16. Game in the hospital

Sehun:
Értetlenül hagytam el a szobát. Luhan hangulata, egyik pillanatról a másikra változott meg. Nem igazán hittem el, hogy fáradt. Valami más baja volt, legalábbis úgy éreztem, hogy valamit nem mondott el. Gondolataimba merülve mentem végig a folyosón. Nem is néztem magam elé, így belementem valakibe.
- Ne haragudj! - felsegítettem Irene-t a földről, aki kedvesen elmosolyodott, majd leporolta magát.
- Semmi baj! Látom elmerengtél valamin! Mi történt? - kérdezte a lány.
- Luhanon agyaltam. Hirtelen komor lett. Azt mondta azért, mert szeretne pihenni, de úgy érzem, nem ez az oka. - mondtam. Irene bólintott.
- Lehet, hogy megrázta ami történt vele, csak későn reagál rá! Ez olyan, mint mikor Yeri eltörte a karját! Akkor nem érezte, de pár óra múlva, sírva fakadt a fájdalomtól.
- Lehet! - feleltem, bár nem győzött meg túlságosan.
- Most mennem kell, de később látlak? - kérdezte Irene és végigsimított a karomon. Kellemes meleg árasztotta el a mellkasom, mozdulatára.
- Persze! - kacsintottam rá, mire pirulva sétált el. Felsóhajtottam. Mióta idekerült, összejártunk és nagyon jól éreztük magunkat együtt. Mivel nem volt jobb dolgom, gondoltam megkeresem Baekhyunt, de sehol sem találtam, sem őt, sem a colos. Nagyot sóhajtva mentem az ebédlőbe, ahol összefutottam Yerivel.
- Szia! - mosolygott rám. - Te mit csinálsz itt? - kérdezte.
- Semmit! Épp nincs dolgom és nem tudom mit csinálhatnék! - feleltem vállat vonva. A vörös hajú lány megragadta a karom és csillogó szemekkel nézett rám.
- Esetleg segíthetnél nekem mosogatni! - válaszolni sem tudtam, már rángatott is magával. Beértünk a konyha mögötti kis helyiségbe, ahol a tányérokat szoktuk mosogatni. Mondjuk, nagyon nem volt mivel, de próbáltunk spórolni. Yeri egy jó adag tányért sózott rám, amit elkezdtem elmosni. Csendben dolgoztunk egy ideig, majd Yeri kíváncsian méregetni kezdett.
- Minden rendben? - kérdezte. A fiatalabbra pillantottam.
- Persze! Csak elgondolkodtam. - feleltem. A lány közelebb lépett és a képembe hajolt. Yeri egy csöppet hiperaktív volt.
- Min? - pislogott.
- Csak az egyik csapattársam jutott eszembe. - vontam vállat. Yeri nem adta fel.
- Kicsoda?
- Nem ismered! Új tag! Luhannak hívják...
- Mutass be neki! - visított hatalmasat és ugrálni kezdett. Mint már említettem, Yeri hiperaktív!
- Minek? - kérdeztem.
- Látni akarom! Kérleeeeek! - hatalmas, csillogó, kiskutyaszemekkel pislogott rám. Elhúztam a szám és felsóhajtottam.
- Jó, majd elviszlek hozzá...
- Most! - Yeri ellentmondást nem tűrő hangon vágott a szavamba.
- Tessék?
- Most vigyél oda! Látni akarom! - mielőtt bármit tehettem volna, már szaladt is kifelé, így követtem őt a folyosókon keresztül. Ahogy az emeletre értünk, Krystal elkapta a tizenöt éves kislányt és megállította.
- Hát te? Mit keresel itt? És miért nincs bekötve a karod? Hiszen eltört és még nem gyógyult meg! - Yeri vállat vont.
- De már nem fáj!
- Az nem számít! - Krystal megcsóválta a fejét. - Gyere! Megkeressük Lay-t!
- Előbb látni akarom Luhant! - Krystal csodálkozva nézett rám.
- Ne haragudj! Épp csak megemlítette és már el is szaladt! - mondtam mentegetőzve.
