The new school Extra!!!

Kai:

Gyűlöltem tanulni! Nem, ez így nem helyes. Most is gyűlölök! Utálom, hogy le vagyok kötve, hogy napi nyolc órában a seggemen kell ülnöm, ráadásul a tananyag nagy részét, az életben nem fogom használni. Tuti, hogy nem fogok logaritmust számolni, az sem érdekel mekkora egy gúla felülete és pont leszarom, hogy mekkora az esélye annak, hogy egy zsákból kihúzom az egyetlen piros labdát. Jobban szeretem a sportokat és a művészeteket, mert az közelebb áll hozzám. Ezért nem értettem soha, Do miért jár állandóan a nyakamra és miért viseli ennyire a szívén, hogy jó jegyet kapjak. Komolyan untam az állandó csesztetését, de persze nem lehetett egy rossz szavam sem, mert én vagyok aki rosszul tanul. Inkább legyek hálás és fogjam be a szám. Az első felével nincs is gond, mert tényleg kedvelem Kyungsoot. Régóta ismerem és mindig ilyen anyáskodó volt. De ez már kezdett nagyon az agyamra menni.
- Kai! Kai! Figyelsz?
- He? - néztem Do-ra aki megforgatta a szemét.
- Azt legalább tudod milyen tantárgyat veszünk? - kérdezte. Mivel fogalmam sem volt róla, csak tippelni tudtam.
- Öhm... Irodalom?
- Nem! - csapott meg a tankönyvvel. - Angol! Angolozunk! - szidott le. - Kai, ezt nem hiszem el! Miért nem figyelsz rám? - nem válaszoltam. - Jongin!
- Ne haragudj! Nagyon fáradt vagyok! Nem fejezhetnénk be?
- Fél órája kezdtük! Ebből te negyed órát, nem figyeltél! Szerintem itt nekem kéne felháborodnom!
- És ki kért meg, hogy segíts? Ha jól tudom, én nem! - Do megfeszült a kijelentésre.
- Jó, akkor nem szenvedek tovább. Nem érdekel! - összerámolt és elrobogott. Szarul éreztem magam. Nagyon szarul. A legrosszabb pedig, hogy így jobban lerontottam a jegyeim. Mivel tudtam, hogy Do már nem fog segíteni, elkezdtem körbekérdezni a többieket. A lányok jelentkeztek is, nem kis létszámban. Egy problémám volt csupán. Bármit mondtam, az jó volt. Egyáltalán nem érdekelte őket, hogy azt mondtam, a második világháborúban a franciák megszállták a Szovjet Uniót. Én is tudtam, hogy ez nem igaz és hatalmas baromság, de egyszerűen látnom kellett, mennyire nem figyelnek. Rossz érzés volt. Legalább már tudom, hogy Do mit érzett. A másik probléma, hogy folyton stíröltek. A nyáluk is kifolyt és ez irritált. Do sosem volt ilyen. Őszintén hiányoztak azok a hatalmas szemei. De tudtam, hogy már nem kérhetem meg, hogy vissza jöjjön. Megpróbáltam egyedül nekilátni az anyagnak, de valami, mindig elvonta a figyelmem. Hol egy madár, hol egy új zene, egy videojáték vagy egy közös képünk Do-val.
- ÁÁÁ! Elegem vaaan! - nyögtem föl. Fejem az asztalomra hajtottam és így ültem percekig. Hirtelen megszólalt a kapucsengő. Lecammogtam a lépcsőn, és kitártam az ajtóm.
- Kyungsoo? - döbbentem meg.
- Nem megy! Nem bírom nézni a szenvedésed! Engedj be! - arrébb álltam és döbbenten néztem, ahogy belép és leveszi a cipőjét.
- Te mit keresel itt? - meredtem rá.
- Nem fogsz megbukni! Ezt keresem. Az eszedet. Úgyhogy leszarom, ha megint kiakadsz! Sértegess csak! De a történelem témazárót jól fogod megírni! Vili? - hirtelen nem is tudtam mit mondjak. Közelebb léptem és olyan szorosan átöleltem, hogy még a szuszt is kinyomtam volna belőle, ha nem szól rám.
- Kai! Nem kapok levegőt!! - elengedtem és láttam arcán a döbbenetet.
- Ne haragudj, csak annyira örülök, hogy itt vagy! - vigyorogtam.
