The new school 1.

Sehun:

Új város, új környék, új emberek és új suli. Minden ismeretlen. Az illatok, a színek. Pedig csak pár várossal odébb költöztünk. Mégis, mintha egy másik országba csöppentem volna. Körbepillantottam új szobámban. Mindenhol dobozok sorakoztak, egymás hegyén hátán. Üresnek tűnt.
- Remekül néz ki! - mosolygott anya elégedetten, mikor a szobámba lépett. - Igazán szépre festették a falakat! - gyönyörködött tovább. Grimaszolva néztem, ahogy megcsodálja az inkább raktárra, mint hálóra emlékeztető szobát. Mikor találkozott a tekintetünk, kissé lehervadt a mosolya.
- Ugyan már Sehun! Tudom, hogy nem nagy öröm költözni, de nézd a jó oldalát. Új embereket ismerhetsz meg, sok barátod lesz és közelebb van az iskola is. - magyarázta vidáman. Mivel nem reagáltam, odajött és két ujjával, felfelé ívelte ajkaimat.
- Légy kicsit vidámabb fiam! Tudod, hogy el kellett vállalnom ezt a munkát. - igen, tudtam. Apukám vagy négy éve halt meg egy autóbalesetben. Anya összeomlott, én pedig nem tudtam segíteni neki. Az idő múlásával persze nagyjából mindketten rendbe jöttünk, de rettenetes volt az az űr, amit apa hagyott maga után. Anya végül úgy döntött, hogy itt az ideje a változtatásoknak, így elkezdett más városokban munkát keresni. A régi házat eladtuk és felköltöztünk Szöulba. Anya egy közeli kórházban talált munkát, mint ápoló. Sóhajtva néztem csillogó szemeibe.
- Sajnálom. - mondtam végül. - Tudod, hogy nem a költözéssel van bajom.
- Persze, hogy tudom. Lezártuk a múltat és neked ez még nem megy olyan könnyen. - ölelt át és puszit nyomott a fejemre. - Azért ne félj. Jó lesz itt! Csomagolj ki és gyere az ebédlőbe. Addig megcsinálom a vacsorát is. - bólintottam. Nekiláttam kipakolni a dolgaimat. Az ágyam összeszerelését, a hétvégére raktam, így addig be kellett érnem a matraccal. Nagyjából elrendeztem a dolgaim. A szekrényeket a helyükre toltam, az íróasztalt is elhelyeztem a szobában, majd kicsomagoltam a bőröndből. Későre járt, mire lecaplattam a konyhába, ahonnan mennyei illatok szállingóztak ki.
- Hú, mit főzöl? - kérdeztem anyut, mikor leültem az asztalhoz.
- Tteokbokkit. - vigyorgott szélesen, majd az asztalra helyezte a gőzölgő vacsorát. Nagyon éhes voltam, ráadásul anya nagyon jól főz, így legalább háromszor szedtem magamnak újra. Vacsora után, felajánlottam, hogy elmosogatok, mivel anya órákkal előbb kel, mint én. Hallottam, hogy a fürdőbe csoszog és megereszti a vizet. Olyan fél órát tartózkodhatott a fürdőbe, majd aludni ment. Én is lezuhanyoztam és új szobámba vonultam. Sokáig forgolódtam, de nem jött álom a szememre. Nagyon féltem a másnaptól. Milyenek lesznek az új osztálytársak? És a tanárok? Nem szerencsés év közben váltani, de így alakult. Nagy sóhaj hagyta el ajkaim, majd az oldalamra fordultam és próbáltam álmot erőltetni magamra.

- Basszus! Ezt nem hiszem el! - kiabáltam, mikor az órámra néztem. Már rég el kellett volna indulnom az iskolába, én meg még nagyban az ágyat nyomtam. Ez esetben inkább matracot. Villámgyorsan pattantam fel és kapkodtam magamra a ruhákat. Ennyit arról, hogy az első napomon stílusos belépőm lesz. Inkább stílusosan ciki. Gyors fogmosás után, reggeli nélkül rohantam a buszhoz, amit épp sikerült elkapnom. A hajam borzasztóan festett, a ruhák csak félig-meddig lógtak rajtam. Marha jól nézhettem ki. Körülbelül tizenöt percet késtem. Az épület hatalmas volt és csak tátott szájjal bámultam körbe. Azon kívül, hogy melyik osztályba járok, semmit sem tudtam. Azt sem, hogy hova kell menni vagy, hogy mi az első órám. Tanácstalanul rogytam le az egyik padra a folyosón. Nem hiszem el! Fejemet a falnak döntöttem és lehunytam a szemeimet. Hirtelen kellemes hangra lettem figyelmes. Valaki énekel! Konstatáltam magamban. Kíváncsian álltam föl és mint akit megbabonáztak, indultam el abba az irányba, ahonnan a hangot is hallottam. Ahogy közeledtem az egyik terem felé, úgy erősödött a dallam is a fülemben. Megálltam az ajtó előtt, ami félig nyitva volt és belestem. A terem üres volt, egy fiú állt csak benn, nekem háttal, így az arcát nem láthattam. Elvarázsoltan hallgattam énekét és bámultam rá. Ám hirtelen abbahagyta és megfordult. Egyenesen a szemeimbe bámult és olyan áthatóan pillantott íriszeimbe, hogy különös érzés fogott el. Kicsit megijedtem, hiszen nem számítottam rá, hogy meglát.
- Szia! - mosolyodott el. - Mit csinálsz?

- Hát, én... - jöttem zavarba. - Ne haragudj, csak elkéstem és meghallottam, hogy énekelsz. Nem akartam hallgatózni, de nagyon tetszett és nyitva volt az ajtó...
- Nem harapok! - nevetett fel. - Nem kell bocsánatot kérned. A tanárom kiment pár kottáért, ezért nem volt becsukva. - lassan elindult felém, majd megállt az ajtóban. - Új vagy igaz? - bólintottam. - Gondoltam. Nagyon megszeppentnek tűnsz. - mosolygott. - Tudod hol lesz órád?
- Nem. - ráztam meg a fejem.
- Azt tudod melyik osztályba írtak? - dőlt az ajtófélfának.
- Igen. Tizenegy "A". - és ennyi a max tudásom! A fiú elgondolkodott kicsit, majd rám emelte tekintetét.
- Gyere! Megmutatom hol vannak. - elindult előttem, én pedig követtem.
- Egyébként, honnan jöttél? - kérdezte a lépcsőn fölfelé haladva.
- Cshonanból. Anyuval. - válaszoltam, mire bólintott. végigmentünk a folyosón, majd megálltunk az egyik terem előtt.
- Ez az. - mutatott az ajtóra. - Ha jól tudom, most épp töri órájuk van. A tanárról csak annyit kell tudnod, hogy szigorú, de jó arc. - mosolygott rám.
- Köszi! Hálás vagyok. - viszonoztam a gesztusát. A fiú legyintett.
- Ugyan, szívesen segítek. Ha bármi van, csak szólj. - intett, majd visszaszaladt a termébe. Mosolyogva néztem utána. Lenyomtam a kilincset és heves szívveréssel nyitottam be. Az egész osztály felém fordult és a tanárnő is kíváncsian méregetett.
- Khm... Elnézést a késésért. - köszörültem a torkom. - Oh Se Hun vagyok. - mutatkoztam be. A tanárnő elgondolkodott egy pillanatra, mintha hirtelen nem tudna hova rakni.
- Ah, te vagy az új diák ugye? Tudsz róla, hogy negyed órát késtél? - mutatott az órára. Bólintottam.
- Elnézést.
- Jól van, máskor ne forduljon elő! Na, gyere! Mutatkozz be. - a táblához hívott és szembeállított az osztállyal.

