4. Ki az a Kim Jong In?

- Szia! Kai vagyok! - mutatkozott be a srác. Luhan egy ideig még csorgatta a nyálát, majd visszatért közénk és ő is meghajolt.
- Szia! Luhan. - Kai elvigyorodott.
- Szomorúnak tűnsz. Minden rendben? - Luhan nem tudta mit feleljen. Rám pillantott, majd vissza Kai-ra.
- Öhm... Mondjuk.
- Naaa, mosolyogj egy kicsit! - Luhan halványan derült kicsit a fiú kérésén, mire az vállon veregette.
- Na látod? Sokkal jobban nézel ki! - itt éreztem a késztetést, hogy közbeszóljak.
- Ki lehet menni! - szóltam a vendégemre, mire mind a ketten felém kapták a tekintetüket és értetlenül szólaltak fel.
- Miért? - tök egyszerre. Remek!
- Mert nem ez az a hely, ahol enni szokás! Kai, menj ki és rendelj onnan, Luhan, te meg vedd fel a rendeléseket légyszíves!
- De, miért nem maradhatok itt? - nyafogott tovább Kai. Legszívesebben bevertem volna neki, de megpróbáltam visszafogni magam.
- Mert idegesítő vagy! - válaszoltam a fejemet fogva. Hirtelen Luhanra pillantottam, aki csillogó szemekkel meredt rám. Ez tipikusan az a nézése, amit akkor szokása bevetni, amikor akar valamit.
- Luhan, fejezd be! Nem hatsz meg! - de nem hallgatott rám. - Luhan! - percekig bámult rám, mire nagyot sóhajtottam.
- Jó, maradhat! De, te menj vissza dolgozni! - szóltam hyungra, aki bólintott és kiment a konyhából.
- Igazán aranyos. - állapította meg Kai, mire tarkón vágtam.
- Felejtsd el! Nemrég érte egy csalódás és csak megbántanád! - Kai vállat vont és leült a tegnapi helyére. Ismét választott magának valamit, amit elkészítettem és leraktam elé. Viszont elkövettem, egy hatalmas hibát. Nem emlékeztettem a szabályokra, így simán leoltotta amit főztem.
- Túlsóztad. - állapította meg teli szájjal.
- Akkor köpd ki.
- Nem pazarolok. - vont vállat. Megcsóváltam a fejem. Ekkor Luhan lépett a konyhába és csillogó szemekkel nézte Kait. Meg kellett akadályoznom, hogy belezúgjon.
- Luhan, beszélhetek veled egy kicsit? - a fiú meglepetten pillantott rám, és mivel nem reagált, karon ragadtam és a mosókonyhába vonszoltam.
- Nem is mondtad, hogy az az idegesítő vendéged ilyen jól néz ki! - vigyorgott.
- Ne csináld ezt! - figyelmeztettem. Meglepetten nézett rám az idősebb.
- Mit?
- Ezt! Ne zúgj bele már most, nem is ismered! - kérlelően néztem rá.
- Jaj, neked is tetszik? - döbbent meg.
- Mi? Nem! - ellenkeztem azonnal. - Még csak az kéne! Csak azt mondom, hogy talán nem kéne azonnal belezúgnod, azok után ami történt. - Luhan elgondolkodott egy pillanatra.
- Hm, igazad lehet. Olyan kedves vagy Do! - ölelt át. - Rendben! Megígérem, hogy nem fogok belezúgni és meghagyom neked! - szalutált.
- Mi?
- Jaj már! Ne mond, hogy egy kicsit sem tetszik! - tette csípőre a kezét.
- Kicsit sem tetszik. - vágtam fapofát.
- Ne mááár! Hogy lesz így neked valakid? - döbbent le.
- Nem akarok senkit sem! - fontam össze a karjaim. Luhan csak megcsóválta a fejét és értetlenkedve ment vissza dolgozni. Én is követtem, de a konyhába lépve, szörnyű látvány fogadott. Kai a lábas fölött görnyedt és mereven nézte a forró levest.
- Te mit csinálsz? - léptem oda.
- Csak megnéztem mit főzöl. - állt félre. - Nyugi, nem nyúltam hozzá.
- Ajánlom is, különben az én moslék főztöm lesz az utolsó amit ettél! - fenyegettem meg, mire hangosan felröhögött. Nehezen fogtam vissza magam, hogy ne mosolyodjak el. A jókedve ragadós volt, mert végül csak egy fejrázással intéztem el és nem egy tarkón baszással, mint ahogy azt terveztem. Luhan, olyan tíz körül lépett le, azt mondta, hogy elfáradt és egyedül akar lenni kicsit. Elengedtem, hiszen nem hivatalosan dolgozott itt.
