmondani az igazat, így azt hazudtam, hogy tetszett. Chen felnevetett.
- Látom rajtad, hogy nem tetszett! Nem kell hazudnod! Ha nem tetszik, csak mond meg! Nem mindenkinek nyeri el az ízlését! Többek közt, az enyémet sem. - csodálkozva néztem rá.
- Tényleg? - Chen ismét nevetett.
- Tényleg! Szerinted, miért cseréltem le a fél stábot? Ha nem vagyunk egy hullámhosszon, felesleges együtt lennünk. - ezzel jó pontot szerzett nálam, viszont így is ellenszenves volt. Nem tudom miért, egyszerűen csak antipatikusnak találtam.
Másnap első dolgom volt, hogy behurcoltam minden régi kottám és a gitárom a szobába, amit Chen mutatott. Szegény hangszerem már poros volt, de mikor megpengettem, hűségesen szólalt meg. Kicsit hangoltam, majd elkezdtem lejátszani néhány dallamot, hogy kicsit visszazökkenjek a zenélésbe. Épp nagyban gitároztam, mikor kopogtattak.
- Tessék? - szóltam ki.
- Szia! - üdvözölt Luhan. Majdnem kiesett a kezemből a gitár. Mit keres itt? A fiú egy bögre kávét tartott a kezében.
- Hoztam neked egy kis energiát! - vigyorgott és felmutatta a bögrét.
- Öhm... Köszönöm! De miért kapom? - kérdeztem.
- Miért ne? - kacsintott. Hirtelen kiabálást hallottunk a folyosó felől.
- Luhan! - felismertem a hangot. Luhan testőre volt az. Épp ki akartam szólni, mikor Luhan a számra nyomta a kezét.
- Ne! Ne szólj neki! - kérdőn néztem rá.
- Nem kedveled? - kérdeztem, mikor elhaltak a kiabálások.
- De! Kedvelem! Csak folyton a nyakamba liheg és szeretnék kicsit elszabadulni. - magyarázta a fiatalabb.
- Értem. - bólintottam.
- Viszont tuti, hogy be fog jönni ide! Lehetne, hogy azt mondod nem láttál? - hajolt közel. Bólintottam és éreztem, hogy elvörösödöm. Luhan elmosolyodott, majd kiment a szobából. Értetlenül néztem utána. Újra belefogtam a pengetésbe, de ismét megzavartak. Azt sem tudtam mondani, hogy "Gyere!" már rám is törték az ajtót.
- Luhan itt van? - kérdezte a testőr. Megráztam a fejem. A srác tekintete ekkor megakadt a bögrén.
- Ne hazudj! Itt volt! Tudom, ez az ő bögréje! - fenyegetett meg. Nagyot nyeltem.
- Hol van? - kérdezte idegesen a magasabb. Összehúztam magam.
- Nem tudom! Bejött, ideadta a kávét és kiment. - vallottam be. A srác mérgesen nézett rám, majd elhagyta a szobát. Percekig csak meredtem magam elé és emésztettem a dolgokat. Agyam kattogni kezdett. Vajon miért csinálta ezt Luhan? Talán szándékosan tette? De miért akarta felhúzni a fiút? Nem jöttem rá. Nagyot sóhajtva fogtam ismét a gitáromra, majd elkezdtem egy dallamot játszani, ám minő meglepő, ismét kopogtattak. Olyan ideges lettem, hogy felkiáltottam.
- Hát sosem fogom tudni befejezni ezt a nyüves dalt?! - mérgesen csaptam az asztalra és kitártam az ajtót. - Mi van? - kérdeztem mérgesen, ám mikor megláttam, hogy Chen áll az ajtó előtt, megdöbbentem.
- Ne haragudj! Nem akartam illetlen lenni! - Chen elmosolyodott.
- Nem vagy koránkelő típus igaz? - kérdezte. Gondolom arra gondolt, hogy ha kialvatlan vagyok, akkor könnyen fellehet húzni. Mondjuk, ezt eltalálta.
- Nem éppen. De nem azért mérgelődöm. - feleltem.
- Akkor? - pislogott nagyokat a fiatalabb.
- Semmi. Csak már többször is meg lettem zavarva. Ennyi! - vontam vállat.
- Azt én is utálom! - mosolygott Chen. - Ilyenkor tudod mivel hűtöm le magam? - kérdezte. Megráztam a fejem.
- Fagyizom! És ha már itt tartunk, még van egy pár órám fotózásig, mi lenne, ha ennénk egy fagyit, aztán elkísérnél? - kérdezte. Bólintottam, majd becsuktam magam mögött az ajtót.
- Na? Jobban vagy? - kérdezte Chen, miközben az egyik asztalnál ültünk és a fagyijainkat ettük.
- Igen. - bólintottam.
- Megmondtam! - vigyorgott. Ráadásul ez a legjobb fagyizó, szóval duplán jó. - elnevettem magam.

Az a Chen akit a TV-ben láttam és az a Chen akivel itt ülök, két külön fickó volt. Az egyik egy meglehetősen nagyképű, hideg személyiség, míg a másik egy fagyit habzsoló, ötéves. Nem tudtam összerakni a kettőt, de viccesnek találtam. Kezdett egyre emberibb formát ölteni az a kép, amit eddig kialakítottam az énekesről. Meg akartam kérdezni, hogy igaz-e a pletyka róla és Luhanról, de nem mertem. Nem volt itt az ideje. Majd, ha jobban megbízik bennem, akkor rákérdezhetek, de most semmiképpen sem. Miután megettük a fagyijainkat, elindultunk visszafelé.
- Neked milyen a családod? - kérdezte Chen, ezzel megtörve a csendet.
- Van egy bátyám és egy nővérem. - feleltem. - A nővérem Amerikában van a férjével és a három gyerekével, a bátyám pedig most készül az esküvőjére. - magyaráztam.
- Hű! Jó sokan vagytok! - bólintott elismerően az énekes.
- Annyira azért nem. - ráztam a fejem. - Csak hárman.
- Én egyke vagyok, szóval nekem már a kettő is megdöbbentő szám! - mosolygott Chen.
- Nem rossz így? - kérdeztem. - Mármint, hogy nincs testvéred.
- Nem. - vont vállat a fiatalabb. - Én így nőttem fel, így természetes. - bólintottam, de nagyon furcsa volt számomra. Nem tudtam elképzelni az életem testvérek nélkül. Mikor visszaértünk a céghez, Chent rögtön letámadták a stylistok, én pedig egyedül maradtam.