30.fejezet

- 30 -

Sehun:
Rettenetes volt ez az időszak. Miután Luhan elment, elvesztettem az eszem. Lógtam, piáltam és lefeküdtem az első utamba eső emberrel. Még Lay is megszólt, ez pedig csak azt jelenti, hogy egy fasz vagyok. Igen. Tényleg az vagyok! De nem tudtam máshogy enyhíteni azt a fájdalmat, amit Luhan távozása okozott. Minden este bőgtem miatta, pedig ott volt a lehetőség, hogy beszéljek vele, hiszen minden nap láttam, hogy skype-olni akar. Nem egyszer keveredtem verekedésekbe és Chen nagyon aggódott. Chanyeolék megpróbáltak észhez téríteni, de nem tudtak. Belőlük volt a legjobban elegem. Összejöhettek volna, erre szenvednek, pedig az én helyzetem százszor rosszabb. Ezt meg is mondtam Baekhyunnak. A furcsa az volt, hogy a rákövetkező napokban, ő sem jött suliba. Már év vége volt rendesen. Eljött az ideje, hogy kiköltözzünk a kollégiumból, hiszen az évet lezárták. Yeolék összejöttek az utolsó két héten és mi is kibékültünk. Én bocsánatot kértem mindenért és Yeol is azért, mert kiütött. Az utolsó éjszakánkat töltöttük a koliban. Lay szokás szerint randira készülődött.
- Igazán felhívhatnád, hogy megkérdezd mi van vele. Nem gondolod? - nézett rám a tükörből. Ölembe vettem a párnám.
- Nem akarom.
- Sehun...
- Nem Lay! Te ezt nem érted! Nem akarok vele újra összejönni. Azt akarom, hogy sikeresen elvégezze a sulit és ahhoz az kell, hogy koncentrálni tudjon. - Lay csak megcsóválta a fejét.
- Ahogy gondolod. De tartom az álláspontom, miszerint hülye vagy.
- Kösz, veled mindig élvezet beszélgetni. - eldőltem az ágyamon és a fal felé fordultam. Lay lekapcsolta a villanyt és egyedül hagyott. Kitört belőlem a zokogás. Hiányzik Luhan! Eszméletlenül! Sírás közepette nyomott el az álom.
"Szürke köd vett körül. Egyedül éreztem magam. A földön ültem, lehajtott fejjel. Egyfolytában Luhan járt a fejemben. Hol lehet most? Kivel van? Ugye nincs baja? Egy kéz nyúlt az arcomhoz és simogatni kezdett."
Lassan nyitottam ki a szemeimet. A kezet, amely arcélemen simított végig, még mindig magamon éreztem. Megfordultam, hogy lássam ki az és elakadt a lélegzetem. Hatalmas, csillogó szemekkel találtam szemben magam.
- Álmodom? - csúszott ki ajkaim közül a kérdés, mire a Bambiszemű felnevetett. Csilingelő hangja, betöltötte a szobát.
- Ébren vagy édes. - mosolygott. Tányérméretű szemekkel ültem fel. Kezeim közé vettem arcát és úgy bámultam rá, mintha valami gyémántot tartanék a markomban.

- Hogy kerülsz ide? - kérdeztem. Szemeimbe könnyek gyűltek. Ezt nem hiszem el! Ez nem a valóság! Ez csak álom lehet!
- Tudod, a madarak azt csiripelték, hogy mostanában nem viselkedsz jól. Sehunie, nem szép dolog lógni órákról. Ezért akár ki is csaphatnak. - fenyegetett meg viccelve. Magamhoz rántottam és olyan szorosan öleltem magamhoz, hogy még a levegő sem fért volna közénk.
- Annyira hiányoztál. - sírtam el magam.
- Te is Sehun! Borzasztóan. - bújt Luhan a nyakamba. Percekig ültünk így az ágyamon. Ismét ránéztem, majd hosszasan megcsókoltam. Életem legboldogabb pillanata volt. Ismét olyan volt, mint azelőtt. Villámgyorsan kerültek le rólunk a ruhák. A szobát forró, párás levegő töltötte be. Luhan nyögései zene voltak füleimnek. Szemei csillogtak és vágyakozóan tekintett rám. Mikor mind a ketten leizzadva feküdtünk, magamhoz öleltem.
- Szeretlek. - adtam puszit a fejére. Elmosolyodott.
- Akkor ígérd meg, hogy nem lógsz többet, nem bulizod halálra magad és nem fekszel össze senkivel.
- Ígérem! - szorítottam magamhoz. - És sajnálom.
- Tudom. - sóhajtotta.
- Luhan!
