My psychiatrist 16

Suho:

A telefon kiesett a kezemből. Ziháltam, könnyek folytak az arcomon. Nem, nem történhet meg! A kórházból telefonáltak. Lay balesetet szenvedett. A hídra akart ráfordulni, de túl gyorsan hajtott és a szembe jövő kocsi is szabálytalankodott. Lay a kocsival együtt a folyóba zuhant. A tűzoltók csak nagyon nehezen tudták kiszedni az autóból és egyből a sürgősségire kellett vinni, mert nem volt stabil az állapota. Egyből a kórházba mentem és írtam üzenetet Luhanéknak is. Amint elértem a helyszínt, berongyoltam és megkérdeztem, hogy hol van Lay. A szívem fájdalmasakat ütött. Épp akkor értem oda, mikor kijött az orvosa.

- Hogy van? - kérdeztem mindenféle bevezetés nélkül. Az orvos nem felelt. Beharapta az alsó ajkát és a papírjaira nézett.

- Hogy van? - a sírás kerülgetett. A doktor végre rám pillantott és sajnálkozó arckifejezéssel fogta meg a vállam.

- Nagyon sajnálom!

- Ezt, hogy érti? - szinte megállt bennem az ütő. - Ugye nem...?

- Nem halt meg, de nagyon súlyos az állapota. Kérdéses, hogy túléli-e az estét. - elsírtam magam. Nem veszíthetem el! A földre rogytam és a tenyereimbe temettem az arcom. Lay nem halhat meg.

- Mi történt? - Sehun és Luhan álltak meg mellettem. Döbbenten néztek hol rám, hol az orvosra, aki őket is tájékoztatta. Luhan körülbelül ugyanúgy reagált, mint én. A könnyei megállás nélkül folytak. Egyedül Sehun tudta tartani magát és próbált minket vigasztalni. Lay orvosa végül beengedett, de csak egyikünket. Leültem a fiú ágya mellé és megfogtam a kezét. Az hideg volt és élettelen. Egyedül a pulzusszámláló pittyegése volt ami biztosított arról, hogy Lay nem halt meg.

- Lay! Könyörgöm! Ne hagyj itt! Szükségünk van rád! - mondtam neki, pedig tudtam, hogy nem hallhatja. - Lay, én annyira, de annyira szeretlek! - zokogtam fel. Ekkor a gép éles sípolásba kezdett. Nagyon megijedtem. Másodperceken belül, orvosok rontottak a szobába. Engem kiküldtek és megkezdték Lay újraélesztését.

- Mi történt? - kérdezte Luhan ijedten.

- A pulzusszámláló sípolni kezdett. - lerogytunk a padra és magunk elé meredve néztük az ajtót. Körülbelül egy óra telhetett el, mikor kijött az egyik orvos és közölte, hogy menjünk haza.

- Rendbe jön? - kérdeztem.

- Nem tudjuk. Reméljük! - hazamentünk, de nem tudtam aludni. Nagyon-nagyon féltem. Alig vártam, hogy másnap reggel legyen és visszamehessek a kórházba.

- Na, javult az állapota? - kérdeztem Lay orvosát, mikor másnap hajnalban beállítottam a kórházba.

- Hát, túlélte. Tegnap másfél órán keresztül kellett újraélesztenünk, de az állapota még mindig kérdéses. Ha az elkövetkezendő időben nem produkál ehhez hasonlót, talán életben marad. - magyarázta az orvos.

- Hogy érti, hogy "talán"? - kérdeztem. A férfi rám nézett.

- Belezuhant a folyóba. A feje súlyos sérülést kapott és kómában van. Őszinte leszek magával. Arra, hogy a barátja életben marad, körülbelül negyvenöt százalék esélyt látok. De reméljük a legjobbakat. - egyáltalán nem bántóan mondta. Sőt, együtt érzően beszélt velem, mégis dühös lettem. Természetesen nem az orvosra, hanem az életre. Határozott tekintettel néztem a doktorra és megszólaltam.

- Meg fog gyógyulni. Lay mindig is kivételes ember volt. Nem adja fel és tudom, hogy ismét kivétel lesz. - az orvos bólintott, majd távozott. Az elkövetkezendő egy hetet a kórházban töltöttem. Folyton beszéltem Layhez, meséltem neki. Hittem abban, hogy rendbe fog jönni. Pedig nem mutatta jelét, hogy jobban lenne. Az állapota hol rosszabbodott, hol jobb lett. Végül a következő hét végén, az orvosok stabilizálást állapítottak meg nála, így már nem volt életveszélyben, de kómában maradt. Lay! Gyógyulj meg! Kérlek!

