The new school 3.

- Te jó ég! Veled meg mi történt? - képedt el anya, mikor meglátott.
- Történt egy kis baleset. - vontam vállat.
- Nem nevezném kicsinek. Úgy nézel ki, mintha megütöttek volna. - jött közelebb és elkezdte ide-oda forgatni a fejemet.
- Anya! Kitekered a nyakam! - nyögtem, mikor a lehető legkényelmetlenebb pózba kezdte nézegetni a sérülésem.
- Sajnálom! Elmondanád, hogy szerezted a monoklit? - ültetett asztalhoz és velem szemben foglalt helyet.
- Csak rám esett egy könyv a könyvtárban. - hazudtam. Furán nézett rám.
- Biztos csak ennyi történt?
- Igen. Tudod, béna vagyok. - anya nem válaszolt. Gyorsan megmelegítette a maradékot és megvacsoráztunk. Gyorsan elmosogattam és bementem a fürdőbe zuhanyozni. A tükörbe pillantva elborzadtam. A bal szemem feldagadt és lila volt. Sóhajtva támaszkodtam a mosdóra.
- Elegem van! - sóhajtottam hatalmasat. Csak azt tudnám mit követtem el. Számomra mindig is érthetetlen volt az ok nélküli erőszak. Ezért sem világos, mi a francért cseszelődik velem Kangdae.
Másnap angollal kezdtünk. A tanárnő szódolgozattal indított. Nem lett olyan rossz, mint gondoltam. Do hátrafordult és Kaira nézett.
- Na, hogy ment? - Jongin a padot bámulta. - Kai!
- Háát! Nem hiszem, hogy egyes lesz. - gondolkodott el.
- Nem hiszem el! Annyit gyakoroltunk! Mit rontottál el?
- Öhm... Az egészet. - Do a fejét fogta.
- Jaj Jongin! Miért nem tanulsz? - nézett sajnálkozva a fiatalabbra.
- Tanulok, csak nem megy! - Kai ráfeküdt a padra és lehunyta a szemeit.
- Jó, megoldjuk! Ma átmegyek. - közölte Kyungsoo.
- Mi? Ne! - Kai riadtan nézett az idősebbre.
- Ne legyél szemtelen! Segíteni akarok, te idióta! - szidta le Do. Jongin felsóhajtott és feltartotta a kezeit.
- Jó, tégy ahogy jónak látod. Amúgy akartam kérdezni, mi történt veled? - fordult felém. Már csodálkoztam, hogy nem vette észre.
- Ja, csak összefutottam Kangdaeval az utcán. - vontam vállat.
- Jézus! Mi történt? - meredtek rám. Elmeséltem nekik az esetet, mire hatalmasra kerekedett a szemük.
- Atyám! Kangdae ki fog csinálni! - szólalt meg Kyungsoo.
- Annál is rosszabb! - csatlakkozott Kai. - Haver, mit csináltál?
- Fogalmam sincs! - vontam vállat. - Amióta idejöttem, így viselkedik velem. - a srácok tanácstalanok voltak. Ebédszünetben ki akartam menni az udvarra, de esélyes volt, hogy összefutok azzal az idiótával, így a tető felé vettem az irányt. Lenyomtam a kilincset és kiléptem a friss levegőre. Ahogy kiléptem, egy alakot vettem észre a falnak támaszkodva.
- Szia! - köszöntem Luhannak, aki felém fordította a fejét.
- Jézus! Ki tette ezt? - nézett rám ijedten. Már másodjára kellett elmesélnem a dolgot és Luhan volt a negyedik ember (anyámat is beleértve), aki döbbenten meredt rám.
- Legalább otthon kezelted? - ujjait hozzáérintette a szememhez, mire felszisszentem. - Sajnálom. Gyere! Teszünk rá valamit. - megfogta a csuklóm és maga után kezdett vonszolni. Az orvosi felé vettük az irányt, ám a folyosón belebotlottunk valakibe. Kitaláljátok ki volt az? Nem nehéz. Kandae!
- Jól nézel ki. Mi van? Megütötted magad? - vigyorgott és lehajolt hozzám. Luhan dühösen rúgott a hasába. A fiú összegörnyedt és a földre rogyott.
- Ezért még számolunk! - sziszegte Luhan és elhúzott a sráctól. Jól gondoltam, hogy hova megyünk. Benyitott a szobába, ahol pillanatnyilag senki sem tartózkodott. Leültetett az egyik székre és elkezdett kutakodni a szekrényekben. Előhalászott egy dobozt, majd visszajött hozzám és felnyitotta.
- Hunyd le a szemed. - kérte és az egyik kenőcsből nyomott egy kicsit az ujjára. Tettem amit mond, bár másik szememmel, figyeltem mit csinál. Megpróbálta felkenni a szememre a kémet, ám ismét lehúzódtam, mert fájt ahogy hozzám ért.
