The new school 9. (Vége)

Kangdae:
Mérhetetlenül dühös voltam. Otthon szinte egy ép bútorzat sem maradt, mindben kárt tettem. Ilyenkor nem tudok gondolkodni. Később, mikor kissé lehiggadtam, a telefonomért nyúltam, hogy felhívjam azt az embert, akit ilyenkor mindig előveszek.
- Szia Kangdae! Mostanában gyakran keresel!
- Szia Minki! - köszöntem vissza. - Kérnék egy szívességet!
- Ismét a Sehun gyerekkel van baj? - kérdezte.
- Ja! Elég nagy.
- Rendben. Mennyire legyek durva? - jött egy újabb kérdés.
- Amennyire szeretnél. Nem érdekel az a gyerek!
- Megbeszéltük. De, ugye tudod, hogy ez eléggé fájni fog?
- Mennyi kéne? - Minki nagyot sóhajtott, majd ismét megszólalt.
- Holnap átküldöm sms-ben. Te meg addig találd ki, hogy mikorra hívjam a többieket. - miután letettük, úgy döntöttem, nem megyek iskolába. Másnap találkoztam Minkivel, aki elég borsos árat kért, de nem érdekelt. Fizettem neki, csak tüntesse el Sehunt. De megbántam. Egyik délután, jött egy hívás, hogy Sehunt félholtra verték az utcán. Én nem akartam, hogy ennyire megverjék! Egyrészt, mert nagykorú vagyok és, bár lecsukni nem fognak, szigorított iskolába küldhetnek, ami konkrétan egy börtön, csak gyerekeknek. A másik ok Luhan. Így sem vagyok a kedvence, de ezek után, látni sem akar majd. Nem tévedtem. Egyből a kórházba rohantam, amint megtudtam mi történt. Sehun szobájának az ajtaja előtt, pedig ott ült Luhan. Leblokkoltam.
- Te?! - nézett rám döbbent és gyűlölködő szemekkel. - Gondolhattam volna. - letörölte a könnyeit és felállt velem szembe.
- Luhan én...
- Te? Te mi? Mi mondanivalód van még ezek után? Te komolyan beteg vagy! Irigy fasz vagy, az a bajod! - kiabált rám. - Nem egyszer megmondtam, hogy hagyj békén és hagyd a többieket is, de te szartál a fejemre! Menj a picsába! - sírta el magát.
- De... Én... Szeretlek...
- Ez nem szeretet! Ez önzés! - elém lépett és úgy arcon csapott, hogy megmaradt a keze nyoma. - Takarodj innen! Soha többé nem akarlak látni! - feltápászkodtam a földről és a kijárat felé vettem az irányt.
- Gondolom, most elárulsz! - mondtam, mielőtt kinyitottam volna az ajtót.
- Nem vagyok olyan mint te! Ne magadból indulj ki. A titkod megtartom. De ha Sehun anyja bíróság elé viszi az ügyet, ne várd, hogy melletted tanúskodjak. Nem fogok! - bólintottam, majd elhagytam az épületet.

Sehun:
- Sehun! - halk szólongatásokra ébredtem. Felnyitottam a szemeim és fehér falakat láttam mindenütt. Egy kéz simogatta meg az arcom. Oldalra néztem. Luhan aggódó arccal nézett rám és szemei vörösek voltak a sírástól.
- Luhan... Jól vagy? - kérdeztem egyből. Felnevetett picit és letörölte a könnyeit.
- Te vagy kórházba és engem kérdezel, hogy jól vagyok-e?
- Mi történt? - fogtam a fejem.

