20. Marriage or love?

Azt mondtam Laynek, hogy gyorsan összeszedem magam, de ez nem volt olyan egyszerű. A könnyeim potyogtak, hiába próbáltam folyamatosan törölgetni a szemem, nem használt. Megmostam az arcom hideg vízzel és megtöröltem. Mikor újra a tükörbe néztem, azt hittem kiugrik a szívem a helyéről, úgy megijedtem. Sehun állt mögöttem és engem figyelt. Hátrafordultam és rémült tekintettel méregettem.
- Minden rendben? - kérdezte és közelebb lépett.
- Igen.
- Akkor miért sírtál? - mutatott a kezemben lévő zsebkendőkre. - Azt ne mond, hogy meghatódtál, mert nem hiszem el.
- Nem mondom. - a földet pásztáztam, nem bírtam ránézni.
- Akkor? Mi a baj?
- Szerinted? Mi bajom lenne? Egy hetem sincs hátra és megyek haza, hogy elvegyek egy olyan lányt, akit nem szeretek. Ez elég nagy baj nekem! - förmedtem rá.
- Biztos, hogy csak ennyi az egész? - nézett rám szomorúan.
- Biztos. - hangom kevésbé volt határozott, mint amilyennek terveztem. Elléptem Sehun mellett és a kijárat felé vettem az irányt.
- Az eljegyzésedhez, meg gratulálok! Remélem, boldog vagy! - löktem még oda, mikor elhaladtam mellette.
- Nem azért veszem el! - szólt utánam. Kérdőn fordultam vissza, nem értettem mire gondol.
- Nem azért veszem el, amiért te gondolod. - ismételte magát. Nem válaszoltam. Megálltam az ajtóban és próbáltam rájönni mit ért ez alatt. Nem azért, amiért én gondolom? Mire gondolok? Szereti Irenet, nem?
- Nem értem. - ráztam meg a fejem.
- Mindent elvesztettem amit szerettem az életben. - lépett közelebb. - A szüleim, az otthonom, a nagymamám és... Téged. Semmim sem maradt. Csak Irene. Nem azért kértem meg a kezét, mert szeretem, hanem mert kellett valaki, aki mellettem marad, egy biztos pont. - szomorú pillantásokat váltottunk. Nem tudtam mit mondhatnék ezek után. Ezért olyan keserves ez a szerelem dolog. Az élet nem olyan, mint az amerikai filmekben. Az élet nem happy end.
- Szeretlek Luhan. - a szívem megsajdult eme két szó hallatán. A gyomrom görcsbe ugrott. Nem tudtam tovább tartani magam.
- Ezek után, inkább meg sem kérdezem, hogy biztos ott leszel-e az esküvőn.
- Elmegyek veled! - rá pillantottam. Minek akar jönni, ha tudja, hogy fájni fog neki?
- Nem hagynám ki az utolsó alkalmat, hogy veled lehessek. De, magára a ceremóniára már nem megyek. - bólintottam, majd elhagytam a helyiséget. Már nem mentem vissza a többiekhez. Ezek után, nem ment. Egyenesen hazaindultam és bevágtam magam a kanapéba egy üveg borral a kezembe. Ide már pia kellett! Fel kellett dolgoznom a hallottakat. Hogy lehet Sehun ilyen? Arról volt szó, hogy szeretők vagyunk, nem arról, hogy belém szeret! Vajon én érzek iránta valamit? És, ha igen, mit? Nem szabadna Sehunra gondolnom, de hónapok óta, ő jár a fejemben. Birtokolja figyelmem, mintha körülötte forogna a Világ. Szánalmas vagyok! Nem szerethetek bele! Meghúztam az üveget és nagyokat kortyolva küldtem le az alkoholos italt a torkomon. Elmémben felvillant egy kép. A tengerparti jelenet játszódott le a fejemben, majd az az este, amiből ez a helyzet alakult ki. Ha akkor, ott, azt a jelenetet újra átélhetném, akkor sem másítanám meg a döntésem. Nem bántam meg, hogy Sehunnal kezdtem. Pedig fájdalom lett a vége. Hirtelen sms-em érkezett.
"Hol vagy?" - Sehuntól jött.
"Otthon."
"Minden rendben? Odamenjek?"
"Ne! Most ne!" - pár perc múlva ismét válasz érkezett.
"Szeretlek!"
"Már mondtad!" - ez volt az utolsó sms. Nem kaptam választ. A mobilom a fotelba dobtam, én pedig elnyúltam a kanapén.

