24.fejezet

- 24 -

Sehun:
Az egész azután kezdődött, hogy vége lett a szünetnek. Az otthoniak elgondolkodtattak. Én tényleg nem tudom, hogy Luhan hova akar menni továbbtanulni. Pedig a barátja vagyok. Megpróbáltam többször is rákérdezni, de vagy kitért a kérdés elől, vagy témát váltott, vagy zaklatott lett. Nem értettem ilyenkor mi ütött belé. Ráadásul ha ilyen állapotba került, nem nálam keresett vigaszt, hanem XIuminnál. Elég féltékeny voltam, de nem tudtam mit tenni. Éreztem, hogy nincs rendben valami, de nem mertem rákérdezni. Féltem, hogy azzal olyan bombát robbantanék, amibe többen is sérülünk. Inkább elfojtottam magamban a dolog és megpróbáltam ignorálni. Viszont ahogy közeledett a felvételi lapok leadása, Luhan többször kalandozott el, tanulás helyett csak nézett maga elé. Nem értettem mi van vele. Azt már elfogadtam, hogy nem mondja meg, hova akar menni, bár azt sem értettem miért, de ezt az új állapotot végképp nem tudtam felfogni. Mi baja? Miért nem mondja meg mi történt vele? Egyik délután épp a könyvtárban ültünk, amikor észrevettem, hogy lélekben megint valahol egészen máshol jár.
- Luhan! - integettem az arca előtt. Kiesett révületéből, de nem nézett rám.
- Te Hunie!
- Mondjad! - mosolyogtam rá halványan.
- Hiszel a távkapcsolatokban? - nem értettem a kérdését.
- Nem. - válaszoltam. - Miért? - Luhan ismét merengő módba váltott.
- Semmi. Csak érdekelt. - furcsán néztem rá. Hirtelen pakolni kezdte a dolgait.
- Mennem kell. Te maradj csak. Holnap találkozunk. - puszit nyomott a számra és elrobogott. Csak pislogtam utána. Most megint, mi van? Tényleg nem értettem mi történik. Elment a kedvem az egész tanulástól és inkább sétálni mentem. Csak későn értem haza, így a kollégium folyosóján összefutottam Layel.
- Már azt hittem elütött egy kocsi. - nézett rám csodálkozva.
- Örültél volna, mi?
- Nem éppen. Viszont jól érzékelem, hogy depressziód van? - kérdezte Lay zsebre dugott kézzel. Bólintottam.
- Remek! Jó szórakozást. Pia a hűtőben. - veregetett vállon. - Én megyek! Ha beszélni akarsz velem, akkor holnap gyere haza időben. - úgy ment tovább, mintha misem történt volna. Köszi Lay! Sokkal jobban érzem magam. Forgattam a szemeim. Visszamentem a szobámba és gyors fürdés után, inkább megpróbáltam aludni. Nem sikerült, csak forgolódtam az ágyban és mire nagy nehezen sikerült volna, már fel kellett keljek. Szokás szerint Luhannal mentem suliba, viszont legnagyobb meglepetésemre, most Xiumin is velünk tartott. Kezdtem nagyon kiakadni. Neki miért mondja el, ha baja van? Értem én, hogy szinte testvérek, de kezdek gyanakodni, hogy ezek között több is volt, mint puszta barátság. A folyosón elváltak útjaink és mindenki ment a maga terme felé. Rettentően lassan telt el a nap. Az órák végeztével siettem haza. Szóltam Luhannak, hogy most kivételesen hamarabb megyek haza. Nem kért magyarázatot, csak bólintott. Xiumin is intett, mivel megint vele volt, én meg hazarohantam. A szobában Lay fogadott az ágyán ülve. Valami könyvet olvasott és nem vette tudomásul, hogy megérkeztem.
- Lay...
- Csönd! Olvasok! - szólt rám. Sóhajtva ültem az ágyamra és vártam, hogy befejezze. Körülbelül egy fél órát olvasott még, aztán lerakta.
- Ekkora szart is rég olvastam már. - közölte, szerintem csak magával. Felém fordult és rám nézett.
- Oké! Mondd, mit érzel? - mintha egy pszichológusnál ülnék. Elmeséltem Laynek az egész szünetet és az utána történő dolgokat. Bólogatott, néha hümmögött. Szerintem rohadtul nem figyelt rám, de mindegy. Mikor befejeztem, kérdőn néztem rá.
- Hű! - szólalt meg. - Akkor most mi van Baekhyunékkal?
- Héé! - keltem ki magamból. Komolyan az egész történetből csak ez kötötte le?
- Most mit izélsz? A te problémád annyira egyértelmű. - vont vállat. Kérdőn néztem rá.
- És nem akarnád elmondani a véleményed? - akadtam ki.
- Minek? A napnál is világosabb, hogy Luhan összefeküdt Xiuminnal! - tárta szét a karjait. Lesokkolódtam.
- Tessék? - kérdeztem alig hallhatóan.
- Luhan és Xiumin között volt szexuális kapcsolat! - vágta hozzám ismét az információt.
- De... Akkor... Luhan... - magamba fordultan meredtem az előttem ülőre.
- Nem azt mondom, hogy megcsalt. Azt konkrétan kizártnak tartom. De, hogy téged nem várt be, az is biztos. - döbbenten meredtem magam elé. Ha ez igaz, miért nem mondta nekem? Mikor Lay látta, hogy már egy ideje nem szólok semmit, készülődni kezdett. Igen. Nála ennyit jelent a lelkizés. Mindenféle gondolat kergette egymást az agyamban. Sem Luhant nem tudtam megérteni, sem a helyzetet ami most kialakult. Beszélnem kell Luhannal. Ezt nem szabad annyiban hagyni! Határoztam el magam. Úgy gondoltam, ma már nem megyek fel hozzájuk. Ki tudja, lehet, hogy zavarnék. Ismét beugrott az az ominózus este, amikor Luhan azt mondta, nem kedves. Előtte is Xiuminnal beszélt. Lehet, hogy erre értette, de ki tudja. Annyira össze voltam zavarodva, hogy szinte bármit el tudtam képzelni. Egyszerre volt bennem a düh, szomorúság és a féltékenység minden formája. Felváltva törtek elő bennem és nem hagytak nyugtot. Pedig jó lett volna. Ismét pár óra alvással indultam a suliba. Hatalmas meglepetésemre, Xiumin ma nem tartott velünk és Luhan is viszonylag jókedvűnek tűnt. Lebeszéltem vele, hogy délután felmegyek hozzá és utána menjünk valahova ketten. Mosolyogva bólintott rá az ajánlatra, majd ment a maga terme felé. Egész nap azon gondolkodtam mégis mit mondjak Luhannak, ha végre ketten leszünk. Nem ugorhatok neki csak úgy, bár amennyire ideges voltam, képes lettem volna először Xiumin torkának ugrani, majd kérdőre vonni Luhant. Az órák nagy részében nem figyeltem, csak bámultam az ablakon kifelé. Luhanék osztálya volt kint és fociztak. Tél közepén. És csodálkoznak, ha lebetegszünk. Ahogy láttam, focira készültek. Luhan és Xiumin külön csapatba kerültek, ennek ellenére úgy ölelgették egymást, mintha együtt lennének. Kezdett elszakadni a cérna a fejemben.
- Sehun! Megértem, hogy a matematika nem tartozik a kedvenc tantárgyaid közé, de kérlek próbálj meg figyelni! - unottan fordultam a tábla felé.
- Elnézést tanárnő! - nem érdekel mit magyaráz. Mindig is utáltam a matekot. Otthon gyorsan megírtam a leckémet és átöltöztem. Kivételesen előbb mentem el otthonról, mint Lay. Hihetetlen! Kivételesen nem a liftet használtam hanem a lépcsőt, hogy a harmadik emeletre juthassak. Bekopogtattam az ajtón, ami pár másodpercen belül, már nyílt is.
- Szia Sehun! Gyere be! - Minseok hatalmas vigyorral a fején üdvözölt. Mosolyt erőltettem az arcomra és én is üdvözöltem. Beljebb léptem a szobába, amíg Xiumin becsukta mögöttem az ajtót.
- Szia Sehunie! - ugrott a nyakamba Luhan és egy puszit nyomott az ajkaimra. Nagyon jókedvű ma.
- Figyi, én még nem készültem el, de te addig nyugodtan ülj az ágyra, mindjárt mehetünk. - mosolygott. Tettem ahogy mondja és leültem a puha matracra amíg ő a fürdőbe rohant, Xiumin pedig a konyhában tevékenykedett tovább. Nézelődtem össze vissza, mintha most járnék itt először. Hirtelen tekintetem megakadt egy papíron. Luhan egyik tankönyvéből lógott ki és a tetejére hatalmas betűkkel rá volt nyomva, hogy "FELVÉTELI ADATLAP". Kíváncsian vettem el és néztem meg. Tudom nem volt szép dolog tőlem, de nem annyira, mint ami a dokumentumon szerepelt. Luhan egy pekingi akadémiát jelölt meg. Meredtem a lapra, úgy éreztem összeszorul a szívem.
- Mehetünk Sehun? - hallottam magam mögül hyung hangját. Döbbent arccal fordultam felé.
