5. Ki az a Kim Jong In?

Estefelé kezdtem készülődni. Miközben pakolásztam, azon tanakodtam, hogy Mentát nem hagyhatom itthon, de az étterem konyhájába sem vihetem. Az órára pillantottam, ami egyre sürgetőbben jelezte az indulásom. Úgy gondoltam, majd útközben kitalálom, hogy mi legyen Mentával. Sietősen indultam el és egyenesen az Eldorado felé vettem az irányt. Alighogy beléptem, egyik pincérem rohant felém.
- Főnök, már megint itt van az a vendég! - na, még ez is!
- Hol? - kérdeztem idegesen.
- A konyhában.
- És miért nem külditek ki?
- Próbáltuk, de nem lehet! - panaszkodott a fiú. Mérgesen robogtam a konyha felé és kitártam az ajtót.
- Kai! - kiabáltam rá.
- Ó, szia hyung! - integetett a pulton ülve. Kicsit sem zavartatta magát.
- Kai, szállj le onnan!
- Most, miért vagy ilyen? - kérdezte lebiggyesztett ajkakkal.
- Azért, mert... - nem tudtam folytatni, mert táskámból, Menta fejecskéje bukkant elő. Kai rögtön leugrott a pultról és közelebb jött.
- De aranyos! Honnan van? Mi a neve? - szemeiben csillogást véltem fölfedezni.
- Ma reggel kaptam. - vontam vállat. A pincérem elég furán meredt rám.
- Tudom, hogy nem szabadna idehoznom! Majd kerítek neki helyet! - magyarázkodtam. Ekkor támadt egy ötletem.
- Kai, szeretnél itt maradni? - néztem rá. A fiú bólintott, mire kivettem táskámból az apró kutyulit és a kezébe nyomtam.
- Akkor vigyázz Mentára! Ha itt akarsz lenni, ám legyen, de figyelj rá! - Kai ezer wattos mosolyt villantott.
- Rendben! - ezek után, leült vele a székre és játszani kezdtek, engem pedig végre békén hagyott. Nyugodtan tudtam főzni és tenni a dolgom, amíg Kai hol az öltözőben játszott Mentával, hol a hátsó udvaron, de volt olyan is, hogy a kutyus elszunyókált a fiú karjaiban és ilyenkor Kai, a konyhában dédelgette Mentát. Erre a látványra, nem tudtam eltitkolni mosolyom. Igazán aranyos képet mutattak így együtt. Este, szokás szerint én maradtam a legtovább az Eldoradoban. Ketten maradtunk Kai-al a konyhában, sem a vendégek, sem a pincérek nem tartózkodtak az étteremben. Mivel péntek volt, különösen sokáig maradtam. Ilyenkor a szokásosnál is tovább dolgozom, új recepteken gondolkodom, vagy csak tökéletesítem az eddigieket. Épp a levest kavargattam, mikor Kai megszólalt.
- Mit csinálsz?
- Főzök. - vontam vállat.
- Na jó, de mit? - kérdezte.
- Levest.
- Kinek?
- Csak úgy. - válaszoltam, bár nem akartam vele beszélgetni, ám hirtelen egy hangos moraj töltötte be a térséget. Kérdőn néztem Kai-ra, aki reménykedve meredt rám.
- Éhes vagy? - sóhajtottam. Bólintott.
- Akkor megeheted, ha kész. - elvigyorodott és tovább babusgatta az ölében alvó kutyust. Befejeztem a főzést és letettem elé egy tányérral a főztömből, majd én is helyet foglaltam mellette. Kai nagy étvággyal látott neki a levesnek, majd szedett vagy kétszer, miután befejezte.
- Most vagy ízlett, vagy éhes voltál. - döbbentem le.
- Éhes voltam. - fintorogtam a válaszán és gyorsan elmosogattam. Lassan ballagtunk haza, miután bezártam az Eldoradot.