- Luhan! Luhan! Ébren vagy? - Kris és Tao hangjára ébredtem.
- Hm? - pislogtam. - Mi van?
- Jól vagy? - kérdezték aggodalmas arccal.
- Miért ne lennék? - Tao felszedte mellőlem az üres piás üveget és meglóbálta a szemem előtt. - Igen. Este ittam egy kicsit! Baj? - fordultam a másik oldalamra.
- Nem baj, csak fura. Sosem szoktál bánatodban inni. - mondta Kris.
- Hát most ittam.
- Egyébként, jó lenne, ha összepakolnál. Délben megy a gépünk. - bólintottam és kelletlenül vonszoltam magam a fürdőbe. Szép lassan letusoltam, majd összepakoltam a cuccaimat. A nap nagy részében, nem jöttem ki a szobámból, csak mikor már indulni kellett. A repülőn egyedül kellett ülnöm, mivel Suho Lay-el volt, Tao Krissel, Xiumin Jiali-vel, Sehun pedig Irenevel. Jiali és az én szüleim este hatalmas vacsorát rendeztek. Olyan volt, mint egy fogadás. Senkit sem ismertem és rengetegen voltak. Megpróbáltam korán lelépni, de mivel mi voltunk a fő szenzáció Jiali-val, éjfél előtt, nem kerültem ágyba. A többiek persze előbb mentek aludni. A fura az volt, hogy Sehunt egész este nem láttam. Vajon mit csinál most? Tanakodtam, miközben próbáltam elaludni. Hirtelen kopogtatást hallottam az ajtómon. Kimásztam az ágyamból és kitártam az ajtót.
- Sehun? - lepődtem meg.
- Bemehetek? - kérdezte szomorkás hangon. Bólintottam és beeresztettem a szobába. Alig zártam be az ajtót, már mászott is a számba. Az ágy felé araszoltunk és lerogytunk a bútorra. Ez volt az utolsó esténk együtt. Kihasználtuk az éjszakát. A szeretkezésünk hosszúra nyúlt. Keservesen próbáltuk megállítani az időt. Mintha abban reménykedtünk volna, hogy ez az este soha nem ér véget. Mindketten tudtuk, hogy ez lehetetlen kívánság és rajtunk már senki és semmi nem tud segíteni. Az idő ellenünk dolgozott. Hajnal volt, mikor mindketten felébredtünk. Szorosan öleltük egymást, szinte össze voltunk ragasztva.
- Mond ki! - kérlelt már sokadszorra. Megpuszilta a vállam és a fülembe suttogott.
- Nem lehet.
- Miért? - szomorúan néztünk egymásra.
- Ne haragudj! De pontosan tudod, hogy miért nem mondhatom ki. Szeretném, de nem lehet. - mutatóujjammal körberajzoltam az ajkait. Szemei fájdalmat tükröztek.
- Mikor lesz a ceremónia? - kérdezte Sehun.
- Ma. Délután. Gondolom nem jössz el. - simítottam a mellkasára a kezem.
- Ne haragudj, de nem tudnám végigülni.

- Talán jobb is, hogy nem jössz. - öleltem magamhoz Sehunt. Egy kicsit még feküdtünk így egymás mellett, majd nekem kellett rászólnom a fiatalabbra.
- Menned kellene.
- Nem akarok! - nézett rám kétségbeesetten.
- Muszáj lesz! Azt akarod, hogy Irene így lásson minket? - a fiú nagy nehezen kimászott az ágyból és felöltözött. Az ajtóhoz kísértem, majd váltottunk egy utolsó csókot. Nem mélyítettük el, már nem volt rá szükség.
- Akkor... Vége. - néztünk egymásra.
- Igen. - bólintottam.
- Szia!
- Szia! - bezártam utána az ajtót, majd neki dőltem és lecsúsztam a földre. Keserves zokogás tört föl tüdőmből. Úgy éreztem magam, mint egy anya, aki elvesztette a gyermekét. Szinte hisztérikusan jöttek elő könnyeim és bepótoltam az összes alkalmat, amikor vissza fojtottam a sírást. Rettenetesen fájt és nem állt el. Szinte éreztem, hogy a szívemben forgatnak egy tőrt, kínzó lassúsággal mozgatva a pengét. Nem! Nem lehet, hogy ennyire fájjon valami!
- SEHUUUUN! - szakadt föl belőlem, de hiába. Tudtam, hogy már nem hallja.