2.5 I kill your father

Luhan:
- Te nem vagy normális! - förmedt rám Minseok, mikor elmeséltem neki a Sehunnal való veszekedésem.
- Jó, de mégis mit mondhattam volna? - dőltem el az ágyamon.
- Bármit! Nincs időd, még nem vagy jól... Bármit!
- Az a baj, hogy nem tudom elutasítani. - sóhajtottam fel.
- Na mindegy! Ha már így alakult, akkor megyek veled! - kiment a szobából, hogy készítsen vacsorát. Én közben az oldalamra fordultam és behunytam a szemeimet. A jelenet ismét lejátszódott előttem. Mikor Sehun kijelentette, hogy engem már nem szeret, görcsbe állt a gyomrom. Rettenetesen fájt, pedig tudtam. Megráztam a fejem és kimentem Xiu-hoz, hogy segítsek neki a vacsorában.

Sehun:

- Hol voltál? - kérdezte nagyi, mikor hazaértem.
- Csak kávéztunk Yerivel. - mosolyogtam rá.
- Ennyi ideig? Mekkora csészét kaptatok? - pislogott rám, mire felnevettem.
- Nem végig. Yeri elment, én meg megvártam Luhant! - nagyi elmosolyodott.
- Mostanában sokat vagy vele! Egyszer hozd el! Kíváncsi vagyok rá! - vigyorom lefagyott arcomról.
- A helyzet az... Hogy még mindig elég ellenséges. - húztam a számat. Nagyi kicsit szomorúnak tűnt.
- Akkor miért várod meg? - kérdezte, én pedig elgondolkodtam. Tényleg! Tulajdonképpen, miért is vagyok oda annyira?
- Azért... - kezdtem bele. - Mert szükségem van rá, mint barát! - feleltem. Nagyim közelebb lépett és megsimogatta az arcom.
- És ezt elmondtad neki? - megráztam a fejem. - Akkor beszélj vele! - mosolygott. Hálásan öleltem meg, majd a szobámba mentem és felhívtam Yerit, hogy beszélgessek vele kicsit.
Reggel arra gondoltam, hogy felkeresem Luhant, miután végeztem az egyetemen. De ez a tervem befuccsolt, ugyanis Luhan folyton Xiuminnal volt, így esélyem sem volt kettesben lenni vele. Ez elég zavaró volt. Pár hétig próbálkoztam vele beszélni, de mikor felhívtam, nem vette föl, az üzeneteimre pedig nem válaszolt. Nagyon rosszul esett, hogy így viselkedett velem.

Luhan:
A következő hetekben Sehun többször is keresni akart, de Xiumin elvette a telefonom, hogy még véletlenül se tudjak beszélni a fiatalabbal. Folyton Minseok mellett kellett lennem, hogy teljesen elhatárolódjak Sehuntól. Természetesen, szomorú voltam, de sikerült teljesen rendbe jönnöm és meggyógyultam. Kezdtem megfeledkezni Sehunról, ugyanis Xiumin mindig kitalált valami feladatot vagy programot, így időm sem volt a fiúra gondolni. Azonban a sors megint közbeszólt. Hetekkel később, épp otthon üldögéltem Xiuminnal, aki közben szinte beköltözött. Már késő délután volt, mikor kellemetlen érzésem támadt.
- Olyan hiányérzetem van! - szólaltam meg hirtelen.
- Csak beképzeled! - legyintett Minseok.
- Nem! Tényleg! - álltam fel a kanapéról. - Tudom már! A kávézóban hagytam a karkötőm! - csettintettem.
- Jó, akkor holnap megkeressük!
- Nem! Most megyek. Még vannak a kávézóba, csak félóra múlva zár! - ráztam a fejem. - Csak elszaladok és jövök vissza!
- Luhan! - kiáltott utánam Xiumin. - Nem mehetsz egyedül! - kapta el a karom.
- Nem hiszem, hogy összefutok Sehunnal! Ne aggódj! - mosolyogtam rá. - Sietek! - intettem és elrohantam. Negyed órámba telt, mire elértem a kávézót. A lányok már pakoltak.
- Szia Luhan! - mosolyogtak rám. - Itt hagytál valamit? - kérdezték.
- A karkötőm. Szerintem itt hagytam el. - magyaráztam.
- Oh, mi nem láttunk semmit! - néztek egymásra. - Egyébként, ma egy kicsivel előbb zárunk, mert dolgunk van. Nem baj, ha egyedül kell keresned? - kérdezték. Mosolyogva ráztam a fejem.
- Dehogy! Majd én zárok! További szép estét! - a lányok intettek, majd elmentek, én meg kerestem tovább a karkötőm.

Sehun:
Mikor megelégeltem, hogy Luhan teljesen ignorál, úgy döntöttem, hogy nem érdekel Xiumin, beszélek Luhannal. Estefelé járt az idő, mikor a kávézóhoz értem.
- Már bezártunk! - szólt pár lány, mikor látták, hogy be akarok menni.
- Igazából, keresek valakit! - magyaráztam az ittlétem okát.
- Már csak Luhan maradt benn. - válaszolt az egyik lány.
- Az jó! Pont ő kell! - mosolyodtam el.
- Oké, hát... Ő bent van! - elköszöntem a lányoktól, majd bementem a kávézóba.
- Luhan! - kiáltottam, de semmi válasz nem érkezett. Benéztem a mosdóba, ahol senki sem volt. Épp ki akartam menni, mikor szemeim megakadtak valamin. Közelebb léptem a mosdóhoz és lehajoltam, hogy fölvegyem a kis tárgyat. Ez Luhan karkötője! Állapítottam meg. Felismertem, hiszen öt éve is ezt találtam meg. Zsebre vágtam és az öltöző felé indultam, hogy megkeressem Luhant.

Luhan:
- Fene már, hogy nincs meg! - puffogtam hangosan. Mindent tűvé tettem, hogy megtaláljam a karkötőm, de sehol sem volt. Felforgattam az egész öltözőt, de nem lett meg. Szomorúan ültem az egyik székre. Az a karkötő sokat jelentett számomra. Anyukám, halála előtti napon adta nekem. Azt mondta, ez majd megvéd minden rossztól! Felsóhajtottam. Annyira magam alatt voltam, hogy csak fáziskéséssel vettem észre a kezet, amely felém nyújtja a tárgyat.
- Ez nem a tied véletlenül? - ijedten pattantam fel a helyemről.
- Sehun, a szívbajt hozod az emberre! - hátráltam a szekrényekig.
- Ne haragudj! - kért bocsánatot. - De megtaláltam a karkötőd! - mosolygott rám és felém nyújtotta. Szemeim felcsillantak.
- El sem tudod képzelni, hogy milyen sokat jelent ez nekem! - vettem el vigyorogva és rögtön fel is vettem. - Köszönöm! - Sehun közelebb lépett.
- Hetek óta nem tudlak elérni. - lehajtottam a fejem.
- Tudom.
- Nézd, nem tudom miért csinálod ezt, de kérlek hagyd abba! - megfogta az arcom és maga felé fordította. Szemei szomorúan csillogtak.
- Szükségem van a barátságodra, érted? - ölelt át. - Rettenetes volt ez az öt év. Könyörögve kérlek,

hogy ne lökj el magadtól. - kezeim önálló életre keltek és a fiatalabb dereka köré fonódtak.
- Ne haragudj. - kértem bocsánatot. Bár fájt, hogy csak barátként szeret, megesett rajta a szívem. Hiába, nem tudom távol tartani magamtól. Hiába próbálom, egyszerűen valaki vagy valami, nem engedi.
- Ugye nem mész el többet? - kérdezte halkan.
- Nem megyek! - feleltem neki. Elváltunk és szomorú mosolyt küldtem felé.
- Jut eszembe! Küldtem sms-t a bulival kapcsolatban is. Ezen a héten pénteken mennénk, amennyiben nektek is jó. - mosolygott rám.
- Nem hiszem, hogy lenne programunk. - gondolkodtam el.
- Remek! - vigyorgott a fiatalabb. Ezen én is elmosolyodtam, bár nem volt valami jó kedvem. Sehun hazakísért, amit hagytam neki.
- Visszaadom a tálcát, amin a nagyid sütije volt. - nyitottam ki a lakás ajtaját és bementünk.
- Szia Luhan, na meglett a... - jött Xiumin a konyhába, de mikor meglátta Sehunt, kikerekedtek a szemei. - Hát te? - pislogott.
- Luhan visszaadja a tálcánkat és már itt sem vagyok. - mosolygott a fiatalabb. Átnyújtottam neki a tárgyat, majd kiengedtem. Miután bezártam magam mögött az ajtót, a szobámba akartam menni, de Xiumin elállta az utam.
- Elmagyaráznád? - kérdezte.
- Megtalálta a karkötőm és megkért, hogy legyek a barátja. - sóhajtottam fel.
- Gondolom, te igent mondtál? - húzta össze a szemeit Minseok.
- Igen. - bólintottam. - Sajnálom, de tehetetlen vagyok a közelében! - temettem arcom a kezeimbe.
- Jól van! Nem baj, ha szeretsz valakit! Csak nehéz a felejtés! Tudom milyen ez! - ölelt át Xiumin. - Tudom milyen! - súgta.