The new school 7.

Teljes letargiába kerültem. Miért nem akar beszélni velem? Otthon nem tudtam a tananyagra koncentrálni. Egész este le sem hunytam a szemeim. Másnap a suliban is szótlan voltam. Do és Kai kibékülhettek, mert amikor megérkeztem, éppen tanultak.
- Szia! Elég... Szomorúnak tűnsz. Mi történt? - kérdezte Do aggodalmasan. Vállat vontam.
- Semmi. Luhan kitalálta, hogy jobb lesz, ha nem beszélgetünk.
- És mondott mást is? - nézett rám Jongin.

- Ha a miértjére gondolsz, nem beszél róla. - választ nem kaptam, csak furcsán kémlelő tekinteteket. Órák után, kimentem az udvarra, kezemben az angol könyvemmel. Ahogy leültem a padra, tekintetemmel, Luhant kezdtem keresni. Nem kellett sokáig kutatnom. Tőlem nem is olyan távol állt, Lay és Suho társaságában. Engem figyelt, de mikor észrevette, hogy nézem, elkapta a tekintetét, mintha nem is engem vizslatott volna. Oda akartam menni, de tudtam, hogy úgyis elküldene. Inkább a tankönyvembe mélyültem és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni azt a bizonyos perzselő érzést a nyakamon, amit akkor szokás érezni, mikor tudjuk, hogy valaki figyel bennünket. A nap végén, lassan hazafelé baktattam. Szokásos utamtól eltérően, most tovább mentem és egy kis teázót találtam, ahová be is mentem. Leültem az egyik asztalhoz és rendeltem magamnak egy teát. Miután kihozták, fejemet lehajtva kavargattam az italomat.
- Sehun? - egy döbbent hangra lettem figyelmes. Felkaptam a fejem és Luhan tágra nyílt szemeivel találtam magam szemben.
- Jé, te beszélsz hozzám? - vágtam oda pimaszul. Láttam, hogy rosszul esik neki, de az sem volt kellemes, amit ő csinált. Közelebb lépett és egyenesen a szemeimbe nézett. Leült hozzám és ő is kért magának egy teát.
- Beszélni tilos, de teázni nem? - kérdeztem gúnyosan. Kissé dühös tekintettel nézett rám.
- Nem tehetek róla, hogy mindig oda ülsz, ahol én szoktam. - vont vállat és belekortyolt forró italába, amit nem sokkal a rendelése után, ki is hoztak.
- Az élet iróniája. - vontam vállat. Épp készültem, hogy otthagyom, amikor elkapta a kezem és szinte könyörgő tekintettel nézett rám.
- Várj! Ülj vissza! - értetlenül vizslattam íriszeit. - Kérlek! - hangja lágy volt és akaratom ellenére, visszaültem mellé a kis, kör alakú asztalhoz. Beállt a csönd. Luhan a teáját bámulta, én pedig őt.
- Ne haragudj! - szólalt meg végül, bár hangja halk volt. Szinte elveszett a kis helységben. Valószínűleg, ha nem centikre ülök tőle, még én sem hallom meg.
