2.2 I kill your father

Luhan:
Döbbenten meredtek rám, köpni-nyelni nem tudtak. Nem csodálkozom, valószínűleg én is hasonlóan reagáltam volna.
- Te mit keresel itt? - szólalt meg végül Sehun.
- A nagymamád engedett be. Mondta, hogy nem vagy itthon, de ragaszkodott hozzá, hogy várjalak meg. - magyaráztam. Yerire néztem, aki értetlenül meredt rám.
- Jaj, be sem mutattalak! Yeri, ő Luhan, Luhan, ő Yeri az én... Barátnőm. - a lány meghajolt és elmosolyodott.
- Azt hiszem emlékszem rád! Te voltál az a srác az étteremből! - bólintottam. Sehunra néztem és szemem megakadt azon az ingen, amit én adtam neki. A földre néztem, majd ismét Sehunra.
- Szerintem, én elmegyek! - törtem utat kettejük között és kimentem az előszobába. Felhúztam a cipőm és elindultam haza. Igazából, tudtam, hogy nem fog megvárni. Nem is azért mentem oda, hogy újra együtt legyünk. Egyszerűen csak látni akartam. De amikor megláttam Yerivel, görcsbe ugrott a gyomrom. Rettenetesen fájt.
Az égbolton csillagok világítottak, az utcai lámpák fénnyel szolgáltak a sötétben. Az utcán nem volt más rajtam kívül. Amint beléptem a lakásom ajtaján, kitört belőlem a zokogás. Öt év sem volt elég ahhoz, hogy elfelejtsem Sehunt!

Sehun:
Luhan visszatérése, rendesen felkavart. Fogalmam sem volt, hogy mit akar és éppen ezért, beszélni akartam vele. Azon az estén, nem akartam a fiúról beszélni. Elment a kedvem mindentől, így Yerivel összebújva aludtunk el. Másnap, nagyiék kitörő örömmel fogadták a lányt, aki azonban hamar hazament, mert az apja felhívta, hogy hamarosan hazaér és szeretnének elmenni valahová hármasban. Én szépen összeszedtem a dolgaim és készültem volna elmenni, mikor Kai hívott.
- Haver! Eltűnt a pólóm! Nincs nálad? - kérdezte. Megforgattam a szemeim.
- Nem tudom Kai, amikor elindultunk, még rajtad volt! - feleltem. Jongin gondterhelten sóhajtott fel.
- Ez gáz! Mire hazaértünk, már nem volt rajtam és Krystal sem emlékszik, hogy hol lehet. Na mindegy! Ha a hírekben bemondják, hogy egy idióta félmeztelenül utazott a buszon, ne merj letagadni! Hallod? - elnevettem magam.
- Jó! Na, szia! - Kai is elköszönt, majd bontotta a vonalat. Elindultam a városban. Sétáltam, majd az egyik teázó előtt elhaladva, megakadt a szemem valakin. Benyitottam a kis helyiségbe és leültem az egyik asztalhoz.
- Jó napot, mit hozhatok? - lépett hozzám Luhan, majd mikor rám nézett, lefagyott.
- Meddig dolgozol? - kérdeztem. Zavarában csak nagyon halkan beszélt.
- Még van pár órám. - motyogta. Bólintottam.
- Megvárom. Aztán ülj ide. - Luhan nem felelt, csak elfordult és folytatta a munkát.
Ahogy ígértem, megvártam, míg befejezi a munkát és leül hozzám.
- Szóval... - kezdtem bele. - Újra Koreában! Elévült az ügyed? - kérdeztem. Luhan bólintott.
- A tegnap estéről...
- Csakhogy tisztázzuk! - vágott a szavamba. - Nem azért jöttem, hogy összejöjjünk! - kérdőn néztem rá. - Sejtettem, hogy lesz valakid, csak látni akartalak! - magyarázta.

- Tényleg? - kérdeztem. - Hát, ezzel megkönnyíted a dolgom! Mármint, akkor nincs harag, ugye? - kérdeztem. Luhan bólintott. Elmosolyodtam. Megkönnyebbültem, hogy Luhannak nem voltak hátsó szándékai a visszatértével. Kérdezgettem kicsit, hogy van, milyen volt kínában, de elég szótlan volt.
- Minden oké? - kérdeztem.
- Igen, csak fáradt vagyok! - bólintottam, bár nem igazán hittem neki. Inkább tűnt szomorúnak, mint fáradtnak. Ismertem ezt a nézését. Luhan felsóhajtott.
- Azt hiszem ideje hazamennem. - állt fel.
- Hazakísérjelek? - kérdeztem elkapva a csuklóját.
- Ne! Most ne! - az idősebb kihúzta kezét az enyémből és keserves pillantást küldött felém. Nem értettem miért viselkedik így.

