19. Marriage or love?

Luhan:

Tudtam. Már akkor tudtam, hogy mi lesz ennek a vége, mikor Kris mit sem sejtve, elújságolta nekem, hogy meglátogatjuk a szüleit. Sehun persze nem örült az utazásnak, de közöltem vele, hogy így legalább több időt tud Irenevel tölteni. Erre nem válaszolt semmit, csak bólintott. Azt hittem, hogy megfogadja a tanácsom, de nem hiszem, hogy ezt tette, mert folyamatosan sms-ekkel árasztott el, ráadásul azzal a szándékkal, hogy felizgat. Ez valamennyire sikerült is neki, mert olyan dolgokat írt, amikről pontosan tudta, hogy lázba tudok jönni. Ami furcsa volt mostanában, hogy állandóan megpróbált rávenni, hogy mondjam ki azt a bizonyos szót. Nem értettem minek, de nem adtam be a derekam.
Miután megérkeztünk a hotelba, átöltöztünk és elmentünk az étterembe. Ahogy gondoltam, ugyanazért hívták Krist, mint anno engem, csak ők szebb körettel tálalták, mint nekem. Kris persze nem volt hajlandó elfogadni, még akkor sem, mikor elmagyaráztam, hogy ebből nincs kiszállás. Az pedig csak hab volt a tortán, mikor Lay közölte, hogy amúgy Xiumin és Jiali szeretők. Nagyon dühös voltam, össze is vesztem Xiuval, pedig nem érdemelte meg a lebaszást. Közben Kris távozott, így ketten maradtunk barátommal. Veszekedtünk még egy sort, majd dühösen álltam föl és hagytam egyedül. Épp órára készültem, mikor kaptam egy telefonhívást.
- Szia Sehun. Mi történt? - kérdeztem. Nem jött válasz.
- Sehun! Ott vagy?
- Én... - elakadt. Nagyon megijedtem.
- Sehun! Történt valami? Mi van veled? - megint semmi válasz. - Hol vagy most? - kérdeztem, mivel úgy érzékeltem, erre talán tud válaszolni.
- A kórházban.
- Jézusom! Mi történt? - dermedtem le, pont az előadó terem előtt. Megint nem válaszolt, így nekem kellett cselekedni.
- Odamegyek! - olyan gyorsan futottam, hogy mire megérkeztem, majd kiköptem a tüdőmet. Nagyon megijedtem. Mi történt? Ugye nincs baja?
- Sehun! - rohantam oda, mikor megláttam a váróteremben a nagypapájával. Felnézett rám és könnyeket véltem felfedezni a szemeiben.
- Mi történt?
- Nagyi... - nem bírta befejezni. A nyakamba ugrott és zokogni kezdett. Kérdőn néztem a papájára, aki felsóhajtott.
- Meghalt. - tátogta nekem. Ledöbbentem. Akkor ez a baj. A nagypapája felállt és közelebb lépett.
- Hogy történt? - kérdeztem.
- Elesett. Kihívtam a mentőket, de... - bólintottam. - Vidd haza. - veregette meg Sehun vállát. Megfogtam a kezét és kihúztam a kórházból. Hazamentünk. Sehun befeküdt az ágyba és folytatta a zokogást. Veszettül sajnáltam. Lementem a konyhába, hogy valami kaját csináljak. Mikor felmentem, ugyanabban a pozícióban feküdt, de már kevésbé folytak a könnyei.
- Sehun! Hoztam enni. Gyere! - az egyik székre tettem a tálcát és leültem az ágyra.
- Nem vagyok éhes!
- Attól nem lesz jobb, hogy nem eszel. - simogattam meg a fejét. Nagy nehezen rávettem, hogy egyen pár falatot, de másra nem tudtam. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Sosem tudtam kezelni az ilyen helyzeteket. Sóhajtva álltam föl az ágyról és vettem el a telefont az asztalról.
- Tessék. - nyújtottam Sehun felé, aki értetlen arccal nézett rám. - Hívd föl Irenet.
- Mi...? - törölte le a könnyeit és elvette a mobilt. - Miért?
- Vajon? Beszélned kell vele! Ő jobban ért az ilyen dolgokhoz, mint én, ráadásul ő a barátnőd. Én nem tudom kezelni az ilyen dolgokat. - kimentem a szobából és lesiettem a lépcsőn. Fájt. Nagyon