- Akkor ez hivatalos? - nézett rám kérdőn.
- Mi?
- Hogy felvettél kutyadadusnak. - vigyorgott.
- Ja, mondhatjuk. - vontam vállat és magamhoz öleltem a szuszogó állatot.
- Király! - nyújtott kezet. Kicsit hezitáltam, de elfogadtam és megráztam. Otthon, leraktam a kutyust a fotelra, majd megfürödtem és felmentem a szobámba. Ám elaludni már nem tudtam, mert kaparást hallottam az ajtó felől. Kinyitottam és Menta szökött nyüszítve a helységbe. Fel akart mászni az ágyamra, de túl kicsi volt és mindig leesett. Mosolyogva vettem karjaimba és feküdtem le vele. Menta a párnámra kuporodott és szinte azon nyomban szuszogni kezdett. Mosolyogva figyeltem a szőrcsomót és Luhan jutott az eszembe. Igazán elkélne neki egy valamire való fiú! Gondolkodtam el. Szegény, nem érdemli meg azt a sok kibaszást amit eddig kapott, hiszen olyan kedves és önzetlen. Bár lehet, hogy ez volt a probléma. Túl naiv volt és hamar megbízott az emberekben. Túlságosan jólelkű. Ha belegondolok, még sosem hallottam, hogy szidta volna az előző pasijait. Inkább elsírta mi történt, de soha egy rossz szó nem hagyta el a száját. Végül sikerült álomba merülnöm, de végig Luhanon zakatolt az agyam. Reggel, viszonylag korán keltem. Beszereztem pár dolgot Mentának, majd a szokásos rutintól eltérően, ma a parkba mentem, hogy Menta is mozoghasson kicsit. A parkban senki sem volt ilyen korán, így leültem az egyik padra és dobálni kezdtem a labdát a kutyusnak. Nagyon aranyos volt, mindig visszahozta és lerakta elém, hogy aztán újra eldobhassam. Ahogy telt az idő, futók is megjelentek a környéken. Épp elhajítottam a labdát és néztem, ahogy Menta utánarohan. Ám most nem nekem hozta vissza, hanem az egyik futóhoz rohant vele, aki megállt és lehajolt, hogy megsimogassa a kis, fehér gombócot. Valahogy, olyan ismerősnek tűnt.
- Hyung? - Kai, ölébe vette Mentát és felém indult. Ó, ne!

- Mit keresel itt? - néztem rá döbbenten.
- Futok. - vont vállat. - Te pedig, kutyát sétáltatsz. - vigyorgott.
- Micsoda észrevétel. - forgattam a szemeim.
- Naaa, ne légy már ilyen! A kutyád kedvel.
- Ő az egyetlen kettőnk közül. - Kai csak elhúzta a száját.
- Fáradt vagy?
- Most miért kérded? - lepődtem meg.
- Én akkor szoktam ilyen kötekedő lenni, ha fáradt vagyok.
- Ezek szerint, te sosem alszod ki magad. - vágtam vissza.
- Nem szoktam kekeckedni. Csak te reagálsz rám rosszul. - vont vállat.
- Talán, ha nem szólnál be örökké, nem lennék veled ilyen.
- Most miért baj, ha igazat mondok? Különben is, most nem is mondtam semmi rosszat. - biggyesztette le az ajkait és láttam, hogy kissé rosszul esett neki ez a kis vita. Nagyot sóhajtottam.
- Jó, sajnálom. De ne hidd, hogy nekem nincs igazam! - elmosolyodott.
- Nem hiszem. - Menta megunhatta a beszélgetést, mert kiugrott Kai kezei közül és előre szaladt.
- Várj! - kiáltottam utána. Szerencsére, nem ment messzire, csak kicsit szaladgált, majd megfordult és ugatott picit.
- Szerintem menjünk utána. - mosolygott Kai.
- Menjünk? - mint aki rosszul hallott, néztem rá.