Lay:

Amikor kinyitottam a szemeim, mintha tejben úsztam volna. Minden fehér volt. Sehol semmi, csak

egy nagy fehérség.

- Hé! Valaki! - kiabáltam, de senki sem válaszolt. Körbenéztem, de nem láttam senkit. Hol vagyok?

- Kómában! - hallottam egy hangot a hátam mögött. Egy srác állt velem szemben.

- Te meg ki vagy? - kérdeztem.

- A nevem Xiumin. - vigyorgott és megmozgatta hatalmas szárnyait.

- Angyal vagy? - kérdeztem kissé fintorogva. A fiú felkuncogott.

- Ja, valahogy úgy. Igazából én is egy baleset áldozata lettem, de valaki odafönn úgy gondolta, hogy remek feladat lenne számomra ha lelket öntök a kómában lévő emberekbe. - magyarázta.

- Akkor nem halok meg? - kérdeztem bizonytalanul.

- Ez csak tőled függ. - vont vállat. - Minden esetre, szeretném megmutatni, hogy mi is történik amíg te alukálsz! - vigyorgott. Megragadta a kezem és kivezetett a fehér ködből. A kórházi szobámban találtuk magunkat, ahol Suho nagyban beszélt hozzám.

- Apám, hogy mennyit bír dumálni! Ez már ijesztő! - állapítottam meg, mire Xiumin vigyorogva ütötte meg a vállam.

- Jaj, maradj már! Tök kedves, hogy itt ül egész nap és beszél hozzád!

- Egész nap? Nem csoda, hogy romlott az állapotom. - vigyorodtam el, ugyanis rettenetesen jól esett, hogy Suho ennyire izgul értem. Xiumin kivezetett a folyosóra, ahol a HunHan páros nagy izgalomba üldögélt.

- Azta! Még Sehun is itt van? - döbbentem meg.

- Bizony! - bólintott Xiumin. - Ő is aggódik érted. - bólintottam.
- Ez meglep, de érthető. Egyébként, hogy tudok felébredni? - kérdeztem a srácot, de ő vállat vont.
- Fogalmam sincs. Azt neked kell tudni.
- Mi? Akkor minek vagy itt? - kérdeztem idegesen. - Mi a fenének kellett megmutatnod, hogy mennyien oda meg vissza vannak, ha nem tudod, hogy kelek föl? - förmedtem rá.
- Azt hittem, ebből majd rájössz! - védekezett. Mély levegőt vettem.
- Tudod mit? Hagyjuk! Mi a legrosszabb ami történhet? Meghalok. És? Egyszer mindenkivel megtörténik. Suhonak amúgy is ott a barátnője. - fortyogtam magamban. Xiumin rám nézett.
- Ehhez képest nemrég mondogatta, hogy szeret téged! - most telt be a pohár.
- Elegem van! Nem is értem minek beszélgetek veled, mikor csak képzellek! Jobb dolgom is van, minthogy veled vitatkozom, például megpróbálok nem meghalni! - kezdtem el toporzékolni mint egy gyerek.
- Na ez az! - kiáltott fel Xiumin, mintha megtalálta volna az élet értelmét.
- Mi van? - néztem rá.
- Amit mondtál! Próbálsz életben maradni! Mert van értelme! Eddig mi volt? A munkás és ennyi! De most itt van Suho meg a többiek! Van értelme, hogy élj!
- Eddig is volt! Különben is, honnan tudod, hogy eddig csak a munkám volt? - néztem rá meglepetten.
- Azt hiszed nem tájékoztattak rólad? Őszintén, elég fura figura vagy, nehezen elviselhető, de Suho kedvel téged! Szükséged van rá! - mosolygott Xiumin. Elhúztam a szám, bár igazat adtam neki. Amióta ismerem Suhot, minden megváltozott körülöttem. Tudok értékelni dolgokat, amiket azelőtt nem. Eddig sosem tűnt fel, mennyire szép tud lenni az ég, a virágok, de most úgy érzem minden szép. Legalábbis volt.
- Xiumin... - szólaltam meg. - Mi van, ha nem kelek föl? - kérdeztem félve.
- Talán ami velem is. Jó helyre kerülsz, ez biztos. - vont vállat. Bólintottam. Xiumin szép lassan eltűnt, én pedig a földre rogytam. Mi lesz, ha nem ébredek fel?

