2.3 I kill your father

Luhan:
Nem hiszem el! Mi a fenének aggódik értem? Teljesen ki voltam, különösen, mikor közölte, hogy ugyanúgy nézek ki, mint korábban. Szenvedésemből Xiumin segített ki, amikor becsengetett hozzám. Sehun ment ajtót nyitni, majd rövidesen el is ment.
- Nem arról volt szó, hogy elkerülöd? - kérdezte Minseok, mikor belépett a szobába.
- Azt hiszed, nem próbáltam elküldeni? - húztam el a szám.
- De, hogy került ide? - ült Minseok az ágy szélére.
- Azt mondta, hogy látni akarta, hogy vagyok. - hajtottam le a fejem.
- Mint már említettem, az lenne a legjobb, ha kerülnéd egy ideig!
- Jó, de mit csináljak, ha ő keres meg? - panaszkodtam?
- Találj valami kifogást és lépj le!
- Az nem túl feltűnő? - kérdeztem.
- Ha jól csinálod, nem! De most pihenj! Belebetegedtél Sehunba! - elhúztam a szám és a párnára hanyatlottam.

Sehun:
Elég rosszkedvű voltam és aggódtam is. Nyugtalanított, hogy Luhan lebetegedett.
- Szia drágám! Miért jöttél ilyen későn? - kérdezte nagyi, mikor hazaértem.
- Egy barátom lebetegedett.
- És jobban van? - kérdezte nagyi aggódva.
- Nem tudom. Kirúgott a lakásból. - biggyesztettem le az ajkaimat. A nagyim sajnálkozva nézett rám.
- Lefekszem aludni! - mondtam és a szobám felé lépkedtem.
- Jó! Szép álmokat! - intett a mamám és adott egy puszit. A szobámba érve, úgy döntöttem, majd reggel lezuhanyozom. Bedőltem az ágyba, de aludni nem tudtam. Forgolódtam és szenvedtem. Hirtelen észrevettem a székemen Luhan ingét. Elvettem onnan és magamhoz ölelve aludtam el végül.
Másnap nagyi egy hatalmas tálca sütivel fogadott.
- Jó ég! A nyugdíjas klub idejön? - kérdeztem. Nagyi nevetve csóválta meg a fejét.
- Dehogy! Tegnap olyan szomorúnak tűntél amiért a kis barátod kirakott, hogy gondoltam vihetnél neki sütit. Akkor biztos nem utasít el. - vigyorogva öleltem át a mamám. Lehet valaki ennyire cuki? Nagyi ragaszkodott hozzá, hogy rögtön menjek át Luhanhoz. Felpakoltam az egy hétre is elég sütit, majd megindultam Luhan lakása felé. Mikor becsöngettem, reménykedtem, hogy Xiumin nem lesz ott.
- Igen? - Luhan nyitott ajtót, totál fehéren, majd mikor meglátott, tágra nyíltak a szemei és még jobban lesápadt.
- Szia! Jobban vagy? - kérdeztem, bár magam is láttam, hogy az állapota nemhogy nem javult, rosszabbodott.
- Szi... Szia! Mit csinálsz itt? - kérdezte halkan.
- Tegnap mondtam a nagyimnak, hogy nem vagy túl jól és azt mondta, küld neked sütit. - mutattam fel mosolyogva a tálcát. Luhan a sütikre pillantott.
- Oh, milyen kedves! - vette ki a kezemből. - Köszi! - ezzel be is fejezte a beszélgetést, bevágta előttem az ajtót. Elhúztam a számat és megmakacsoltam magam. Ismét becsöngettem, mire Luhan ismét ajtót nyitott.
- Igen? - mosolyt erőltettem az arcomra és szó szerint betolakodtam.
- Jobban vagy már? - Luhan zavartan lépett hátrébb.
- Ja... Mondjuk. - vigyorogtam egyet, majd kivettem a kezéből a tálcát és letettem az étkezőasztalra.
- Na? Eszünk? - Luhan megadta magát és leült velem szemben. Elkezdtük enni a sütit, ami ízlett Luhannak, mert nagyon mosolygott evés közben.
- Egyébként... - törte meg a csöndet. - Hogy vannak a nagyszüleid? - kérdezte.
- Jól! Most jut eszembe! - kaptam észbe. - Még meg sem köszöntem, hogy megtaláltad őket! - Luhan nem nézett rám.
- Xiuminnak köszönd!
- Jó, de... Gondolom te kérted rá, hogy kutasson. Egyébként, ki ő, hogy simán szerzett neked jegyet éjjel? - kérdeztem. Luhan letette a sütit a kezéből.
- Vannak kapcsolatai. De ha nem haragszol, nem szeretnék arról a napról beszélni. - megértően bólintottam.
- Igaz! Bocsánat! - Luhan megrázta a fejét. - Maszatos vagy! - mosolyodtam el, mikor megláttam a szája szélén a csokit. Letöröltem, majd lenyaltam az ujjam. Luhan tágra nyílt szemekkel meredt rám. Hirtelen elzöldült az arca és öklendezni kezdett. Felpattant az asztaltól és kirohant a fürdőbe. Nem tudtam utánamenni, mert magára zárta az ajtót. Gyorsan csináltam teát és várakozni kezdtem, de kezdtem aggódni, mikor egy órán keresztül bent volt.
- Luhan! Minden rendben? - kopogtam be.
- Igen! - halk hang válaszolt az ajtó mögül. Kimentem a konyhába és további fél órát várakoztam, mire végre kijött a mosdóból.
- Jobban vagy? - kérdeztem. Luhan meglepetten nézett rám.
- Te még mindig itt vagy? - kérdezte. Felemeltem a szemöldököm.
- Nem vagy valami kedves! - az idősebb a padlóra szegezte a tekintetét.
- Bocs! - leült a székére és szeme megakadt a bögrén. - Köszönöm! - motyogta, majd beleivott a teába. Felállt és a szobája felé vonult.
- Én most lefekszem. - közölte.
- A lázmérőt vidd magaddal! - szóltam rá, mire megtorpant.
- Neked nincs barátnőd akivel foglalkozhatnál? - szemeiben kisebb düh csillant, amit nem tudtam hova tenni.
- Elárulnád mi bajod? - kérdeztem mérgesen. - Nem értelek! Én itt aggódom érted, rohangálok fel-alá, te meg le sem szarod! - tudtam, hogy nem most kellett volna veszekedni, de nagyon ideges lettem.
- És ki kért meg rá? - förmedt rám, bár a betegsége miatt, elég gyengén ment neki.
- Ezer bocs, hogy zavarom a köreid! - néztem rá sértetten. El akartam menni mellette, de a bögre kiesett a kezéből és majdnem összeesett. Szerencsére sikerült időben elkapnom.
- Hívd ide Xiumint! - motyogta halkan. Bevonszoltam a szobába és az ágyra fektettem.
- Luhan! Luhan! - ütögettem meg az arcát ijedten, de nem reagált. Hoztam hideg vizet, hogy meglocsoljam, de arra sem reagált. Hirtelen a mobilja csörögni kezdett. Xiumin hívta.
- Hallo? - szólt a telefonba.
- Szia Xiumin! Van egy kis probléma!
- Sehun? Te mit csinálsz ott? - kérdezte.
- Luhan elájult és nem reagál semmire! - tértem a tárgyra. - Mit csináljak vele?
- Hívj egy orvost, de kurva gyorsan! Azonnal ott vagyok! - mondta idegesen és lerakta. Tettem amit mond és egyből tárcsáztam is a kórházat, hogy azonnal jöjjenek. Miután leraktuk, ébresztgetni kezdtem az idősebbet, aki csak nagyon nehezen tért magához.