- Tudom, hogy rossz, de csak egy ideig. - mosolygott rám kedvesen. Bólintottam és hagytam, hogy ismét megpróbálkozzon a művelettel. Igaza volt. Nem tudom mit kent rám, de kellemesen hűsítette a szemem és már nem is fájt annyira. Végig figyeltem Luhan arcát. Koncentrált, hogy óvatosan csinálja és ne okozzon fájdalmat. Hirtelen rám pillantott. Percekig néztünk egymás szemeibe, de nem szólaltunk meg. Luhan szemei veszettmód csillogtak. Órákig bírtam volna nézegetni. Ismét olyan érzésem volt, hogy tekintete a lelkemig hatol, de nem bántam. Nem érdekelt, hogy kiolvassa belőlem az érzéseim. Szemei fogvatartottak. Egy pillanatra beharapta ajkait. Kavarogtak bennem az érzések. Hirtelen megszólalt a csengő.  Az a nyomorult csengő! Riadtan tértünk vissza mindketten. Luhan elpakolta a krémet és a dobozt visszatette a helyére. Nem szóltunk egymáshoz. Mindketten a saját termünk felé vettük az irányt. Kicsit késtem, naná, hogy töriről, mire a tanárnő feleltetett. Nem lett rossz, négyest kaptam. Visszaültem a helyemre, mire Kai felém fordult.

- Haver, hol voltál? - kérdezte.
- Az orvosiban. Luhan bekente a szememet. - magyaráztam.
- Csak ennyi? Nem történt egyéb? - húzogatta a szemöldökét. Megforgattam a szemeim.
- Idióta. - elővettem a füzetem és jegyzetelni kezdtem. A nap végén úgy döntöttem, hogy a könyvárba megyek tanulni. Nem akartam összefutni Kangdaevel. Leültem leghátulra és belemerültem a tanulnivalóba.
- A helyemen ülsz! - felkaptam a fejem és egy mosolygó Luhan pillantott vissza rám. Kicsit zavarba jöttem.
- Csak viccelek. Maradj csak. - tartott vissza, mikor készültem felállni. Leült mellém és elővette a tankönyveit.
- Hogy van a szemed? - kérdezte.
- Jobban. Már nem is fáj. - mosolyodtam el.
- Ennek örülök. Ne aggódj. Pár nap és rendbe jössz. - nézett rám. Bólintottam. Elkezdünk tanulni, bár elég nehezen tudtam koncentrálni. Szemeim folyton elkalandoztak és Luhant találták meg pihenőhelynek. Nem értettem miért. Olyan Három óra múlva, szinte egyszerre kezdtünk el pakolni.
- Merre mész? - kérdezte Luhan, mikor kiléptünk a suliból.
- Arra. - mutattam abba az irányba, amerre a házunk van. - Kicsit külváros jellegű a hely, de ez nem baj, mert legalább csendes.
- Tudom. Én is arra felé lakom. - mosolygott.
- Tényleg? - lepődtem meg. - Akkor eddig miért nem láttalak?
- Mert két napja jársz iskolába és ebből egyszer elkéstél, ma pedig nulladikom volt. - válaszolta. Hm, logikus. Hazafele sokat beszélgettünk.
- Miért költöztetek ide? - kérdezte, miközben ráérősen baktattunk hazafelé.
- Anyu új munkát kapott a városban.
- És apud? - nézett fel rám.
- Ő már nincs velünk. Négy éve veszítettük el. - komorodtam el. Luhan bűnbánóan pillantott el.
- Ne haragudj.
- Ugyan. Nem a te hibád. Ne kérj bocsánatot.
- Csak tudom, hogy nem jó erre emlékezni. - vont vállat. Kérdőn fordultam felé.
- Tudod?
- Igen. - bólintott. - Én a nagyszüleimmel élek. A szüleim elhagytak amikor megszülettem.
- Mi történt? - lehet, hogy rossz kérdés volt, de érdekelt.
- Nem tudom. A mamám szerint, nem tervezett gyerek voltam és nem akartak foglalkozni velem. - vont vállat. Döbbenten meredtem rá.
- Van ilyen. - vont vállat.
- Ezt nem tudom elképzelni. - néztem a szemeibe. Kérdőn pislogott párat.
- Mármint?
- Hogy ne érdekelj valakit. - meglepetten nézett rám, én pedig észbe kapva fordítottam el a tekintetem. Anyáám! Hogy mondhattam ilyet?
- Kösz. - szólalt meg halk hangon. Az egyik kereszteződésnél elváltak útjaink. Elköszöntünk egymástól, majd néztem, ahogy egyre eltávolodik. Ám, mielőtt teljesen eltűnt volna a szemem elől, hátrapillantott. Mint akit áram ütött, úgy fordultam el és mentem egyenesen haza. Száz, hogy most halálra röhögi magát rajtam!