- Hű! Erre nem számítottam! - összekócoltam a haját, majd a szobámba mentünk, hogy tanulhassunk. Egész délután magyarázott. Kisebb-nagyobb szünetekkel szakítottuk meg a tanulást.
- Nem megy! - nyafogtam. Utáltam az angolt. Olyan nehéz.
- Dehogynem! Az előbb is ment.
- Nem. Feladom. - fintorogtam.
- Ok várj! Van egy ötletem. - kérdőn pillantottam rá, mire a szemeimbe nézett. - Ha legalább egy négyes lesz a dolgozatod, azt kérhetsz tőlem, amit csak akarsz.
- Tényleg? - csillantak fel a szemeim. Bólintott.
- Igen.
- Bármit?
- Amit csak szeretnél. - újult erővel veselkedtem neki a tanulnivalónak, hiszen ilyen ajánlatot, még soha sem tett. Este, csak arra tudtam gondolni, vajon mit kérhetnék, ha sikerül. Semmi sem jutott eszembe. Talán... A szívem egyre hevesebben vert a gondolatra. De azt tuti nem teljesítené. Bár, mit veszíthetek? Másnap megírtuk a dolgozatot és rá két napra, ki is osztotta. Négyes lett.
- Na? - kérdezte Do hátra fordulva. Felmutattam neki a dolgozatot.
- Gratulálok! - mosolygott. Én is elvigyorodtam, de féltem a kéréstől. Éppen hazafelé mentünk, amikor hirtelen megszólalt.
- Kitaláltad mit akarsz?
- Igen. - bólintottam.
- És? - kifújtam a levegőt és megpróbáltam összeszedni magam.
- Én... Mi... Szóval... Gyere velem egy randira. - nyögtem ki. Do úgy lesokkolódott, hogy megállt és csak bámult rám.
- Mi? - habogta. - Te... MI? - döbbent le. Vöröslő fejjel álltam előtte. Talán nem ez volt életem legjobb ötlete. Percekig csak állt és mereven figyelt engem.
- Do! Itt vagy? - integettem a szemei előtt. - Figyi, ne haragudj! Visszavonom, csak ne nézz így rám! - nem válaszolt. Nem tudtam mit tegyek.
- Felejtsük el? Az jó lesz? - kérdeztem. Bólintott picit.
- Én... Hazamegyek... - mondta halkan, majd elvonult előttem. Szomorúan értem haza. Nem kellett volna feltennem neki a kérdést. Egy fasz vagyok! Korholtam magam és megpróbáltam elaludni. Hangos csengetésre ébredtem. Lementem a lépcsőn és kinyitottam az ajtót. Do állt előttem.
- Hát te? - kérdeztem döbbenten.
- Arról volt szó, hogy bármit kérhetsz. Akkor most viszel randizni, vagy nem? - gyorsan összekaptam magam és elindultunk.
- Nem akarom, hogy kényszerből legyél velem. - mondtam, ahogy végigsétáltunk az úton.
- Szívesen vagyok veled. Nem kényszer. - mosolygott.
- Miért gondoltad meg magad? - kérdeztem.
- Mit érzel irántam? - válasz helyett inkább kérdőre von. Tipikus Do.
- Nem egyértelmű?
- Mióta? - kérdéseket zúdítottunk egymás nyakába, ahelyett, hogy egyenesen megmondtuk volna, mit érzünk.
- Azóta, hogy tudom, mindig számíthatok rád. - néztem a szemeibe. Do elmosolyodott.
- Rendesen megleptél. De vártam már, hogy rájöjj. - ütött vállon. Döbbenten meredtem rá.
- Mi?
- Gyere ide te idióta! - megragadta a kabátom és lehúzott magához, hogy megcsókoljon. Hihetetlenül meglepődtem. Szóval... Ő is szeret. Ezek szerint régóta. Annyira boldog lettem, hogy elfelejtettem elvinni teázni, pedig ez lett volna a program. Helyette átmentünk hozzám és inkább én főztem neki valamit, amit persze egyből leoltott, de megette. Pedig még én is rosszul lettem tőle. Este filmeztünk kicsit, majd nálam aludt. Höh, dehogy aludt! Csodálatos estét töltöttünk együtt aznap és másnap és azután is. Szeretem. Mert mindig számíthattam rá és még akkor is mellettem állt, mikor azt hittem, feladni lenne a legésszerűbb.