2. Ki az a Kim Jong In?

Kai... Fura neve van.
- Kai, csak így egyszerűen? - néztem rá meglepetten. Ő bólintott, mire kicsit megráztam a fejem, hogy visszatérhessek lélekben.
- Szóval, mi bajod a főztömmel? - kérdeztem, kicsit nyugodtabban, de még mindig eléggé idegesen.
- Csak annyi, hogy valamiért mindig elrontasz benne valamit. - vont vállat. Döbbenten meredtem rá.
- És mit? - sziszegtem a fogaim közt.
- Például a csirkét rendszeresen. Vagy túlsütöd, vagy száraz, vagy sótlan, vagy túl zsíros és

sorolhatnám még. Kártérítést érdemelnék. - legszívesebben hozzávágtam volna a serpenyőm.
- Én érdemlek kártérítést ezért a beszélgetésért. - fogtam a fejem.
- Micsoda? - pislogott rám, mint aki rosszul hallotta.
- Őszintén, ha ennyire moslék ételeket készítek, megjegyzem, csak szerinted, miért nem keresel másik éttermet?
- Gondoltam föláldozom magam és segítek neked azzal, hogy mindig megmondom mi a probléma. Legalább fejlődsz és kijavítod a hibákat. - vigyorgott rám. Bennem felment a pumpa. Ezek szerint, szerinte nekem, most hálásnak kellene lennem és összetehetem a két kezem. Olyan ideges lettem, hogy elvettem az épp közelembe járó pincértől a kancsót és leborítottam tartalmával az ifjú vendéget. A körülöttünk tartózkodók, döbbenten néztek ránk.
- Látom nem bírod a kritikát. - köpte ki Kai a vizet a szájából.
- Örülj, hogy csak ennyit kapsz. Tűnés kifelé! - mutattam az ajtóra.
- És mi van azzal, hogy a vendégnek mindig igaza van? - mosolygott féloldalasan.
- Nálunk ez nem érvényes! - a fiatal fiú összeszedte a cuccait a kijárat felé indult.
- Fizetni ki fog? - néztem utána.
- Leöntöttél egy kancsó vízzel! A minimum, hogy a vacsimat ma te állod! - kacsintott és kirobogott az ajtón. Hát ilyet! Ez komolyan fölháborító!
- Maguk, mit néznek? - fordultam kissé idegesen a vendégeimhez. - Egyenek! Azért vannak itt, nem? - mérgesen puffogva rohantam vissza a konyhába és olyan szitokszavakat szórtam, hogy még a pincérek is meglepődtek, pedig jól ismernek.
- Na? Mi volt? - kérdezte Luhan teli szájjal.
- Semmi. Elküldtem.
- Helyes! Csak keményen Kyungsoo! - vigyorgott. Megforgattam a szemeim és folytattam a főzést. Az legalább megnyugtat. Este, miután kiürült az étterem, hazaindultunk Luhannal.
- Beszéltél mostanában Baekhyunnal? - kérdezte Luhan útközben.
- Épp tegnap. Kérdeztem ráér-e a hétvégén, de azt mondta nem jó.
- Felszedett valakit? - csillantak fel az őzike szemei.
- Nem tudom. Nem mondta. De, mi azért csinálunk valamit? - kérdeztem Luhant, mire lehajtotta a fejét.
- Háát, lehet nem érek rá. - magyarázkodott.
- Miért? Mit csinálsz? - nem lepett meg. Hétvégén általában hazautazik.
- Anyumékat látogatom meg. Nagyinak lesz szülinapja és még ajándékot is kell vennem neki.
- Van valami ötleted? - kérdeztem.
- Egyenlőre nincs. Olyasvalamit akarok, amire szüksége van. Nem szeret haszontalan dolgokat kapni. - gondolkodott el. - Talán kötényt kéne vennem neki. Az hasznos és mind régi ami van neki. - én csak mosolyogni tudtam rajta. Annyira jólelkű és figyelmes, hogy nem értettem miért bünteti az ég olyan faszfejekkel, mint az előző pasijai. Otthon még gyorsan felhívtam Baeket, hogy megtudjam, hogy van mostanság.
- Hallo? - szólt a telefonba.
- Hyung! Szia! Itt Do! - ültem a kanapémba.
- Kyungsoo! Szia! Mi újság?
- Nem sok minden, de lenne itt egy kis probléma. Luhan holnap randizni megy.
- Ó, csak nem?
- De. - hallottam hangján, hogy tudja mire akarok kilyukadni.
- Remek. Megint vehetek piát. Komolyan, kiiszik a vagyonomból!
- Ne legyél ilyen! Csak állj készenlétben, jó?
- Oké! Csak ezért hívtál, vagy van más is? - kérdezte kissé türelmetlenül.
- Mi ez a nagy sietség? - csodálkoztam el. - Otthon vagy nem?
- De... - valamit elhallgat.
- Van veled valaki, ugye? - vigyorodtam el.
- Na jó, tényleg van! - vallotta be.
- Ezt nem hiszem el! Te bepasiztál? - nevettem föl. Hallottam Baekhyun hangján, hogy nagyon kínlódik a válasszal.
- Jó, igen! Van valakim! - nyögte ki. Ledöbbentem. Ezt egy szóval sem említette.
- Mióta? Miért nem mondtad? - tettem fel a kérdéseim.
- Körülbelül öt hónapja vagyunk együtt. És azért nem mondtam, mert nagyon szar érzés úgy boldognak lenni, hogy tudatában vagy annak, hogy a legjobb barátod, nemrég szakított. Megint! - fakadt ki.
- Logikus. - bólintottam. Hát, igen. Luhan mellett, csak óvatosan lehet valakid. Beszélgettünk még egy kicsit, majd leraktuk a telefont, hiszen Baekhyunnak vendége volt. Elvégeztem a szokásos esti rutinomat, vagyis fürdés, fogmosás és egy kis filmnézés, majd lefeküdtem aludni, hogy másnap időben kelhessek. Bár a délelőtti órákban nem én voltam bent, mint séf, de át kellett néznem a bevételeket, utalnom a béreket, meg hasonlók. A délelőttjeim általában így mennek el. Frissítem a honlapot, új recepteket találok ki és olvasok. Nem egy izgalmas program, de nekem megfelelt. Nyugodtak az ilyen percek és nem idegesen megyek dolgozni. Az interneten elolvastam a szokásos híreket és mosolyogva kattintottam egy bejegyzésre, ami történetesen az Eldorado-ról szólt.

"Az Eldoradoban, nemcsak az ételek ízletesek, hanem a vendéglátás is különösen kellemes. A hely hangulatos és csendes, a pincérek tisztelettudóak és az ételek csodásak. Az ízek harmonizálnak, a felszolgálás pazar, olyan finom, mint amilyen jól néz ki. Csak ajánlani tudom mindenkinek, a város legjobb étterme!
Kim Jong In"

Mosolyogva néztem a pontozásom. Ötből ötöt adott. Minden vágyam volt, hogy találkozzam ezzel az emberrel. Volt egy kis időm, így sétálgatni terveztem, de ez megdőlt, mikor hívás érkezett Luhantól.
- Szia! Mi a baj? - kérdeztem.
- Semmi. De, figyi, gyere át! Segítened kell.
- Miben? - vettem a kabátom.
- Mit vegyek fel? - kiléptem a házból és bezártam az ajtót.
- Honnan tudjam? Te vagy aki folyton randizik. - vontam vállat. - Nincs valami bevált?
- Jaj, ne csináld már! Légysziiii! - nyafogott, mire hangosan sóhajtottam egyet.
- Jó, mindjárt ott vagyok. - tettem le a telefont és egyenesen Luhan lakása felé vettem az irányt. Felmentem a hetedikre és bekopogtam az ajtón.
- Szia! Na? Mi a helyzet? - léptem a lakásba. Mindig furcsának találtam a környezetet. Egyszerűen üvöltött róla, hogy LUHAN! Körülbelül, mintha egy hatéves lakna itt. Na jó, egy rendes hatéves, de hatéves. A falak színesek, mint a szivárvány, semmi sem egyforma, minden egyedi, mégis jól néz ki. Szöges ellentéte az én házamnak, ahol minden egyforma és mennek egymáshoz a dolgok. Luhan szobájában, kivételesen hatalmas rumlit találtam.
- Itt meg mi történt? Robbantottál valamit? - néztem körül döbbenten.
- Nagyon vicces. - öltött nyelvet. - Nézd, én ezt gondoltam felvenni mutatott egy pólót és egy szűk farmert.
- Szerintem jó.
- Akkor ezt veszem fel. - mosolyodott el és elkezdett átöltözni. - Te, Do! - szólalt meg hirtelen. Kérdőn pillantottam rá.
- Te hiszel a nagy Ő-ben? - anyám, mond, hogy nem hiszi, hogy ez a srác lesz az! Imádkoztam magamban, miközben válaszoltam neki.
- Nem. Miért? - kérdeztem félve. Vállat rántott.
- Én hittem, de kezdek elbizonytalanodni. Talán soha nem fogok rátalálni arra a személyre. - nézett rám szomorúan. Helyben vagyunk!
- Most miért mondod?
- Ugyan Do! Ismersz! Több pasit láttam, mint vidámparkot. Ráadásul egyik sem volt komoly. - rogyott az ágyra.
- Szerintem túlreagálod. - csóváltam a fejem. - Huszonnégy éves vagy. Annyi lehetőséged van, mint égen a csillag. - reménykedve nézett fel rám.
- Azt mondod?

- Még jó, hogy! Egy szép napon, mikor nem is számítasz rá, jön majd egy fiú, aki boldoggá tesz. - mosolyodtam el. Luhan felpattant az ágyról és szorosan magához ölelt.
- Olyan kedves vagy! - elengedett, majd az órára pillantott. - Úúú, elkésem! Menjünk! - egy darabig együtt ballagtunk, majd elváltak útjaink. Ő balra, én jobbra. Sietősen szedtem lábaimat és éppen koppanásra sikerült beérnem az étterembe, ahol gyorsan átöltöztem és beálltam a tűzhely mögé.