- Semmi baj! Viszont most nem zavarhatjuk Luhant! Pihennie kell! - Krystal megsimogatta a kislány fejét. Yeri elhúzta a száját. Krystal elkísérte a kislányt Layhez, így én egyedül maradtam. Nem tudtam mit is csinálhatnék. Későre járt már, de nem voltam fáradt. Fel-alá járkáltam, míg végül úgy döntöttem, inkább megfürdöm. Összeszedtem a cuccaim és levonultam a zuhanyzókhoz. Mikor benyitottam, nem láttam senkit. Beálltam az egyik tus alá és megengedtem a vizet. Nem sokáig szoktam a zuhany alatt állni, de most úgy éreztem, szükségem van rá. A hűs cseppek sűrűn hullottak hajamra. Miután egy jó fél órát álltam a zuhany alatt, kimentem és megtörülköztem. Felvettem a pizsamám és kiléptem a fürdőből. Épp abban a pillanatban, mikor valaki be akart jönni és nekem ütközött. Úgy tűnik, ma közveszélyes vagyok! Ha háromszor nem mentem neki valakinek a mai napon, akkor egyszer sem!
- Bocsánat! - kértem elnézést.
- Semmi gond! - a hang, amely felelt, ismerős volt.
- Luhan? Hát te? Nem alszol? - kérdeztem. A fiú megvonta a vállait.
- Nem tudtam! Szóval gondoltam megfürdöm, meg éhes is voltam és gondoltam lemegyek enni! - magyarázta. Hirtelen zavarba jöttem.
- Figyelj... Ha nem gond, megvárnálak és ehetünk együtt! - Luhan pislogott párat, majd bólintott.
- Rendben! - beengedtem, én meg addig leültem a folyosón egy székre. Bentről vízcsobogás zaja szűrődött ki, majd egy idő után, abbamaradt és Luhan lépett ki a fürdőből.
- Kész vagy? - ő bólintott, így felálltam a helyemről és elindultunk az étkező irányába. Mivel már elég késő volt, senki sem tartózkodott a konyhában.
- Itt van a maradék! Még nem tették el! Valószínűleg nemrég ettek utoljára! - mondtam inkább magamnak, mint Luhannak. Elosztottam az adagokat és kitettük egy-egy tányérba. Leültünk egy asztalhoz és csendben enni kezdtünk. Luhan nem nézett rám, csendben rágta a falatot és a rizsében turkált. Egyszer pillantott fel, de mikor észrevette, hogy nézem, elfordította a tekintetét. Csend volt. A lámpát nem kapcsoltuk fel, így csak a Hold világította meg az arcunkat. Azt mondják, ebben a fényben a legszebb az emberi arc! Most már értem miért. A félhomályban teljesen más egy ember arcszerkezete, mint teljes világosságban. Olyan vonásokat fedeztem fel a fiú amúgy is nőies arcán, amelyeket azelőtt nem.
- Miért bámulsz? - egy hang zökkentett ki gondolataimból.
- Hogy? - kérdeztem vissza.
- Miért bámulsz? - ismételte magát Luhan. - Már percek óta mást sem csinálsz! Van rajtam valami fura, vagy mi? - kérdezte. Elmosolyodtam.
- Nem... Csak azt néztem, hogy... - elakadtam. Mit is néztem? Az arcát! De erre mit mondjak? Hogy szép? Az elég furcsán jönne ki!
- Hogy? - meredt rám Luhan. Hatalmas szemei úgy csillogtak, hogy szinte bevilágították az egész helyiséget.
- A... A szemeid! - mondtam végül.
- Miért? Mi baj velük? - pislogott Luhan.
- Semmi! Csak szerintem nagyon szépek! - nyögtem ki és egy akkora falat rizst vettem a számba, hogy azt hittem megfulladok. Luhanban bennrekedt a szó. Percekig csak nézte ahogy azzal a kibaszott nagy adag rizzsel küzdök, majd felsóhajtott és felállt.
- Én visszamegyek a szobámba. Jó éjt! - mosolygott rám. Megfogta a már üres tányérját és hátra vitte. Kis idő után újra előbukkant, átvonult a termen és elhagyta az ebédlőt. Elgondolkodtam. Vajon mi rosszat mondhattam?