The new school 6.

A becsöngő után, mindenki a maga osztályához ment és a termekbe özönlöttünk. Elfoglaltam helyem és vártam a tanárom.
- Hallod, Kangdae ki fog csinálni! - nézett rám Kai.
- Tudom. - vontam vállat. - Bár, még mindig nem értem mi baja velem. - Jongin és Do összenéztek. Tudnak valamit. Szinte lerítt róluk.
- A helyedben én óvatos lennék. - figyelmeztetett Kyungsoo.
- De nem is csináltam semmit! - kiáltottam föl. - Fogalmam sincs mit tettem, amiért ezt érdemlem!
- Csak vigyázz! - figyelmeztetett még utoljára, majd előre fordult, mert a tanár belépett a terembe. Ezek után, egész nap azt figyeltem, vajon mikor támad nekem Kandgae. Ismételten a tető felé vettem az irányt. Nem akartam egy esetleges összetűzést. A másik ok pedig... Reméltem, hogy találkozom Luhannal. Kiléptem az ajtón és egyből megcsapott a friss, hűvös levegő. Körbenéztem, de nem láttam senkit. Leültem a földre és hátamat a falnak döntöttem. Behunytam a szemeimet és megpróbáltam kiélvezni a nyugalmas perceket. Hirtelen éreztem, hogy árnyék vetődik az arcomra. Felpillantottam és mosolyogva néztem Luhanra.
- Nem aludtál eleget otthon? - hajolt le hozzám.
- Nem sokat. - Luhan leült mellém.
- Pedig úgy horkoltál egész este, azt hittem fel kell ébresszelek. - nézett rám huncutul csillogó szemekkel.
- Cöh, épp te mondod, aki letúrt a matracról? - vigyorodtam el.
- Kellett a hely. Vagy legközelebb inkább rád feküdjek? - igen!
- Ne! Nehéz vagy. - Luhan felfújta az arcát.
- Nem is vagyok nehéz! - kérte ki magának. - Te vagy túlsúlyos! Azt hittem tegnap este, hogy kinyomod a vacsim!

- Az nem zsír, hanem izom. - magyaráztam meg, mire bólogatni kezdett.
- Hiszem, ha látom!
- Szeretnéd? - néztem a szemeibe.
- Minden vágyam. - szemezett velem. Megint az a fura érzés! Sokáig bámultuk egymást, majd Luhan megszólalt.
- Egyébként, még meg sem köszöntem, hogy nálatok aludhattam. - mosolygott.
- Nincs mit. Máskor is szívesen látlak. - válaszoltam. Ismét a csengő vágta el a beszélgetésünk, ezért elindultunk lefelé. Ám mielőtt elváltak volna útjaink, Luhan még mondott valamit, amitől percekig álltam helyben és megint késtem töriről.
- Egyébként... Édes vagy. - pillantott rám, majd szinte rohant tovább. Édes... Én... Nem értettem. Miért vagyok én édes? Aztán bevillant. Lehet, hogy az estére gondolt? Mikor ráestem, nekem is az volt az első gondolatom, hogy milyen finom ízű ajkai vannak. Ezek szerint, ez kölcsönös. Hatalmasakat vert a szívem és vörös fejjel nyitottam be az órára.
- Sehun a táblához! - szólt rám a tanár, de mint aki meg sem hallja, csak mentem tovább.
- Sehun! - felkaptam a fejem, majd kizökkenve révületemből, a tanárnőhöz vonultam.
- Látom ez már tradíció lesz az órámon. - sóhajtott a tanárnő. - Négy napja jársz iskolába és lassan több jegyed lesz, mit a többieknek. Na, kezd! - én pedig elmondtam mindent és a tanárnő egy ötössel a helyemre küldött. A nap viszonylag gyorsan elrepült. Hazamentem, megcsináltam a leckémet, majd sétálni indultam. Ahogy a sötét utcákon ballagtam, kisebb zörejt véltem hallani az egyik kis utcából. Félve mentem közelebb, hogy lássam mi történik. Egy alacsony srácot láttam, kit egy magas nyomott a falnak. Közelebbről már tudtam kik azok. Baekhyun és Chanyeol voltak. A kisebb átölelte Yeol derekát a lábaival, míg a nagyobb, szó szerint a falnak passzírozta. Döbbenten meredtem rájuk, amit ők észrevettek és meglepetten néztek rám.
