- Dyo! Pihenjünk egy kicsit! - lihagtem. A víz csorgott rólam, úgy éreztem, bármelyik pillanatban összeeshetem.
- Nem pihenünk! Még egy órát bírj ki! - meredt rám hidegen. Fájdalmasan nyögtem fel. Mindenem sajgott. A helyzetet az mentette meg, hogy Kris lejött hozzánk beszélni, de Dyo gyorsan elküldte a vezetőt. Kimerülten néztem a fiúra és folytattuk a küzdőedzést. Lefuttatott velem vagy tíz kört pluszban és nem érdekelte, hogy már csillagokat láttam a fáradtságtól. Nem tudom mikor telt le az egy óra, mivel a "levezető" futás közben megszédültem. Hányingerem lett, a fülem sípolt és úgy éreztem a föld húz maga felé. Minden elsötétült.
- Jongin! Hé Jongin! - mikor ismét kinyitottam a szemeim, Dyot láttam magam előtt. Az arcom vizes volt és még szédültem. A fiú a lábaim fogta, melyek az égnek meredtek.
- Minden oké? - kérdezte mosolyogva... Mosolyogva? Nem hittem a szemeimnek. Miért mosolyog? Talán örömét leli, hogy így lát? De nem! A szája nem kárörvendve kanyarodott felfelé, sokkal inkább büszke volt.
- Mo... Mondjuk! - nyögtem. Dyo nagy nehezen felültetett, majd a kezembe nyomott egy üveggel teli vizet. Lassan, kortyonként ittam az üvegből.
- Öhm... Miért? - kérdeztem zavartan. Ismét az üvegbe kortyoltam. Dyo felsóhajtott.
- Te vagy az egyetlen, aki ilyen sokáig bírta ezt az edzésprogramot! Sőt, több mint egy órával megelőzted a többieket! - mondta.
- Nem értem! - feleltem.
- Mindenkinek ugyanaz az edzésterve! Legalábbis azok közül, akik velem edzenek. Eddig senki sem tudta ilyen jól teljesíteni. Sokan már sokkal előbb összeestek, de a te kitartásod bámulatra méltó. Elismerésem! - veregette meg a vállaim. - Zuhanyozz le és feküdj le! Hosszú napod volt! - mondta, majd egyedül hagyott a teremben. Üldögéltem egy kicsit, iszogattam a vízből, majd a zuhanyzóba vonultam. Gyorsan megfürödtem. A langyos vízcseppek kellemesen felfrissítettek. Miután végeztem, megtörülköztem. Igaz, alig bírtam mozgatni a végtagjaim, de nagyjából sikerült a matracomhoz vergődni és lefeküdni rá. Amint letettem a fejem, álomba merültem.
"Egyedül voltam a szobában. Kezeimen szíj feszült. Kótyagos fejjel néztem körül. Valamiféle orvosi szobában lehettem. Minden fehér volt, körülöttem asztalok álltak, különféle orvosi felszerelésekkel. Injekciós tűk, fogók, kis üvegcsék, különféle folyadékokkal... Úgy éreztem a szoba forog velem. Megpróbáltam kiszabadulni, de annyira rám voltak szorítva a szíjak a csuklómra, hogy mozdulni is alig tudtam. Valami székben ültem. Mivel a lábam nem volt leszíjazva, meg tudtam fordulni a székkel, bár majdnem elestem. Senkinek még csak a hangját sem hallottam. Sem járkálást a folyosóról, sem beszélgetést, sem a köpenyek susogását, semmit! Ki kell szabadulnom! Határoztam el. De hogyan? Tanakodtam. Világossá vált számomra, hogy az engem fogva tartó szíjakat, le kell vágni, csakhogy nem tudtam mivel és hogyan. És ha kiszabadulok? Utána mi lesz? Lehet, hogy elkapnak! Ha pedig ez lesz, talán még rosszabb lesz, mint most! Tanakodtam mit is kellene tennem, de folyton arra jutottam, nekem innen el kell menekülnöm! Nagy nehezen az egyik asztalhoz vonszoltam magam, ahol mindenféle kések, meg egyebek sorakoztak. Már csak arra kellett rájönnöm, hogy szedjem le őket és hogy vágjam ki magam! Gondolkodtam. Odahajoltam, hogy valahogy a számmal elvehessem az egyik kést. Nagy nehezen sikerült is. Most, hogyan tovább? Agyaltam. Valahogy az ujjaim közé ügyeskedtem a kést és lassú, erőteljes mozdulatokkal, elkezdtem elvágni a bőrszíjat. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire az erős anyag megadta magát a kés élének és az immár szabad kezemmel, kiszabadíthattam a másikat. Felálltam, de meg kellett kapaszkodnom az asztalban, hogy ne essek hanyatt. Hirtelen megszédültem. Vártam kicsit, hogy a vérnyomásom rendbe jöjjön, majd ismét megpróbálkoztam a járással. Lassan az ajtóhoz lépkedtem és lenyomtam a kilincset. Kikukucskáltam. Sehol senki. Kezdett gyanús lenni. Kiléptem a helyiségből és megpróbáltam a lehető leghalkabbra venni a figurát. Lassan haladtam előre, bár nem tudtam hol lehetek. Hirtelen hangokat hallottam. Nagyon megijedtem.
