Két hét telt el azóta, hogy ott voltam Luhannál. Azóta nem nagyon kerestük egymást, nem igazán volt időnk. Egyik este, épp ezen gondolkodtam és mivel nem tudtam aludni, lementem a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet. Mikor vissza akartam menni a szobámba, hirtelen zajt hallottam. Kíváncsian mentem a hang irányába és apa szobájánál kötöttem ki. Halkan benyitottam és nagyon megijedtem, mikor megláttam, hogy mi történik. Egy idegen állt a szobában, apámra egy pisztolyt szegezve. Ám mikor meglátott, az ablakhoz rohant és eltűnt a szemem elől. Odamentem, hogy lássam ki volt az, de addigra már elfutott. Az egyetlen, amit hátrahagyott, egy karkötő volt, rajta egy kis kereszttel. Elraktam, de nem tudtam, hogy kié lehet.
Másnap Luhan felhívott, hogy találkozzunk valamikor. Örömmel mondtam igent, de éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. Mikor találkoztunk, hideg idő volt. Magammal vittem a karkötőt is, de nem tudtam minek. Leültem a padra és nézegetni kezdtem. Valahonnan nagyon ismerős volt, de nem tudtam, hogy honnan. Már láttam valakin, ez biztos!
- Szia! - ült mellém Luhan.
- Szia! - mosolyogtam rá és elraktam a karkötőt. Bementünk ez kis étterembe, hogy megebédeljünk. Közben kérdeztem, hogy mit csinált, hogy van.
- Mindjárt jövök! - álltam fel a székemből. - Kimegyek a mosdóba.
- Oké! - mosolygott Luhan. Ekkor történ az, aminek nem szabadott volna kiderülnie. Nem figyeltem oda és a karkötő kicsúszott a zsebemből.
- Várj Sehun! - kiáltott utánam az idősebb. - Elhagytál valamit! - vette föl, majd megnézte. Megfordultam és el akartam venni, de Luhan nem adta.
- Jé! Tegnap este óta ezt kerestem! Hol találtad meg? - kérdezte mosolyogva. Teljesen elfehéredtem. Meg sem tudtam mukkanni, tágra nyílt szemekkel meredtem Luhanra. Szóval.... Akkor... Ő tört be hozzánk és ő akarta lelőni apámat! Magam elé meredtem, nem értettem már semmit.
- Sehun! Megijesztesz! Mi van? - Luhan hangja elveszett a távolban.
- Te... - nyögtem csak ennyit. Az idősebb értetlenül meredt rám. Hirtelen a szemeibe néztem. Percekig bámultuk így egymást, mire Luhan is rájött, hogy mi zajlik bennem. Idegesen emelte szájához a kezét.
- Sehun... Én... - nézett rám ijedten. Nem bírtam tovább. Felálltam és kimentem az étteremből. Nem sokkal később, hangos lépteket hallottam magam mögül. Luhan futott utánam.
- Sehun! Sehun! Állj meg! Kérlek! - mikor utolért, lihegve kapta el a csuklóm. Behúzott egy sötét mellékutcába és rám nézett.
- Luhan, mi folyik itt? Miért törtél be hozzánk? Miért akartad lelőni az apámat? - kérdeztem mérgesen. Az idősebb nem felelt, csak akkor rezzent össze, mikor rákiabáltam.
- Mert gyűlölöm őt! Tönkretett! Mindent tönkretett! - sírta el magát.
- Mi van? - kérdeztem értetlenül.
- Ezt nem hiszem el Luhan! - förmedtem rá.
- Pedig ez az igazság! Nem tudtam, hogy kerülhetnék közel hozzá és akkor rájöttem, hogy van egy fia!
- Te voltál aki kukkolt engem? - vontam kérdőre. Luhan bólintott.
- Szóval... Neked csak egy eszköz voltam? - kezdett elborulni az agyam.
