27.fejezet

- 27 -

Baekhyun:
Reggel egy vigyorgó Chanyeol fogadott. Már majdnem megkérdeztem, hogy mit keres a az ágyamban, amikor rájöttem, hogy nem ő mászott át hozzám, hanem én őhozzá.
- Jó reggelt! Megkérdezhetem, hogy kerültél ide? - elvörösödtem. Erre mit lehet mondani?
- Hát én... Izé... Szóval nem tudtam aludni és... - motyogtam össze-vissza.
- És úgy gondoltad, hogy nálam majd jobban megy? - nevetett fel. Bólintottam.
- Legalább sikerült?
- Igen. - Yeol mosolyogva csóválta meg a fejét és kikelt mellőlem. Gyorsan összeszedelődzködtünk és elindultunk a suliba. A folyosón összefutottunk Sehunnal. Odamentünk, hogy beszéljünk vele, de nem volt egy szószátyárt. Alig tudtunk kihúzni belőle valamit. Ez csak akkor vált a legkínosabbá, amikor Luhan és a szobatársa jöttek le a lépcsőn. Az idősebb dermedten meredt Sehunra, aki lehajtotta a fejét és a földek kezdte bámulni. Luhan szinte meg sem moccant, csak mikor a szobatársa karon ragadta és elhúzta onnan. Sehun egyik pillanatról a másikra vált még zárkózottabbá. Se szó, se beszéd, faképnél hagyott minket és a termébe vonult. Bár az én helyzetem sem volt rózsásabb. Taeyeon úgy került, mintha pestises lennék. Nem mintha annyira érdekelne. Lefoglal a saját problémám és HunHanéké. Szeretnék segíteni, de fogalmam sincs mit tehetnék. Talán az lenne a legjobb, ha hagynánk őket, hátha megoldják. Az idő a legjobb orvosság. Szokták mondani és igazuk is van. Talán ahogy megy majd előre az idő, úgy fognak lenyugodni a kedélyek. Azt is reméltem, hogy talán idővel, megértem milyen érzéseket táplálok a füles iránt.
A mondás pedig igaznak bizonyult. Hetek, hónapok teltek el. Sehun és Luhan is jobban lett, bár nem teljesen. Luhan ismét tudott a tanulásra koncentrálni, Sehun pedig... Magába fordultan ugyan, de azért viszonylag rendbe jött. Amióta szakítottak, egy szót sem váltottak mégis, mikor olykor-olykor összepillantanak, az többet mond minden szónál. Anélkül is értenék mit akar a másik, hogy akár egy hangot kiadnának. Valahol, mindig irigyeltem ezt a képességüket. Viszont nem tudtam megérteni, hogy ha ilyen könnyedén kommunikálnak, miért nem jönnek össze újra. Nem az én dolgom volt, de érdekelt volna. Egyedül a saját érzéseim okoztak problémát. Az biztos, hogy nekem Yeol több mint egy barát. Csak azt nem tudtam pontosan, mennyivel több. Tény, hogy mióta szakítottam Taeyeonnal több időt töltünk együtt. Egyre jobban megkedvelem, de mégsem merem kimondani azt a bizonyos szót, amit ős szinte minden nap a fülembe súg. Egyszerűen nem megy. Ezért követtem el egy hatalmas hibát. Talán a legnagyobbat eddigi életem során. Az egész akkor történt, amikor Luhan leérettségizett. Volt ott minden. Könnyek, kiabálás, kiakadás, minden.
Mind nagyon szurkoltunk Luhannak, aki dél körül írta az érettségit. Nekünk nem kellett suliba menni, így meglepetésbulit szerveztünk Luhanéknak. Miután végzett az utolsó tantárgyával is, szépen lepakolt a szobájába és átjött hozzánk. Csak Sehun nem jött el. Pedig hívtuk. Többször is. Miközben körbeültünk a földön, Luhan, Minseok, Chanyeol és én, beszélgettünk kicsit, játszottunk és ittunk.
- Hánykor megy a géped? - kérdeztem Luhant.
- Holnap reggel. Kilenckor már a gépben kell ülnöm. - válaszolta szomorkás mosollyal az arcán.
- Sehun tud róla? - nézett Chanyeol a fiúra. Luhan bólintott.
- Írtam neki, de nem válaszolt. De azt hiszem, hogy így lesz a legjobb. Ha ott lenne, lehet el sem mennék. - csönd telepedett ránk. Hihetetlen mennyire szereti azt a kis hülyét. Olyan éjfélig maradtak nálunk, majd leléptek. Luhannak viszonylag korán kellett kelnie, mivel a repülőtér nincs valami
közel. Azt még megbeszéltük vele, hogy kikísérjük, hiszen barátok vagyunk. Mivel nem akartuk szó nélkül hagyni Sehun reakcióját sem, reggel az volt az első dolgunk, hogy átkopogtunk hozzá.
- Igen? - nyitott ajtót.
- Te teljesen hülye vagy? - vágtam hozzá egyből. Meglepetten pislogott rám.
- Mit vétettem?
- Még kérdezed? Nem is köszönsz el Luhantól pedig esélyes, hogy ez volt az utolsó esélyed? Mi bajod van? - köptem a szavakat. Láttam Sehunon, hogy rosszul esett neki amit mondtam. Megérdemli.