- Szeretnék elmondani neked valamit. - hangja komoly volt. Bólintottam és hagytam, hogy nekikezdjen a mesélésnek.
- Amikor a gimibe jöttem, Kangdae és én, évfolyamtársak lettünk. Elég elveszettnek tűnt, ezért sokszor mentem oda hozzá beszélgetni. Egészen megkedveltük egymást és... Hát, belém szeretett. Ezt persze a világért be nem vallotta volna senkinek, főleg miután hatalmas pofája lett. Nem mondta ki személyesen, csak éreztem, hogy többet akarna. Egy idő után azonban, megváltozott. Nagyon ingerlékeny lett és rám tapadt. Elriogatta akik közeledtek hozzám, nekem pedig elegem lett. Egyik este, mikor mentem haza, megláttam, hogy egy fiúval smárol, ezért lefotóztam. Nem tudom miért tettem, de azt hiszem ezzel jártam a legjobban. Akkor este Laynél aludtam, mert segítettem neki a házijában. Amikor ezt Kangdae megtudta, majdnem ugyanaz lejátszódott, mint most. Lay ugyan nem került kórházba, de hetekig otthon kellett maradnia. Ekkor jöttek össze Suhoval. Megfenyegettem Kangdaet, ha még egyszer előfordul, mindenkinek elmondom, hogy meleg. De... Amikor te megjelentél, az más volt. Vetélytársának hitt. Azt mondta, ha közel engedlek magamhoz és elmondom, hogy homokos, megveret. Nagyon megijedtem. Ezért akartalak ellökni, de... Rá kellett jönnöm, hogy nem megy! Önző voltam, mert nem voltam képes rá, hogy távol tartsalak! Annyira sajnálom! - törtek fel a könnyei, mire elmosolyodtam és megsimogattam.
- Ne sírj. Hiszen végig engem akartál óvni.
- És nézd meg, hogy mi lett belőle!
- Luhan! Nézz rám! - felemelte a fejét és a szemeimbe meredt. - Kismilliószor megverhetnek, félholtra üthetnek, de azt nem tudják elvenni tőlem, hogy szeretlek. - Luhan az ajkaimra mart és hevesen megcsókolt.
- Én is Sehun! Nagyon-nagyon! - mikor elváltunk egymástól, anya is bejött a szobába. Elmeséltem neki mindent. Nagyon mérges volt és bíróság elé akarta vinni az ügyet, bár kértem, hogy ne tegye. Anya nem hallgatott rám. Amint kikerültem a kórházból, már ment is tárgyalni és pár hónapon belül, Kangdae-t szigorítottba vitték. Hetekig nem mehettem suliba, de nem volt ez olyan rossz, mert Luhan minden délután meglátogatott.
- Mikor szerettél belém? - kérdeztem, mikor egymás mellett feküdtünk az ágyamban.
- Hm... Nem tudom. Már első nap megtetszettél, de azt nem tudom, hogy ez mikor alakult át.
- De azt tudod, hogy miért?
- Mert kedves vagy. Szeretem, ha valaki jóindulatú. Amikor átjöttem és mondat, hogy segítesz anyukádnak... Az nagyon meghatározta a képet amit kialakítottam rólad. - magyarázta. Bólintottam. Nem is gondoltam volna, hogy pont emiatt fog a legjobban megkedvelni.
Nem sokkal később, visszamehettem a suliba. Kai és Do közben összejöttek, amin meglepődtem, de örültem neki. A furcsa az volt, hogy hamarosan elérkezett a félév és jobban belegondolva a dologba, két hét sem kellett hozzá, hogy beleszeressek Luhanba, sőt lefeküdjek vele. Mégis... Valahogy ez tűnt a legtermészetesebbnek. Mintha valami, nagyobb erő így akarta volna. Akárhogy is, én hálás voltam, hiszen a gimnázium kijárta után, összeköltöztem a Bambiszeművel és bár kisebb-nagyobb vitánk voltak, mindig sikerült egyenesbe jönnünk és csodálatos éveket töltöttünk együtt. Mégis, sokszor álmodom a legelső találkozásunkról, amikor meghallottam, hogy énekel, majd felém fordul és hatalmas szemeivel megbámul és tekintete a lelkemig hatol. Ilyenkor este, mindig magamhoz húzom és egy puszit nyomok az arcára, hiszen ki tud ellenállni egy ilyen kedves teremtésnek?