- Igen, miért? - lepődött meg.
- Tőled aztán nem lehet egykönnyen megszabadulni. - fintorogtam.
- Naaa, hyung! Ez rosszul esett. - vágott szomorkás fejet.
- Ne haragudj. Jó, gyere te is. - amint ezt kimondtam, felvidulva jött mellettem. Először főleg ő beszélt, én pedig próbáltam ignorálni, de valahogy nem sikerült.
- Szóval most, egyedül élek, mert a lakótársam elutazott egy időre, de hamarosan visszajön. - magyarázta. - Igazából, ő az egyik legjobb barátom és már nagyon hiányzik, mert hónapok óta nem láttam. Erről jut eszembe, neked milyen barátaid vannak? - kicsit váratlanul ért a kérdése.
- Hogy-hogy milyenek? Normálisak?
- Nem úgy! Luhannal már találkoztam. Annyit tudok róla, hogy meleg, bejövök neki és rettentően naiv. De biztos vannak még barátaid. Mesélj róluk!
- Mit mondhatnék? Még egyvalaki van. Baekhyun.
- Milyen Baekhyun? - kérdezte meglepetten.
- Byun. Miért?
- Ismerősen cseng a neve, de nem jut eszembe miért. Mindegy is. Biztos nem fontos. Szóval, ő milyen? - kicsit túlcsordul az energiája. Állapítottam meg.
- Hát... Alacsony.
- Alacsonyabb, mint te? - elhúztam a számat.
- Jó, van köztünk egy kemény centi az ő javára. Most jobb? - Kai csak vigyorgott. A délelőtt nagy része, azzal ment el, hogy játszottunk Mentával és Kai beszélt, illetve engem nyaggatott. Viszont, sikerült egy pozitív dolgot megállapítanom róla. Rettentően jól bánik a kutyákkal. Illetve Mentával nagyon elvolt.
- Te Kai...
- Hm? - fordult felém.
- Neked van valamilyen háziállatod? - kérdeztem. Meglepetten meredt rám.
- Most mi van?
- Semmi. Csak eddig nem is érdeklődtél felőlem. - mosolygott. - Egyébként jól érzékeled. Volt egy kutyám. Tavaly veszítettem el. Öreg volt már szegény és el kellett altatni. - láttam, hogy fáj neki az emlék, de már túl van a dolgon.
- Sajnálom.
- Nem kell. Ez az élet rendje.
- Hogy hívták? - kérdeztem.
- Áfonya.
- Áfonya? - mosolyodtam el. Kai bólintott.
- Igen. Egy fekete labrador volt.
- Akkor ezért a neve? - vigyorogtam.
- Dehogy. Miután hazavittem, belehempergett az áfonyába. - felnevettem.
- Tényleg?
- Igen. Ne nevess! Tudod milyen nehéz volt lemosni utána? - kérdezte. Nem hallgattam rá, még nagyobb nevetésben törtem ki, ahogy elképzeltem. Kai is vigyorgott a dolgon, vagy rajtam, nem tudom. Olyan dél körül láttam Mentán, hogy kijátszotta magát és fáradt.
- Szerintem mi megyünk. - mondtam Kai-nak, mikor a kutyus, szó szerint, beledőlt az ölembe.
- Ilyen hamar? - lepődött meg a fiú.
- Dél van. Azért elég sokat kint voltunk. - Kai kicsit elhúzta a száját. Eszembe jutott amit mondott, hogy egyedül van. Talán ezért jár állandóan a nyakamra? Jutott eszembe.
- Te is szeretnél jönni? - önkéntelenül kérdeztem meg tőle, szinte azonnal vissza akartam vonni.
- Komolyan? - csillantak fel a szemei. Bólintottam.
- Akkor megyek. - nem tudom miért kérdeztem meg. Nem vagyok normális! De már nem tehettem semmit. Kimentünk a parkból és a házam felé vettük az irányt.