- Hm?
- Ugye elhiszed, hogy csak neked akartam jót? - néztem íriszeibe. Megsimogatta az arcom.
- Elhiszem. De hülye vagy! - elmosolyodtam. Ezen az éjszakán nem aludtunk. Sokat beszélgettünk a kapcsolatunkról és végül arra a döntésre jutottunk, hogy én normalizálódom és ismét összejövünk. Illetve, ha ő végez az egyetemen, visszajön. Azt hiszem ez egy jobb megoldás volt, mint az enyém. A maradék három hét, rettentő gyorsasággal szállt el. Mintha nem is lett volna. Persze, nem telt el úgy nap, hogy BaekYeolékkal ne futottunk volna össze. Jó látni, hogy mennyire egymásba vannak habarodva. Bár azt, hogy állandóan szívatják a másikat, még nem nőtték ki és talán nem is fogják. Kiköltöztünk a koliból, de előtte megegyeztünk, hogy a szünetben még találkozunk. Ezt Layel is megígértettem, bár ő csak fintorogva egyezett bele. Pontos terve volt a nyárra, de miattam képes volt helyet csinálni a naptárjában. Milyen nagylelkű! Otthon a szüleim tárt karokkal fogadták Luhant, aki egészen közvetlenül beszélgetett már. Egyik este, nem jött álom a szememre és kimentem az erkélyre, hogy a csillagokat bámulhassam. Hirtelen nyílt az ajtó és egy kócos, álmos Luhan lépett mellém.
- Mit csinálsz? - pillantott rám.
- Csak az eget bámulom. - vontam vállat és átkaroltam. Luhan hunyorogni kezdett az ég felé.
- Szép! Most sok a csillag. - mosolyodott el.
- Mert tiszta az ég. - ránéztem és összeakadt a tekintetünk, mikor rám pillantott. - Bárcsak örökké tartana ez a pillanat. - suttogtam. Tényleg gyönyörű összkép volt. Csillagos ég, erkély, Luhan. Minden romantikus kellék adott volt. Az egyetlen fájdalmat az a tudat okozta, hogy Luhanak el kell mennie. Márpedig addig csak pár nap van hátra. Visszafeküdtünk aludni és szinte azonnal álomba merültem.
Másnap, egy csilingelő hangra ébredtem.
- Sehunie! Kelj föl! - lassan nyitottam ki a szemeimet. Luhan térdelt fölöttem és édesen mosolygott rám.
- Jó reggelt! Mi van a kezedben? - pillantottam említett testrészeire. Megcsillantak a szemeim.
- Bubble tea! - vigyorgott és az orrom alá nyomta az egyik italt.
- Te jó ég! Honnan szedted? - ültem fel rögtön, hiszen a környéken nincs ilyen teázó, csak a belvárosban.
- Na, mi az? Ennek jobban örülsz mint nekem? - húzta el a kezét, így nem értem el az italom, mikor utána akartam nyúlni.
- Még jó, hogy! - mosolyodtam el. Erre durcásan lökött a párnámra és szenvedélyesen nyomta ajkait az enyémre.
- Még mindig így gondolod? - kérdezte, mikor elváltunk.
- Oké, nyertél! - elvigyorodott és a számhoz tartotta az egyik teát. Ajkaim közé vettem a szívószálat és végre ihattam az italomból. Csokisat vett. Imádom ezt az embert!
- De komolyan! Mikor voltál te a belvárosban? - néztem rá és megint felültem az ágyban, de az ölemből persze nem szállt ki.
- Reggel. Kicsit korán keltem és találkoztam anyuddal a konyhában. Azt mondta, hogy bevásárol, én meg segítettem neki. - vont vállat. Beleivott az italába és úgy mosolygott tovább.
- Szeretlek! - néztem íriszeibe, mire azok megvillantak.
- Én is! Na, gyere! Ne lustálkodj itt egész nap. - leszállt rólam és kihúzott a szobámból. Gondtalan napok voltak ezek. Az éjszakák hosszúra nyúltak, a reggelek vidámak voltak. Az idő pedig csak ment, ment előre. Az óra ketyegett, teltek a másodpercek, percek, órák. Két nappal az indulása előtt kitalálta, hogy vásárolni megy és elrángatott engem is. Nem gondoltam végig, amikor igent mondtam. Rosszabb mint egy lány! Konkrétan már legalább két és fél órája álltam az öltözőfülkéje előtt, kezemben egy halom ruhával és korgó gyomorra.
- És ez milyen? - kérdezte vagy negyvenedszerre is. Megpróbáltam érdeklődő fejet vágni, de nem igazán ment. Körbe forgott előttem, hogy megszemlélhessek rajta egy újabb nadrágot.
- Jó. - mondtam, bár már az éhenhalás szélén álltam.
- Az utolsó ötre is ezt mondtad! - nyafogott.
- Mert azok is jók voltak.
- Na igen, de nem nagy benne a fenekem? - nézegette magát a tükörben.
- Édesem, nem nagy a feneked! Válassz egyet és menjünk. - komolyan! Ő ezt, hogy bírja?
- Hm, nem is tudom! Lehet megnézem az előbbit. - felé nyújtottam az előző nadrágot. Rám nézett és megcsóválta a fejét.
- Olyan fejet vágsz, mint akinek a fogát húzzák.
- Csodálkozol? Éhes vagyok és unatkozom.
- Annyira pasi vagy! - nevette el magát.
- Na haragudj, de nem bírom ezt tovább! Szerintem mindegyik ruha ugyan olyan jól nézett ki rajtad. Miért válogatsz ennyit? - vágtam unott fejet. Ismét kuncogott egyet, majd elvette tőlem a cuccokat.
- Jól van! Tudod mit? Menj, egyél valamit én meg addig választok magamnak valamit. Majd a könyvesbolt előtt találkozunk. Jó? - vigyorgott. - Nem akarom, hogy halálra und magad! - adtam neki egy "Köszönöm!" puszit és kirongyoltam a boltból. Egyenesen a büfék felé vettem az irányt. Mindent felvásároltam amit találtam és azzal a halom kajával a kezemben ültem asztalhoz. Befaltam mindent, majd indultam volna a könyvesbolthoz, amikor egy ékszerbolt mellett haladtam el. Hirtelen megakadt a szemem valamin. Egy ideig csak néztem a kirakatot az üvegen át, majd fény gyúlt elmémben. Ez az! Nagy vigyorral léptem ki a boltból, miután megvettem a kinézett tárgyakat. Eldugtam őket, hogy Luhan még véletlenül se láthassa. A könyvesbolthoz érve, csupán fél órát kellett rá várnom, mire megérkezett hatalmas szatyrokkal a kezében.
- Jézus! Azért a boltban hagytál ruhát ugye? - kérdeztem megdöbbenve.
- Mondod te! Azt hiszed nem tudom, hogy mindent felzabáltál a büféből? - jogos. Hazamentünk, ahol üres ház fogadott. Na ja. Anyáék elhúztak. Kihasználtuk az időt amit még együtt tölthettünk, de az a két nap, hamar eltelt. Szörnyű volt ismét ott állni a repülőtéren. Nem akartam ezt. Luhan szavai jutottak eszembe. Még este beszélgettünk kicsit és megkért valamire, amit tudtam, hogy nehéz lesz teljesítenem.
"- Ne sírj megint ha elmegyek. - bújt hozzám.
- Miért?
- Mert a végén nem lesz szívem elmenni!"
Tényleg nehéz volt, de megígértem. Ismét ott álltunk. Kris, Baekhyun, Chanyeol, Xiumin és én. Beszélgettünk kicsit, majd amikor a bemondóba megszólalt az a nem kívánt női hang, mely arra figyelmezteti az utasokat, hogy szálljanak a gépre, a többiek kicsit odébb álltak, hogy kettesben legyek Luhannal.
- Hát... Majd hívlak amint hazaértem. - mosolygott rám szomorúan. - Szeretlek!
- Én is! Éppen ezért, szeretnék adni valamit. - nyújtottam át neki egy dobozt. Kíváncsian vette el és nyitotta ki. Hatalmas szemekkel meredt az ajándékra, majd rám.
- Direkt akarod megnehezíteni az elválást igaz? - sírta el magát. Magamhoz öleltem. Azt hiszem nyerő ötlet volt a "H" betűs nyaklánc!

- És hol a párja? - kérdezte, mire elővettem a pólóm alól.
- Tudod, hogy a HunHan örök! - mosolyogtam rá. Erre elnevette magát és felakasztotta magára a láncot. Lehajolt a táskájához és egy borítékot halászott elő belőle.
- Csak akkor olvasd el, mikor hazaértél. - bólintottam. Ismét megszólalt a figyelmeztető hang a bemondóban. Hosszasan, szenvedélyesen csókoltuk meg egymást, majd az utolsó pillanatban elváltunk egymástól és Luhan felszállt a gépre. Az ablaküvegen keresztül néztem, ahogy a repülő felszáll és elviszi a legnagyobb kincsemet a világon. Megígértem ugyan, hogy nem sírok, de egy könnycsepp akkor is végiggördült az arcomon. Tudtam, hogy egy napon újra viszont látom majd, de nem tudtam mikor lesz az a nap. A többiek megálltak mögöttem. Megfordultam és elmosolyodtam. Xiuminra néztem. Tudtam, hogy neki legalább annyira rossz, mint nekem. Sőt. Rosszabb. Elé léptem és megöleltem. Kicsit meglepődött, de viszonozta. Mikor elváltam tőle, a többiek döbbent arcával találtam szemben magam. Elmosolyodtam és ismét Minseokra meredtem.
- Ne haragudj, hogy bunkó voltam veled. - kinyújtottam felé a kezem. A fiú elmosolyodott, majd megrázta a kezem. Nem fogom soha legjobb barátomként szeretni. De nem fogom utálni sem csak azért, mert szereti Luhant. Ezzel ő is tisztában volt. Hazamentünk, majd este leültem az asztalomhoz és felbontottam a levelet.

"Szia Sehun!
Nem gondoltam volna, hogy ennyire hamar eljön majd a búcsú napja. Sok mindent szeretnék neked mondani, ezért írom le. A repülőtéren, lehet nem lett volna elég erőm hozzá. Annyi minden megfogalmazódott bennem, hogy a legjobb, ha az elejéről kezdem. Tudod, én egy elég határozott gyerek voltam. Tudtam mi a célom, bár lehet, hogy ez inkább a szüleim hatása, akik azt mondták, hogy koncentráljak a tanulásra. De... Ez onnantól kezdve nem ment, mikor negyedikes koromban megláttalak. Csodás pillanatok voltak, amikor összetalálkoztunk a folyosón, vagy amikor a könyvtárban segítettem neked. Nem mondhatom, hogy akkor már beléd szerettem, mivel nem ismertelek. De tudnod kell, hogy amikor megjelentél a gimnáziumban, lettem biztos abban, hogy kellesz nekem. Mert szeretlek! Mindennél és mindenkinél jobban. Életem legborzasztóbb pillanata volt, mikor szakítottál velem. Kétségbeestem. Elgondolkodtam azon, hogy nem megyek az akadémiára. De az nem lett volna helyes. Sehun! Ígérd meg, hogy nem haragszol Xiuminra. Nem tehet semmiről. Ne zuhanj ismét össze, mert elmegyek. Hiszen szeretlek! Mindig is szeretni foglak! Nekünk van jövőnk. Érzem. Ígérem, ha végeztem az egyetemen visszamegyek hozzád, de addig várj türelmesen! Nagyon sok sikert az iskolához drága Sehun! Legyél nagyon ügyes és kitartó! Okos vagy és tehetséges! Ezt sose feledd! Örökké szeretlek!
Luhan! <3"

Ez már sok volt. Elsírtam magam és csak a képet néztem, amit a levél mellé tett. Még valamikor év elején csináltuk. Vidám nap volt. Nem tudtam abbahagyni a zokogást. Szeretem! Túlságosan szeretem! Anya lépett a szobába és magához ölelt.
- Sírj csak. Az segít. - simogatta a fejem. Ezen az estén semmit sem aludtam. Beszéltem Luhannal. Megérkezett Kínába és jól van. Ennek örültem. Nem mondtam neki, hogy megszegtem az ígéretem, bár valószínűleg tudta. Ezért kért rá, hogy itthon olvassam el a levelét. Rettentően messze van most tőlem. Azzal vigasztaltam magam, hogy jó iskolába került. Csak arra gondoltam, hogy jól elvégzi és visszajön. Magamhoz szorítottam a párnám és mélyen beszívtam a levegőt. Luhan illata volt. Ismét megeredtek a könnyeim. Este, mikor már mindenki aludt, kimentem az erkélyre. Az égre emeltem a tekintetem és a csillagokat kezdtem bámulni. Hirtelen valaki a vállamra tette a kezét. Ijedten fordultam meg.
- Kai? Te mit csinálsz itt? - kérdeztem meglepetten.
- Anyud hívott, hogy vidítsalak fel. Szóval légy vidám, mert egy randimat mondtam le, csak is miattad. - elmosolyodtam.
- Ki a szerencsétlen?
- Do Kyungsoo. Nem ismered. De majd bemutatom, ha szeretnéd. - bólintottam. Kai nálam töltötte az estét. Beszélgettünk és tényleg odatette magát annak érdekében, hogy ne legyek annyira szomorú. Hosszú éveknek nézek elébe. De hiszek abban, hogy Luhan is és én is túljutunk az akadályokon. Legyen az bármi. Akár a távolság, mert a szeretet nem fog megszűnni. Ebben biztos voltam.