- Miért nem mondod el mi folyik itt? - kérdeztem. - Luhan, nem értelek! - a fiú rám emelte a tekintetét. Szemei különös fényt vettek fel. Egyre jobban elbűvölt a tekintete és elmélyültem íriszeiben. Szinte önkívületi állapotba kerültem. Közelebb hajoltam, hogy jobban láthassam az amúgy is hatalmas szempárt. Szemeit félig lehunyva tartotta, ahogy arcom közeledett az övéhez. Éreztem, hogy kifújja a levegőt és hirtelen elfeledkeztem mindenről, ami az elmúlt napokban történt velem. A verésekről, Kangdaeról. Csak egyvalamire tudtam koncentrálni, mégpedig Luhan édes ajkaira. Úgy faltam őket, mintha a kedvenc süteményem lenne előttem és nem egy felettébb aranyos őzike, aki szinte megbabonázott. Egyik kezem arcára vezettem és hüvelykujjammal megsimogattam. Luhan a pólómra markolt és erőteljesen húzott magához. Nem féltem, hogy meglátnak, hiszen a teázó legtávolabbi sarkában ültünk, ráadásul egy oszlop mögött. Újra és újra megszívtam ajkait, kicsit rájuk is haraptam, amit ő viszonzott. Nem bírtam leállni. Nyelvem végigvezettem alsó ajkán, ezzel jelezve, hogy bebocsátást kér. Luhan azonnal beengedte vendégem és táncba kezdett az enyémmel. Kicsit sem próbált dominálni, valahogy ez most egyértelmű volt, hogy ő az alárendelt. Luhan beletúrt a hajamba és megszorította tincseimet. Az idő megállt, nem hallottam kanálcsörömpölést, sem halk beszélgetést. Csak Ő volt és én. Másik kezem is felvezettem arcára, mire szorosabban húzott magához. Levegő hiányában váltunk el. Lihegve döntöttem homlokom az övének. Ez volt az első csókom. Gondoltam. Luhan rám nézett és apró puszit hintett megviselt ajkaimra.
- Mennünk kéne. Későre jár. - súgta ajkaimra. Kénytelen-kelletlen összepakoltam, majd a fizetés után, elhagytuk a helyet. Csöndben sétáltunk egymás mellett, majd mikor ahhoz a részéhez értünk az útnak, hogy más irányba megyünk tovább, magamhoz húztam egy búcsúpuszira.
- A "jobb lesz, ha nem beszélünk" kijelentés még mindig érvényes? - kérdeztem félig viccelve, félig tartva a választól. Luhan elmosolyodott és egy rövid csók után válaszolt.
- Nem. Már nem. - szemeiben egyszerre véltem felfedezni a boldogságot és a félelmet. Az utóbbit nem értettem. Mitől fél? Elbúcsúztunk és mindketten elindultunk haza. Út közben, végig egyetlen gondolat zakatolt az agyamban. Öt napja járok suliba és lesmároltam egy fiút, akit alig ismerek. Nem egészen vagyok normális. Mikor hazaértem, anya még nem volt otthon, így gyorsan főztem egy kicsit, majd szinte azonnal az ágyamba - ami még mindig matrac - vetettem magam. Nehezen aludtam csak el, és ebből kifolyólag későn is keltem. Első dolgom az volt, hogy végre összeszereltem az ágyam. A második, hogy zuhanyozni mentem, ahol nem kis időt eltöltöttem. Ennek pedig a tegnap délután volt az oka. Luhan járt a fejemben és a csókjai. Nem kellett sok, és gondolataim elkalandoztak. Elmémben minden megjelent, főleg az, hogy Luhan nem csak a számat halmozza el puszikkal. Kamasz vagyok, na! A zuhany végeztével lementem reggelizni, könnyű ruhába öltöztem és mint a jó gyerek, kezdtem volna tanulni, mikor kopogást hallottam az ajtón.
- Fiam megnéznéd ki az? - szó nélkül nyitottam ajtót. Meglepetésemre, Jongin állt a küszöbön és levakarhatatlan vigyor terült arcán.
- Szia! - köszöntem.
- Szia! Beengedsz? - hátrébb léptem és csodálkozva néztem a fiúra.
- Honnan tudtad, hogy hol lakom?
- Do-tól. - válaszolta, mintha ez olyan egyértelmű lenne számomra is.
- És ő honnan tudja?
- Nem tudja. - furán néztem Kaira, aki a nappali felé vette az irányt.
- Akkor?
- Ja, csak tudod ő ilyen megbízható diák és simán bemehet a tanáriba. Beszélni akartam veled, de nem akartam hétfőig várni, ezért addig nyüstöltem Kyungsoot, míg oda nem adta a naplót, amiben benne van a címed. - magyarázta.
- Ahha. És mit akartál mondani? - tértem a lényegre.