Luhan:
Alig értem be az öltözőbe, zihálni, majd sírni kezdtem. Miért? Miért nem sikerült elfelejtenem? Annyi év telt el azóta! Öt teljes év! De nem! Nem tudtam túltenni magam rajta! Bezzeg ő! Barátnő, egyetem! Minden tökéletes! Egyáltalán nem értettem miért kavart fel a dolog, hisz számítottam rá, hogy ez lesz!
- Na, mi baj Bambi? - lépett mögém Xiumin. Letöröltem a könnyeim.
- Semmi! - ráztam a fejem.
- Ja, értem. Szóval csak napi rutin nálad a bőgés? Legalább nekem ne hazudj! Utállak így látni! - fordított maga felé. Mikor meglátta az arcom, csak felsóhajtott.
- Jaj, te! Tudod mit? Átmegyek ma este! Ilyenkor a legrosszabb, ha valaki egyedül van! - mosolyodott el kedvesen. - Ki tudja, milyen hülyeséget csinálnál? - ezen én is elmosolyodtam.
- Azonkívül, hogy rendesen leiszom magam? - néztem hálásan az idősebbre.
- Majd vigyázok rád! De most inkább öltözz át! Sehunt meg kerüld el egy ideig! - veregette meg a vállam. Bólintottam és gyorsan átöltöztem. Azt terveztem, hogy tényleg távol tartom magam Sehuntól, de ez a tervem még aznap befuccsolt. Xiumin estére ígérte, hogy átjön, de alig értem haza délután, már csöngettek is az ajtón.
- Sehun? Te mit keresel itt? - kérdeztem döbbenten.
- Gondoltam átnézek, hogy lássam, hogy vagy! Nem voltál túl jó színben ma. - felelte. Hirtelen közelebb hajolt, én meg azt hittem, hogy ott halok meg. Hevesen verő szívvel álltam a fiatalabb előtt, aki gyanúsan méregetett.
- Nem vagy te lázas? - tette kezét a homlokomra. - Te jó ég! Nagyon meleg vagy! Ráadásul az arcod is vörös! - ijedten löktem el magamtól. Túl közel volt.
- Nem vagyok beteg! - próbáltam elküldeni, de nem hagyott békén. Rányomott az ágyra és közölte, hogy most megméri a lázam. Heves tiltakozásba kezdtem, nem akartam, hogy itt legyen, azt akartam, hogy menjen el, de Sehun ezt mintha észre sem vette volna. Pár perc múlva, megnézte a lázmérőt.
- Harmincnyolc! Lázas vagy!
- Ez van! Akkor végképp menned kell! Nehogy elkapd! - ültem fel az ágyamban, de a fiatalabb meg sem hallott.
- Főzök neked teát és itt maradok, míg jobban nem leszel. - mosolygott.
- Remek! - egy beletörődő mosolyt küldtem felé és visszadőltem az ágyamban.

Sehun:
Nem értettem Luhant! Pont úgy viselkedett, mintha el akarna küldeni. Csak azt nem értettem, hogy miért. Viszont nem akartam egyedül hagyni, így főztem neki teát, csináltam valamit enni és ott voltam mellette.
- Kösz! - ült föl az idősebb és beleivott a teájába.
- Szükséged van még valamire? - kérdeztem és leültem az ágya szélére. Hosszasan nézett engem, majd megrázta a fejét.
- Nem! Semmire! - elmosolyodtam. Ahogy elnéztem, Luhan semmit sem változott öt év alatt. Talán kicsit felnőttesebb lett az arca, de nem sokkal.
- Mi az? - nézett fel rám az idősebb.
- Csak azon gondolkodtam, hogy mennyire nem változtál semmit. - válaszoltam. Luhan
megmerevedett.
- Öhm... Kösz. - hirtelen csengetést hallottunk. Luhan megkönnyebbülten nézett az égre. Értetlenül pillantottam rá, majd az ajtóhoz mentem, hogy kinyissam. Sejtésem sem volt, hogy ki lehet az, de mikor kitártam az ajtót, egy ismerős alak állt előttem.
- Sehun? - nézett rám döbbenten.
- Szia Xiumin! - hasonló arckifejezést vágtam, mint ő, mert engem is meglepett, hogy idejött.
- Te mit csinálsz itt? - kérdezte az idősebb.
- Luhan beteg, ezért itt voltam vele egy ideig. - Xiumin bólintott, majd beljebb lépett.
- Hát, köszi az ápolást, innentől átveszem! - mosolygott. Valahogy Xiuminnál is azt éreztem, hogy el akar küldeni. Ez elég szarul esett, de nem tettem szóvá. Kissé kedvtelenül köszöntem el és hagytam el a lakást.