- Szia Sehun! - intettek.
- Sziasztok! - intettem bizonytalanul. Kicsit meredtem még rájuk, majd egy gyors "bocsi" után, otthagytam őket. Ezek együtt vannak! Állapítottam meg. Igazából, nem találtam sem furcsának, sem visszataszítónak. Agyamban mindenféle gondolat futott át. Már nem Baekhyunékon törtem a fejem, hanem Luhanon és Kangdaen. Nem értettem, hogy lehet, hogy négy nap után, furán érzem magam, az őzike közelében. Talán a hormonok, vagy nem is tudom. Gondolataimból, egy kéz rántott ki, amely a mellkasomnak ütközött. Felnéztem és két fiút láttam magam előtt. Ismerősnek tűntek.
- Igen? - kérdeztem, kicsit meglepetten.
- Éjszaka mászkálsz? Nem félsz? - nevettek gonoszul. Tuti, hogy Kangdae haverjai.
- Mit akartok? - sziszegtem a fogaim közt.
- Csak a hyung üzenetét akarjuk átadni.
- Éspedig? - kérdeztem.
- Hagyd békén Luhant! - furán meredtem rájuk.
- Bocs de, semmi közötök hozzá, hogy kivel beszélgetek. Nyugodtan mondjátok meg Kangdae-nak is. - néztem rájuk fintorogva. A két srác, kicsit meglepődött a reakción.
- Ennyi? - kérdezték. - Nincs több mondanivalód?
- Nincs. - alighogy kimondtam, hasba rúgtak, én pedig elterültem a földön.
- Ez pedig Kangdae válasza. - néztek rám. Tekintetükben gonoszság tükröződött.
- Ennél pedig ne számíts jobbra. - többször belém rúgtak, majd otthagytak az utcán. Semmi erőm nem volt felállni. Mindenem fájt. Most mi lesz? Tettem fel magamban a kérdést. Lehunytam a szemeimet és megpróbáltam nem a fájdalomra gondolni.

- Sehun! Hé! Kellj fel! - hangokat hallottam. Ahogy kinyitottam a szemeim, három arcot véltem látni. Kai-ét, Do-ét és Luhanét. Már nem az utcán feküdtem, hanem egy ágyban.
- Hogy vagy? - kérdezte Luhan.
- Hát... Hogy kerültem ide? - néztem rájuk kérdőn és megpróbáltam elvonatkoztatni a szédüléstől és mindenfajta fájdalomtól.
- Kai-ék találtak meg az utcán. - magyarázta Luhan. Oké, és akkor ő, hogy került ide? Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, Do már válaszolt is, fel nem tett kérdésemre.
- Rögtön felhívtuk Luhant, mikor idehoztunk. Mi történt? - kicsit el kellett gondolkodnom.
- Hát, este sétálni mentem és összetalálkoztam Kangdae haverjaival. - Luhan arcvonásai megkeményedtek.
- Mondtak valamit?
- Csak egy üzenetet "adtak át". - csóváltam a fejem.
- Mit? - néztek rám kíváncsian. Luhan szemeibe nézve válaszoltam.
- Hagyjam békén Luhant! - a fiú ledermedt. Percekig nem szólt senki.
- Megölöm. - törte meg a csendet a legidősebb. - Megölöm! - felállt és kirongyolt a házból. Nem értettem a reakciót.
- Most mi van? - kérdeztem a többieket, akik összenéztek. - Tudom, hogy titkoltok valamit! Elmondanátok? - Kai felsóhajtott.