- Mint már említettem, Oh Se Hun vagyok és Cshonanból költöztem ide. - hajoltam meg. A többiek intettek és kedves mosolyokat küldtek felém. Végül a tanárnő leültetett az egyik hátsó padba egy fiú mellé. A srácról lerítt, hogy ő a suli szívtiprója.
- Szia! Kai vagyok. - vigyorgott rám. Visszamosolyogtam, de nem szólaltam meg.
- Hallod, nagyon merész vagy. Első nap késni, ráadásul a töri tanárnál...
- Kim Jong In! Volnál szíves idefigyelni? - szólt a srácra a tanárnő.
- Elnézést! - ezzel nem szólt többet hozzám az óra alatt. Töri végén, kimentem a folyosóra, hogy a mosdó felé vegyem az irányt, ám ahogy kiléptem az ajtón, beleütköztem valakibe.
- Anyád! - kiabálta el magát, mikor mindketten a földön landoltunk. Felnéztem és egy kétajtós szekrénnyel találtam szemben magam. Éreztem, hogy ebből baj lesz. A fiú dühösen nézett rám.
- Sajnálom. - tápászkodtam föl.
- Mégis mit képzelsz? Csak úgy nekem jössz? - sziszegte mérgesen.
- Nem direkt csináltam. - megpróbáltam nyugodt maradni. A fiú közelebb lépett, majd mélyen a szemeimbe meredt.
- Leszarom! Többet ne csináld! - kinyitotta az üdítőjét és az egész tartalmát a képembe öntötte. Annyira király ez a nap! Miután az egész üveg kiürült, röhögve vágta hozzám és elment. Én meg csak álltam a folyosón és próbáltam a lehető legkevésbé megalázottnak tűnni. Hirtelen egy kéz jelent meg látókörömben és egy zsebkendőt nyomott az arcomra. Felnéztem és kikerekedett szemekkel meredtem az előttem álló srácra. Ő volt aki felkísért az osztályba! Letörölte arcomról az üdítő maradványait, majd megragadta a csuklóm és a wc felé vonszolt. Újabb zsebkendőket vett elő, melyeket benedvesítve nyomkodta arcomhoz. Minden mozdulatát végigkövettem, majd szemeim az arcán állapodtak meg. Finom, szinte lányos vonásai voltak és akkora őzbarna szemei, amilyeneket még soha sem láttam. Mikor végzett a tisztogatásommal, mélyen az íriszeimbe tekintett.
- Kangdae csinálta ugye? - arca dühöt tükrözött.
- Nem tudom, hogy hívták. - vontam vállat.
- Egy magas, kigyúrt állatra gondolok atléta pólóban. - magyarázta.
- Akkor ő volt. - bólintottam.
- Gondoltam. Istenem, lehetetlen az a gyerek! Borzasztóan bunkó. Jobb ha elkerülöd. - veregetett vállon. Csak bólintani tudtam. Kimentünk a mosdóból, majd magamra hagyott a folyosón. Ki ez a srác? A következő órák ugyanolyanok voltak, mint az előző sulimban. Lassan, de leteltek. Persze a nap nagy részében, Kai szórakoztatott mindenfélével. Őszintén megkedveltem. Jó fejnek tűnt. A nap végén, elindultam haza. Ám ahogy kiértem az épületből, zajra lettem figyelmes. A hátsó udvarról jöttek a hangok, így odasiettem. Két alakot véltem látni. Az egyik Kangdae volt, a másik az őzike. Az alacsonyabb dühösen arcon vágta Kangdaet.
- Mi a fenét képzelsz? Új még! Muszáj molesztálni mindenkit aki az utadba kerül? - kiabált az alacsonyabb.
- Most mit vagy úgy oda? Csak leöntöttem egy kicsit.
- Nem érdekel! Hagyd békén!
- Luhan nyugi van...
- Nincs nyugi, te ökörállat! Ha még egyszer előfordul, én esküszöm kicsinállak! - kapta a hátára a táskáját és megindult.
- Lu...
- Hagyjál! - döbbenten meredtem rájuk. Most... Nem mondja komolyan, hogy ez a hatökör tart Luhantól? Tátott szájjal néztem Kangdaet, aki nem vágott vissza. Értetlenül hátráltam és indultam haza. Elgondolkodtam a látottakon. Szóval ezt a kigyúrt állatot, simán helyrerakta egy törékeny őz. Hm... Van még mit tanulnom! Hazaérve leültem, hogy megtanuljam a leckémet, de események sorozata pörgött az agyamban. A legfőbb kérdésem pedig az volt, hogy nem fél Luhan Kangdaetől? És miért tart Kangdae Luhantól?