10. I kill your father

Sehun:
Nem gondoltam volna, hogy apa ilyen hamar hazaér. Konkrétan, vasárnap délután, már otthon volt, mellette két borosüveg. Amint megláttuk egymást, már tudtam, hogy mi következik, de arra a, ami a nekem rontásom után következett, nem számítottam. Apa felkapta mindkét üveget és az egyiket eltörte a hátamon, majd a gyomromba rúgott.
- Megdugtad azt a pincért, mi? Igen? Keféltetek, te pöcs? - ráncigálta a hajam. Nem válaszoltam, ezért lekevert egy pofont.
- Szóval buzulsz? Akkor megtanítom, hogy dugni a lányokat kell, te beteg fasz! - üvöltötte. A másik üveg, már a fejemen csattant. Ez volt az utolsó emlékem, hogy apa dühöng, mielőtt minden elsötétült. Halk pittyegést hallottam. Mikor kinyitottam a szemeim, Luhan könnyes arcával találkoztam.
- Sehun! - borult rám. - Mi történt? Miért nem hívtál, hogy baj van? - zokogta. Megsimogattam a fejét.
- Jó, most már jól vagyok! - mosolyogtam rá. Luhan rám nézett.
- Ezt is apukád csinálta, ugye? - kérdezte idegesen. Nem feleltem.
- Sehun! - szólt rám. - Ez nem normális. Szólnunk kell a rendőrségnek!
- Nem kell! - mondtam halkan. Luhan értetlenül nézett rám.
- Apámon kívül, egy élő rokonom sincs. - mondtam. - Ha ő is elmegy, nem tudom mihez kezdek.
- De Sehun...
- Nem kell már sokat kibírnom vele! - mosolyogtam erőltetetten. - Éppen ezért, nem akarok szólni senkinek. - épp ekkor lépett be az orvosom.
- Felkelt? Hogy érzi magát? - kérdezte.
- Jobban. - bólintottam.
- Mi történt? - kérdezte. Luhanra néztem, aki mérgesen fordította el a fejét.
- Verekedtem az utcán. - hazudtam. Az orvosom kérdő pillantásokat küldött Luhan felé, aki a földet bámulta.
- Tényleg? - kérdezte gyanakodva a doktor. Bólintottam. Az orvos felsóhajtott.
- Nos, holnap hazaengedjük, de ápolásra van szüksége. Felhívom a szüleit, hogy holnap vigyék haza.
- Ne! - kiáltottuk egyszerre Luhannal. Meglepetten néztem a fiúra, aki észrevette és elpirult.
- A szüleim... Nincsenek itthon. - magyaráztam.
- Jó, akkor kihez megy? - kérdezte az orvosom.
- Majd hozzám! - mondta Luhan halkan. Az orvos bólintott. Egy gyors vizsgálat után kiment és ketten maradtunk Luhannal.

- Kösz! - mosolyogtam az idősebbre.
- Ne köszönd, hülye vagy! - förmedt rám. - Tudod, hogy mennyire féltelek hazaengedni? Nem! Nálam maradsz!
- Hogyne! Akkor apám nem csak engem nyírna ki, hanem téged is! - közöltem vele a tényeket.
- Nem érdekel! - Luhanból ismét előtört a zokogás. - Nem akarom, hogy megint bántson!
- De miért aggódsz értem ennyire? - kérdeztem.
- Annyira hülye vagy! Hogyne aggódnék? Kedvellek te utolsó idióta! - förmedt rám. Tágra nyílt szemekkel hallgattam. Ho... Hogy... MIIII? Lesokkoltan néztem rá. Mikor Luhan is észrevette az üveges tekintetem, leállt a hajtépésével, meg a hisztériázással és kérdőn meredt rám.
- Sehun! Hahó! Itt vagy? - bökött meg, de nem adtam életjelet. Kedvel? Mióta?
- Hé! Sehun! - feleszméltem és megragadtam a csuklóját. Megrántottam és mikor majdnem rám esett, szájára nyomtam az ajkaim.
- Ha nem lennénk a kórházban, most nagyon boldoggá tennélek! - közöltem vele, mikor elváltunk. Luhan fülig vörösödött.
- Már azzal boldoggá tettél, hogy nem haltál meg! - nyomott puszit az arcomra. Luhan ott maradt velem a kórházban. Mikor az orvos még utoljára megvizsgált, azt mondta, szerencsém volt. Luhan szinte azonnal hazavitt és nem engedett ki az ágyból, folyton kiszolgált.
- Sehun, kérsz enni? - kérdezte mosolyogva.
- Az előbb ettem. - nevettem túlbuzgóságán.
- És? Pasi vagy, nem? A gyomrunk végtelen! - megforgattam a szemeimet.
- Inkább gyere ide! - nyújtottam felé a karom. Luhan megfogta a kezem, én pedig behúztam magam mellé az ágyba és átöleltem.
- Tudod mit szeretnék? - súgtam a fülébe és puszilgatni kezdtem a nyakát. Luhan felnevetett.
- Ne már Sehun! Csikizel! - megfordult és a szemeimbe nézett.
- Annyira szépek a szemeid! - tűrtem el egy tincset az arcából.
- Csak a szemeim? - incselkedett.
- Mindened! De a szemeid különösen szeretem. - csókoltam meg. Luhant akartam. Mindennél jobban.
Mivel ő napközben dolgozott, én rettenetesen unatkoztam. Járkáltam a lakásban és a nap végét vártam, hogy ismét Luhannal lehessek. Mikor Luhan hazajött, folyton körülötte legyeskedtem.
- Na, nyugalom! Ne erőltesd meg magad! - nevetett, mikor felkaptam. - Inkább feküdj le.
- De folyton pihenek! Legalább hadd segítsek a vacsorakészítésben! - néztem rá.
- Jó! - sóhajtott fel. - Hozz magadnak egy kötényt! - vigyorogva rohantam a szobába. Kinyitottam a szekrényt és beletúrtam.
- Nem találok! - kiáltottam ki.
- Mindjárt megyek, addig keresd! - kinyitottam egy másik szekrényt, hogy keresgéljek ott is. Ám kötény helyett, valami mást találtam. Mit keres Luhannál egy pisztoly? Tanakodtam. Forgattam a fegyvert a kezemben, de nem jöttem rá, hogy miért van itt. Ekkor lépett be Luhan és kikapta a kezemből.
- Miért tartasz magadnál fegyvert? - kérdeztem gyanakodva.
- Ki tudja ki tör be a lakásba, jobb ha van nálam! - magyarázta, majd visszarakta a helyére és előszedett nekem egy kötényt. Nagyon gyanús lett valami. Valamiért nem hittem el az okot. Szinte biztos voltam benne, hogy nem betörés ellen vette. De akkor, miért?
- Jössz segíteni? - mosolygott rám az idősebb. Bólintottam. Elkezdtünk főzni, de agyam a pisztoly körül járt. Mi a fenének kell neki fegyver? Vacsora után lefeküdtünk aludni. Legalábbis, Luhan aludt. Én nem tudtam. Forgolódtam, de álom, nem jött a szememre.
Körülbelül egy hétig voltam Luhannál, aztán vissza kellett mennem apához. Luhan csak nehezen engedett el, de sikerült meggyőznöm. Mikor hazaértem, apám éppen a konyhából jött ki.
- Na? Kipihented magad, te kis buzi? - röhögött, majd a dolgozószobájába ment. Nagyot sóhajtottam. Hiába próbáltam elterelni a gondolataimat, folyton az járt a fejemben, hogy Luhan fegyvert tart magánál és nem tudom az okát.