2. Marriage or love?

Mivel reggel Luhan jól megszívatott, úgy döntöttem, visszaadom neki az elmúlt három nap ébresztéseit. Szokás szerint, ő ment először fürdeni. Tudtam, ha a konyhában megengedem a vizet, az lefagyasztja Luhant, feltéve, ha a meleg vizet kezdem el folyatni. Kiballagtam a konyhába és feszülésig tekertem a meleg vizet. Pár másodperc múlva pedig, élvezhettem Luhan eget zengető sikítását.
- ÁÁÁÁÁÁ! Kris! Te utolsó köcsög! - röhögve néztem az ajtóra, ahol egy csurom vizes, rendkívül dühös Luhan állt, törülközővel a dereka körül. Végem volt, jól tudtam, de legalább kiegyenlítettem.
- Mi az? Nem tetszett a hideg zuhany? - vigyorogtam telibe, mire még jobban dühbe jött.
- Megfojtalak! Eskü megöllek! Normális vagy? Mi lesz, ha megfázom és tüdőgyulladást kapok?
- Látod, ezért nem orvos lesz belőled! Ennyitől nem leszel beteg, te nagyon hülye! - nevettem tovább, mire közelebb jött és a hasamba boxolt.
- Annyira utálom, ha ilyen vagy!
- Mi van? Megjött, hogy ennyire hisztis vagy ma? - zártam el a csapot. Luhan szikrázó szemekkel meredt rám.
- Menj a francba! - kiabálta sértetten, majd kivonult a konyhából. Mosolyogva néztem utána. Valószínűleg, ha nem a rokonom lenne, már rég kilakoltattam volna, de így inkább elviselem. Vagy magamat kötöm fel előbb-utóbb. Az sem kizárt! Luhan sokszor hisztisebb mint egy lány. Különösen ma reggel óta. Csak tudnám mi baja! Végül én is lezuhanyoztam és bebújtam a takaróm alá.
Reggel senki sem csörömpölt, nem kiabált, nem öntöttek le hideg vízzel. Olyan tíz körül keltem és álmosan mentem ki a szobám ajtaján. Meglepődve tapasztaltam, hogy Luhan is itthon volt. Az asztalnál ült és épp nagyon gépelt valamit.
- Jó reggelt! - intettem neki.
- Neked is! Csináltam reggelit! Ott van az asztalon! - már kezdtem örülni, de nem kellett volna. Amint a számba tettem a falatot, már köptem is ki.
- Jézus! Ez nagyon csíp! - a csap fölé hajoltam és vedelni kezdtem a hideg vizet, közben Luhan hangos nevetése hallatszott a háttérben.
- Köcsög! - néztem rá mérgesen, mikor már éreztem a számat.
- Ugyan, csak visszakaptad az estit! - legyintett. Grimaszolva ültem le mellé egy tányér müzlivel és reggelizni kezdtem.
- Van valami ötleted, hogy mi legyen a program? - sóhajtotta és felém pillantott.
- Nem akarok részt venni benne. - fintorogtam.
- Pedig fogsz, szóval ajánlom, hogy találj ki valamit! - förmedt rám.
- Jó, jó! Lehetne egy másik városban. - javasoltam.
- Ez nem hülye ötlet. Egyéb?
- Tarthatna négy napig a kettő helyett.
- Ezt, hogy kiviteleznéd? - nézett rám érdeklődve.
- Alapból csütörtök, péntek lenne nem? Maradjunk vasárnapig és kész. Két nap az semmi. - Luhan bólintott, majd ismét pötyögött a gépen.
- Megírom Xiuminnak a javaslatokat. Ő lesz a felelős a helyszínért, Lay pedig a programért. Mi pedig a tutorok leszünk és a különböző állomásoknál a játékvezetők. - magyarázta Luhan. Ráhagytam, mivel nem igazán tudott feltüzelni a téma. Vártam a pillanatot, hogy vége legyen, pedig el sem kezdtük.
- Mindenképpen itatnunk kell őket, de nem durván. - szólalt meg ismét. Bólintottam.
- Ennél azért nagyobb lelkesedést szeretnék látni!
- Nem érdekel! - vágtam egy grimaszt.
- Legalább próbálkozz!
- Nem érdekel! - ismételtem magam, ám most az unott hangnem helyett, úgy mondtam, mintha megnyertem volna a lottót.
- Na, látod? Megy ez! - vigyorgott. Megforgattam a szemeim.
- Szóval? Elmondod végre, hogy mi bajod? - néztem rá. Felsóhajtott és felém fordult.
- Menyasszonyom van. - tágra nyíltak a szemeim.

- Micsoda?
- Igen! Tegnap reggel hívtak anyáék, hogy találtak nekem egy lányt és már le van beszélve a szülőkkel is. - fintorgott. Sokkot kaptam. Bár félig számíthattam rá, hiszen ez gyakori volt a mi családunkban. Az én szüleim is így házasodtak meg és Luhan szülei is. Sőt, a nagyiék is. Szóval szinte az egész családunkban érdekházasságok kötődtek. Régimódi gondolkodás ez, de nem tehetünk ellene semmit. A szülők szava szent.
- Hogy hívják? - kérdeztem, mire grimaszolt.
- Jiali!
- Ismerős a neve. - gondolkodtam el.
- Mivel ismerjük is. Ő az az elkényeztetett, hülye picsa, akivel osztálytársak voltunk. - emlékeztetett.
- Nem irigyellek. - veregettem hátba az idősebbet, mire az keserves sóhajt hallatott.
- Nem is feltétlenül azzal van bajom, hogy megházasítanak. Tudom mi a kötelességem és elvégzem, de bosszant, hogy telefonon jelentették be, ráadásul pont Jiali-t kellet megtalálniuk? Annyi lehetőség közül, miért pont azt a ribancot kellet kiszúrniuk? - panaszolta. Átkaroltam a vállát. Nem tudtam mit mondhatnék. Ismertem Jiali-t. Utálatos egy lány és tényleg nem értettem, nagynénémék miért nem találtak jobbat? A másik ami bennem kavargott, hogy ha Luhannak már találtak valakit, az azt jelentette, hogy lassan az én szüleim is aktivizálni fogják magukat, amitől rettentően féltem.
- Elegem van! Muszáj elterelnem a gondolataimat! - fordult vissza a gépéhez és tovább írogatott a többieknek. Elment az étvágyam. Ültem az asztalnál és csöndben meredtem magam elé. Nekem ez nem fog menni! Kezdtem idegeskedni. Én nem vagyok Luhan, én nem tudom ennyire könnyen megemészteni, hogy el kell vennem valakit, akit alig ismerek jobb esetben, rosszabban pedig egyáltalán nem.
- Hé! Kris! Mi van? - integetett Luhan az orrom előtt.
- Semmi. Csak le vagyok sokkolódva.
- Pedig jobb lesz, ha hozzászoksz a gondolathoz, hogy hamarosan neked is találnak valakit. Inkább imádkozz, hogy a te szüleid ne legyenek olyan szerencsétlenek mint az enyémek. - közölte nyersen. Hát, legalább tudom, hogy miért volt annyira magánkívül az elmúlt két napban. Felálltam az asztaltól, gyorsan elmosogattam, nehogy Luhan a szememre vesse, hogy rendetlen vagyok. Bementem a szobámba és előhorgásztam a telefonom az ágyam alól. Bepötyögtem a telefonszámot, majd a fülemhez tartottam a készüléket, amely halk búgásokkal jelezte, hogy tárcsázta a számot. Pár perc beletelt, mire végre megszólalt valaki a vonal túlsó végén.
- Szia Kris! - szólt a kedves hang a telefonba.
- Szia! - köszöntem én is.
- Hogy-hogy felhívtál? - érdeklődött a vonal túlsó végén álló személy.
- Szoktalak!
- Igen, csak nem ilyen korán. Mármint magunkhoz viszonyítva.
- Csak, hiányzol! - mosolyodtam el.
- Te is nekem!
- Mikor akarsz hazajönni? - kérdeztem rögtön.
- Hamarosan! - éreztem, hogy elmosolyodik a telefon másik végén. - Pár hét és Koreában leszek. Addig meg bírd ki! - hátradőltem az ágyamon és felsóhajtottam. Bárcsak itt lenne! Most kivételesen, jobban hiányzik, mint eddig bármikor!