- Mi... Mi a fene? - kérdezte a fejét fogva.
- Jaj Luhan! Úgy aggódtam! - borultam a nyakába, de aztán eszembe jutott, hogy talán nem ilyen állapotban kéne ölelgetni, ezért gyorsan elengedtem. - Bocsánat!
- Semmi baj. Csak nagyon hányingerem van! - panaszkodott.
- Hamarosan itt lesz az orvos! - nyugtattam meg. Az idősebb bólintott és megpróbált mosolyogni, bár ez inkább grimasznak tűnt. A doktor nem sokkal később megérkezett és megvizsgálta Luhant.
- Gyulladást nem látok a torkán, a tüdeje rendben. - magyarázta.
- De, akkor mi baja? - kérdeztem aggódva.
- Történt valami megrázó mostanában? - kérdezte az orvos Luhanra nézve. A fiú lehajtotta a fejét.
- Hogy érti? - kérdeztem.

- Úgy vélem, a betegsége lelki probléma miatt van. Talán egy sokk, vagy stressz. De mindenképp nyugodt környezetre van szüksége. - bólintottam. Az orvos összepakolt és épp készült elhagyni a lakást, mikor Xiumin is betoppant.
- Hogy van? - kérdezte rögtön.
- Jobban, de maga is látni fogja. - intett a doktor és elment. Xiumin és én visszamentünk a szobába, ahol Luhan ugyanolyan sápadtan ült az ágyban, mint azelőtt.
- Na? Mi van? - ült le hozzá Xiumin. Luhan nem felelt, próbálta magába erőltetni a vizet, amit az idősebb adott neki.
- Kösz Sehun, hogy vigyáztál rá, innentől átveszem! Ismét! - nézett rám szúrósan. Nagyon rosszul esett, hogy mindketten el akarnak küldeni, ráadásul az okát sem tudtam. Rosszat csináltam?
- Hát... Jó! - mondtam kissé szomorúan. Luhanra néztem, remélve, hogy marasztal majd, de nem nézett fel rám, ami még jobban fájt.
- Ha bármire szükséged lenne... - kezdtem a fiúra nézve, de Xiumin közbevágott.
- Akkor majd én itt vagyok neki! Szia! - bólintottam jelezve, hogy értettem a célzást. Még egyszer Luhanra néztem, aki rám pillantott, de szinte azonnal elfordította a fejét. Szomorúan sóhajtva léptem ki a lakásból és indultam haza. Tényleg nem értettem, hogy mi a baj!

Luhan:
- Nem kellett volna így elküldeni! - szólaltam meg halkan, mikor Sehun elhagyta a lakásom.
- Egyáltalán mit keresett itt? - kérdezte Xiumin.
- Úgy, hogy bejött. - vontam vállat. - A nagymamája sütött sütit és bejött.
- Remek! Mit mondott az orvos?
- Hogy lelki eredetű a betegségem. - mondtam és kortyoltam a vízből, de rögtön meg is bántam, mert úgy éreztem, a következő pillanatban visszajöhet.
- Vagyis a betegsége neve Sehun! - pontosított Minseok.
- Bűntudatom van. Láttam, hogy szomorú! Nem szeretem, ha szomorú! - fintorodtam el. Minseok leült hozzám és átölelt.
- Jól van! Itt maradok, míg jobban nem leszel. - hirtelen könnyekben törtem ki.
- Annyira szeretem Xiumin! - zokogtam.
- Tudom! Tudom! - simogatta a hátam. - De majdcsak rendbe jössz! - nézett rám biztatóan. Bólintottam, bár nem voltam meggyőződve erről. Ha öt éven keresztül szeretek valakit, aki nincs mellettem, majd visszajövök és azt látom, hogy milyen faszán elvan nélkülem is, az kissé kiakaszt. Bassza meg! Minek kellett nekem, pont őt szeretnem?