fájt, hogy nem tudok segíteni neki, de nem vagyok lelkizős alkat. Neki most Irenere van szüksége, aki megnyugtatja. Nem pedig rám, egy szeretőre, aki hamarosan úgyis kiszáll az életéből. Épp kiértem az előszobába, mikor lépteket hallottam a hátam mögül. Átkarolta a nyakam és fejét a nyakamba fúrta.
- Miért hiszed, hogy Irene kell most? - suttogta a fülembe. Hatalmasat ütött a szívem.
- Nekem te kellesz! Ne hagyj egyedül! Ne menj el! - sírta halkan. Megsimogattam a kezét. Sehun a nyakamba csókolt és visszahúzott a szobájába. Hagytam magam elcsábítani, mert tudtam, hogy most erre van szüksége. Öröm kell neki. Azt nem értettem ugyan, hogy miért nálam keresi, de nem bántam. Aznap nem mentem haza. Egész éjjel nyugtatgattam Sehunt és ha szóval nem is beszélgettünk, testileg elmondtunk egymásnak mindent.
- Köszönöm. - puszilt meg, mikor a karjai közt feküdtem.
- Mit?
- Hogy itt vagy. - szorított magához.
- Ez természetes. Itt vagyok, mert...
- Mert szeretsz? - vágott közbe. Hangja komoly volt, most nem viccelődve kérdezte, ahogy szokta.
- Mert segíteni akarok. - javítottam ki.
- Miért nem mondod ki? Ez csak egy szó. - fejét az enyémre hajtotta.
- Ez nem csak egy szó és te is pontosan tudod, hogy miért nem mondom ki.
- De igazam van nem?
- Sehun, hagyjuk ezt.
- Miért? - kérdezte. Kezdtem dühös lenni. Nagyon jól tudja, hogy miért.
- Tudod azt magadtól is. Ne nehezítsd a helyzetet. - nem beszélgettünk többet azon az estén.
A temetést gyorsan szervezték meg. Engem természetesen nem hívtak rá, de ott voltam. Végignéztem, ahogy Sehun ismét összeroppan. Már mindenki távozott a temetőből, csak Sehun és Irene maradtak, de Hunie őt is elküldte. A sír előtt ült és zokogott. Halkan léptem oda és megöleltem. Nem lökött el, csak sírt.
- Sehunie! - szóltam halkan. - Ne bántsd a nagymamádat. Ő sem akarná, hogy miatta sírj.
- De annyira hiányzik! - szipogta.
- Tudom. De nem ment el. Itt van veled. Csak már nem látod. De itt van. - simogattam a fejét.
- Igen? - Sehun megtörölgette a szemeit és rám nézett. Úgy festett, mint egy kisgyerek. Majdnem nekem is kibuggyantak a könnyeim, de tartanom kellett magam. Nem roppanhatok össze. Miatta.
- Igen. Mindig veled lesz. - Sehun átölelt, én pedig hazavittem. Épp elköszöntem tőle, mikor tekintetem megakadt a naptárján. Hatalmas piros színnel volt kijelölve az egyik nap. Döbbenten meredtem a dátumra, mivel az az a nap volt, amikor megházasodom. De, miért jelölte be? Sehunra pillantottam, aki engem nézett.
- Már csak egy hét. - közölte. Bólintottam.
- Igen. El akarsz jönni? - kérdeztem.
- Lehet. - ismét bólintottam. Végül magára hagytam, mert beszélnem kellett Jialival, de fájt a szívem.

A temetés után, nem nagyon beszéltünk Sehunnal. Csak néha váltottunk pár sms-t, de ennyi. Én készültem az esküvőmre, ő pedig gondolom tanult és dolgozta fel az eseményeket.
Aztán olyan dolog történt, amit nem tudtam hova tenni. Épp a srácokkal ültünk és ebédeltünk. Tao is velünk volt és jól éreztük magunkat. Hirtelen Sehun állt meg előttünk, Irenevel karöltve. A lány arcán

hatalmas mosoly terült szét.
- Hát ti? - kérdeztük.
- Nem fogjátok elhinni! - ugrált Irene boldogan. - Sehun eljegyzett! - döbbenten meredtünk rájuk. Én leejtettem a kanalat és tátva maradt a szám. Rettenetesen fájó érzés volt ezt hallani. A gyomrom görcsbe rándult és percekig csak meredtem rájuk. Sehunnal összeakadt a tekintetünk. Megpróbáltam kiolvasni a szemeiből, hogy ez mégis mi volt, de választ nem találtam. Megszédültem és a rosszullét kerülgetett. Amíg a többiek mosolyogva gratuláltak, én felpattantam az asztaltól és kiszaladtam a mosdóba. Mire beértem a WC-be, alig láttam a könnyeimtől. Miért fáj ennyire?
- Hé, Luhan! - Lay hangja érkezett mögülem. - Minden oké?
- Teljesen. - válaszoltam.
- Nem úgy néz ki.
- Mi közöd hozzá?
- Ne sírj! - lépett közelebb. - Most nem sírhatsz! Nem láthatja rajtad, hogy fáj!
- Nem is fáj! - törölgettem a könnyeim.
- Ja, látom! Luhan, légy férfi, ha már eddig is az voltál! Nem törhetsz össze pont most!
- Nem török! - rivalltam rá.
- Akkor hagyd abba a sírást és gyere vissza, mert ez így nagyon feltűnő. A legrosszabbul akarod titokban tartani, hogy viszonyotok van. - döbbenten meredtem rá.
- Te tudtad?
- Tudtam. - bólintott. Közelebb jött, megölelt, majd egy zsebkendőt nyújtott felém.
- Ha megnyugodtál gyere ki és vágj lelkesedő arcot. Én kimentelek addig, de siess. - bólintottam, majd megpróbáltam rendbe szedni magam, de nem ment gyorsan. Most, meg mi bajom? Miért van ennyire rossz érzésem?