- Luhan... Te el akarsz hagyni? - néztem rá szinte kérlelően. Mond, hogy nem igaz ami a lapon szerepel! A fiú először nem értette mi bajom, de mikor meglátta kezemben a felvételilapját, a szája elé kapta a kezét.
- Sehun, én annyira sajnálom. - hangját alig hallottam. Ekkor telt be a pohár. Elpattant a cérna és egyszerűen ki kellett adnom magamból mindent.
- Mit? Hogy nem mondtad el, hogy visszamész Pekingbe? Hogy semmit nem tudtam a továbbtanulási dolgaidról? Hogy egész idő alatt azon agyaltam, hogy mit basztam el, holott te voltál az oka a szar légkörnek? Ugyan, semmi gond! - kiabáltam rá.
- Sehun...

- Miért nem mondtad, hogy elmész? Miért nem szóltál róla nekem?
- Mert rohadt nehéz és attól féltem megharagszol. - sírta el magát. - Hiszen te magad mondtad, hogy nem hiszel a távkapcsolatokban.
- Igen, tényleg nem hiszek bennük. De tudod mit? Már nem is kell! - nagyon dühös voltam. Igazából a felgyülemlett feszültség volt az oka, hogy ilyen voltam. Ettől féltem, hogy olyat teszek vagy mondok, amitől többen is sérülünk.
- Ezt, hogy érted? - nézett rám riadtan.
- Szerinted? - lecsaptam az asztalra a felvételilapot és már indultam volna ki, amikor Xiumin lépett az előszobába.
- Gyerekek, minden rend...
- Nincs. De ha nagyon szar lenne a hangulat, kérlek vigasztald meg Luhant helyettem is! - Minseok pislogott kettőt. Gyanakvó tekintettel nézett rám majd Luhanra. Tudtam, hogy mit kommunikálnak.
- Mielőtt agyalni kezdenétek tudom, hogy dugtatok. - vetettem oda. Ki akartam menni, de Luhan elkapta a csuklóm.
- Sehun várj! - könnyei úgy csorogtak, mintha le sem lehetne állítani őket.
- Nem érdekel! Vagy van még valami amit nem mondtál el? - Luhan szemei egészen másfajta fényt vettek fel, mint szoktak.
- Tudom, hogy most dühös vagy, de hallgass meg! - kirántottam magam a szorításból. Éreztem, hogy mindjárt elsírom magam.
- Most elmegyek. - feltéptem az ajtót és elrohantam. A parkba futottam. Arra számítottam, ott majd nyugtom lesz, de tévedtem. Baekhyunék faggatni kezdtek és kiszedték belőlem az egész történetet.
- Biztos minden rendbe jön majd. - próbáltak nyugtatni.
- Nem! Nem jön! Luhan visszamegy Kínába, ki tudja mi lesz vele ott? Lehet, hogy összeismerkedik valakivel, akivel jobban összeillenek mint velem. - teljesen ki voltam.
- Azért nem gondolod, hogy hamar hoztál döntést? Csak a düh beszélhetett belőled. - ült mellém Baekhyun. Megráztam a fejem.
- Ti ezt nem értitek! Én nem hiszek a távkapcsolatokban. De nem csak ez a probléma. Azt hiszem így mindkettőnknek jobb lesz. Luhan teljes mértékben tud majd a tananyagra figyelni, ha én nem vagyok. Ráadásul nem kötöm le. Ha kimegy és együtt maradunk, lebilincselem. Azt pedig nem akarom. Nem akarok neki rosszat. - azt nem mondtam el a srácoknak, hogy tudok Xiumin és a Luhan közti viszonyról. Nem hiszem, hogy Luhan azt akarná, hogy tudják, hisz még nekem sem mondta el. Magam alatt voltam, soha nem éreztem még ekkora fájdalmat. Megkértem a fiúkat, hogy hagyjanak egyedül, amit meg is tettek a századik kérésre. Persze előtte meg kellett ígérnem, hogy nem ugrom semmi elé illetve nem vetem le magam sehonnan, nem megyek inni és vigyázok magamra. Mikor elköszöntek, rögtön pötyögni kezdtem a telefonomon, majd mint aki attól fél, hogy valaki gyanakodna rá, fejemre húztam a kapucnim és a város felé vettem az irányt. Lassan sétáltam a sötétben, a hó ropogott a talpam alatt, első ránézésre egy bűnözőnek is elmehettem volna. Legalábbis kívülről. Ahogy kiértem a parkból a világos utcákon baktattam végig, majd az egyik eldugott kis sikátorba fordultam. Megígértem, hogy nem lesz balhé és ehhez is fogom tartani magam. Viszont le kell vezetnem a feszültségem. Gondoltam, ahogy végigvonultam a sötét, szűk utcán.