2.11 I kill your father

Sehun:
Semmi más nem járt a fejemben, csak az, amit Luhan mondott nekem. Hetekig nem láttam és ez kezdett az agyamra menni. Végül olyan lettem, mint valami beteges kukkoló, ugyanis elkezdtem figyelni. Azt mondtam elkerülöm, de képtelen voltam távol tartani magam tőle. Legalább ennyit akartam! Látni, hogy telnek a mindennapjai.
- Sehun! - valaki megfogta a vállam, mire összerezzentem. - Te mit csinálsz? - Kai ült mellém a kávézóba. Direkt olyan helyet választottam, amiről tudtam, hogy nem Luhané.
- Halkabban! - pisszegtem le és lehúztam magam mellé.
- Mond, hogy nem Luhan után leskelődsz. - mivel nem feleltem, sóhajtva veregette meg a hátam. - Nem egészen vagy normális, remélem tudod!
- Nem tudok elszakadni tőle! - feleltem.
- És mik a terveid? Itt ülsz és követed hazafelé?
- Lényegében... Igen! - bólintottam.
- Hogy a faszba lehet valaki ennyire sötét? - akadt ki Jongin. - Ha ennyire nem tudsz élni nélküle, mond meg neki! Ne légy beszari!
- Nem vagyok! - védtem magam, de Kai megforgatta a szemeit.
- Akkor menj oda és mond meg neki, hogy beszélni akarsz vele munka után!
- El fog utasítani. - ráztam a fejem.
- Nem fog! Na gyerünk! - lökdösött meg. Lassan indultam el a pult irányába és reménykedtem, hogy Luhan nem vesz észre. A végén még elrohanna. Épp akkor értem oda, mikor Luhan megfordult. Tekintete találkozott az enyémmel. Luhan ledermedt. Addig bámult rám, míg teljesen oda nem értem.
- Munka után beszélni akarok veled! - súgtam a fülébe. Luhan nyelt egyet.
- Nem akarok.
- Én viszont igen, szóval megvárlak! - közöltem vele, majd visszaültem Kai mellé. - Tuti inkább kimászik az ablakon, minthogy velem beszéljen!
- Beszélsz faszságokat! Tudod, hogy nézett rád? Mint akinek menten merevedése lesz! Nem fog lelépni. - vigyorgott idiótán. - Viszont, ha nem haragszol, én igen! Krystallal találkozom! - intettünk, majd Kai nemsokára elment.
Sokáig várakoztam, majd mikor eljött a záróra, a kávézó lépcsőjén üldögéltem.
- Szóval? - Luhan állt meg mellettem. Felpattantam és ránéztem.
- Sétáljunk! - javasoltam. Luhan nem mondott semmit, csak elindult egy irányba. Követtem az idősebbet és mellette kezdtem sétálni.
- Tudom, hogy amit tettem, az megbocsáthatatlan... - kezdtem bele.
- Megbeszéltük, hogy megbocsátok! Lapozzunk! Inkább azt magyarázd meg, mit kerestél ma a kávézóban! - Luhan hangja ridegen csengett.
- Téged!
- Azt értem, de miért? - Luhan megtorpant és megállt velem szemben.
- Mert...
- Mert? - kérdezte idegesen.
- Mert nem tudok nélküled élni! - válaszoltam. Luhan szemei a kétszeresére nőttek.
- Mi bajod? - kérdezte pislogva.
- Komolyan! Fontosabb vagy nekem, mint a levegő, vagy akár a saját életem!
- Sehun, ilyenekkel ne hülyéskedj! - fenyegetett  meg Luhan.
- Nem hülyéskedek! Én... - megakadtam. Luhan kérdőn meredt rám.
- Te? - nem feleltem. Nem tudtam mit mondjak. Luhan megforgatta a szemeit.
- Nem érdekelsz! - Luhan tovább akart sétálni, de nem engedtem.
- Várj! - kaptam el a csuklóját. Gyorsan visszarántottam, mert egy épp arra száguldó bicikli, majdnem elcsapta, viszont ennek az lett a következménye, hogy Luhan a mellkasomnak esett. A fiú gyorsan ellökött magától, legalábbis ezt tervezte, de nem engedtem. Szorosan öleltem át.
- Nem akarom távol tartani magam tőled! Egyszerűen képtelen vagyok rá! - súgtam neki. - Tudom, hogy önző kérés, de nem tudnál mégis a barátom lenni? - Luhan felsóhajtott. Finoman eltolt magától és komolyan a szemeimbe nézett.
- Ez nem ilyen egyszerű! Szeretlek! Felfogtad? - bólintottam.
- Igen! És te értetted amit mondtam? Hetek óta nem aludtam miattad!
- Most azt mondod, hogy a nyomorod forrása én vagyok? - akadt ki Luhan.
- Igen! Mert ennyit jelentesz nekem! Nem tudok nélküled élni! - ismételtem magam.
- Öt évig remekül ment! Most mi akadályoz? - fonta össze a karjait.
- Ne veszekedj velem, kérlek!
- Nem érdekelsz! - Luhan megpróbált kikerülni, de nem engedtem.
- Luhan, könyörgök! - a sírás határán álltam, de Luhan csak felsóhajtott.
- Mondom úgy, hogy megértsd! Nem akarok az életed része lenni! Soha többé! Eressz el! - szemei vadul csillogtak. A mellkasom kellemetlenül nyomni kezdett. Elléptem előle, ő pedig elsétált mellettem. Kitört belőlem a sírás. Hiába törölgettem a könnyeim, azok nem akartak elapadni. Otthon, mikor fürödni akartam, a tükör szinte darabokra tört, mikor belenéztem. Szemeim hatalmasra dagadtak, vörösek voltak és még mindig folytak a könnyeim. Letusoltam és az ágyamba bújtam, hogy ott folytassam a bőgést. Komolyan, hogy tudtam, így elbaszni? Szó szerint!

Luhan:
Majdnem... Majdnem megtörtem, mikor láttam, hogy mindjárt elsírja magát. Sőt! Igazából, mikor
meghallottam, hogy sír, megfordultam és visszarohantam, de addigra már elfutott. Nagyon fájt a szívem. De nem akartam megint csak a barátja lenni! Abból elég volt! Különben is! Neki ott van Yeri, majd ő megvigasztalja, viszont nekem senkim sincs. Hazaérve, lerogytam az előszobában és fejem a falnak döntöttem. Reméltem, hogy Sehun ezek után, nem keres majd.

Ismét hetek teltek el és Sehunnak nyomát sem láttam. Rettenetesen hiányzott, de tudtam, hogy így lesz a legjobb. Csak idő kérdése és minden visszaáll a régi kerékvágásba. Legalábbis így gondoltam. Arra kicsit sem számítottam, hogy valaki, vagy valami nem így akarja. Valamiért bárhogyan is próbálok menekülni, a sors folyton elém sodorja Sehunt. Így vagy úgy, de mindig egymás mellett kötünk ki. Lehet ezt jelenti a sorstárs fogalma? Végül is, születésünktől fogva egymásba fonódtak az útjaink, kezdve azzal, hogy az apja megölte a családom, majd én Sehunét. Arra viszont nem készültem fel, hogy ennél tovább tartson ez az utazás. De ez a sors, nem? Egy kiszámíthatatlan dolog, ami mindig akkor csap le ránk, mikor nem akarjuk.