- Sehun! Itt vagy? - integetett a szemem előtt, mire visszatértem merengésemből.
- I... Igen. Bocs, csak megleptél. Megkérdezhetem... Miért? - tekintetét az enyémbe fúrta.
- Mert Kangdae egyedül nálatok nem fog keresni. - magyarázta meg.
- Hogy érted?
- Majd elmondom, ha ketten leszünk. Az utcán nem akarom. De akkor átmehetek?
- Persze! Gyere csak. - mosolyodtam el. Luhan is elvigyorodott, majd megindultunk hozzám.
- Anyud itthon van? - kérdezte Luhan, mikor beléptünk a házba. Megcsóváltam a fejem.
- Nem, estig dolgozik. - mondtam.
- És ilyenkor ki főz? Te? - kérdezte kíváncsian. Ismét bólintottam, mire olyan szemekkel nézett rám, amit nem tudtam értelmezni, mégis amikor ránéztem, melegség öntött el belülről. Kellemes volt. Levettük a cipőinket, majd felkísértem a szobámba. Letette a táskáját az asztalom mellé és körbenézett.
- Szép a szobád. - állapította meg, majd rám emelte a tekintetét.
- Kösz. De még nincs teljesen kész. Az ágyam például még össze sincs rakva. - mutattam a matracomra. - Apropó ágy! Izé... nincs itthon pótmatracunk, szóval... - kíváncsian nézett rám. - Baj lenne, ha... Szóval, ha velem kéne aludnod? - nyögtem ki nagy nehezen. Pislogott párat, majd elmosolyodott. Szemei megcsillantak. Komolyan, néha elgondolkodom, hogy nem is kell neki lámpát használnia. A szemeinek simán van akkora fénye mint négy lámpának együtt. Szinte vakító.
- Nem vagy éhes? - kérdeztem, mikor észbe kaptam, hogy megint bámulom.
- De egy kicsit. - válaszolta. A konyhába mentünk, ahol megmelegítettük a maradékot és leültünk az asztalhoz enni.
- Szóval, elmondod miért akartál ide jönni? - néztem rá kíváncsian. Luhan lenyelte a falatot és bólintott.
- Kangdae egyik hülye szokása, hogy olykor beállít a ház elé és a suliig kísér. Ezt láthattad ma is. Viszont ha nem vagyok otthon, képes elmenni a többiekhez, hátha ott vagyok. Egyedül nálad nem keresne. Nem tudja hol laksz. - magyarázta. Bólintottam. A vacsora után, elmosogattunk, majd nekifeküdtünk a tanulnivalónak. Olyan hat óra magasságában, felálltam az asztaltól és edényeket vettem elő.
- Mit csinálsz? - kérdezte és tekintetével végigkövette mozdulataim.
- Csinálok valami kaját. Anya későn jön. - Luhan felállt az asztaltól és mellém sétált.
- Segítek. - mosolygott és elvette tőlem a tálakat.
- Nem muszáj...
- Ez a minimum. Egyébkén, jól főzök. Szerinted ki csinál kaját a nagyiéknál? - elmosolyodtam, majd elővettem a zöldségeket. Az elején csöndben dolgoztunk. Én elmostam a zöldségeket, Luhan felvágta őket. Amikor elkészült az étel, a tűzhelyen hagytuk, hogy kicsit még melegedjen. Egymás mellett ültünk, én pedig unalmamban bökdösni kezdtem Luhant.
- Sehun, hagyd abba! - szólt rám, de nem érdekelt. Folytattam tovább, mire Luhan rám meredt.
- Sehunie! - vigyorából láttam, hogy valójában élvezi, hogy szekálom. Leütötte magáról a kezem, de megragadtam és csikizni kezdtem. Felállt, én pedig követtem. Nevetve hátrált, de nem tudott menekülni. Görnyedve ült a földre, majd szinte rámásztam.