- Hát... Ez elsőre furán fog hangzani. Inkább ülj le. - lenyomott a fotelba, majd fel alá kezdett járkálni. Végül megállt előttem és belebámult a szemeimbe.
- A helyzet az, hogy... Bejön Do. - meglepetten néztem rá.
- Érdekes. Én azt hittem idegesít.
- Még jó, hogy! Utálom, hogy folyton a nyakamra jár azzal, hogy tanuljak! De ő az egyetlen, aki nem élvez el, ha ránézek. - mondta. Hm... Önbizalma az van! Bár tény, hogy lányok hada odavan érte.
- Ez az ami megfogott benne? - kérdeztem.
- Igen. A többi plusz, meg csak még szebbé teszi. - bólintottam. Eszem ismét máshol járt. Luhan arca villant be.
- Haver! Figyelsz? - Kaira néztem és bólintottam.
- És én mit tudok segíteni? - kérdeztem.
- Semmit. Csak meg akartam osztani veled. - vont vállat. - Viszont, ha jól látom, nem egészen vagy itt lélekben. Mi történt? - hajolt közelebb. Elvörösödtem, ahogy visszagondoltam a tegnap délutánra.
- Naaa, mi az? - vigyorgott Kai.
- Semmi.
- De...
- Semmi, de. Majd elmondom, de nem most! - Jongin nem akart engedni, de én kitartóbb voltam és egy bő két óra múlva, Kai távozott a házból.
A hétvége rövid volt, mint mindig, de most valahogy vártam a sulit. A folyosón összefutottam a defekt trióval, majd csatlakozott Kris és Tao is. Épp nagyban beszélgettünk, amikor Luhan és Lay jöttek szemben velünk. Tekintetem a Bambiéba fúrtam és még akkor is őt néztem, mikor elvonultak mellettünk. Mikor visszafordultam a srácokhoz, vigyorogva meredtek rám.
- Nektek nincs melegetek? - kérdezte Baekhyun röhögve. Megforgattam a szemeimet. Ahogy oldalra pillantottam, Kangdae dühös szemei villantak rám. Szinte üvöltött, hogy meg akar fojtani. A nap viszonylag hamar elment, én pedig elindultam haza. Idő közben eleredt az eső, így csurom vizes lettem, mire a házunkhoz értem. Az ajtó előtt, Luhan várakozott. Tekintete komoly volt.
- Sehun! Beszélnünk kell! - nézett a szemeimbe. Rosszat sejtettem.
- Igen? - kifújta magát, majd a földre szegezte a tekintetét.
- Figyelj, én...
- Megint némasági fogadalmat akarsz? - kérdeztem élesen, mire meglepetten a szemeimbe nézett.
- Sajnálom.
- Na nem! Ezt nem játszod el még egyszer! - nagyon dühös lettem. - Elárulnád, hogy mi a bajod? Én vagyok az oka? - megcsóválta a fejét. - Akkor?
- Sehun... Nem akarom elmondani!
- Miért? Tudod, ez így nagyon nem járja! Kitalálod, hogy ne beszéljünk, hagyod magad megcsókolni, aztán megint jössz azzal, hogy maradjak tőled távol?! - förmedtem rá.
- A saját érdekedben kérem! - jött dühbe már ő is.
- Tudod mit? Jó! Legyen. Ezennel befejeztük!
- Jó!
- Jó! - rácsaptam az ajtót és levágtam a táskámat a sarokba. Faszom! Szörnyen fájt ez a helyzet. De ez nem sokáig tartott. Kopogást hallottam, mire az ajtóhoz léptem és kitártam. Luhan állt előttem, szomorúan, esőtől vizes ruhával és hajjal. Mint aki elfelejtette az előbbi vitát, úgy martam ajkaira. Luhan egyből visszacsókolt, mintha csak számított volna erre. Szorosan öleltük egymást, majd behúztam a házba és ismét bevágtam az ajtót.