- Nem a mi tisztünk ezt elmondani. Hidd el, megtennénk, de... - nem lehet. Fejeztem be magamban a mondatot. Nem firtattam a dolgot, de nagyon kíváncsi lettem. Mit hallgatnak el? Este volt már, mikor anya végre értem jött és hazavitt. Megnézett és azt mondta, hogy kisebb-nagyobb zúzódásaim vannak, de nem olyan komoly.
- Ha nem szeretnél, holnap nem kell bemenned! Írok igazolást. - simogatta meg a fejem.
- Nem olyan vészes! - ráztam a fejem.
- De, mi történt? - kérdezte aggódva anyu. Nem akartam elmondani.
- Leestem a lépcsőn.
- A srácok azt mondták, hogy az utcán találtak így. - felsóhajtottam.
- Anya én... El fogom mondani megígérem, de most fáradt vagyok. - fordultam a másik oldalamra.
- Fiam!
- Alszom! - anya sóhajtva kelt fel mellőlem és ment ki a szobából. Azt terveztem, hogy másnap beszélek Luhannal. Ő a kulcsa ahhoz a titkos ládikához, amelyhez valahogy odakeveredtem. De másnap nem tudtam tárgyalni vele. Egész nap került, nem vett rólam tudomást. Nem értettem mi van. Összetalálkoztam Kangdae-val a folyosón. Hatalmas monoklik ékeskedtek a szemei alatt és a szája is sebes volt. Azta! Luhan nem túlzott!
Így teltek el a napok. Luhan nem beszélt velem, én meg egyre idegesebb lettem. Rosszkedvűen ültem a padban, miközben Do és Kai, szokás szerint, veszekedtek.
- Hányszor kértelek, hogy írd meg a beadandót? Miért nem vagy képes leülni a seggedre és begépelni? - kiabált Kyungsoo a fiatalabbal.
- Mert nem érdekel! Utálom az egészet! - fordult el Kai.
- Annyiszor próbáltam segíteni...
- Annyiszor mondtam, hogy ne tedd! Nem érdekel! Minek erőlteted?
- Mert azt akarom, hogy legyen belőled valami! - Kyungsoo idegei a végét járták.
- Minek?
- Mert törődöm veled, mert figyelek rád, mert szeretlek és szarsz a fejemre! - Kyungsoo összerámolta a dolgait és kirobogott a teremből. - Tudod mit? Ezentúl nem segítek. Igazad van. Minek töröm magam? Nem érdekelsz! - vetette oda még utoljára, majd bevágta maga mögött az ajtót. Kai meglepetten meredt utána.
- Ezt elbasztam, ugye? - nézett rám és kínjában elmosolyodott.
- Eléggé! - bólintottam. - De talán nem teljesen. Menj utána! - több sem kellett, Kai a dühös Do után nyargalt. Sóhajtva szedtem össze a cuccaim és indultam haza. Lassan sétáltam, elmerültem a gondolataimban és észre sem vettem, hogy megy előttem valaki, csak amikor már nekiütköztem.
- Sajnálom! - kértem bocsánatot. A fiú hátrapillantott. Luhan volt az.
- Szia! - köszöntem. - Rég beszéltünk. - Luhan nem válaszolt, mire kissé idegesen elé álltam. - Van valami különösebb oka, hogy kerülsz?
- Nem értem miről beszélsz! - tettette a hülyét.
- Ne csináld! Tudod miről beszélek! Mindketten tudjuk! Rosszat csináltam?
- Nem.
- Akkor?
- Bonyolult. - a földet bámulta, nem nézett rám.
- Luhan...
- Nem! Nem akarom elmondani. - vágott közbe, majd halkabban, de érthetően még hozzátette. - A legjobb az lesz, ha nem beszélgetünk egy ideig. - döbbenten meredtem rá. Luhan kikerült és elhaladt mellettem. Nem értettem. Szarul esett, elmondhatatlanul szarul. Miért? Tettem fel magamnak a kérdést, miközben Luhan, egyre távolodó alakját néztem. Az egész helyzet furcsa volt, ismeretlen érzések kavarogtak bennem és áradtak szét porcikáimban. Tényleg fogalmam sem volt mit tegyek, vagy tegyek-e egyáltalán valamit.