- Elég naaa! - vigyorogva néztem rá, ő pedig törölgette a könnyeit. Rám nézett és megint fura érzés kapott el. Luhan, hátát a pultnak támasztotta én meg a szó szoros értelmében, az ölébe ültem. Ráadásul arcom rémesen közel az övéhez. Szinte ugyanaz a jelenet játszódott le, mint az orvosiban. Csak a környezet volt más. Annyira szép! Ez volt az első gondolatom. Mert Luhanra tényleg nem lehetett más jelzőt használni. Szép volt. A szemei meg egyenesen világítottak. Vonzott. Az egész helyzet vonzott, mint a mágnes. Elragadott, elmerültem és teljes volt a képszakadás. Szinte éreztem, hogy mindkettőnk aurája vibrál. Tekintetem ajkaira vezettem, majd visszanéztem a szemeibe. Nem vagyok normális! Nem is ismerem. Ez a harmadik nap, hogy találkozom vele és képes volt egyre intenzívebb érzéseket kiváltani belőlem. Vajon, hogy csinálja? Aztán minden megismétlődött. Mint a múltkor. Annyi különbséggel, hogy akkor nem nyitottak ránk. Tehát az kevésbé volt ciki.
- Öhm... Zavarok? - kérdezte anya, nem kicsit meglepetten. Rá kaptuk a tekintetünk, majd leszálltam Luhanról és felsegítettem.
- Szia anya! Ő itt Luhan. Egy barátom. - mutattam be a mellettem állót, aki kedvesen mosolygott anyura.
- Szia! Örülök, hogy találkoztunk. - meghajoltak egymás előtt, majd Luhan megszólalt.
- Elnézést, remélem nem okozok gondot.
- Ugyan. Miért okoznál? Itt is alszol? - mosolygott anyum, mire Luhan bólintott. - Remélem nem baj, hogy nem tudunk matraccal szolgálni.
- Dehogy! Sehun felajánlotta, hogy aludhatok mellette. - mosolygott Luhan, mire anya meglepetten nézett rám.
- Igen? - bólintottam. Hirtelen Luhan telefonja hívást jelzett, ezért bocsánatot kérve, elvonult. Anya felém fordult.
- Melletted? - nézett rám döbbenten. Bólintottam.
- Sehun, a kanapé teljesen szabad. Miért nem azon alszol? - így belegondolva, ez logikusabb lenne. Elpillantottam, mire anya elvigyorodott.
- Azt ne mond, hogy bejön!
- Dehogy! Anya, ez csak a harmadik napom!
- Fiam, te vörös vagy mint a rák! - veregetett vállon. Kezeimet az arcomra nyomtam.
- Lehetetlen vagy Sehun! - sóhajtott anyu, majd levette a vacsit a tűzhelyről. Azt mondta, hogy mivel vendégem van, foglalkozzam vele. A nappaliba mentem, ahol Luhan is tartózkodott. Épp akkor rakta le a telefont, mikor mögé léptem.
- Ki hívott? - kíváncsiskodtam.
- Csak Lay. Épp most járt nála Kangdae. - vont vállat és mosolyogva rám nézett.
- Ez azért elég ijesztő. Nem értem, hogy tudod elviselni Kangdaet. - értetlenkedtem.
- Ez hosszú. - vont vállat.
- A nagyszüleid tudják, hogy itt vagy? - kérdeztem. Azért nem árt őket is értesíteni.
- Persze! Azelőtt szóltam nekik, hogy nem megyek haza, mielőtt veled beszéltem volna. - kicsit meglepődtem.
- Honnan tudtad, hogy igent mondok majd neked?