- Nyugtatót kellett adni neki, túlságosan ellenkezett! - mondta egy mély hang.
- És most hol van?
- Kikötözve! - biztos voltam benne, hogy rólam beszélnek. Nem sokkal később ez bizonyossá vált.
- Picsába! Eltűnt! - rohanni kezdtem a folyosón. Nem tudtam merre, csak mentem. Rohanó léptek zaja ütötte meg a fülem. Benyitottam az egyik szobába és berohantam. De csak rosszabb lett minden. A teremben velem egykorú fiúkat és lányokat láttam. Mind csont sovány volt, arcuk megviselt. Kezük a fejük felett volt összekötve és a plafonról lelógó láncra voltak verve. Odaléptem egyikükhöz és a nyakára tettem a kezem. Nem éreztem a pulzusát.
- Te mit csinálsz itt? - egy gyenge, halk hang szólított meg. Kérdőn néztem körül.
- Ki volt az? - kérdeztem. Ekkor megpillantottam egy nagyon elgyengült fiút. Közelebb léptem.
- Te ki vagy? - kérdeztem.
- Az most nem számít! - felelte, de nagyon nehezére esett beszélni. - Figyelj rám! Rettenetes veszélyben vagy! El kell tűnnöd innen!
- De hová? - kérdeztem.
- Hallgass ide! Ha itt maradsz, úgy jársz, mint mi! Kísérleti egerekként bántak velünk és végül felakasztottak ide, mert azt hitték meghaltunk. De többségünk még élt, így kínok kínja között halunk meg! De neked még van esélyed!
- Hova menjek? - kérdeztem.
- Egy emelettel lejjebb, azokat a fiatalokat tartják, akiket bedobnak egy Insanis nevű kórházba. Engem is oda akartak vinni, de megváltoztatták a tervet és itt kötöttem ki. Menj le és rejtőzz el közöttük! Ha szerencséd van, talán kijuthatsz! - mondta halk, rekedt hangon.
- Mi a garancia arra, hogy ott nem bántanak?
- Semmi! De oda élve visznek embereket! Talán nem ölnek meg! - magyarázta.
- Köszönöm az információt! - néztem a szemeibe. A fiú fáradtan mosolyodott el.
- Kérnék valamit cserébe! - bólintottam. - Ölj meg!
- Tessék? - néztem rá hitetlenkedve.
- Kérlek! Te sem akarhatod nekem a kínhalált! Én segítettem! Most te jössz! - nagyon megsajnáltam.
- És... Hogy csináljam?
- Nekem mindegy! - közelebb léptem és megfogtam kétoldalt a fejét. Nagyot sóhajtottam és lehunytam a szemeim, majd rántottam egyet a srác fején. Csontok törése hallatszott, majd mikor elengedtem, a fiú feje előrebukott. Rettenetesen rosszul lettem. Sosem gondoltam volna, hogy éppen én fogok egyszer embert ölni, ráadásul úgy, hogy az áldozat kér meg rá. A fiú tanácsát követve, az ajtóhoz léptem és kiléptem a folyosóra..."
