2.16 I kill your father (Vége)

Sehun:
Fél év! Ennyi idő telt el ezóta, hogy Luhan elment. Azóta én sokat betegeskedtem, nem voltam önmagam. Rémálmok gyötörtek. Ami viszont fura volt, hogy Lay egy csomószor meglátogatott. Sok mindent mondott, főleg azt, hogy Luhan tartja vele a kapcsolatot. Mindig kérdezem, hogy van, erre csak annyit felel, hogy remekül. Rettenetesen fájt ez az egész. Ahogy a parkban sétáltam, összefutottam Kai-al.
- Hogy vagy? - kérdezte. Vállat vontam. Elhúzta a száját.
- Sajnálom! - felsóhajtott. - Tudsz valamit Luhanról? - megráztam a fejem. Sajnálkozó pillantást vetett rám. Mivel nem tudtunk miről beszélgetni, elköszönt és továbbment. Én nekidőltem annak a fának, ahol először csókoltam meg Luhant. Leültem és az eget kezdtem kémlelni. Valamelyik nap, Lay adott nekem pár tablettát. Valószínűnek tartottam, hogy drog volt. Kivettem a zsebemből és benyeltem az összeset.

"- Sehun? - hajolt le hozzám Luhan. Kérdőn néztem fel rá. Nagy fehér ködben álltunk, rajta kívül, nem láttam senkit és semmit..
- Mit csinálsz itt? - kérdezte. Nem feleltem. Szinte nekiestem a fiúnak. Karjaimba zártam és könnyekben törtem ki.
- Jól van! Semmi baj! - simogatta a fejem. Elváltunk egymástól és Luhan letörölte a könnyeim.

- Nem haragszol? - szipogtam.
- Rád nem tudok haragudni! Szeretlek te lökött! - fogta kezei közé az arcom. - Gyere! - ujjait az enyémekre fonta és odébb akart húzni, de valami csörgés követte minden lépésünk.
- Mi ez a hang? - kérdeztem. Luhan megfordult és kissé szomorú lett. Lenyúlt a ködbe és egy láncot mutatott. Azért volt érdekes, mert el volt szakadva és a szakadás helye véres volt.
- Mi ez? - kérdeztem.
- Nyúlj lefelé! - tettem amit mond és én is lenyúltam. Megéreztem a láncot és felemeltem. Ugyanolyan volt, mint Luhané.
- Ez a mi láncunk. Ez tartott össze bennünket! De elszakadt. - magyarázta Luhan.
- És... Meg lehet javítani valahogy? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Nem tudom. - rázta a fejét Luhan. - Te Yerit választottad, nem engem. Ez volt a szakadás oka.
- Csak lehet csinálni valamit! - ragadtam meg és megpróbáltam összeilleszteni a két láncot.
- Nem fog menni! - szólt rám Luhan.
- Miért nem?
- Ezt csak képzeled! Ez itt minden, csak a fejedben létezik! - magyarázta az idősebb. - Lay adott neked tablettákat, ugye? - kérdezte.
- Igen. - bólintottam.
- Gondoltam! Szegény Lay, díler lett belőle! - csóválta a fejét Luhan.
- Hol talállak meg? - kérdeztem. Luhan megcsókolt.
- Kérdezd a dílerünket! Ő az egyetlen, aki melletted áll! Akármennyire nem látszik!"

Mikor kinyitottam a szemeimet, egy kórházi szobában feküdtem. Yeri aggódva meredt rám.
- Jól vagy? - kérdezte.
- Mi történt? - néztem rá.
- Gyomormosást kellett végrehajtani, mert annyi drogot vettél magadhoz! - fogta meg a kezem. Hirtelen rendőrök törtek ránk.
- Felébredt? Remek! Szeretnénk pár kérdést feltenni! - felsóhajtottam, mivel sejtettem, hogy miért jöttek. - Honnan szedted a kábítószert?
- Kaptam. - vontam vállat.
- Ez nem válasz! Le is tartóztathatnánk, kábítószer birtoklásért! Viszont hajlandóak vagyunk eltekinteni ettől, ha megmondod, ki a terjesztő! - nem akartam Layt felnyomni, ezért beköptem valaki mást. Még régebben találkoztam vele. Igaz, nem vettem tőle drogot, de legalább tudtam valakit mondani, Lay helyett.
- Kim Hyo Jin. - a rendőrök még feltettek pár kérdést, majd távoztak. Ismét kettesben maradtunk Yerivel. A lány megsimogatta a vállam, majd komoly arccal felém fordult.
- Azt hiszem, hogy beszélnünk kell! - kérdő pillantásokat küldtem felé. - Tudod... Ez az eset ráébresztett, hogy nem tartozunk össze!
- Miért mondod ezt? - kérdeztem értetlenül.
- Tudod... Míg nem voltál magadnál, folyamatosan Luhan nevét mondogattad! Tudom, hogy hiányzik, azt is tudom, hogy szereted! - Yeri felsóhajtott. - Azt próbálom elmondani, hogy szakítsunk! - nyögte ki. - Keresd meg Luhant!
- De... Mi lesz velünk? - kérdeztem. Meglepődtem, hogy ő mondta ezt, pedig nekem kellett volna megtennem.
- Mi lenne? Semmi! Vagy szerinted ez normális? Tudom, hogy többször is megcsaltál! Most neked jobb velem lenni és folyton azon agyalni, hogy vajon mi lehet Luhannal? - kérdezte.
- Nem! - ráztam meg a fejem.
- Látod?
- De mit mondjak neki, ha megtalálom? - kérdeztem?
- Az igazat! Hogy szereted! - mosolygott rám Yeri. Puszit adott, majd elhagyta a szobát. Alig ment ki az ajtón, Lay jelent meg a helyiségben.
- Na? Indulhatunk? - kérdezte vigyorogva és egy repülőjeggyel kezdte legyezni magát.
- Hát te? - kérdeztem.
- Rád vártam, te szerencsétlen! Komolyan fél évedbe telt beismerni, hogy szereted Luhant? - kérdezte. - Holnapután kiengednek! Akkor repülünk is!
- Repülünk? - kérdeztem.
- Te, én és Suho! Egyedül én tudom, hogy jutsz el Luhanhoz! Suho pedig a pasim! Természetesen jön velem! - vigyorgott.

Amíg én a kórházban feküdtem, Lay engedélyt kapott, hogy összepakoljon nekem. Mikor letelt az a pár nap, hárman indultunk neki, hogy megkeressük a gépünket.
- Te Lay, minek tettél nekem télikabátot? Tavasz van! - értetlenkedtem, mikor a repülőn megnéztem a bőröndöm.
- Ki tudja meddig kell maradnunk? Bár ahogy téged ismerlek, el fog húzódni ez a látogatás! - kiöltöttem a nyelvem, majd leültem a székemre. Pár óra volt az út. Mikor megérkeztünk, Lay elvitt minket a szüleihez, hogy lakjunk ott, míg itt vagyunk.
- És most? - kérdeztem.
- Megmutatom, hol van az étterem, ahol dolgozik és, hogy hol laknak a szülei! A többit intézd el te! - nem laktak messze Laytől, az étterem sem volt messze. Mikor azonban otthagytak, nagyom megijedtem. Mit tegyek?

Luhan:
Fél év telt el azóta, hogy eljöttem. Egyáltalán nem lettem jobban. Sőt! Annyiszor voltam beteg, hogy ki akartak vizsgálni, de tudtam, hogy semmit sem találtak volna bennem. Ahogy teltek a napok, csak rosszabb lett. Hiányzott az az idióta, pedig tudtam, hogy Sehun most valahol Kóreában enyeleg Yerivel. Egy tavaszi napon, főnököm megkért, hogy maradjak bent este is. Bólintottam, hogy persze, bent maradok. Aztán újabb vendég érkezett és én ledermedtem. Mit keres itt Sehun? Kihátráltam a konyhába és odaszóltam az egyik munkatársamnak.
- Megkérhetnélek, hogy szolgáld ki azt a fiút a hetes asztalnál? - kérdeztem.
- Neked miért nem megy? - pislogott rám.
- Mert ismerem! Kérlek! - könyörögtem. A srác bólintott. Nagy levegőt vettem és egész nap kerültem Sehun asztalát. Miután elhagyta az éttermet, észrevettem, hogy ottmaradt a pulcsija. Fasza! Most tehetem el én! Csóváltam a fejem. Bevittem magammal az öltözőbe, majd folytattam a munkát.
Este nekem kellett zárni, mert mindenki más elhúzott. Lehet hülye vagyok, de szerettem, ha estig benn kellett maradnom. Ilyenkor egyedül lehettem. Elképzelhettem, hogy együtt vagyunk Sehunnal, miközben a zene bömbölt a fülemben. Épp törölgettem az asztalokat és szokás szerint tánclépésekben lejtettem egyik helyről a másikra. Fülem be volt dugva, így nem hallottam, hogy valaki bejött. Akkor vettem észre, mikor véletlenül megfordultam. Ijedten vettem ki a fülest és hátráltam az egyik asztalig. Nagyot nyeltem. Sehun állt velem szemben és mosolyogva figyelt.
- Nem is mondtad, hogy ilyen jól táncolsz!
- Mit keresel itt? - kérdeztem. A fiú egyre közelebb jött, végül nem is maradt hely kettőnk között.
- Szeretlek! - nézett a szemeimbe. Nagyon nehezemre esett, hogy ne marjak ajkaira, szerintem látszott is, hogy szenvedtem. Na, nem mintha Sehun nem akart volna megcsókolni. Úgy zihált, hogy azt hittem, letámad.
- Ezt már mondtad! - húztam össze a szemeim. Ne higgye, hogy egyből a karjaiba omlok, csak mert elutazott értem Kínáig.
- Szakítottunk Yerivel. Vagyis, ő dobott ki, de csak azért, mert rájöttem, hogy téged szeretlek igazán. Mindig is téged szerettelek! Csak haragudtam, mert elmentél! És igen, tudom, hogy ez hülyeség és én

is tudtam, hogy nem kéne haragudnom, de itt hagytál! Szükségem lett volna rád és elmentél!
- És most? Mit vársz? Hogy bocsássak meg azok után, hogy kibasztál velem? Ugye azt tudod, hogy nem tudok neked gyereket szülni? Nem tudok családot nyújtani! - meredtem rá.
- Nem érdekel! Nekem te vagy a család! Ha nem vagy mellettem, inkább meghalok, de nélküled nem akarok élni! Nem tudok élni! - szemeiben kis könnycsepp csillant. Kész! Megtört a mécses! Hol ajkait, hol szemét bámultam, majd kezeim közé fogtam az arcát és megcsókoltam. Sehun megragadott és felültetett az asztalra.
- Szeretlek Luhan! - súgta nekem. - Gyere vissza velem!
- Visszamegyek! - pusziltam a nyakára, majd visszatértem ajkaihoz. Sehun elmélyítette a csókot és elfektetett az asztalon. Akkor ott, végre visszakaptam. Pár napot még együtt töltöttünk, majd fogtuk a cuccokat és mind a négyen visszamentünk Koreába. A többiek nagyon örültek nekünk. Xiumin inkább nekem, ő szíve szerint megölte volna Sehunt, de ezt mellőzte.

Hónapok teltek el, majd Sehun izgatottan állt elém.
- Mi az drága? - pislogtam kérdőn.
- Emlékszel, hogy adtál nekem egy kaktuszt? - bólintottam.
- Igen. Miért?

- Virágzik!
- Tényleg? - lepődtem meg.
- Meg akarod nézni? - bólintottam. Sehun megragadta a kezem és átrohant velem hozzájuk. A szobájába érve, megpillantottam a kis növényt, ami valóban virágba borult.
- Tudod min gondolkodom? - kérdeztem. Sehun kérdőn pillantott rám.
- Szerintem a pulcsid Kínában maradt. - tanakodtam. Sehun felnevetett.
- Nem! Láttam Lay-en! Szerintem szimplán benyúlta! - vigyorgott.
- És nem kellene? - nevettem én is.
- Nem! Tartsa csak meg! Nekem itt vagy te! Ha fázom, csak ölelj át! - adott csókot.
- Nem kell fáznod ahhoz, hogy megtegyem. - bújtam hozzá.
- És? Mit csináljunk most? Még van pár óra szabadidőm, aztán mennem kell előadásra. - pillantotta az órájára.
- Hát... - adtam mély csókot. - Nekem van egy-két ötletem! - vigyorogtam. Sehun ördögien mosolyodott el, majd rálökött az ágyára.
- Szeretlek! - mondta, miután fölém mászott.
- Én is! - szorítottam magamhoz és puszit nyomtam a szájára. Örökké szeretni foglak!