- Nem tudtam. Csak reméltem. Abban voltam biztos, hogy nem megyek haza. Az már más kérdés, hogy hol aludtam volna. - vont vállat. - De bíztam benne, hogy megengeded. Nem olyan gyereknek tűntél, mint aki nem tenné ezt meg. - mosolygott. Esküszöm zavarba jöttem. Nem értettem, hogy képes ilyen érzéseket kiváltani belőlem. Ráadásul, muszáj ilyen közel állnia hozzám? Csak nehezíti a helyzetemet. Végül Luhan megkért, hadd menjen el fürdeni, így én megágyaztam a matracon. Miután végzett, anya következett soron és utoljára én. Mikor a szobámba léptem, egy elképesztően aranyos látvány fogadott. Luhan a matrac közepén feküdt és aludt. Elmosolyodtam és közelebb léptem. Kezemmel megsimogattam az arcát, mire közelebb bújt. Mint egy kiscica. Komolyan! Már csak egy gondom volt. Hogy az életbe mászom be mellé? Megpróbáltam beügyeskedni magam, de hirtelen a hátára fordult, én meg ráestem. Ha ez nem lett volna épp elég ciki, fokozta a helyzetet, hogy meglehetősen hülyén estem, így ajkaim megtalálták az övéit. Kikerekedett szemekkel meredt rám, én pedig szekundumok alatt pattantam le róla.
- Sajnálom, ne haragudj, nem akartam... - próbáltam sorolni, de kezét a számra nyomta.
- Nem történt baj. - mosolygott. - Hiszen véletlen volt. - vörös fejjel néztem rá. Megsimogatta az arcom, majd egy "jó éjt" után, a másik oldalára fordult. Én is elfeküdtem. Önkénytelenül nyaltam végig ajkaimon. Finom íze van. Állapítottam meg.
Reggel a telefonom helyett, Luhan keltett. Kedvesen simogatta meg a fejem és álmos hangon szólongatott. Kinyitottam a szemeim és Luhan kedves arca tárult elém. Azért, erre a látványra
- Adok pólót meg alsót. - mondtam Luhannak, mikor visszamentünk a szobámba öltözködni.
- Köszi! - amikor mindketten elkészültünk, elindultunk otthonról.
- Észrevetted, hogy kivételesen időben elindultál? - vigyorgott rám Luhan.
- Igen. De csak mert időben felkeltettél. - válaszoltam mire felnevetett.
- Többször kéne itt aludnom! - viccelt, bár én nem bántam volna, ha komolyan beszél. A suli udvarán, megláttam a többieket és Kangdae. A fiú ugyanis, folyamatosan terrorizálta a srácokat a haverjaival.
- Gyere siessünk! - Luhan megfogta a csuklóm és gyorsabb haladásra ösztökélt. Szinte rohantunk a többiekhez.
- Hagyj már békén! Mondtuk, hogy nem tudjuk! - kiabált vele Kris. Épp akkor értünk oda, mikor Kangdae be akart húzni egyet a létrának.
- Kangdae! Fejezd be! - szólt rá Luhan. A fiú megfordult és végigmért minket. Szinte hallottam, hogy kattognak az agytekervényei. A helyzetet az sem javította, hogy Luhan még mindig a csuklóm szorongatta.
- Azt ne mond, hogy vele voltál! - annyi gyűlölet tükröződött a szemeiben, hogy kezdtem félni.
- És mi van, ha igen? Mi közöd hozzá? - Luhan farkasszemet nézett a magasabbal. - Tűnj el! Hagyd békén őket! - sziszegte dühösen Luhan. Kangdae villámló tekintettel meredt ránk, majd szemei megakadtak Luhan mellkasán.
- Ez nem is a te pólód! - közelebb lépett és szinte Luhan mellkasába dugta a fejét. Az idősebb ellökte magától Kandaet és elvonszolt mellőle. Hátrapillantottam. Kangdae engem nézett. Szemei tüzet hánytak. "Megöllek!" Nem mondta, de szemei ezt üzenték, én pedig éreztem, hogy nagyon meg fogom szívni. A srácokhoz léptünk, akik mosolyogva üdvözöltek minket.
- Sziasztok! Hogy telt az este? - vigyorgott ránk Kai, majd a csuklómra pillantott, amelyre még mindig rá voltak fonódva Luhan ujjai. A fiú észbe kapva, eleresztette a kezem és kicsit elfordult.
- Bemegyek. Beszélnem kell az énektanárommal! - közölte és berongyolt az épületbe. A többiek furám vigyorogva néztek rám.
- Mi van? - kérdezte, mire egyszerre csóválták meg a fejüket.
- Semmi! - válaszolták. Kezdek félni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése