My psycsiatrist 17

Lay:
Le akarnak kapcsolni a gépről! Teljesen bepánikolva járkáltam föl-alá. Mi a fenét kéne csinálnom? Hogy tudnék felébredni? Mit tegyek? Agyam egyfolytában kattogott, nagyon meg voltam ijedve. Mi lesz most? Nem akarok meghalni! Már a fejemet fogtam. Azt sem tudtam, mennyi az idő. Lehet, hogy csak másodperceim maradtak. Még soha, de soha nem éreztem magam ennyire egyedül és tehetetlennek. Életemben először éreztem ilyen kétségbeesést. Csak az járt a fejemben, hogy nem akarok meghalni, nem akarom itt hagyni Suhot.
- Hallottam mi történt! - jelent meg mellettem egy alak. Xiuminra néztem, aki kedvesen elmosolyodott.
- Mit tegyek? - kérdeztem. A fiú vállat vont.
- Nem tudom.
- Xiumin, én nem akarok meghalni! - fakadtam ki. A fiú közelebb lépett és átölelt.
- Tudom! De ne aggódj! Nem kell félned. Ha meg is történne, minden el fog múlni. Minden problémád egy piros lufi lesz, amit elengedhetsz! - mosolygott rám. Elváltunk egymástól.
- De én nem akarom, hogy ne legyenek problémáim. Vissza akarok menni Suhohoz, hogy kigyógyítsam a bajából... - Xiumin elmosolyodott.
- De hát, már megtetted. Segítettél neki, ő pedig segített neked, ha belegondolunk, ez egy csodálatos vég. nem? - kérdezte. Fájdalmasan néztem rá.
- Végül is...
- Ha már így alakult, szeretnéd látni őket? - bólintottam. Xiumin kézen fogott és ismét kivezetett a fehér sűrűből. A kórházi váróban találtam magam. Mindenki ott volt. Suho, Luhan, Sehun, Joonyoung és Sunny. Luhan Sehun vállán zokogott, Sunny megpróbálta elfojtani könnyeit, Joonyoung pedig hősiesen tartva magát, vigasztalta Suhot, aki holtsápadtan ült és sírt.
- Suho! Suho! - próbáltam szólongatni, de nem hallott meg.
- Nem hallanak téged! - Xiumin megsimogatta a hátam. Oda akartam menni Suhohoz, de nem tudtam megérinteni. Csak nézhettem. Szemeimből patakként csorogtak a könnyek, megáradtak mint valami vad vízesés.
- Miért nem mehetek oda? Miért nem hall? - rogytam a földre. Xiumin nem engedte el a kezem.

Bátorítóan szorította meg.
- Mert pillanatnyilag csak a lelked közlekedik. A tested nem. Az még alszik. - magyarázta. Kétségbeestem. Semmi reményt nem láttam arra, hogy fölébredek. Sunny-ra pillantottam. A lány folyamatosan fogta Suho kezét, simogatta, bátorította. Nem éreztem sem dühöt, sem féltékenységet. Ha meg kell halnom, segíteni akarok, hogy ezek ketten örökre együtt maradjanak. Gondoltam. Ha meghalok, szeretném, ha lenne Suho mellett valaki. Azt akarom, hogy boldog legyen!
- Szép gesztus! - szólalt meg hirtelen Xiumin.
- Olvasol a gondolataimban? - kérdeztem szipogva.
- Naná! Jó, mi? - vigyorgott. Legalább egyikünk tud örülni ebben a helyzetben. Hirtelen megjelent az orvosom. Kissé belenyugodva néztem a történéseket. Suho felpattant a székéről és hisztérikusan próbált védeni és kérlelte a doktort, hogy ne kapcsoljanak le. A bátyja megpróbálta lefogni a kapálózó fiút, több-kevesebb sikerrel. Sunny kedvesen beszélt hozzá, Luhan a földre rogyott, Sehun pedig megpróbálta felsegíteni. Az orvos keserves arckifejezéssel lépkedett egyre közelebb az ágyamhoz. A gép ,még pittyegett. Szemeimből ismét megeredtek a könnyek, ahogy láttam Suho hisztirohamát. Xiumin már nem állt mellettem. Egyedül kellett végignéznem, hogy meghalok. Már csak másodpercek kérdése. Az orvos lassan dolgozott. Talán azt várta, hogy az utolsó pillanatban felébredek, hogy ne kelljen lekapcsolnia. Talán ő is a csodára várt. Talán... De nem tudtam. Akkor semmit sem tudtam. Egyetlen dolog járt a fejemben. Suho. Azt akartam, hogy bármi történjék is, ő megvigasztalódjon, hogy boldog legyen, akár velem, akár nélkülem. Kezdett az a legkevésbé érdekelni, hogy velem mi lesz. Suhot láttam magam előtt.
Az orvos megtette amit kellett. A pulzusszámláló sípolt, Suho a földre roskadt és döbbenten nézte, hogy mi történik. Éreztem, hogy elkezdek eltűnni. Könnyűvé váltam. Minden homályosodott. A kórházi szoba, az orvos, ahogy kitolta halott testem belőle, Joonyoung, Sunny, Luhan és Sehun. Egyetlen ember vibrált mégis. Suho... Azt akarom, hogy boldog légy... Mert szeretlek!

