3. I kill your father

Sehun:
Nagyon nem vártam ezt a napot. Semmi kedvem nem volt a konferenciához, főleg azért is, mert tudtam, hogy engem nem engednek majd be így egész nap, az irodában fogok rohadni. Az öltönyömet, meg az ingemet, betettük a kocsiba, majd elrobogtunk, nehogy apám elkéssen. Ő ment tárgyalni, én meg unatkoztam. Fel-alá járkáltam az épületben, tényleg nem értettem, hogy minek hozott el ide. Ráadásul ennek az egésznek, csak négykor volt vége, a bál pedig hatkor kezdődött. Az órára pillantottam. Dél van, éhes vagyok! Úgy döntöttem, leszarom. Kimegyek a városba és eszem valamit. Majd fél négyre visszajövök! Fogtam magam és kimentem az épületből. Bementem a városba és amint megláttam egy kisebb éttermet, szinte berohantam. Meg sem néztem, hogy mit rendeltem, csak legyen ehető. Amint kihozták, rögtön nekiestem, majd mikor befejeztem az evést, kifizettem és jólesően sóhajtottam fel. Felálltam és kimentem az utcára. Sétálgattam kicsit, meg nézelődtem. Az idő így sokkal jobban telt, mintha egy hatalmas épületben ülök, tök egyedül és teljesen feleslegesen. Ahogy terveztem, visszaértem időben, így apa nem tudta meg, hogy leléceltem kicsit. Bár így sem foglalkozott velem, mert a kollégái társaságában volt. Csak akkor jött oda, mikor készülődtünk a bálra és átöltöztünk.
- Nem szeretném, ha totál sötéten jelennél meg, így felvilágosítalak! Sikerült még egy szponzort

találnunk, így jobban fellendül a cég! - apa nyelvén ez annyit tesz, talált valakit, akit kizsebelhet és ettől most rohadt boldog. Csak bólogattam, megpróbáltam megjegyezni az információkat, hogy melyik szponzor mit és mennyit ad a cégnek, majd apával együtt, bevonultunk a hatalmas terembe, amely tömve volt emberekkel. Sosem szerettem, ha sokan vannak körülöttem, de megpróbáltam nem kimutatni feszengésemet. Apu közönség előtt, nagyon nyájasan tud viselkedni velem és büszkélkedik, hogy igen ez az ő fia. Két dolgom van csupán, mosolyogni és kussolni. Nagyon unatkoztam, mivel én voltam az egyetlen fiatal és nem volt társaságom sem, míg apám folyton beszélt, hogy milyen jól megy a cég. Én csak álltam mellette és számoltam a másodperceket.
- Mr. Oh! De jó, hogy látom, hogy van? - lépett hozzánk egy férfi, akit nem ismertem. Természetesen apám rögtön leállt vele beszélgetni. Én már kezdtem azon tanakodni, hogy észrevennék-e, ha lelépnék, de ekkor szemem megakadt a férfi mellett álldogáló felszolgálófiún. Kezében egy tálcát tartott, rajta pár pohárral, meg egy borosüveggel. Ahogy láttam, ő legalább annyira szórakozott jól, mint én. Unottan bámult maga elé, néha grimaszolt is, majd végre rám emelte a tekintetét. Ekkor mosoly kúszott az ajkaira, olyan tipikusan "Részvétem!" vigyor volt ez, amitől majdnem elnevettem magam, de ezt nem tehettem meg, így inkább én is csak visszamosolyogtam a fiúra.
- ..., hogy nagylelkűségét megköszönjem, kérem kóstolja meg a legjobb borunkat. Direkt önnek tartogattam! - ekkor a fiú ismét felvette az unott arcát és töltött két pohár bort. Apám végigmérte a srácot és gúnyosan megszólalt.
- Elég borzasztó azt látni, hogy ilyen fiatal fiúk, már dolgoznak, ahelyett, hogy tanulnának! - ivott a poharába. A férfi csak nevetett, de a srác nem hagyta, hogy zavarba ejtsék. Legnagyobb

meglepetésemre, közömbös hangon válaszolt a csípős megjegyzésre.
- Hát, nem lehet mindenki Mr. Oh! - vigyorgott.
- Még szemtelen is! Hol szedték fel ezt a pincért? - háborodott fel apám. Az ismeretlen férfi, épp válaszolni készült, de a fiatal fiú megelőzte.
- Nem szemtelenkedtem, csak megdicsértem a maga hatalmas tekintélyét, akinek külön bort tartottunk fenn! Elnézést, ha ezt rosszul értelmezte! - hajolt meg és távozott. Bár tényleg nem volt semmi kifogásolnivaló abban amit mondott, a hangsúllyal annál inkább. Nekem tátva maradt a szám, apám pedig prédikálni kezdett a mai fiatalság zülléséről.
- Kérem ne vegye magára! - nyugtatta a férfi apát. - Inkább jöjjön, szeretnék magával pár szót váltani! - értettem a célzást, most nem kívánják a társaságom. Megvártam míg elvonulnak, majd a pultokhoz mentem, hogy egyek valamit. Épp nyúltam volna az egyik kaviártekercsért, mikor egy hang megszólalt a hátam mögött.
- Én a helyedben nem ennék belőle. - a hang irányába fordultam és a fiatal pincért pillantottam meg. Kérdőn néztem rá, mire elmosolyodott.
- Itt dolgozom és tudom mit raknak bele! - nevetett. - Inkább ezt kóstold meg! - mutatott az egyik sajtos rúdra. Bólintottam és vettem egyet.
- Kösz. Egyébként, ne haragudj az apámra. Ő ilyen. - a fiú legyintett.
- Már megszoktam. Ha ilyen helyeken dolgozol, egy idő után már fel sem veszed, ha leszólnak. - vont vállat. - Azért kíváncsi lennék, mit kezdenének, ha nem lennénk. Nem lenne kit ugráltatni! - nézett a tömegbe. Újra rám pillantott.
- Amúgy te, hogy kerülsz ide? Nem éppen neked való ez a társaság. - meredt rám a srác.
- Apa rángatott el. Kapcsolatokat akar építeni. Szerintem úgy véli, ha látják, milyen jó, gondoskodó szülő, többen támogatják majd a cégét. - a fiú bólintott.
- Marha jól szórakozhatsz! - fonta össze a karjait.
- Rendkívül! - bólintottam. A fiú mosolyogva csóválta meg a fejét.

- Gyere, mutatok valami érdekesebbet! - intett nekem. Kissé vonakodtam. Attól féltem, hogy apa visszajön és kiakad, ha nem talál itt. A srác tudhatta, hogy mire gondolok, mert hirtelen megszólalt.
- Nyugi. Nem először dolgozom itt. Mr. Kim rengeteget bír dumálni, szóval órákig ellesznek! Te meg legalább nem unatkozol. Na gyere! - fogta meg a csuklóm és kihúzott a tömegből, be a konyhába, majd egy hátsó ajtón kimentünk a levegőre. Friss volt és tiszta. Jól esett a benti meleg után. A csillagok már feljöttek. Tovább mentünk, míg nem találtunk egy padot. Leültünk egymás mellé a támlára és onnan figyeltük a város éjszakai fényeit. A fiú hirtelen elővett egy üveget és megbontotta, majd jól meghúzta.
- Tessék! - nyújtotta felém. Kissé elcsodálkoztam.
- Öhm... Kösz! - én is beleittam, majd visszanyújtottam a fiúnak. - Egyébként... Nem kéne dolgoznod? - kérdeztem. - Mármint, ne értsd félre, nagyon kedves, hogy kihoztál, csak nem akarom, hogy miattam esetleg kirúgjanak. - a fiú csillogó szemekkel nézett rám.
- Kösz, hogy aggódsz, de túl jó munkaerő vagyok ahhoz, hogy kirúgjanak! - mosolygott. Bólintottam és ismét a várost kezdtem fürkészni.
- Egyébként... Hogy hívnak? - kérdeztem.
- Luhan! - hallottam a választ. - Téged?
- Sehun! - mosolyodtam el. Ismét Luhanra pillantottam, aki engem nézett.
- Hány éves vagy? - pislogott párat.
- Tizennyolc. - válaszoltam elvarázsolva. Totál belezúgtam a srác szemeibe, de megpróbáltam visszafogni magam.
- Akkor négy évvel idősebb vagyok! - állapította meg. Elmosolyodtam. Üldögéltünk még egy ideig, néha beleittunk a borba. Hirtelen egy kis szél támadt és a légáramlás egy kis virágot fújt Luhan ölébe. A fiú mindenféle szó nélkül vette elő az öngyújtóját és elégette a növényt. A kis tűz, megvilágította az arcát. Már a teremben is megtetszett, de ebben a félhomályban különösen szépnek találtam. Elbűvölten néztem, ahogy komoly arccal figyeli a lángokat, amelyek szép lassan megfeketítik a virágot. Amikor a tűz majdnem elérte Luhan ujjait, a srác leejtette a földre a virágot, amely tovább égett, majd teljesen elporladt. Luhan még nézte egy ideig a füstölgő hamut, majd leugrott a padról.
- Kicsit fázom. - nézett rám. Én is felálltam és sétálni kezdtünk.
- Szóval te vagy Mr. Oh fia! - törte meg a csendet Luhan.
- Igen. - bólintottam.
- Anyukád? - nézett rám.
- Meghalt mikor még kisgyerek voltam. - hajtottam le a fejem.
- Sajnálom. - megráztam a fejem.
- Nem tudhattad. - Luhan megállt és megfogta a csuklóm. Megfordultam és kérdőn néztem le rá. Nagyon felizgatott, hogy csak ketten vagyunk, ráadásul sötét is van. Legszívesebben nekiestem volna ajkainak, de tudtam, hogy az állati hülyén venné ki magát, így inkább megpróbáltam lehiggadni. Viszont elég nehezen ment, mivel Luhan egyre közelebb jött hozzám.
- Lassan vissza kellene mennünk. Az rendben van, hogy jó munkaerő vagyok, de nem akarom nagyon megfeszíteni a fúrt! - nézett a szemeimbe. Nagy nehezen bólintottam, de csak akkor tudtam

tényleg fellélegezni, mikor ellépett tőlem. Visszaballagtunk a bálra. Luhan ismét munkába állt, én meg néztem ahogy dolgozik. Néha odajött hozzám és úgy tett, mintha a dolgát csinálná, pedig szimplán csak váltottunk pár szót.
- Na, mi van? Bejön a hátsóm? - kérdezte vigyorogva, mikor meglátta, hogy figyelem.
- Mit ne mondjak, elég jók! - hm... Talán rossz ötlet volt az az üveg bor! Luhan elnevette magát.
- Csak elég jók? Én inkább fantasztikusnak mondanám! - vigyorgott közelebb lépve, ám a következő pillanatban elhátrált. Igen, talán nem közönség előtt kellene ilyeneket csinálni! Végül ismét otthagyott, én pedig már épp elmerültem volna a gondolataimban, mikor apám állt mellém, nagyon idegesen.
- Láttam, hogy azzal a semmirekellő pincérrel beszélgettél! Jó lenne, ha nem tennéd. Először is, csak szégyent hozol rám, hogy ilyenekkel barátkozol, másodszor pedig nem a mi köreinkbe való. - mondta nekem. Ez az ami nagyon felbassza az agyamat. Hogy jön ahhoz bárki is, hogy munka és vagyon alapján ítéljen meg embereket?
- Nem semmirekellő! - válaszoltam vissza, ám apám tekintete láttán, összehúztam magam.
- Az van amit én mondok! Ha valami nem tetszik, mehetsz a híd alá! - közölte hidegen. Nyeltem egy nagyot. Apa erősen rászorított a felkaromra és elkezdett húzni maga után. Belökött az öltözőbe és közölte, hogy addig nem jöhetek ki onnan, amíg haza nem indulunk. "Búcsúzóul", még adott egy pofont és otthagyott. Elkeseredve ültem le az egyik padra és hanyatt dőltem. Éhes voltam, fáradt és egyedül éreztem magam. Behunytam a szemeimet, hogy legalább pihenjek kicsit. Tudtam, hogy soha többé nem látom Luhant. Ez rosszul esett, hiszen eléggé bejött, de valószínűleg ő nem meleg, bár ki tudja, elég furán viselkedett. De már mindegy volt és ez bántott a legjobban. Nem a pofon, nem az, hogy nem viselkedik apaként, hogy csak megtűr maga mellett, hanem, hogy nem hagy ismerkedni. Maximum olyan emberekkel, akik az érdekszférájába tartoznak, csak velük meg én nem jövök ki. Valószínűleg elszunyókálhattam, mert arra keltem, hogy apám felébreszt. Beültünk a kocsiba és hazamentünk. Otthon, egy gyors fürdés után lefeküdtem aludni. Fáradt voltam, valószínűleg a bortól és kedvtelen.
Másnap épp tanultam, mikor apám benyitott, hogy közölje, jövő hétvégén, el kell vele mennem egy vacsorára. Mr. Kim hívta meg és elhozza a lányát is. Bólintottam, hiszen mást nem tehettem, de semmi kedvem nem volt a dologhoz. Megint csak kihasználja, hogy vagyok. Sóhajtottam és inkább elmerültem az irodalom csodálatos világában.