11. Ki az a Kim Jong In?

Sehun:

Borzasztóan éreztem magam. Egy hülye pöcsnek. A legszörnyűbb pedig az volt, hogy nem tudtam mit tegyek. Már harmadik napja feküdtem a kanapén, tanácstalanul, miután Do kidobott a konyhából.
- Szerinted mi bajom? - kérdeztem Kait, aki szintén tiszta depressziós hangulatban volt.
- Honnan tudjam? Nem is érdekel.
- Kedves. - fintorogtam. Talán az a baj, hogy az előző partnereimet nem ismertem annyira, mint Luhant. Hiszen velük már az első vagy a második randin összefeküdtem. De Luhannal nem így volt. Fel-alá járkáltam, nem tudtam mit csináljak.
- Próbáltál már bocsánatot kérni? - szólt elmélkedésembe Kai. Csodálkozva pillantottam rá.
- Nem.
- Akkor szerintem kezd azzal. - mondta unott hangon, majd visszamélyedt a gondolataiba. Na igen. Ez az, ami nekem nem megy. Még sosem kértem bocsánatot senkitől akit otthagytam, mert senki sem jelentett számomra semmit. De Luhan... Vele más a helyzet. Őt megkedveltem. És szörnyű érzés volt neki fájdalmat okozni. Elhatároztam, hogy bocsánatot kérek és elmondom neki, hogy miért tettem amit tettem. Ennyi jár neki. Ez a minimum. A kérdés már csak az, hogy kérjek bocsánatot. Beálltam a tükör elé és a saját tükörképem szemeibe bámultam.
- Luhan én... Ez nem jó. Figyelj Luhan... ÁÁÁ bassza meg! - kiabáltam.
- A "sajnálom" és a "ne haragudj" bevált szavak. Tudod? - hallottam Jongin hangját. Kifújtam magam. Holnap este, feltétlenül beszélek vele. Másnap egész estig, kattogott az agyam. Folyton írogattam mit kéne mondanom, hogy kéne mondanom, mit tegyek, de nem tetszettek. Azt akartam, hogy megbocsásson. Hogy újra vele legyek. De ez lehetetlen volt. Úgy kibasztam vele, hogy nem hittem, hogy ezek után még kíváncsi lett volna rám. Szomorúan néztem ki az ablakon, majd feküdtem az ágyamba. Mivel napok óta nem aludtam, nem is csoda, hogy elnyomott az álom. Olyannyira az álmok világába vesztem, hogy csak nagyon későn ébredtem fel. Ijedten néztem az órára. Basszus! Idegeskedtem. Nem fogok odaérni! Szinte rohantam az étterembe, amely pár perc múlva zárt. Majd kiköptem a tüdőmet, mire elértem az Eldoradohoz. A villanyok már nem égtek. Elkéstem. Szomorúan néztem be az üvegen át és hirtelen mozgolódást véltem fölfedezni. A karcsú alakot, szinte bárhol felismertem volna. Lenyomtam a kilincset és benyitottam. Egy darabi nem szóltam, csak bámultam, ahogy Luhan az asztalokat törölgeti. Hirtelen megfordult és ijedten rám nézett.
- Sehun! Te mit csinálsz itt? - lepődött meg.
- Na és te? Záróra van.
- Felajánlottam, hogy majd én letörlöm az asztalokat. Néha szoktam. - vont vállat. - De kérdeztem valamit.
- Én... Hozzád jöttem. - motyogtam.
- Hozzám? Miért? - láttam, hogy nem értette a dolgot. Ahogy a szemeibe néztem, mintha törölték volna az agyamból mindazt, amit otthon gyakoroltam. Csak néztem rá, majd megszólaltam.
- Bocsánatot akarok kérni. Sajnálom! Szörnyen röstellem amit tettem! - Luhan szemei hatalmasra tágultak. Nem válaszolt, még pislogni is elfelejtett.
- Nézd... Én szeretném elmagyarázni, hogy miért tettem amit tettem. - bólintott egy picit, majd alig hallható hangon megszólalt.
- Mond!
- Az anyukám hét éves koromban elment. Nem csodálkoztam rajta, hisz apu borzasztó ember. Engem nem vitt magával, a bíróságon apának ítéltek, mert jobb körülmények között élt, mint anyu. Pár évre rá, pedig meghalt egy balesetben. Szörnyű volt. Apát azonban nem érdekelte. Folyton hozta föl a nőket a házba és engem rábízott valakire, de nem mindig. Folyton arra nevelt, hogy olyan legyek mint ő. Én elleneztem a dolgot, de valahogy mégis sikerült idomulnom hozzá. Átvettem a stílusát, a gesztusait, az életszemléletét és az életformáját. Akaratomon kívül történt az egész. Egyszer csak arra ébredtem, hogy olyan lettem, mint ő. Folyton alkalmi kapcsolataim vannak, reggel lelépek és nem érzek bűntudatot. Az, hogy elmegyek, egy reflexszerű dolog nálam. Egy berögződés. Hiába nem vagyok boldog így, képtelen voltam változtatni rajta. Részben, azért is utaztam annyit, hogy apámtól távol legyek. De... Jöttél te és minden megváltozott. Tudom ez hülyén hangzik, de így van. Soha, senkivel sem ismerkedtem, mielőtt megfektettem, részben azért, hogy ott tudjam hagyni. De veled más volt. Te tetszettél, tetszel, érdeklődöm irántad és akármennyire nem úgy tűnt, rohadt nehezen hagytalak ott. Szinte megszakadt a szívem. Annyira sajnálom. Őszintén sajnálom amit tettem. Én megértem, ha most utálsz és látni sem bírsz, de ezt el akartam mondani. - fújtam ki magam. Luhan semmit sem reagált. Csak állt előttem és mereven figyelte, hogy mit mondok.
- Nézd... Én szeretném újrakezdeni. Tiszta lappal. - mondtam most már halkabban. Mivel erre sem

kaptam választ, folytattam.
- Nem kell neked kezdeni, majd én. Khm... Izé... Én Oh Sehun vagyok! Örülök a találkozásnak. - hajoltam meg előtte. Semmi reakciót nem kaptam. Csak figyelte, hogy mit csinálok.
- Persze, ha te nem szeretnéd, én megértem... De, ha meggondolod magad, bármikor keress meg! - szomorúan néztem rá, de nem kaptam választ. Luhan arcáról, mély döbbenet tükröződött. Lemondóan sóhajtottam, majd az ajtó felé vettem az irányt és elhagytam az éttermet. Alig fordultam be a sarkon, mikor futólépéseket hallottam magam mögül. Megfordultam és Luhant láttam, ahogy rohan felém. Meglepődve néztem, ahogy odaér hozzám majd lihegve a szemeimbe néz.
- Ez... Ez a tiéd? - mutatta fel a telefonom.
- Igen. Ezek szerint kiesett a zsebemből. - vettem el a készüléket. - Kösz. - kicsit szomorú voltam. Azt hittem, miattam rohant. El akartam fordulni, de a hangja megállított.
- Várj! Mit is mondtál, hogy hívnak? - felcsillantak a szemeim.
- Sehun! Oh Sehun!
- Nagyon örülök a találkozásnak. Luhan vagyok.