Suho:
- Rettenetesen sajnálom! - ölelt át Sunny. Ebben a helyzetben, ő volt az egyetlen, aki képes volt megnyugtatni. Már négy hete, hogy történt az a baleset, ráadásul Lay állapota is elkezdett romlani. Megint kérdéses volt, hogy életben marad-e egyáltalán. Az idegeim kikészültek, nem alszom normálisan és étvágyam sincs. Luhanról pedig ne is beszéljünk, aki konkrétan kisírta a két szemét. Sunnynak is, csak most tudtam elmondani, hogy mi történt.
- Rendbe fog jönni! - próbált biztatni. Az ölébe hajtottam a fejem és ő simogatta a hajamat.
- Enned kellene! - szólalt meg ismét.
- Nem vagyok éhes! - ráztam meg a fejem.
- De rettenetesen lefogytál! Nézd, azzal nem érsz el semmit, ha kínzod magad! Hidd el, tudom mit érzel. Én is elvesztettem egy barátomat, még tizenhat éves koromban. Xiuminnak hívták. Elütötte egy kocsi. Én is így viselkedtem akkor, de hidd el, hogy ettől nem lesz jobb. - ránéztem. Hangja aggodalmas volt. - Fürödj meg, én addig készítek valamit enni. Legalább pár falatot nyomj le a torkodon, jó? - bólintottam és a zuhanyzó felé mentem. Kedvtelen voltam és reményvesztett. Szép lassan letusoltam, majd a tükör elé léptem és letöröltem róla a párát, ám ahelyett, hogy magamat pillantottam volna meg, Lay állt velem szemben. Hatalmasat kiáltva léptem hátrébb, de elcsúsztam és amikor megpróbáltam megkapaszkodni, levertem mindent a polcról. Sunny a hatalmas csörömpölésre rohant be.
- Mi történt? - kérdezte aggódva.
- Lay van a tükörben! - mutattam, de csak a saját képmásom volt ott. Sunny közelebb lépett és megsimogatta a hátam.
- Látod? Az éhségtől és a fáradtságtól még hallucinálsz is! Gyere! Kész a vacsora! - nagy nehezen lenyomtam a torkomon, de felőlem papír is lehetett volna a tányéromon, annyira nem éreztem az ízeket. Amíg Sunny mosogatott, felküldött, hogy menjek aludni, de csak forgolódtam az ágyamban. Jobb ötlet híján, a telefonom után nyúltam és felhívtam azt az embert, akivel olyan rég beszéltem már.
- Hallo? - kérdezte álmosan.
- Joonyoung? Szia! Itt az öcséd! - mondanom sem kell, nagyon megörült, de rögtön le is törtem, mikor meghallotta, hogy miért hívott. Próbált nyugtatni, de nem segített. Megígérte, hogy másnap első dolga lesz, hogy odajön a kórházba és akkor tudunk személyesen is beszélni. Ez némiképp megnyugtatott, de nem eléggé. Megint álmatlanul töltöttem az éjszakát. Forgolódtam, kibámultam az ablakon, Sunnyt simogattam. Reggel, már hajnalban elindultunk a kórházba, közben megint beszéltem Joonyoungal. Jól esett, hogy számíthattam rá, ahhoz képest, hogy annyiszor elutasítottam. Amikor beértünk, a doktor már ott volt és gondterhelt arccal nézett ránk.
- Hogy van? - kérdeztem félve.
- Nézzék! Nem lesz könnyű amit mondani fogok, de kérem hallgassanak végig. Nincs elég helyünk a kórházban és valahogy helyet kell csinálnunk. Yixing állapota annyira instabil, hogy... Ő is azok között van, akiket ma délben lekapcsolunk a gépekről. Sajnálom. - csak hallgattam, de alig jutott el a tudatomig.
- De nincs valami papír, amit alá kellene írni az engedélyezéshez? - kérdezte Sunny.
- Nincs élő rokon. Ráadásul erről nem is én döntök. Tegnap tudtuk meg mi is.
- Szóval... Vége? - kérdeztem halkan. Nem bírtam tovább. Szédültem, hányingerem volt, a fülem sípolt. Kezdett minden elhomályosulni. Lassan elsötétült előttem minden és már csak halk hangokat hallottam, amelyek engem szólongatnak.