- Először igen. De nagyon megkedveltelek! - dühösen löktem Luhanon.
- Nem hiszek neked! Tudtam, hogy valami nem stimmel, de nem tudtam, hogy ennyire!
- Kérlek Sehun! - kapta el a csuklóm, de kirántottam a kezei közül. Luhan szemeiből, patakokban csorgott a könny.
- Nem érdekelsz! Soha többé nem akarlak látni! - förmedtem rá és otthagytam. Luhan zokogása, egyre távolabbról visszhangzott. Mikor hazaértem, a szobámba vonultam és lerogytam a földre. Miért is hittem neki? Nem tudtam megállítani a könnyeimet. Gyűlölöm! Gyűlölöm Luhant!
Napok teltek el így. Magam alatt voltam, az órákon nem figyeltem és ignoráltam mindenkit. Felmentem a tetőre, hogy egyedül egyek. Nem akartam beszélgetni
- Sehun! - hallottam magam mögött egy hangot. Jongin lépett mellém és a korlátnak támaszkodott.
- Nem mondhatod, hogy minden rendben, mert látom, hogy nincs. - nézett rám. Nem feleltem.
- Talán... Szakítottál a barátnőddel? - kérdezte. Ismét csönddel válaszoltam neki. Kai felsóhajtott. Ott akart hagyni, de hirtelen kibukott belőlem.
- Ő nem...
- Mi nem? - fordult meg.
- A barátnőm... Nem lány. - mondtam halkan, szipogva. Jongin értetlenül nézett rám.
- Ezt, hogy érted?
- A barátnőm. Ő... Ő egy fiú! - Kai szemei kikerekedtek.
- Meleg vagy? - bólintottam. - Öhm... Jó, hát... Akkor szakítottál a barátoddal? - Jonginra néztem.
- Téged meg sem lep? - kérdeztem.
- Mi? Hogy meleg vagy? - pislogott. - Félig sejtettem. Persze, elég fura volt ezt hallani, de ettől nem leszel más a szememben! - hirtelen elsírtam magam. - Naaa! Most mi bajod? Hallod? Nyugi! - Jongin minden tőle telhetőt megtett, de nem tudott megvigasztalni. Ráadásul, nem mondhattam el, hogy Luhan meg akarta ölni apámat, így tényleg magamra maradtam.
Amikor délután hazaértem, apa még nem volt otthon. Felbaktattam a szobámba, ahol volt valaki.
- Te mit keresel itt? - kérdeztem Luhant, aki az ablakban ült.
- Szeretnék veled beszélni! - mondta halkan.
- Nem vagyok rád kíváncsi! - válaszoltam hidegen.
- Sehun, kérlek! - hangja könyörgő volt. Nehezen vettem rá magam, hogy nemet mondjak, de megtettem. Nem akarom, hogy megint becsapjon.
- Menj el! - néztem rá dühösen. Luhan szemeibe könnyek gyűltek, de nem engedte, hogy sírni lássam. Talán jobb is volt így. Lehet, hogy akkor megbocsátok. Luhan hátat fordított nekem és elhagyta a házat.
Luhan:
Nem tudtam mihez kezdjek. Annyira fájt ez az egész. Én tényleg megkedveltem Sehunt! De, ha ő nem akarja, hogy megmagyarázzam, akkor békén kell hagynom. El kellett fogadnom, hogy elbasztam. Méghozzá nagyon. Zokogva mentem haza és bedőltem az ágyamba. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Annyira rossz lett minden! Otthon, mikor belenéztem a tükörbe, legszívesebben felpofoztam volna magam. Elveszettnek éreztem magam. Befeküdtem az ágyamba. A párnámnak Sehun illata volt még, így azt öleltem magamhoz, ha már az igazit nem tudtam.
Nem nem fogok sírni... de sírok mé ilyen az élet?!
VálaszTörlésNyugodj meg! :) Lesz rosszabb is, ne aggódj! ;)
Törlés