1. Ki az a Kim Jong In?

Kyungsoo:

A főzés az életem. Gyerekkorom óta tudtam, hogy szakács leszek. Már a nagymamám és az apukám is ebből keresték a kenyeret, így nem is csoda, hogy az én szívembe is ez az elhatározás élt. Erre törekedtem, ez volt az álmom. Egy saját étterem. Persze az idáig vezető út, nem volt épp zökkenőmentes, de elértem a célom és lassan már egy éve, hogy megnyitottam az Eldorado-t. Az étterem jól ment, rengetegen jöttek és elégedetten távoztak. Szerettem, ha az emberek jóízűen eszik a főztöm. Bármikor is írnak erről a helyről, mindig elolvasom az ételkritikusok véleményét. Különösen egyét élvezem. A neve Kim Jongin. Nem tudom ki lehet, de mindig szépeket ír rólam és az egekbe magasztalja az ételeim. Egyszer szívesen találkoznék vele. A probléma csak az, hogy fogalmam sincs, hogy néz ki. De, talán majd egyszer.
- Do, kell még egy adag sült lazac a nyolcas asztalhoz! - szólt be Luhan a konyhába.
- Oké! Egy pillanat! Szóltam vissza. - ja, igen. Luhan. Valójában, ő nem itt dolgozik, csak néha, ha van ideje, bejön, hogy segítsen. Hol mosogat, hol asztal töröl, leadja a rendelést, kiviszi az ételeket. A vendégeim, főleg a női egyedek, pedig imádják, mert tisztelettudó, kedves és nem mellékesen, jól is néz ki. Egyetlen problémája van. Túl gyorsan lesz szerelmes. Nagyon könnyen bízik meg emberekben és nem egyszer ejtették már át. Ilyenkor nekem és Baekhyunnak kell a lelkét ápolni, ami egy egész éjszakás procedúra és szabadnapot kell kivennem. Ez persze önmagában nem baj, én igazán nagyon szeretek segíteni a barátaimnak. Az egyetlen bökkenő, hogy ez heti program. Nem tudom hogy csinálja. Minden héten felszed valakit a kis őzike és nem sokra rá, szakítanak. De nem tud leszokni arról, hogy ne legyen valakije. Borzasztóan önfejű. Gyorsan elkészítettem a lazacot és kiadtam Luhannak.
- Főnök! - szólt be egy másik pincér. Kérdőn pillantottam a fiatal fiúra.
- Igen?
- Az egyik vendég visszaküldte a csirkét. Azt mondja nem elég sós.
- Már megint? Mond meg neki, ha baja van vele, sózza meg maga. - feleltem idegesen. A pincérem kissé döbbenten meredt rám. Nem tudta, hogy viccelek, vagy komolyan gondolom. Felsóhajtottam és elvettem a tányért, hogy egy új adagot készítsek.
- Mond a drága vendégünknek, hogy egy pillanat. - nem tudom ki lehet ez a srác, de mióta megnyitottam, azzal szórakozik, hogy különböző kifogásokkal, visszaküldi az ételt. Kezdett nagyon betelni nálam a pohár. Gyorsan csináltam egy újabb adag csirkét és kiküldtem. Luhan ekkor ért vissza, keze roskadásig telve volt tányérokkal.
- Apropó Do, holnap nem tudok bejönni, ha nem probléma. - kiáltott ki a mosókonyhából.
- Miért? Mit csinálsz?
- Randim van. - ó, ne!
- Randid? Kivel?
- Seung a neve. Tegnap ismertem meg. - úgy csillogtak a szemei, hogy bevilágították az egész térséget.
- Biztos, hogy ez jó ötlet? Mármint, nemrég szakítottál Sung-al.
- Yong.
- Mi?
- Yong volt a neve. Sung az a három héttel ezelőtti barátom volt. - magyarázta. Ja, bocs. Igaz, ezen akadjunk föl.
- Mindegy. Nem ez a lényeg. Csak annyit mondok, hogy vigyázz magadra. - Luhan elmosolyodott és átölelt.
- Jaj Do! Annyira aranyos, hogy így aggódsz. Nyugi. Vigyázok! - vigyorgott, majd visszafordult a mosogatóhoz. Megcsóváltam a fejem. Hogy lehet, hogy ennyire gyerekes, miközben van köztünk három év, ráadásul az ő javára. Visszatértem a főzéshez, hisz nem lett volna értelme leállni veszekedni. Úgyis az lesz, amit ő akar. Megint vehetem a fagyikat, Baekhyun meg a piákat. Csapatmunka.
- Főnök. Az úr megint visszaküldte az ételt. - hallottam meg pincérem hangját.
- Ezúttal mi nyűgje van? - kérdeztem feszülten. A fiú letette a tányért a pultra.
- Azt állítja, hogy száraz a csirke.
- Száraz a... Jó, egy pillanat és kész a következő adag. - küldtem el ismét szegényt. Kezdett elegem lenni ebből a vendégből. Nem vagyok az a tömeg előtt veszekedős fajta, de kihozza belőlem, ha nem tesz le erről sürgősen.
- Hú, ezt kinek csináltad? - kérdezte Luhan, ahogy kijött a mosókonyhából.
- Hm? Mit?
- A csirkét. Tök érintetlen.
- Ja, csak annak az idióta vendégnek. De állítása szerint túl száraz. - vontam vállat. Luhan belekóstolt.
- Ez hülye! Megehetem? - kérdezte. Furán néztem rá, de végül legyintettem. Legalább nem veszik kárba. Újrakezdtem az egészet. Megsütöttem a csirkét, hozzá a rizst köretnek, és közbe beszélgetésbe kezdtem Luhannal.
- Szóval, hol ismerted meg ezt a fiút? - kérdeztem.
- A bárban ahová járok. Véletlenül leöntöttem magam a koktélommal és segített kiszedni a pólómból a foltot. Nagyon figyelmes volt.
- Vagy csak látni akart felső nélkül. - közöltem az ésszerűbb magyarázatot.

- Ugyan Do. Annyira pesszimista vagy. - legyintett. Ez a baj vele ilyenkor. Az ész érvek nem hatnak rá. Idő közben, kiadtam a következő adag csirkét is.
- Inkább realista. - ellenkeztem. Luhan csak felhümmögött, de nem válaszolt. Szerintem valahol ő is tudta, hogy igazam van, csak nem akarta beismerni. Sem nekem, sem magának. Bárcsak összeakadna végre egy normális fiúval! Gondolkodtam el. Bár ez, szinte kizárt dolog volt. Luhan a rossz fiúkra bukott. Nem direkt, csak megérzi. Ilyen alkat. Gyorsan lesz szerelmes és a hülyékre bukik. Rossz párosítás. Persze, engem is folyton nyaggat, hogy kellene nekem valaki, de... Én nem akarok. Itt van az éttermem, amit szeretek, nincs szükségem szerelemre ahhoz, hogy boldog legyek. Nyűg nélkül is megvagyok, köszönöm.
- Főnök! - hallottam ismét, pincérem hangját.
- Mit mondott? - kérdeztem idegesen.
- Túl sós.
- Miért hagyod, hogy mindent kifogásoljon? Állj ki magadért! - meredt rám Luhan.
- Nem hagyom! Megyek és beszélek vele! Ez már több a soknál! Melyik asztal? - kérdeztem idegesen.
- A hármas. - felelte a srác kissé megrökönyödve. Megragadtam a tányért és dühösen mentem végig az asztalsorok között.
- Elnézést! - szólítottam meg a fiatal srácot. Kérdőn nézett fel rám, majd mikor rájött ki vagyok, pimaszul elmosolyodott.
- Igen? - kérdezte összefont karokkal.

- Te küldted vissza? - tettem le elé, de olyan ideges voltam, hogy a fele mellé ment.
- Így van!
- Csak azt magyarázd meg. Mi a fenének jársz ide, ha minden áldott nap, visszaküldöd? Komolyan, mit képzelsz te magadról? Mégis ki vagy te? - kérdeztem emelt hangon. Ha szemmel ölni lehetett volna, a srác már rég halott lenne.
- Kai! - válaszolta nyugodt hangon, mintha csak az időjárást jelentette volna. Az első gondolatom pedig az volt, hogy lehet valakinek ilyen nevet adni? Szóval Kai!