Suho:
Máig nem értem, hogy mi történhetett akkor de, hogy őszinte legyek, nem is érdekel. Az orvos kitolta Layt a folyosóra. A gép sem sípolt már, leállították azt is. Tényleg azt hittem, hogy mindennek vége, mikor valaki hangosan levegőt vett. Felkaptam a fejem és nem hittem a szemeimnek. Lay ült fel az ágyában és zihálva, kétségbeesett nézett körül.
- Lay! Lay! - kiabáltam. Hirtelen, mindenki pánikba esett. Orvosok jelentek meg, megpróbálták Yixinget visszanyomni az ágyra, akinek fogalma sem volt róla, hogy mi folyik körülötte. Amíg visszatolták a műtőbe, az egyik orvos hozzánk lépett.
- Mi történt? - kérdezte Luhan.
- Úgy tűnik felébredt.
- Tessék? - döbbent meg Sehun.
- Az ilyesmi előfordul. Ritkán ugyan, de megesik, hogy a lekapcsolás után térnek magukhoz a betegek. Hallottam olyan esetről, hogy a boncasztalon ébredt fel valaki. Még kivizsgáljuk Yixinget és hamarosan hírt adunk róla. - lerogytam a székemre. Annyira, de annyira izgultam, hogy minden rendben legyen!
- Jól van! Nyugi Suho! Most már biztosan jól lesz! - mosolygott Sunny. Órákig várakoztunk. Legalábbis nekem óráknak tűnt, de fogalmam sem volt róla, hogy mennyi az idő. Viszont azt láttam az ablakon kitekintve, hogy a Nap kezd lemenni. Hirtelen nyílt az ajtó és az orvos lépett ki rajta.
- Na, hogy van? - kérdeztem.
- Rendbe fog jönni. Az állapota stabil, de most alszik. - magyarázta mosolyogva.
- És be lehet menni? - kérdeztem.
- Igen. De egyszerre csak egy ember és kérem, hogy legyenek csendben. - bólintottam.
- Nagyon köszönöm... - néztem rá kérdőn.

- Wu Yi Fan! De szólíthatnak Krisnek. - mosolygott, majd távozott, én pedig végre bemehettem Layhez. Tényleg aludt, de most örültem ennek, mert tudtam, hogy fel fog ébredni. Leültem az ágya szélére és figyeltem, ahogy a mellkasa föl-le mozog. Örömömben megeredtek a könnyeim. Kimondhatatlanul boldog voltam. Lay hirtelen mocorogni kezdett és résnyire nyitotta a szemeit.
- Suho? - kérdezte alig hallható hangon.
- Itt vagyok! - súgtam neki. - Pihenned kell! - fogtam meg a kezét.
- Mintha nem azt tettem volna eddig is. - közölte fáradtan. Hát, igen. Ő már csak ilyen, még ebben az állapotában is képes belém kötni.
- Gyere közelebb. - kérte. Tettem amit kér és közelebb másztam hozzá.
- Közelebb! - jobban odahajoltam. - Mi van? Félsz, hogy harapok? Nyomd már ide a képed! - szinte belemásztam az arcába, de le is dermedtem. Amint szám elérhető távolságba kerültek az övével, ajkait az enyémekre nyomta és megcsókolt. Hirtelen nem is tudtam mit tegyek, de végül összeszedtem magam és visszacsókoltam. Amikor elváltunk, Lay szemei már csukva voltak, de még beszélt hozzám.
- Szeretlek Suho! - szavai felébresztették gyomromban a pillangók eddig alvó, másik felét. Elmosolyodtam és megfogtam a kezét.
- Én is. - súgtam neki.
- Ja, tudom. - ez volt az utolsó, mielőtt elaludt.

Sunny:
Fáradtan léptem a kávéautomatához. Bedobtam a pénzt és megnyomtam a gombot, majd vártam,

hogy elkészüljön az italom.
- Hogy vagy? - lépett hozzám Suho bátyja. Megvontam a vállam.
- Fáradtan, de boldogan. - elvettem a kész kávém és megvártam, hogy Joonyoung is végigcsinálja azt a mozdulatsort, amit az előbb én is.
- Tudod, nagyon szép tőled, hogy kitartottál Suho mellett ebben az időszakban. - mosolygott rám. Ismét csak vállat vontam.
- Tudom, hogy mit érez. Velem is megtörtént már. Viszont akkor senki sem állt mellettem. - mondtam és a kávémat kezdtem bámulni.
- Akkor is. Igazán jó barátnő vagy. - simította meg a hátam.
- Ja. - bólintottam. Joonyoung kíváncsian kezdett fürkészni.
- Biztos, hogy jól vagy? Olyan lehangoltnak tűnsz. - kérdezte. Felemeltem a fejem és rá néztem.
- Az a helyzet, hogy szakítani fogok Suhoval. - Joonyoung meglepetten nézett rám. - Természetesen nem most rögtön, megvárom míg lecsillapodnak a kedélyek, de meg fogom tenni. - magyaráztam.
- És, hogy jutottál erre az elhatározásra? - kérdezte a fiú.
- Ez a zűrzavar ráébresztett, hogy tulajdonképpen elvettem egy olyan fiút, aki nem hozzám tartozik. Suho Layt szereti és ez így van jól. A szívnek nem lehet parancsolni. - mondtam és ismét belekortyoltam a kávémba. Joonyoung bólintott.
- Ismerem az érzést. - bólintott. - De ez nem probléma neked?
- Nem. - ráztam meg a fejem. - Persze fáj, de én sosem fogom tudni úgy boldoggá tenni Suhot, mint ahogyan Lay tudná. Ráadásul, nem olyan rég vagyunk együtt így a szerelem sem tudott kialakulni. - mosolyodtam el. - Hogy őszinte legyek, inkább érzek erős barátságot Suho iránt, mint szerelmet. Ráadásul fordítva is ezt érzem, szóval ő sem fog kardjába dőlni, ha véget vetünk ennek a kapcsolatnak. Barátok fogunk maradni. Azok tudunk maradni. - néztem Joonyoungra aki elmosolyodott.
- Ez nagyon szép. Jó lehet, ha valaki ilyen tisztán lát.
- Sokszor el kell engednünk dolgokat, embereket. Muszáj, mert ha ők ettől boldogabbak, attól nem leszünk mi is azok? - kérdeztem. Joonyoung bólintott. Visszamentünk a többiekhez és nem lepődtem meg, mikor mondták, hogy Suho még bent van. Leültem az egyik székre és megvártam, hogy kijöjjön Laytől.