- Köszi Do! Tényleg elvonta a figyelmem a tegnapról! - ölelt meg, majd elment. Szokás szerint, én zártam az éttermet.
- Jaj, ne! - nyögtem, mikor megláttam, hogy Kai rám vár. - Neked nincs jobb dolgod? - kérdeztem mellé érve. A fiú vállat vont.
- Nem igazán. Ráérős vagyok! - vigyorgott.
- Remek! - szerencsére, a buszról ismét én szálltam le előbb, így utolsó pár métereimet, nyugalmasan tehettem meg. Otthon a szokásos fürdés, olvasás után, lefeküdtem aludni.
Reggel, szokás szerint korán keltem és elvégeztem reggeli teendőimet. Épp nekiláttam az olvasásnak, mikor csöngettek az ajtómon. Ne Kai legyen! Ne Kai legyen! Imádkoztam magamban és kinyitottam az ajtóm.
- Jó reggelt Do! - vigyorgott Luhan.
- Neked is hyung! Hogy-hogy ilyen korán? - engedtem be. Meglepődtem. Luhan sosem szokott ilyen korán felkelni, hiszen... Mondom. Olyan mint egy hatéves!
- Csak benéztem, hogy adjak valami! - lépett a nappaliba és szembefordult velem.
- Mit? - kérdeztem, de Luhan elkezdett mással foglalkozni.
- Annyira szürke itt minden! Nem akarod kifesteni a falakat? - kérdezte és össze vissza kezdett forgolódni.
- Nem! Inkább mond, hogy miért vagy itt! - fogtam a fejem.
- Tegnap, mikor hazamentem, nagyon rossz érzés volt, hogy nem vár senki. Egy üres lakás, nem éppen a legjobb dolog, amit el tudok képzelni. Aztán eszembe jutott, hogy neked sokkal rosszabb, mert neked házad van és nem lakásod. Tudom azt mondtad, hogy nem akarsz magadnak senkit, de... Mindenkinek szüksége van egy társra. - magyarázta lelkesen.
- Mire akarsz kilyukadni? - kérdeztem gyanakodva, mire letette a táskáját és kicipzározta.
- Nem akarom, hogy egyedül legyél, ezért hoztam neked valakit. - a hátizsákból, egy fehér fejecske bukkant elő.
- Jézus! Ő ki? - kérdeztem döbbenten és közelebb léptem. Luhan átadta nekem a fehér gombócot.
- Ma reggel vettem neked a kisállat kereskedésben. - vigyorgott. Most komoly, hogy Luhan beállított hozzám egy kutyával? A kis, fehér állatka, végignyalta az arcom, mire elmosolyodtam.
- Remélem örülsz neki! - mosolygott rám Luhan.
- Hogy örülök-e? Imádom! - vigyorodtam el.
- Jaj de jó! Azt hittem már nem akarod elfogadni. Először szürkét szerettem volna, mert tudom, hogy imádod, ha mennek egymáshoz a dolgok, de ő annyira megtetszett, hogy nem volt szívem otthagyni. - magyarázta Luhan. Hogy lehet valaki ennyire szeretni való?
- Mi lesz a neve? - pislogott Luhan nagyokat.

- Nevezd el te! - fordultam felé.
- Én? Miért én?
- Mert tőled kaptam. - az őzike elmosolyodott, majd elgondolkodott egy pillanatra.
- Legyen Menta. - kicsit meglepett a válasza.
- Menta? Jó! De miért pont Menta?
- Mert idefele jövet, vettem magamnak mentolos cukrot és pont olyan fehér színe volt, mint neki. - adta meg az egyszerű választ. Mosolyogva emeltem égnek a tekintetem. Végül Luhan, sietősen távozott és magamra hagyott a kutyussal.
- Szóval... Ketten vagyunk. - simogattam meg a fejét és letettem a földre. Menta rögtön csóválta a farkát és nyüszíteni kezdett.
- Éhes vagy? Jó, holnap beszerzek kutyakaját, de ma be kell érned, a maradék hússal tegnapról. - kitettem egy kis tányérra a husikat, amit egy szempillantás alatt el is tüntetett, majd a fotelomba mászott és elaludt. Mosolyogva simogattam meg a kis buksiját és egy könyvel a kezembe leültem a kanapéra, hogy folytathassam a regényemet, mielőtt dolgozni megyek.