- Azért nem megyek ki veletek a reptérre, mert szörnyen fájdalmas. Neki is és nekem is. Nem akarok így elválni tőle. - mondta lehyajtott fejjel.
- Miért? Az talán jobb, hogy úgy megy el, hogy egyáltalán nem is beszéltetek az utóbbi időben? - estem neki ismét.
- Nem érdekel Baekhyun! Nem megyek és kész! Fogadd el! - nézett rám dühösen. Füstölögve rongyoltam ki a szobából. Hülye Sehun! Hülye, hülye Sehun! Az aulában találkoztunk a többiekkel. Meglepetésemre, egy egész csoport összegyűlt. Luhan két osztálytársa Xiumin és Kris is velünk tartottak. Csak Sehun nem. Nem tudtam felfogni. Hogy lehet ilyen? Viszonylag sokáig tartott, míg a reptérre értünk.
- Hát akkor... További sikeres éveket! - fordult felénk kedvesen mosolyogva.
- Neked is! - hirtelen egy női hang szólt a bemondóba.
- Kérem a kilences pekingi járat utasait, hogy szálljanak fel a repülőre, mert a jármű öt perc múlva indul! - szörnyű volt a búcsúzás. Luhan intett és eltűnt a szemünk elől, miután átadta jegyét a szedőnek. Ám mielőtt az ajtó becsukódhatott volna mögötte, hangos kiáltást hallottunk a háttérben.
- LUHAN! - odakaptuk a fejünket. Sehun rohant felénk, őrült iramban. Luhan megfordult és döbbenten meredt a fiúra. Ám a jegyszedő nem engedte, hogy visszajöjjön. Láttuk, hogy megpróbál utat törni, de a férfi lefogta Luhant és az ajtó mögé tuszkolta, majd rázárta azt. Sehun a földre rogyott. Nem hittem el. Így nem lehet vége! Pedig így volt. A gép felszállt és hazarepítette rajta azt az embert, akit Sehun annyira, de annyira szeretett. Kitört belőle a zokogás. Mint egy tíz éves, úgy törtek fel belőle a könnyek és szinte hisztérikusan hullatta könnyeit a repülőtér márványpadlójára. Jó időbe telt felkaparni és hazavinni. Bezárkózott és hozzá sem lehetett szólni. Veszettül sajnáltam. Azután a nap után, tényleg megközelíthetetlen volt. Sőt. A viselkedése is megváltozott. Sokkal agresszívabb lett, bunkóbb és szó szerint mindenkivel kikezdett akivel csak összefutott. Legyen az lány vagy fiú. Nem tudunk mit kezdeni vele. Többször is megpróbáltunk vele beszélni, de egyik fülén be, másikon ki. Ezekben a napokban történt az a dolog, aminek nem szabadott volna bekövetkeznie. Testileg is és lelkileg is le voltam fáradva. Chanyeol persze megpróbált segíteni, de az a helyzet, hogy egyre inkább éreztem, beleestem. Ez hihetetlen félelemmel töltött el. Először is, mert fiú volt. Másodszor, Taeyeonnál nem volt ilyen intenzív ez a rettegés. Chanyeoltól pedig szinte féltem. Bucskázott a gyomrom ha megláttam, nem tudtam koncentrálni, tényleg nem értettem. Szinte meg sem mertem szólalni mellette. Totál kész voltam. Megijesztett ez az új és erős érzés. Úgy döntöttem, muszáj kibuliznom magamból a lelket is, ezért pénteken szépen fogtam magam és elmentem a legközelebbi buliba, ami volt. Bár ne mentem volna! Amint beléptem, letoltam vagy három felest és két koktélt. A táncoló tömegbe vetettem magam, ahol megragadtam az első utamba kerülő lányt. Valahonnan ismerős volt a kis szőkeség, de nem foglalkoztam vele igazán. Összesimultunk, majd megfordult és megcsókolt. Elég erős alkohol íze volt, mégis ismerős. Nem emlékszem pontosan arra milyen megfontolásból és hogyan kerültem a szobájába, de tény, már nem tudtam állítani magamon. Nem mintha ezzel ő másként lett volna. Érzéki éjszakánk volt, még soha nem éltem át ilyet. Ám nem tudtam felhőtlenül élvezni a dolgot, mert minden egyes alkalommal, mikor megcsókoltam a lányt Chanyeol arca ugrott be. Ahogy megcsókol és a fülembe súgja, hogy szeret. Minden egyes lökésnél ő jutott az eszembe. A lány a nevemet kiáltva érte el a gyönyört, ám én csak egy nyögést hallattam. Nem hiszem el! Nem hiszem el! Nekem, komolyan Chanyeolra kellett gondolnom, hogy elmenjek? Legördültem a lányról és szinte azon nyomban elaludtam.
Reggel szédüléssel és fejfájással keltem. Amikor kinyitottam a szemem, riadtan néztem körbe. Ne, ne, ne! Csak ezt ne! Márt értettem miért volt olyan ismerős nekem egész este. Mivel a szoba ahol voltam, az Taeyeoné és a lány akit gerincre vágtam, az maga Taeyeon! Undorodva szedtem le magamról egy használt óvszert, legalább ennyi eszem volt és hangosan felsóhajtottam.
- Ó, baszd meg!