Verejtékben úszva ébredtem. Az álmom rettenetesen megviselt. Mikor körbenéztem, körülöttem már mindenki aludt. Felsóhajtottam és megfogtam a fejem. Nem! Ez nem lehet igaz! Felálltam és kimentem a folyosóra, majd benyitottam a fürdőbe. A Hold fénye beszűrődött a helyiségbe. Az egyik csaphoz léptem és megnyitottam a vizet. Megmostam az arcom, majd ittam pár korty vizet. Miután végeztem, belenéztem a tükörbe. Repedt volt már, itt-ott letört belőle pár darab és rettenetesen koszos volt. Megráztam a fejem. Nem! Én nem tehettem ilyesmit! Vagy mégis? Eszembe jutott a fiú elkeseredett és fáradt arca. Képes volnék ölni, ha megkérnek rá? Tanakodtam.
- Hát te mit csinálsz itt? - kérdezte Dyo. Megfordultam. A srác, egy szál törülközőben állt előttem.
- Csak rosszat álmodtam és kijöttem inni! - magyaráztam. Dyo bólintott.
- Miről szólt?
- Mi? - pislogtam értetlenül, mire a fiú megforgatta a szemeit.
- Az álmod! - összefont karokkal, szigorú tekintettel nézett rám. Meg sem kíséreltem, hogy nem mondom el neki, így belefogtam a mesélésbe. Dyo végighallgatott. Egyszer sem vágott közbe. Miután befejeztem a történetet, csak bólintott.
- Elég beteg álmaid vannak! Bár megértem! Valószínűleg a téged ért traumák miatt van ez így! De ne foglalkozz velük! Majd elmúlnak! - nem hittem a fülemnek.
- Ne foglalkozzam velük? Megöltem egy embert! Ráadásul be vagyunk zárva és fogalmunk sincs, mikor jutunk ki!
- Éppen ezért! A te álmod pitiáner probléma! Ezen kívül, jó lenne, ha felkészülnél lelkileg arra, hogy párszor még fogsz ölni! - meredt rám dühösen a fiú.
- És mi van, ha azt mondom, nekem nem fog menni? Én nem vagyok olyan mint te! Nekem nem mennek ilyen könnyen a dolgok! - Dyo közelebb jött és egy kurva nagyot bevert nekem.
- Az egész folyosó tőletek zengett! Mi történt? - kérdezte és leült mellém.
- Összevesztünk.
- Azt hallottam! De min? - kérdezte a lány. Röviden elmeséltem neki is az álmom, majd az összetűzést. Krystal felsóhajtott.
- Megértem, hogy kiakadtál, viszont... Valamit neked is tudnod kell, hogy teljesen megértsd Dyo-t! - mondta csendesen. Nagy levegőt vett és belekezdett.
- Tudod, nem volt mindig ilyen! Amikor idekerült, nagyon is kedves volt. Aztán... Csapatvezető lett. Hárman voltak. Ő Yoonguk és egy másik srác. Hárman mentek felderítőútra, de megtámadták őket. Dyo megpróbálta menteni őket, de Yoonguk nem volt elég gyors! Dyo nem tudott segíteni rajta és látta meghalni! Akkor nagyon maga alatt volt, majd újabb csapatot kapott! De akkor is elveszítette egy társát! Ekkor keményedett meg! Két barátja veszett oda és ez nagyon megviselte. Azóta vezeti a mostani csapatot és nagyon jól dolgoznak együtt. - döbbenten hallgattam a történetet. - Ezért viselkedik így! Remélem megérted! - bólintottam.
- Annyira hülyén érzem magam! - fogtam a fejem.
- Ne érezd! Nem tudtad! Dyo senkinek sem nyílt meg! Csak kevesek tudják, hogy Dyo-t ez mennyire megviselte.
- Például te! - mosolyogtam a lányra.
- Például! És Lay! De ennyi! - ismét bólintottam.
- Azt hiszem bocsánatot kell kérnem tőle! - mondtam magam elé meredve. Krystal megsimította a karom.
- Rendben! De csak holnap! Most pihenned kellene! - megráztam a fejem.
- Nem tudok! Félek... - húztam el a szám. Krystal rám mosolygott.
- Ott maradok, míg elalszol! - kézen ragadott és visszahúzott a helyemre. Az ölébe hajtottam a fejem. Krystal a hajamat simogatta és őrködött felettem, míg újra el nem nyomott az álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése